Just a moment ago, my daughter Rebecca texted me for good luck. Her text said, "Mom, you will rock." I love this. Getting that text was like getting a hug. And so there you have it. I embody the central paradox. I'm a woman who loves getting texts who's going to tell you that too many of them can be a problem.
Egy perccel ezelőtt a lányom, Rebeka sms-ben kívánt jószerencsét. Ez állt a szövegben: "Anyu, döngetni fogsz!" Nagyon tetszik. Amikor ezt a szöveget megkaptam, olyan volt, mintha megölelt volna. Hát így van ez. Egy központi paradoxont testesítek meg: olyan nő vagyok, aki szeret sms-eket kapni, ugyanakkor azt vallja, hogy túl sok sms problémát jelenthet.
Actually that reminder of my daughter brings me to the beginning of my story. 1996, when I gave my first TEDTalk, Rebecca was five years old and she was sitting right there in the front row. I had just written a book that celebrated our life on the internet and I was about to be on the cover of Wired magazine. In those heady days, we were experimenting with chat rooms and online virtual communities. We were exploring different aspects of ourselves. And then we unplugged. I was excited. And, as a psychologist, what excited me most was the idea that we would use what we learned in the virtual world about ourselves, about our identity, to live better lives in the real world.
Tulajdonképpen a lányom emlékeztetője felidézi bennem a történetem kezdetét. 1996-ban, amikor először adtam elő a TED-en, Rebeka 5 éves volt, és itt ült a legelső sorban. Épp akkor fejeztem be egy könyvet, ami az internetet ünnepelte, és nem sokkal később szerepeltem a Wired Magazin címlapján. Azokban a mozgalmas időkben chat-szobákkal kísérleteztünk, és virtuális online közösségekkel. Önmagunk különböző új oldalait fedeztük fel. Majd kikapcsoltuk a gépünket. Nagyon izgatott voltam. És pszichológusként leginkább az izgatott, hogy fel fogjuk használni, amit a virtuális világban tanultunk magunkkal kapcsolatban, a személyiségünkkel kapcsolatban, hogy jobb lehessen az életünk a valóságban.
Now fast-forward to 2012. I'm back here on the TED stage again. My daughter's 20. She's a college student. She sleeps with her cellphone, so do I. And I've just written a new book, but this time it's not one that will get me on the cover of Wired magazine. So what happened? I'm still excited by technology, but I believe, and I'm here to make the case, that we're letting it take us places that we don't want to go.
Most előreugrok 2012-be. Újra itt vagyok a TED színpadán. A lányom most 20 éves egyetemista. A mobiljával alszik, és én is. Épp most írtam egy új könyvet, ám ez alkalommal nem olyat, aminek segítségével a Wired Magazin címlapjára kerülhetek. Mi is történt? Még mindig izgat a technológia, ám azt gondolom, és azért vagyok itt, hogy erről beszéljek: hogy hagyjuk, hogy olyan helyekre vigyen bennünket, ahova nem is akarunk menni!
Over the past 15 years, I've studied technologies of mobile communication and I've interviewed hundreds and hundreds of people, young and old, about their plugged in lives. And what I've found is that our little devices, those little devices in our pockets, are so psychologically powerful that they don't only change what we do, they change who we are. Some of the things we do now with our devices are things that, only a few years ago, we would have found odd or disturbing, but they've quickly come to seem familiar, just how we do things.
Az elmúlt 15 évben a mobil kommunikációs technológiákat tanulmányoztam, és sok száz embert kérdeztem meg, fiatalt és időset, az ilyen eszközökkel való viszonyáról. Arra jutottam, hogy ezek a kis eszközeink a zsebünben lapulva, olyan komoly jelentőséggel bírnak pszichológiai értelemben, hogy nem csupán azt változtatják meg, amit teszünk, hanem azt is, hogy kik vagyunk! Náhány dolgot, amit ma teszünk ezekkel az eszkzökkel, néhány évvel ezelőtt még nagyon furának tartottunk volna, vagy zavarónak, ám igen nagy gyorsasággal olyan hétköznapivá váltak, mint bármely más dolog.
So just to take some quick examples: People text or do email during corporate board meetings. They text and shop and go on Facebook during classes, during presentations, actually during all meetings. People talk to me about the important new skill of making eye contact while you're texting. (Laughter) People explain to me that it's hard, but that it can be done. Parents text and do email at breakfast and at dinner while their children complain about not having their parents' full attention. But then these same children deny each other their full attention. This is a recent shot of my daughter and her friends being together while not being together. And we even text at funerals. I study this. We remove ourselves from our grief or from our revery and we go into our phones.
