I want to give you a new perspective. That sounds grandiose, and it is. I left Ireland yesterday morning. I traveled from Dublin to New York independently. But the design of an airport, plane and terminal offers little independence when you're 105 and a half centimeters tall. For Americans, that's 3' 5". I was whisked through the airport by airline assistants in a wheelchair. Now, I don't need to use a wheelchair, but the design of an airport and its lack of accessibility means that it's my only way to get through. With my carry-on bag between my feet, I was wheeled through security, preclearance and I arrived at my boarding gate.
Megmutatom önöknek a világot egy másik nézőpontból. Grandiózusan hangzik, és az is. Tegnap reggel jöttem Írországból. Dublinból New Yorkba utaztam, önállóan. De a reptér kialakítása, maga a repülő, vagy a terminál nem sok önállóságot enged ha az ember 105 és fél cm magas. Amerikai mércével 3' 5". A reptéri alkalmazottak egy tolószékben toltak végig a repülőtéren. Szögezzük le, hogy nincs szükségem tolószékre, de a reptér kialakítása és a hozzáférés nehézségei miatt ez az egyetlen módja számomra az átjutásnak. A kézipoggyászommal a lában között, tolószékben toltak át a biztonsági ellenőrzőpontokon, és megérkeztem a beszállókapumhoz.
I use the accessibility services in the airport because most of the terminal is just not designed with me in mind. Take security, for example. I'm not strong enough to lift my carry-on bag from the ground to the carousel. I stand at eye level with it. And those who work in that space for safety purposes cannot help me and cannot do it for me. Design inhibits my autonomy and my independence. But traveling at this size, it isn't all bad. The leg room in economy is like business class.
Azért használom a tolókocsis szolgáltatást, mert a terminál nagy részének tervezésekor rám nem gondoltak. Vegyük például a biztonsági ellenőrzést. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a kézipoggyászomat a földről a szalagra emeljem, hiszen az a szemmagasságomban fut, és az ott dolgozók biztonsági okokból nem segíthetnek, nem emelhetik fel helyettem. A design gátolja az önállóságomat. De egyáltalán nem rossz ilyen méretekkel utazni. A turistaosztályon a lábhely nekem akkora, mint másnak a business-en.
(Laughter)
(Nevetés)
I often forget that I'm a little person. It's the physical environment and society that remind me. Using a public bathroom is an excruciating experience. I walk into the cubicle but I can't reach the lock on the door. I'm creative and resilient. I look around and see if there's a bin that I can turn upside down. Is it safe? Not really. Is it hygienic and sanitary? Definitely not. But the alternative is much worse. If that doesn't work, I use my phone. It gives me an additional four- to six-inch reach, and I try to jam the lock closed with my iPhone. Now, I imagine that's not what Jony Ive had in mind when he designed the iPhone, but it works. The alternative is that I approach a stranger. I apologize profusely and I ask them to stand guard outside my cubicle door. They do and I emerge grateful but absolutely mortified, and hope that they didn't notice that I left the bathroom without washing my hands. I carry hand sanitizer with me every single day because the sink, soap dispenser, hand dryer and mirror are all out of my reach.
Sokszor elfelejtem, hogy kis termetű vagyok. Az épített környezet és a többi ember az, akik emlékeztetnek erre. Egy nyilvános mosdó használata például elég kínos számomra. Belépek a fülkébe, de nem érem el a zárat. Kreatív vagyok és rugalmas. Körülnézek, van-e valahol egy kuka, amit fejjel lefelé fordíthatok. Biztonságos ez így? Nem igazán. Higiénikus? Biztos, hogy nem. De a másik megoldás sokkal rosszabb. Ha így nem működik, a telefonomat használom. Így 10-15 cm-t hozzászámolhatok a magasságomhoz. Az iPhone-ommal próbálom meg bezárni a lakatot. Gyanítom, hogy Jony Ive nem pont erre tervezte az iPhone-t, de működik. A másik megoldás az, hogy odamegyek egy idegenhez, elnézést kérek, és megkérem, hogy álljon őrt az ajtóm előtt. Általában megteszik, és én hálásan jövök ki, de teljesen megalázva. Reménykedek, hogy nem vették észre, hogy kézmosás nélkül léptem ki a mosdóból. Mindig hordok magammal kézfertőtlenítőt, mert a mosdókagylót, a szappant, a kézszárítót és a tükröt sem érem el.
Now, the accessible bathroom is somewhat of an option. In this space, I can reach the lock on the door, the sink, the soap dispenser, the hand dryer and the mirror. Yet, I cannot use the toilet. It is deliberately designed higher so that wheelchair users can transfer across with ease. This is a wonderful and necessary innovation, but in the design world, when we describe a new project or idea as accessible, what does that mean? Who is it accessible to? And whose needs are not being accommodated for?
