If you haven't ordered yet, I generally find the rigatoni with the spicy tomato sauce goes best with diseases of the small intestine.
Ha még nem rendeltek volna, tapasztalatom szerint a bélbetegségekhez legjobban a rigatoni illik fűszeres paradicsomszósszal.
(Laughter)
(Nevetés)
So, sorry -- it just feels like I should be doing stand-up up here because of the setting. No, what I want to do is take you back to 1854 in London for the next few minutes, and tell the story -- in brief -- of this outbreak, which in many ways, I think, helped create the world that we live in today, and particularly the kind of city that we live in today. This period in 1854, in the middle part of the 19th century, in London's history, is incredibly interesting for a number of reasons. But I think the most important one is that London was this city of 2.5 million people, and it was the largest city on the face of the planet at that point. But it was also the largest city that had ever been built.
Bocsánat, csak úgy érzem, mint akinek tenni kéne valamit a hangulat megteremtése érdekében. Az elkövetkezendő néhány percben visszaviszem Önöket időben az 1854-es Londonba, és röviden elmondom ennek a járványnak a történetét, ami sok tekintetben, úgy gondolom, segített megteremteni azt az új világot, és különösen azt a településformát, amiben ma is élünk. Ez az 1854 körüli időszak, a 19. század közepe, több szempontból is hihetetlenül érdekes London történetében. De azt hiszem, a leglényegesebb ezek közül, hogy London ekkor egy 2,5 milliós város volt, bolygónk legnagyobb városa akkoriban. Sőt, a legnagyobb város, amit addig valaha is építettek.
And so the Victorians were trying to live through and simultaneously invent a whole new scale of living: this scale of living that we, you know, now call "metropolitan living." And it was in many ways, at this point in the mid-1850s, a complete disaster. They were basically a city living with a modern kind of industrial metropolis with an Elizabethan public infrastructure. So people, for instance, just to gross you out for a second, had cesspools of human waste in their basement. Like, a foot to two feet deep. And they would just kind of throw the buckets down there and hope that it would somehow go away, and of course it never really would go away. And all of this stuff, basically, had accumulated to the point where the city was incredibly offensive to just walk around in.
És így a Viktória-korabeli polgárok egyszerre próbáltak élni benne, és egy egészen más léptékű életformát kialakítani -- azt, amit most nagyvárosi életformának nevezünk. És ez akkor, az 1850-es évek közepén sok tekintetben teljes katasztrófának bizonyult. Volt egy város, ami egy modern ipari jellegű nagyváros életét élte egy Erzsébet-kori infrastruktúrával. Így például, a lakóknak -- bocsánat, egy kicsit vulgáris leszek -- a pincéjükben volt a pöcegödör az emberi hulladékok számára, egy olyan 30-60 cm mélységű gödör. Egyszerűen kiöntötték oda a vödör tartalmát, és abban reménykedtek, hogy csak eltűnik onnan, és persze sosem tűnt el igazán. És ez a sok szenny ott gyűlt egészen addig, amíg már pusztán sétálni a városban is hihetetlenül undorító nem lett.
It was an amazingly smelly city. Not just because of the cesspools, but also the sheer number of livestock in the city would shock people. Not just the horses, but people had cows in their attics that they would use for milk, that they would hoist up there and keep them in the attic until literally their milk ran out and they died, and then they would drag them off to the bone boilers down the street. So, you would just walk around London at this point and just be overwhelmed with this stench. And what ended up happening is that an entire emerging public health system became convinced that it was the smell that was killing everybody, that was creating these diseases that would wipe through the city every three or four years. And cholera was really the great killer of this period.
Elképesztően büdös volt a város. Nem csak a pöcegödrök miatt, hanem a városban tartott állatok nagy száma is sokkolta az embereket. Nem csak lovakat tartottak az emberek, hanem teheneket is a padláson, hogy tej legyen, ezeket felhúzták valahogy oda és ott tartották, a padláson, szó szerint addig, amíg el nem apadt a tejük és el nem pusztultak, és akkor lerángatták őket az enyvfőzőhöz az utcára. Így, ha valaki körbejárja ekkor Londont, egyszerűen letaglózza a bűz. És ez odavezetett, hogy az akkoriban kibontakozó teljes közegészségügyi rendszer meg volt győződve arról, hogy a bűz volt az, ami öldöste az embereket, ami azokat a járványokat okozta, amelyek úgy három-négy évenként végigsöpörtek a városon. És valóban a kolera volt ennek az időszaknak a nagy gyilkosa.