Csak hogy néhány példát említsek: Az emberek gyakran sms-eznek, vagy emaileznek vállalati igazgatósági gyűléseken. Sms-eznek, vásárolnak és Facebookoznak iskolában az órákon, előadások során, és tulajdonképpen bármilyen találkozó alatt. Fontos új képességként említik az emberek, hogy szemkapcsolatot tudjunk tartani, miközben sms-ezünk! (Nevetés) Azt mondják nem könnyű, de meg lehet tanulni! A szülők sms-eznek és email-eznek reggeli és vacsora közben, a gyerekek meg arról panaszkodnak, hogy a szülők nem is figyelnek rájuk! Ugyanakkor ugyanazok a gyerekek nem adják meg egymásnak ezt a törődő figyelmet. Ez a kép nemrég készült a lányomról és a barátairól, amikor együtt voltak, miközben nem is voltak együtt! És még temetés közben is sms-ezünk! Megfigyeltem ilyet is! Kivonjuk magunkat a gyászból, vagy az ábrándozásból, és a telefonunkhoz fordulunk.
Why does this matter? It matters to me because I think we're setting ourselves up for trouble -- trouble certainly in how we relate to each other, but also trouble in how we relate to ourselves and our capacity for self-reflection. We're getting used to a new way of being alone together. People want to be with each other, but also elsewhere -- connected to all the different places they want to be. People want to customize their lives. They want to go in and out of all the places they are because the thing that matters most to them is control over where they put their attention. So you want to go to that board meeting, but you only want to pay attention to the bits that interest you. And some people think that's a good thing. But you can end up hiding from each other, even as we're all constantly connected to each other.
Miért számít mindez? Nekem azért fontos, mert szerintem most megyünk fejjel a falnak -- abban az értelemben, ahogy egymáshoz viszonyulunk, de abban az értelemben is, ahogy magunkhoz viszonyulunk, és hogy milyen lesz a kapacitásunk az önvizsgálatra! Kezdünk hozzászokni egy új létformához: a társas magányhoz. Az emberek akarnak együtt lenni egymással, de ugyanakkor máshol is akarnak lenni -- kapcsolatban lenni mindazokkal a helyekkel, ahol lenni akarnak. Az emberek maguk akarják irányítani az életüket. Maguk akarják megmondani, hogy ide, vagy oda menjenek-e, mert az a legfontosabb számukra, hogy maguk döntsék el, hova irányítják a figyelmüket. Tehát el akarsz menni arra a vezetőségi ülésre, de csak azokra a dolgokra akarod a figyelmedet pazarolni, amik tényleg érdekelnek. Vannak, akiknek ez meg is felel. Ám így előfordulhat, hogy jól elrejtőzünk egymás elől, még úgy is, hogy közben folyamatosan kapcsolatban vagyunk!
A 50-year-old business man lamented to me that he feels he doesn't have colleagues anymore at work. When he goes to work, he doesn't stop by to talk to anybody, he doesn't call. And he says he doesn't want to interrupt his colleagues because, he says, "They're too busy on their email." But then he stops himself and he says, "You know, I'm not telling you the truth. I'm the one who doesn't want to be interrupted. I think I should want to, but actually I'd rather just do things on my Blackberry."
Egy 50-es üzletember azt hozta fel nekem, hogy nagy sajnálatára, mintha nem lennének többé kollégái a munkahelyén! Amikor munkába megy, nem áll meg senkivel beszélgetni egyet, nem is telefonál. És azt mondja, nem akarja a többi kollégáját megzavarni, mivel "nagyon elfoglaltak a sok email-ezéssel." Ám aztán megtorpant, és azt mondta: "Tudja, nem az igazat mondtam. Én vagyok az, aki nem akarja, hogy megzavarják. Nekem kellene kezdeményeznem, de valójában inkább elkütyüzöm a Blackberry-men."
Across the generations, I see that people can't get enough of each other, if and only if they can have each other at a distance, in amounts they can control. I call it the Goldilocks effect: not too close, not too far, just right. But what might feel just right for that middle-aged executive can be a problem for an adolescent who needs to develop face-to-face relationships. An 18-year-old boy who uses texting for almost everything says to me wistfully, "Someday, someday, but certainly not now, I'd like to learn how to have a conversation."
