In 1796, Thomas Jefferson received a box of bones he couldn't identify. A long, sharp claw reminded him of a lion, but the arm bones suggested a larger animal, one about three meters long. Thinking it might be huge unknown species of North American lion, Jefferson warned explorers Lewis and Clark to keep an eye out for this mysterious predator. But Jefferson's box of bones didn't come from a lion. They came from an extinct giant sloth. Prehistoric ground sloths first appeared around 35 million years ago. Dozens of species lived across North, Central and South America, alongside other ancient creatures like mastodons and giant armadillos. Some ground sloths, like the megalonychid, were cat-sized, but many were massive. Jefferson's sloth, Megalonyx, weighed about a ton, and that was small compared to megatherium, which could reach six metric tons, as much as an elephant. They ambled through the forests and savannas using their strong arms and sharp claws to uproot plants and climb trees, grazing on grasses, leaves, and prehistoric avocados. In fact, we might not have avocados today if not for the giant sloths. Smaller animals couldn't swallow the avocado's huge seed, but the sloths could, and they spread avocado trees far and wide. Ground sloths flourished for millions of years, but around 10,000 years ago, they started disappearing along with the Western Hemisphere's other giant mammals. Researchers think that ground sloths could have been pushed out by an oncoming ice age, or competition with other species, maybe humans, who arrived in the region around the time most of the sloths went extinct. Some of the smaller sloths did survive and migrated to the treetops. Today, there are six species left living in the rainforest canopies of Central and South America. Hanging out in the trees is a good way to avoid predators, and there are plenty of leaves to eat. But this diet has its drawbacks. Animals extract energy from food and use that energy to move around, maintain their body temperature, keep their organs working, and all the other activities necessary for survival. But leaves don't contain much energy, and that which they do have is tough to extract. Most herbivores supplement a leafy diet with higher energy foods like fruit and seeds. But sloths, especially three-toed sloths, rely on leaves almost exclusively. They've evolved finely tuned strategies for coping with this restricted diet. First, they extract as much energy from their food as possible. Sloths have a multi-chambered stomach that takes up a third of their body, and depending on the species, they can spend five to seven days, or even weeks, processing a meal. The other piece of the puzzle is to use as little energy as possible. One way sloths do this is, of course, by not moving very much. They spend most of their time eating, resting, or sleeping. They descend from the canopy just once a week for a bathroom break. When sloths do move, it's not very fast. It would take a sloth about five minutes to cross an average neighborhood street. This unhurried approach to life means that sloths don't need very much muscle. In fact, they have about 30% less muscle mass than other animals their size. Sloths also use less energy to keep themselves warm because their body temperature can fluctuate by about five degrees Celsius, less than a cold-blooded reptile, but more than most mammals. These physical and behavioral adaptations minimize the sloth's energy expenditure, or metabolic rate. Three-toed sloths have the slowest metabolism of any mammal. The giant panda is second slowest, and two-toed sloths come in third. Moving slowly has allowed sloths to thrive in their treetop habitat. But it's also made the sloths themselves a great habitat for other organisms, including algae, which provides a little extra camouflage, and maybe even a snack. Sloths may not be giant anymore, but that doesn't make them any less remarkable.