Az akadálymentesített mosdó is egyfajta opció. Ott elérem a zárat, a mosdókagylót, a szappant, a kézszárítót és a tükröt. De a WC-t nem tudom használni. Szándékosan magasabbra tervezték, hogy a tolószékesek könnyen átülhessenek. Csodálatos és hasznos fejlesztés, de a tervezők világában, amikor egy tervet vagy ötletet könnyen hozzáférhetőnek neveznek, mit értenek alatta? Kinek könnyen hozzáférhető? És kik azok, akiknek a szükségleteit figyelmen kívül hagyja?
Now, the bathroom is an example of where design impinges upon my dignity, but the physical environment impacts upon me in much more casual ways too, something as simple as ordering a cup of coffee. Now, I'll admit it. I drink far too much coffee. My order is a skinny vanilla latte, but I'm trying to wean myself off the syrup. But the coffee shop, it's not designed well, at least not for me. Queuing, I'm standing beside the pastry cabinet and the barista calls for the next order. "Next, please!" they shout. They can't see me. The person next to me in the queue points to my existence and everyone is embarrassed. I order as quick as I can and I move along to collect my coffee. Now, think just for a second. Where do they put it? Up high and without a lid. Reaching up to collect a coffee that I have paid for is an incredibly dangerous experience.
A mosdó egy példa arra, hogyan foszt meg a design a méltóságomtól. De az épített környezet olyan hétköznapi esetben is hatással van az életemre, mint például egy kávé rendelése. Bevallom, túl sok kávét iszom. Skinny vanilla lattét, de próbálom elhagyni a szirupot. A kávézók azonban nem jól vannak megtervezve, legalábbis nem nekem. Sorban állás közben a süteményes pult előtt állok, és a pultos hívja a következőt. "A következő, legyen szíves!" - kiabálják. Engem nem látnak. A sorban mellettem álló hívja fel a figyelmet a létezésemre, és mindenki kényelmetlenül érzi magát. Olyan gyorsan rendelek, ahogy csak tudok, és sietek átvenni a kávémat. Gondolkodjanak el egy pillanatra. Hová teszik a kávét? Magasra, a pultra, fedél nélkül. Megpróbálni elérni és levenni a saját, kifizetett kávémat, hihetetlenül veszélyes dolog számomra.
But design also impinges on the clothes that I want to wear. I want garments that reflect my personality. It's difficult to find in the childrenswear department. And often womenswear requires far too many alterations. I want shoes that affect my maturity, professionalism and sophistication. Instead, I'm offered sneakers with Velcro straps and light-up shoes. Now, I'm not totally opposed to light-up shoes.
De a design kizáró jellege a ruhaneműk területén is megfigyelhető. Olyan öltözéket szeretnék, amely visszatükrözi a személyiségemet. Nehéz ilyesmit találni a gyermekrészlegen. A női ruhák viszont sokszor túl sok átalakításra szorulnak. Olyan cipőt szeretnék, amely érettséget, szakértelmet és kifinomultságot sugároz. Ehelyett gyakran csak világítós talpú és tépőzáras tornacipőket tudnak ajánlani. Nem vagyok teljesen a világítós talpú cipők ellen.
(Laughter)
(Nevetés)
But design also impacts on such simple things, like sitting on a chair. I cannot go from a standing to a seating position with grace. Due to the standards of design heights of chairs, I have to crawl on my hands and knees just to get on top of it, whilst also being conscious that it might tip over at any stage.
De még olyan egyszerű dolgok is beletartoznak a tervezés csapdáiba, mint felülni egy székre. Nem tudok álló pozícióból csak úgy elegánsan leülni. A sztenderd székmagasságnak köszönhetően négykézláb kell felkúsznom rá, csak hogy leülhessek, miközben mindig ott van bennem, hogy a szék bármikor felborulhat.
But whilst design impacts on me whether it's a chair, a bathroom, a coffee shop, or clothes, I rely on and benefit from the kindness of strangers. But not everybody is so nice. I'm reminded that I'm a little person when a stranger points, stares, laughs, calls me a name, or takes a photograph of me. This happens almost every day. With the rise of social media, it has given me an opportunity and a platform to have a voice as a blogger and as an activist, but it has also made me nervous that I might become a meme or a viral sensation, all without my consent.
De annak ellenére, hogy a design miatt nehézségeim akadnak, legyen szó egy székről, egy mosdóról, egy kávézóról vagy ruhákról, számíthatok az idegenek kedvességére, és profitálhatok belőle. De nem mindenki ilyen kedves. Mindig emlékeztet az alacsony termetemre, amikor egy idegen rámmutat, megbámul, nevet rajtam, kicsúfol, vagy lefotóz. Ezek majdnem minden nap megtörténnek. A közösségi média népszerűvé válása lehetőséget teremtett számomra, hogy bloggerként és aktivistaként hallassam a hangom, de közben izgulok is miatta, mert bármikor mémmé válhatok, vagy gyakran megosztott online attrakcióvá, a beleegyezésem nélkül.