Generációkon át azt látom, hogy az embereknek nem jut elég egymásból, de csak és kizárólag kellő távolságból és ha irányíthatják az együttlét mennyiségét. Goldilock [Aranyfürtöcske] effektusnak hívom én ezt, sem nem közel, sem nem távol, csak éppenhogy. Ám ami éppen megfelelhet ennek a középkorú üzletembernek, probléma lehet egy tininek, akinek személyes kapcsolatok kialakulására lenne szüksége. Egy 18 éves fiú, aki szinte mindent sms-ben intéz, vágyakozva mondta nekem: "Egy nap majd, majd egyszer, de egész biztos, hogy NEM MA, szeretném majd megtanulni, hogy kell beszélgetni."
When I ask people "What's wrong with having a conversation?" People say, "I'll tell you what's wrong with having a conversation. It takes place in real time and you can't control what you're going to say." So that's the bottom line. Texting, email, posting, all of these things let us present the self as we want to be. We get to edit, and that means we get to delete, and that means we get to retouch, the face, the voice, the flesh, the body -- not too little, not too much, just right.
Amikor arról kérdezem az embereket, hogy: "Mi a baj a beszélgetéssel?" Azt válaszolják: "Na majd én elmondom, mi a baj vele. Az, hogy valódi időben játszódik le, és így nem tudod uralni, hogy mit fogsz mondani." Tehát ez a lényeg! Sms, email, posztolás, az összes ilyesmi lehetővé teszi azt, hogy úgy nyilvánuljunk meg, mint amilyenek lenni akarunk! Kijavíthatjuk, beleértve azt is, hogy akár ki is törölhetjük, ami pedig azt jelenti, hogy retusálhatjuk az arcunkat, a hangunkat, a húsunkat, a testünket -- nem kicsit, nem nagyon, csak amennyire kell.
Human relationships are rich and they're messy and they're demanding. And we clean them up with technology. And when we do, one of the things that can happen is that we sacrifice conversation for mere connection. We short-change ourselves. And over time, we seem to forget this, or we seem to stop caring.
Az emberi kapcsolatok gazdagok, ám zavarosak, és mindenképpen nagy követelményeket támasztanak. Ezt tisztítjuk le a technológia által. És amikor ezt tesszük, az egyik dolog, ami ennek következtében történhet, az, hogy feláldozzuk a beszélgetést, a puszta kapcsolódás érdekében, Rövidre vágjuk magunkat. És idővel még meg is feledkezünk erről, illetve úgy tűnik, mintha elfelejtettük volna, mi az a törődés.
I was caught off guard when Stephen Colbert asked me a profound question, a profound question. He said, "Don't all those little tweets, don't all those little sips of online communication, add up to one big gulp of real conversation?" My answer was no, they don't add up. Connecting in sips may work for gathering discrete bits of information, they may work for saying, "I'm thinking about you," or even for saying, "I love you," -- I mean, look at how I felt when I got that text from my daughter -- but they don't really work for learning about each other, for really coming to know and understand each other. And we use conversations with each other to learn how to have conversations with ourselves. So a flight from conversation can really matter because it can compromise our capacity for self-reflection. For kids growing up, that skill is the bedrock of development.
Teljesen kiakadtam. amikor Stephen Colbert feltett nekem egy nagyon egyszerű, egy végtelenül egyszerű kérdést. Így hangzott: "Nem adódik össze az összes ilyen twitterezés, csetelés az online kommunikációs eszközökön, egy nagy nyelésnyi valódi beszélgetés-értékűvé?" Válaszom: "Nem, nem adódnak össze! Kortyolásnyi kapcsolódások működhetnek, amikor apró kis információkat gyűjtögetünk, működhetnek, amikor ilyesmit mondunk: "Rád gondolok," vagy még akkor is, mikor ilyesmit: "Szeretlek!" -- abban az értelemben, mint ahogy pl. én éreztem magam, amikor megkaptam azt az sms-t a lányomtól -- ám akkor nem működnek, amikor egymásról akarunk megtudni dolgokat, amikor tényleg meg akarjuk ismerni és érteni egymást. És az egymással való beszélgetéseket valójában arra használjuk, hogy megtanuljuk, hogyan folytassuk a párbeszédet önmagunkkal! Ilyen értelemben egy párbeszédből való kimenekülés nagyon sokat nyomhat a latban, mivel veszélyeztetheti az önmagunkkal való kapcsolódás képességét! A cseperedő gyermekek számára ez a képesség a fejlődés sarokköve!