It arrived in London in 1832, and every four or five years another epidemic would take 10,000, 20,000 people in London and throughout the U.K. And so the authorities became convinced that this smell was this problem. We had to get rid of the smell. And so, in fact, they concocted a couple of early, you know, founding public-health interventions in the system of the city, one of which was called the "Nuisances Act," which they got everybody as far as they could to empty out their cesspools and just pour all that waste into the river. Because if we get it out of the streets, it'll smell much better, and -- oh right, we drink from the river. So what ended up happening, actually, is they ended up increasing the outbreaks of cholera because, as we now know, cholera is actually in the water. It's a waterborne disease, not something that's in the air. It's not something you smell or inhale; it's something you ingest.
1832-ben érkezett meg Londonba, és minden négy-öt évben 10-20 ezer áldozatot szedett egy-egy újabb járvány Londonban és az egész Királyságban. És a hatóságok meg voltak győződve róla, hogy a bűz az oka mindennek. Meg kellett szabadulnunk a bűztől. És ezért valóban bevezettek néhány korai közegészségügyi jellegű szabályt a város életében, közülük az egyiket "Nuisances Act"-nek nevezték, ez mindenkit, akit csak lehetett, kötelezett arra, hogy számolja fel a pöcegödrét és a szennyet öntse egyenest a folyóba. Mert ha az utcákat megszabadítjuk tőlük, akkor jobb a levegő, és -- ó igen, az ivóvizet meg a folyóból nyerjük. Végül az történt, az lett a vége, hogy elősegítették a járvány kitörését, mert hogy, ahogy mi már tudjuk, a kolera valójában a vízben van. Ez olyan betegség, ami a vízzel terjed, nem a levegőben. Nem beszippantjuk vagy belélegezzük, hanem magunkhoz vesszük.
And so one of the founding moments of public health in the 19th century effectively poisoned the water supply of London much more effectively than any modern day bioterrorist could have ever dreamed of doing. So this was the state of London in 1854, and in the middle of all this carnage and offensive conditions, and in the midst of all this scientific confusion about what was actually killing people, it was a very talented classic 19th century multi-disciplinarian named John Snow, who was a local doctor in Soho in London, who had been arguing for about four or five years that cholera was, in fact, a waterborne disease, and had basically convinced nobody of this. The public health authorities had largely ignored what he had to say. And he'd made the case in a number of papers and done a number of studies, but nothing had really stuck. And part of -- what's so interesting about this story to me is that in some ways, it's a great case study in how cultural change happens, how a good idea eventually comes to win out over much worse ideas. And Snow labored for a long time with this great insight that everybody ignored.
És így az egyik olyan tényező, ami a 19. században a közegészségügyet megalapozta, alaposan megfertőzte London vízkészletét, jóval alaposabban annál, mint ahogy azt a modern idők bioterroristája valaha is el tudta volna képzelni. Ilyen állapotok uralkodtak tehát Londonban 1854-ben, a tömeges halálesetek és a szörnyű feltételek közepette, és közben teljes volt a zűrzavar a tudományban arról, hogy mi is öli halomra az embereket. Volt egy igen tehetséges, tipikus 19. századi polihisztor, John Snow, aki Londonban, a Sohóban volt körorvos, és aki már négy-öt éve kardoskodott amellett, hogy a kolera vízzel terjedő betegség, de lényegében senkit sem tudott meggyőzni erről. A közegészségügyi hatóságok jobbára figyelmen kívül hagyták, amit mondott. Számtalan beadványt készített és számtalan tanulmányt írt, de minden eredmény nélkül. És ez bizonyos értelemben -- és ez ragadott meg engem ebben a történetben -- ragyogó esettanulmány arra, hogy hogyan is mennek végbe a kultúrális változások. Hogy egy jó ötlet hogyan kerekedik felül végül a sokkal rosszabb elképzeléseken. És Snow hosszú időn keresztül vajúdott ezzel az intuícióval, amit senki nem vett komolyan.
And then on one day, August 28th of 1854, a young child, a five-month-old girl whose first name we don't know, we know her only as Baby Lewis, somehow contracted cholera, came down with cholera at 40 Broad Street. You can't really see it in this map, but this is the map that becomes the central focus in the second half of my book. It's in the middle of Soho, in this working class neighborhood, this little girl becomes sick and it turns out that the cesspool, that they still continue to have, despite the Nuisances Act, bordered on an extremely popular water pump, local watering hole that was well known for the best water in all of Soho, that all the residents from Soho and the surrounding neighborhoods would go to.