So let's take a moment right now to make something very clear. The word "midget" is a slur. It evolved from PT Barnum's era of circuses and freak shows. Society has evolved. So should our vocabulary. Language is a powerful tool. It does not just name our society. It shapes it.
Álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzunk valamit. A "törpe" szó megbélyegez. P.T. Barnum és a cirkuszi előadások idejéből származik. A társadalom azóta fejlődött. A szókincsünknek is tükröznie kellene ezt. A nyelvnek ereje van. Nem csak kifejezi a társadalmunkat, hanem formálja is azt.
I am incredibly proud to be a little person, to have inherited the condition of achondroplasia. But I am most proud to be Sinead. Achondroplasia is the most common form of dwarfism. Achondroplasia translates as "without cartilage formation." I have short limbs and achondroplastic facial features, my forehead and my nose. My arms do not straighten fully, but I can lick my elbow. I'm not showing you that one. Achondroplasia occurs in approximately one in every 20,000 births. 80 percent of little people are born to two average-height parents. That means that anybody in this room could have a child with achondroplasia. Yet, I inherited my condition from my dad. I'd like to show you a photo of my family. My mother is average height, my father is a little person and I am the eldest of five children. I have three sisters and one brother. They are all average height. I am incredibly fortunate to have been born into a family that cultivated my curiosity and my tenacity, that protected me from the unkindness and ignorance of strangers and that armed me with the resilience, creativity and confidence that I needed to survive and manipulate the physical environment and society. If I was to pinpoint any reason why I am successful, it is because I was and I am a loved child, now, a loved child with a lot of sass and sarcasm, but a loved child nonetheless.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy kis embernek születtem, hogy örököltem ezt az állapotot, az achondroplasiát. De a legbüszkébb a keresztnevemre, a Sinead-re vagyok. Az achondroplasia a törpenövés legelterjedtebb formája. Szó szerint azt jelenti, hogy "porcfejlődés nélkül". Rövidek a végtagjaim, és jellegzetes achondroplasiás a homlokom és az orrom. A karjaimat nem tudom teljesen kinyújtani, de meg tudom nyalni a könyökömet. Ezt viszont nem fogom most megmutatni. Az achondroplasia minden húszezredik embertársunkat érinti. A kis emberek 80%-a átlagos termetű szülők gyermeke. Ez azt jelenti, hogy a teremben bárkinek lehetne achondroplasiás gyermeke. Én mégis örököltem ezt az állapotot, az édesapámtól. Szeretnék mutatni önöknek egy képet a családomról. Az édesanyám átlagos magasságú, az édesapám kis ember. Én öt gyermek közül vagyok a legidősebb. Van három húgom és egy öcsém. Mindannyian átlagos magasságúak. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy olyan családba születtem, amely ápolta a kíváncsiságomat és kitartásra nevelt, amely megvédett az idegenek rosszindulatától és butaságától, és amely felvértezett kitartással, kreativitással és magabiztossággal. Szükségem van ezekre a túléléshez, a környezet és a társadalom formálásához. Ha meg kell határoznom a sikerességem fő okát, az az, hogy szeretett gyermek voltam és vagyok mindmáig. Mára már egy jó adag szarkazmussal felvértezett szeretett gyermek, de kétségkívül szeretett gyermek.
In giving you an insight into who I am today I wanted to offer you a new perspective. I wanted to challenge the idea that design is but a tool to create function and beauty. Design greatly impacts upon people's lives, all lives. Design is a way in which we can feel included in the world, but it is also a way in which we can uphold a person's dignity and their human rights. Design can also inflict vulnerability on a group whose needs aren't considered.
Azzal a céllal beszéltem magamról, hogy új nézőpontot mutassak önöknek. Vitatni szeretném azt az elgondolást, miszerint a tervezés csak a funkcióról és a szépségről szól. A design nagy hatással van az emberek életére, mindenkiére. A design egy eszköz arra, hogy a világ részének érezhessük magunkat, ugyanakkor a tervezés által biztosíthatjuk egy személy emberi méltóságát és emberi jogait. A design sebezhetővé is tehet, ha olyan csoportba tartozol, amelynek az igényeivel nem számolnak.
So today, I want your perceptions challenged. Who are we not designing for? How can we amplify their voices and their experiences? What is the next step? Design is an enormous privilege, but it is a bigger responsibility. I want you to open your eyes.
Tehát azt szeretném ma elérni, hogy gondolkozzanak el. Kik azok, akiknek nem tervezünk? Hogyan tudnánk megerősíteni jelenlétüket, és megosztani tapasztalataikat? Mi a következő lépés? A tervezés óriási kiváltság, de még nagyobb felelősség. Szeretném, ha kinyitnák a szemüket.
Thank you so much.
Nagyon szépen köszönöm.
(Applause)
(Taps)