Over and over I hear, "I would rather text than talk." And what I'm seeing is that people get so used to being short-changed out of real conversation, so used to getting by with less, that they've become almost willing to dispense with people altogether. So for example, many people share with me this wish, that some day a more advanced version of Siri, the digital assistant on Apple's iPhone, will be more like a best friend, someone who will listen when others won't. I believe this wish reflects a painful truth that I've learned in the past 15 years. That feeling that no one is listening to me is very important in our relationships with technology. That's why it's so appealing to have a Facebook page or a Twitter feed -- so many automatic listeners. And the feeling that no one is listening to me make us want to spend time with machines that seem to care about us.
Újra és újra azt hallom, "Inkább írok, mint beszélek." És közben meg azt látom, hogy az emberek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy kurtán-gyorsan kiszálljanak a valódi beszélgetésekből, annyira hozzászoktak ahhoz, hogy kevéssel is beérik, hogy már majdnem ott tartanak, hogy hajlandóak lennének szinte eltekinteni mindennemű emberi kapcsolattól! Például, sokan osztották meg velem a következő vágyukat: szeretnék, hogy egy nap, a Siri egy fejletteb alkalmazása, ami az Apple iPhone-jának a digitális segédje, olyasmivé válna, mint egy legjobb barát, aki meghallgat, akkor is, amikor mások nem! Szerintem ez a vágy azt a fájdalmas valóságot tükrözi, amit az elmúlt 15 évben tapasztaltam meg. Hogy az az érzés, hogy senki sem kíváncsi rám, nagyon jelentős a technológiával való viszonyunkban. Ezért olyan klassz, hogy lehet Facebook oldalunk, vagy egy Twitter adatlapunk -- komoly mennyiségű automatikus hallgatóság. És az az érzés, hogy senki sem kíváncsi rám, okozza, hogy olyan gépekkel akarunk időt tölteni, amelyek látszólag törődnek velünk!
We're developing robots, they call them sociable robots, that are specifically designed to be companions -- to the elderly, to our children, to us. Have we so lost confidence that we will be there for each other? During my research I worked in nursing homes, and I brought in these sociable robots that were designed to give the elderly the feeling that they were understood. And one day I came in and a woman who had lost a child was talking to a robot in the shape of a baby seal. It seemed to be looking in her eyes. It seemed to be following the conversation. It comforted her. And many people found this amazing.
Robotokat fejlesztünk, társasági robotoknak nevezik őket, amiket kifejezetten arra építenek, hogy partnerek legyenek -- idősek számára, a gyerekeink számára, számunkra. Ennyire elveszítettük a bizalmunkat abban, hogy ott lehetünk egymás számára? Kutatásom során dolgoztam nyugdíjas otthonokban, és behoztam néhány társasági robotot, amiket kifejezetten arra terveztek, hogy az idősekben meglehessen az érzés, hogy megértik őket. Egy nap az történt, hogy megláttam, ahogy egy idős hölgy, aki elvesztette egy gyermekét, egy robottal beszélget, aminek bébi fóka formája volt. Olyan volt, mintha tényleg a szemébe nézett volna. olyan volt, mintha értené a beszélgetést. Megvígasztalta a hölgyet. Sokan az ilyesmit lenyűgözőnek tartják.
But that woman was trying to make sense of her life with a machine that had no experience of the arc of a human life. That robot put on a great show. And we're vulnerable. People experience pretend empathy as though it were the real thing. So during that moment when that woman was experiencing that pretend empathy, I was thinking, "That robot can't empathize. It doesn't face death. It doesn't know life."
Ám ez a hölgy próbált értelmet adni az életének egy olyan gép segítségével, aminek semmi tapasztalata nincs az emberi élet menetéről! Ez a robot óriásit alakított. Sebezhetőek vagyunk. Az emberek úgy állnak a tettetett empátiához, mintha valódi lenne. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor az a hölgy megtapasztalta azt az ál-empátiát, eszembejutott: "Hiszen ez a robot nem képes empátiára! Nem ismeri a halált! Nem ismeri az életet!"