És akkor egy napon, 1854 augusztus 28-án, egy kisgyerek, egy 5 hónapos kislány, akinek a keresztnevét sem ismerjük, csak úgy említjük, mint a Lewis baba, valahogy megkapta a kolerát. Megbetegedett kolerában a Broad Street 40-ben. Nem igazán látják ezen a térképen, de ez az a térkép, ami központi szerepet kap a könyvem második felében. Ez a Soho közepén van, ebben a munkásnegyedben. Ez a kislány megbetegedett, és kiderül, hogy a pöcegödör még még mindig folyamatosan létezik, a "Nuisances Act" dacára, rögtön egy igen közkedvelt kút mellett, ez a víznyerő hely arról volt nevezetes, hogy ennek van a legjobb vize az egész Sohóban, így a Soho összes lakója, de még a körülötte élők is ide jártak vízért.
And so this little girl inadvertently ended up contaminating the water in this popular pump, and one of the most terrifying outbreaks in the history of England erupted about two or three days later. Literally, 10 percent of the neighborhood died in seven days, and much more would have died if people hadn't fled after the initial outbreak kicked in. So it was this incredibly terrifying event. You had these scenes of entire families dying over the course of 48 hours of cholera, alone in their one-room apartments, in their little flats. Just an extraordinary, terrifying scene. Snow lived near there, heard about the outbreak, and in this amazing act of courage went directly into the belly of the beast because he thought an outbreak that concentrated could actually potentially end up convincing people that, in fact, the real menace of cholera was in the water supply and not in the air. He suspected an outbreak that concentrated would probably involve a single point source. One single thing that everybody was going to because it didn't have the traditional slower path of infections that you might expect.
És végül ez a kislány megfertőződött ennek a közkedvelt kútnak a vizétől, és Anglia történelmének legszörnyűbb járványa tört ki két vagy három nappal később. Szó szerint: a környék lakóinak 10 százaléka meghalt hét nap leforgása alatt, és még sokkal többen meghaltak volna, ha nem menekülnek el rögtön a járvány kitörésekor. Szóval hihetetlenül rémisztő volt a helyzet. Azzal kellett szembesülni, hogy egész családok halnak meg 48 óra alatt kolerában, magukra hagyatva az egy szobás otthonukban, a kis lakásukban. Ez már önmagában is ijesztő. Snow a közelben lakott, és hallott a járványról, és valami elképesztő bátorsággal egyenest besétált a vadállat torkába, mert meg volt róla győződve, hogy egy ennyire koncentrált járvány végre talán meggyőzheti az embereket arról, hogy tényleg a vízellátás jelenti az igazi fenyegetettséget a kolera szempontjából, nem pedig a levegő. Azt sejtette, hogy egy ennyire koncentrált járványnak talán egyetlen kiindulópontja lehet. Egyetlen olyan hely, ahová mindenki elment, mert hogy nem volt meg az a szokásos lassabb útja is a fertőzésnek, amire számíthattunk volna.
And so he went right in there and started interviewing people. He eventually enlisted the help of this amazing other figure, who's kind of the other protagonist of the book -- this guy, Henry Whitehead, who was a local minister, who was not at all a man of science, but was incredibly socially connected; he knew everybody in the neighborhood. And he managed to track down, Whitehead did, many of the cases of people who had drunk water from the pump, or who hadn't drunk water from the pump. And eventually Snow made a map of the outbreak. He found increasingly that people who drank from the pump were getting sick. People who hadn't drunk from the pump were not getting sick. And he thought about representing that as a kind of a table of statistics of people living in different neighborhoods, people who hadn't, you know, percentages of people who hadn't, but eventually he hit upon the idea that what he needed was something that you could see. Something that would take in a sense a higher-level view of all this activity that had been happening in the neighborhood.
Így hát egyenest ide jött, és elkezdte faggatni az embereket. Végül megnyert egy másik különös alakot is az ügy számára, aki ennek a könyvnek a másik főszereplője. Ez a fickó, Henry Whitehead, a helyi lelkipásztor, aki egyáltalán nem a tudományok embere, de hihetetlenül jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik. Mindenkit ismert a környéken, és megvolt hozzá a lehetősége, és meg is tette, hogy felderítse, hogy ki mindenki ivott a kútból, és hogy kik nem ittak. És Snow készített egy térképet a járványos esetekről. Egyre inkább az derült ki, hogy azok az emberek betegedtek meg, akik ittak a kútból. Azok, akik nem ittak a kútból, nem lettek betegek. És arra gondolt, hogy be kéne ezt mutatni valahogy, mint mondjuk egy statisztikai táblázatot arról, hogy a különböző környékeken kik laknak és kik nem, hány százaléka az embereknek, de azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy valami szemléletes dologra van szüksége. Valami olyanra, ami áttekinthetően ábrázolja mindazokat a dolgokat, amik a környezetben történtek.