And as that woman took comfort in her robot companion, I didn't find it amazing; I found it one of the most wrenching, complicated moments in my 15 years of work. But when I stepped back, I felt myself at the cold, hard center of a perfect storm. We expect more from technology and less from each other. And I ask myself, "Why have things come to this?"
És ez a hölgy abban lelte vígaszát, hogy egy robottal társalkodott, engem egyáltalán nem nyűgzött le; 15 évi munkám egyik leggyötrelmesebb, legbonyolultabb pillanataként éltem meg. Ám amikor hátrébb léptem, egy igazi vihar kellős közepén találtam magam. Egyre többet várunk el a technológiától, és kevesebbet egymástól. Azt a kérdést teszem fel magamban: "Hogy jutottak idáig a dolgok?"
And I believe it's because technology appeals to us most where we are most vulnerable. And we are vulnerable. We're lonely, but we're afraid of intimacy. And so from social networks to sociable robots, we're designing technologies that will give us the illusion of companionship without the demands of friendship. We turn to technology to help us feel connected in ways we can comfortably control. But we're not so comfortable. We are not so much in control.
Szerintem ennek az az oka, hogy a technológia ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk! Mert sebezhetők vagyunk! Magányosak vagyunk, ugyanakkor félünk az intimitástól. És így a közösségi oldalaktól a társasági robotokig, mindenféle technológiát létrehozunk, ami a társaság illúzióját adja, ám a barátság követelményei nélkül! Azért fordulunk a technológiához, hogy segítsen minket abban, hogy kapcsolódhassunk, kényelmesen ellenőrizhető módon. De nem vagyunk annyira kényelmesek! Nem is vagyunk nagyon urai.
These days, those phones in our pockets are changing our minds and hearts because they offer us three gratifying fantasies. One, that we can put our attention wherever we want it to be; two, that we will always be heard; and three, that we will never have to be alone. And that third idea, that we will never have to be alone, is central to changing our psyches. Because the moment that people are alone, even for a few seconds, they become anxious, they panic, they fidget, they reach for a device. Just think of people at a checkout line or at a red light. Being alone feels like a problem that needs to be solved. And so people try to solve it by connecting. But here, connection is more like a symptom than a cure. It expresses, but it doesn't solve, an underlying problem. But more than a symptom, constant connection is changing the way people think of themselves. It's shaping a new way of being.
Manapság ezek a zsebünkben lévő telefonok hatással vannak az elménkre, a szívünkre, mivel 3 fantáziánk kielégülését vetítik elénk. Az első, hogy magunk fogjuk tudni irányítani a figyelmünket, ahova mi akarjuk; a második, hogy mindig meg leszünk hallgatva; a harmadik, hogy soha nem kell egyedül lennünk többé. És ez a harmadik elképzelés, hogy sohasem kell többé egyedül lennünk, központi jelentőségű a pszichénk szemszögéből. Mert abban a pillanatban, hogy az emberek magukra maradnak, még ha csak pillanatokra is, aggódni, pánikolni, nyugtalankodni kezdenek, egy eszköz után nyúlnak. Gondoljanak csak azokra, akik sorban állnak a boltban vagy a piros lámpánál állnak. Magunkra maradni - ez megoldásra váró problémának tűnik. Ezt aztán az emberek azzal próbálják megoldani, hogy "kapcsolódnak". Ám itt a "kapcsolódás" inkább szimptóma, mint gyógyulás! Kifejezi, de nem oldja meg a valódi problémát! Ám még szimptómánál is jobban megváltoztatja a folyamatos "kapcsolódás" azt, ahogy az emberek magukra tekintenek. Egy új fajta létezés formálódik általa.
The best way to describe it is, I share therefore I am. We use technology to define ourselves by sharing our thoughts and feelings even as we're having them. So before it was: I have a feeling, I want to make a call. Now it's: I want to have a feeling, I need to send a text. The problem with this new regime of "I share therefore I am" is that, if we don't have connection, we don't feel like ourselves. We almost don't feel ourselves. So what do we do? We connect more and more. But in the process, we set ourselves up to be isolated.
A legjobban azzal tudnám kifejezni, hogy: "Megosztok, tehát vagyok!" Arra használjuk a technológiát, hogy meghatározzuk magunkat, azáltal, hogy megosztjuk gondolatainkat és érzéseinket még ha úgy is, ahogy vannak. Ezelőtt tehát így nézett ki: Valamilyen érzés keletkezett bennem, telefonálni akarok. Ma ez van: "Érezni akarok valamit, úgyhogy sms-eznem kell." Ezzel az újonan kialakuló "Megosztok, tehát vagyok" rendszerrel az a baj, hogy amennyiben nincs kapcsolatunk, nem is érezzük magunkat önmagunknak! Majdhogynem nem is érezzük magunkat! Mit teszünk tehát? Még többet és többet kapcsolódunk. Ám a folyamat során az történik, hogy elszigeteljük magunkat.
How do you get from connection to isolation? You end up isolated if you don't cultivate the capacity for solitude, the ability to be separate, to gather yourself. Solitude is where you find yourself so that you can reach out to other people and form real attachments. When we don't have the capacity for solitude, we turn to other people in order to feel less anxious or in order to feel alive. When this happens, we're not able to appreciate who they are. It's as though we're using them as spare parts to support our fragile sense of self. We slip into thinking that always being connected is going to make us feel less alone. But we're at risk, because actually it's the opposite that's true. If we're not able to be alone, we're going to be more lonely. And if we don't teach our children to be alone, they're only going to know how to be lonely.
Hogyan jutunk el a kapcsolódástól az elszigetelődéshez? Akkor válunk elszigeteltté, ha nem fejlesztjük ki az egyedüllétre való képességet, a különlét képességét, hogy összeszedhessük magunkat. A magány célja az, hogy megtaláld önmagadat, hogy aztán másokkal kapcsolatba léphess, és valódi szeretetkapcsolatokat alakíthass ki. Amikor nincs meg bennünk az egyedüllétre való képesség, akkor azért fordulunk másokhoz, hogy enyhítsünk szorongásunkon, hogy végre élőnek érezhessük magunkat. Amikor ez történik, akkor nem vagyunk képesek értékelni őket a maguk valójában. Olyan ez, mintha pótalkatrészként használnánk őket törékeny önértékelésünk támogatása érdekében! Abba ringatjuk magunkat, hogy a folyamatos kapcsolatfenntartás eredménye az lesz, hogy majd kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Ám veszélyben vagyunk, ugyanis valójában épp az ellenkezője igaz! Amíg nem vagyunk képesek egyedül ellenni, addig magányosabbak leszünk. És amíg nem tanítjuk meg gyermekeinket ellenni egyedül, addíg csak azt fogják tudni, hogyan kell magányosnak lenni!
When I spoke at TED in 1996, reporting on my studies of the early virtual communities, I said, "Those who make the most of their lives on the screen come to it in a spirit of self-reflection." And that's what I'm calling for here, now: reflection and, more than that, a conversation about where our current use of technology may be taking us, what it might be costing us. We're smitten with technology. And we're afraid, like young lovers, that too much talking might spoil the romance. But it's time to talk. We grew up with digital technology and so we see it as all grown up. But it's not, it's early days. There's plenty of time for us to reconsider how we use it, how we build it. I'm not suggesting that we turn away from our devices, just that we develop a more self-aware relationship with them, with each other and with ourselves.
Amikor 1996-ban előadtam itt a TED-en a korai virtuális társaságokról szóló tanulmányom bemutatása során, azt mondtam, hogy "Akik életük legnagyobb részét a képernyő előtt töltik, az önmagukkal való szembenézés szellemében teszik." És most ez a felhívásom: szembenézés, és annál is több, párbeszéd arról, hogy a technika jelenlegi felhasználása hova vezethet bennünket, illetve mi lehet az ára! Belehabarodtunk a technológiába! És félünk, mint a fiatal szerelmesek, hogy a túl sok beszéd elronthatja a kapcsolatot! Ám most eljött az ideje, hogy beszéljünk is! A digitális technológiával nőttünk fel, így látjuk az egészet felnőve. De nem így van, mert ezek csak az első napjai! Rengeteg idő áll még rendelkezésre ahhoz, hogy újragondoljuk, hogyan is akarjuk használni, milyen irányba is akarjuk továbbfejleszteni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy fordítsunk hátat az eszközeinknek, hanem csak azt, hogy alakítsunk ki egy sokkal tudatosabb kapcsolatot velük, egymással, valamint önmagunkkal.