And so he created this map, which basically ended up representing all the deaths in the neighborhoods as black bars at each address. And you can see in this map, the pump right at the center of it and you can see that one of the residences down the way had about 15 people dead. And the map is actually a little bit bigger. As you get further and further away from the pump, the deaths begin to grow less and less frequent. And so you can see this something poisonous emanating out of this pump that you could see in a glance. And so, with the help of this map, and with the help of more evangelizing that he did over the next few years and that Whitehead did, eventually, actually, the authorities slowly started to come around. It took much longer than sometimes we like to think in this story, but by 1866, when the next big cholera outbreak came to London, the authorities had been convinced -- in part because of this story, in part because of this map -- that in fact the water was the problem.
És így létrehozta ezt a térképet, ami végül a környék minden egyes címénél egy-egy fekete oszloppal ábrázolta a halálesetek számát. És ott látható a térkép legközepén az a kút, és látható, hogy a feléje vezető úton az egyik házban kb. 15-en haltak meg. A térkép valójában ennél egy kicsit nagyobb. Ahogy távolodunk a kúttól, a halálesetek gyakorisága egyre csökken. És így láthatjuk, hogy valami mérgező dolog származik ebből a kútból, ez egyetlen pillantásra látszik. És így, ennek a térképnek a segítségével, és azzal, ahogyan ennek a jelentőségéről beszélt az elkövetkező néhány éven alatt, és ahogyan Whitehead is beszélt róla, végül valóban elkezdtek a hatóságok foglalkozni a dologgal. Ez jóval több időt vett igénybe, mint ahogyan e történet alapján gondolnánk, de 1866-ra, mire a következő járvány elérte Londont, a hatóságok meg lettek győzve -- részben ennek a történetnek, részben a térképnek a hatására --, hogy valóban a vízzel van a baj.
And they had already started building the sewers in London, and they immediately went to this outbreak and they told everybody to start boiling their water. And that was the last time that London has seen a cholera outbreak since. So, part of this story, I think -- well, it's a terrifying story, it's a very dark story and it's a story that continues on in many of the developing cities of the world. It's also a story really that is fundamentally optimistic, which is to say that it's possible to solve these problems if we listen to reason, if we listen to the kind of wisdom of these kinds of maps, if we listen to people like Snow and Whitehead, if we listen to the locals who understand what's going on in these kinds of situations. And what it ended up doing is making the idea of large-scale metropolitan living a sustainable one.
Ekkorra már elkezdték kiépíteni a csatornarendszert Londonban, és azonnal megjelentek a járvány helyszínén és figyelmeztettek mindenkit, hogy forralják fel a vizet. És ez volt az utolsó alkalom, hogy Londonban kolera volt. Így, a történet egy része, úgy gondolom -- persze ez egy borzasztó történet, egy nagyon szomorú történet --, folytatódik a világ sok más fejlődésnek indult városában. És ez a történet alapvetően optimista, azt mondja, hogy ezek a problémák megoldhatók, ha hallgatunk a józan észre, ha hallgatunk az ilyen térképek bölcsességére, ha hallgatunk az olyan emberekre, mint Snow és Whitehead, ha hallgatunk a helybéliekre, akik értik, hogy mi is megy végbe ezekben a helyzetekben. És végül ez elvezetett odáig, hogy a nagy világvárosok élete fenntartható.
When people were looking at 10 percent of their neighborhoods dying in the space of seven days, there was a widespread consensus that this couldn't go on, that people weren't meant to live in cities of 2.5 million people. But because of what Snow did, because of this map, because of the whole series of reforms that happened in the wake of this map, we now take for granted that cities have 10 million people, cities like this one are in fact sustainable things. We don't worry that New York City is going to collapse in on itself quite the way that, you know, Rome did, and be 10 percent of its size in 100 years or 200 years. And so that in a way is the ultimate legacy of this map. It's a map of deaths that ended up creating a whole new way of life, the life that we're enjoying here today. Thank you very much.
Amikor az emberek végignézték, ahogyan a szomszédaik 10 százaléka 7 nap alatt meghal, akkor egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy ez így nem mehet tovább, hogy nem érdemes 2,5 milliós városokban élni. De amiatt, amit Snow tett e térkép nyomán, azoknak a reformoknak a sorozata miatt, amiket azért hajtottak végre, mert e térkép felhívta a figyelmet a szükségességükre, ma természetesnek vesszük, hogy a városoknak akár 10 millió lakosuk is lehet. Az ilyen városok valóban fenntarthatók. Nem kell attól félnünk, hogy New York City az összeomlás felé halad, valahogy úgy, mint ahogyan az Rómával történt valaha, és 10 százalékára zsugorodik a következő 100 vagy 200 évben. És valamilyen módon ez ennek a térképnek a végső hagyatéka. Ez a halál-térkép végül teljesen új életlehetőséget nyitott meg, olyan életét, amilyet mi is élünk manapság. Köszönöm.