I see some first steps. Start thinking of solitude as a good thing. Make room for it. Find ways to demonstrate this as a value to your children. Create sacred spaces at home -- the kitchen, the dining room -- and reclaim them for conversation. Do the same thing at work. At work, we're so busy communicating that we often don't have time to think, we don't have time to talk, about the things that really matter. Change that. Most important, we all really need to listen to each other, including to the boring bits. Because it's when we stumble or hesitate or lose our words that we reveal ourselves to each other.
Látok néhány kezdeményezést ebbe az irányba. Kezdjünk el az egyedüllétre úgy tekinteni, mint ami jó dolog! Adjunk neki lehetőséget! Keressük az alkalmat arra, hogy meg tudjuk mutatni gyermekeinknek, hogy milyen értékes ez! Teremtsünk otthon "szent" helyeket -- a konyhát, az étkezőt -- és vegyük birtokba ezeket beszélgetés céljával! Tegyük ugyanezt a munkahelyünkön! Ott annyira el vagyunk foglalva a kommunikációval, hogy gyakran nem marad időnk gondolkodni, nem marad időnk arra, hogy megvitassuk azokat a dolgokat, amik igazán fontosak! Változtassunk ezen! A legfontosabb, hogy tényleg komoly szükségünk van arra, hogy meghallgassuk egymást, beleértve az unalmas részeket is! Mert amikor akadozunk, vagy bizonytalankodunk, vagy épp nem találjuk a szavakat, akkor fedjük fel valódi énünket egymás előtt.
Technology is making a bid to redefine human connection -- how we care for each other, how we care for ourselves -- but it's also giving us the opportunity to affirm our values and our direction. I'm optimistic. We have everything we need to start. We have each other. And we have the greatest chance of success if we recognize our vulnerability. That we listen when technology says it will take something complicated and promises something simpler.
A technológia megpróbálja újradefiniálni az emberi kapcsolatokat -- hogyan törődjünk egymással, vagy éppen magunkkal -- ám arra is lehetőséget teremt, hogy megerősítsük az értékeinket, és az irányultságunkat. Optimista vagyok. Mindenünk megvan a kezdéshez! Itt vagyunk egymásnak. Minden esélyünk megvan a sikerre, amennyiben felismerjük a sebezhetőségünket. Hogy odafigyeljünk, amikor a technológia szerint valami nagyon bonyolult lesz, és helyette egyszerűbbet ajánl.
So in my work, I hear that life is hard, relationships are filled with risk. And then there's technology -- simpler, hopeful, optimistic, ever-young. It's like calling in the cavalry. An ad campaign promises that online and with avatars, you can "Finally, love your friends love your body, love your life, online and with avatars." We're drawn to virtual romance, to computer games that seem like worlds, to the idea that robots, robots, will someday be our true companions. We spend an evening on the social network instead of going to the pub with friends.
Tehát a munkám során azt hallom, hogy milyen nehéz az élet, a kapcsolatok tele vannak kockázattal. És akkor itt van a technológia -- egyszerűbb, reményteljesebb, optimistább, örökké megújuló. Olyan ez, mintha a lovasságot hívnák segítségül. Egy hirdetési kampány pl. azt ígéri, hogy az avatárok segítségével online üzemmódban "végre szerethető barátokra lelsz, szerethető lesz a tested is, az életed is, online, mindez az avatárok segítségével." Vonzanak a virtuális szerelmek, olyan számítógépes játékok, amelyek egész világoknak tűnnek, az az elképzelés, hogy a robotok, a robotok lesznek egyszer majd az igaz társaink! Eltöltjük az esténket a közösségi oldalon, ahelyett, hogy elmennénk a pub-ba a barátainkkal.
But our fantasies of substitution have cost us. Now we all need to focus on the many, many ways technology can lead us back to our real lives, our own bodies, our own communities, our own politics, our own planet. They need us. Let's talk about how we can use digital technology, the technology of our dreams, to make this life the life we can love.
Ám a helyettesítésről való fantáziálásnak súlyos ára van. Most mindünknek arra kell fókuszálnunk hogy a technológia hány és hány féle módon vezethet bennünket vissza a valódi életünkhöz, saját testünkhöz, saját társaságunkhoz, saját politikánkhoz, saját bolygónkhoz. Mert ennek mind szüksége van ránk! Beszéljünk hát arról, hogyan lehet a digitális technológiát oly módon használni, - álmaink technológiáját -, hogy ezt az életünket szerethetővé tegyük!
Thank you.
Köszönöm
(Applause)
(Taps)