Thomas Jefferson kapott egy láda csontot 1796-ban, amit nem tudott beazonosítani. Egy hosszú, hegyes karom az oroszlánra emlékeztette őt, a mellső végtagcsontok azonban nagyobb állatra utaltak, ami akár 3 méteres is lehetett. Jefferson úgy vélte, hatalmas, ismeretlen észak-amerikai oroszlánfajjal van dolga, és megbízta a felfedezőket, Lewist és Clarkot, hogy pontosan tisztázzák a titokzatos ragadozó kilétét. Jefferson ládája azonban nem oroszláncsontokat rejtett. Hanem egy kihalt óriáslajháréi voltak. A prehisztorikus földi lajhár mintegy 35 millió éve tűnt fel először. Lajhárfélék tucatjai népesítették be Észak-, Közép- és Dél-Amerikát, más őslények mellett, mint pl. a masztodonok és az óriás armadillók. Egyes földi lajhárok, pl. a kétujjúak macskaméretűek voltak, de sok termetes példány is akadt köztük. Jeffersoné, a Megalonyx hozzávetőleg 1 tonnát nyomott, és ez kicsinek számított a megatheriumhoz képest, ami elérte a hat tonnát, ez egy mai elefánt súlya. A vadonban és a füves síkságon kószált, erős mellső végtagjával és hegyes karmaival növényeket túrt ki, és fára mászott, füvet legelt, leveleket és ős-avokádót fogyasztott. Lényegében az óriáslajhárnak köszönhetjük, hogy egyáltalán van ma avokádó. A kisebb állatok nem tudták lenyelni az avokádó nagyméretű magját, a lajhár viszont igen, így terjedhettek el az avokádófák mindenfelé. A földi lajhár virágkora évmilliókig tartott, de 10 000 évvel ezelőtt megfogyatkozott a számuk a nyugati félteke többi óriásemlősével együtt. A kutatók szerint vagy a jégkorszak bekövetkezése okozta a földi lajhárok kihalását, vagy versenyképesebb fajok megjelenése, talán épp az emberé, aki akkoriban jelent meg a területen, amikor a legtöbb lajhárféle kihalt. A kisebb méretűek közül némelyik túlélte, és felköltözött a fák tetejére. Ma hat családjuk maradt fenn, ezek a Közép- és Dél-amerikai esőerdők lombkoronájában élnek. A fán függeszkedve könnyű elkerülni a ragadozókat, és mindig akad elegendő táplálék. Ám ennek az étrendnek hátránya is van. Az állatok energiát nyernek a táplálékból, és ezt az energiát mozgássá alakítják, fenntartva testhőmérsékletüket, működésben tartva szerveiket és a túléléshez szükséges összes tevékenységet. A levelekben viszont nincs elég energia, és azt is nehéz kinyerni belőle. A legtöbb növényevő energiában gazdagabb táplálékkal egészíti ki a lombfogyasztást, például gyümölccsel és magokkal. A lajhár viszont, különösen a háromujjú szinte kizárólag faleveleken él. Kifinomult technikát fejlesztettek ki a szegényes étrend ellensúlyozására. Először is, a lehető legtöbb energiát kinyerik a táplálékukból. Összetett gyomruk van, testük egyharmadát elfoglalja, és családtól függően egy evés után 5-7 napig, vagy akár hetekig eltart az emésztésük. A következő tényező az, hogy a lehető legkevesebb energiát fogyasztják. Ez úgy lehetséges, hogy a lajhárok igen keveset mozognak. Idejük nagy részét evéssel, pihenéssel vagy alvással töltik. Hetente csak egyszer ereszkednek le a lombkoronából, üríteni. Ha mégis mozognak, az nem éppen gyors. Kb. öt percbe telne egy lajhárnak átkelni egy átlagos utca túloldalára. Ez a kényelmes élettempó azt is jelenti, hogy a lajhárnak nem kell túl sok izom. Mintegy 30%-kal kisebb izomtömegük van, mint más, hasonló méretű állatoknak. Ahhoz sem használ sok energiát, hogy melegen tartsa magát, testhőmérséklet-ingadozása 5 Celsius-fokos is lehet, ami kevesebb, mint egy hidegvérű hüllőé, de több, mint a legtöbb emlősé. Ez a testi és életmódbeli alkalmazkodás egészen lecsökkenti energiafelhasználását, vagyis alacsony a metabolikus rátája. Az emlősök közül a háromujjú lajhár anyagcseréje a leglassabb. A második az óriáspandáé, a harmadik pedig a kétujjú lajháré. A lassú mozgás lehetővé tette, hogy a lombkoronában éljenek. Ugyanakkor más élőlények számára is kiváló élőhelyet teremtett, pl. az algák nemcsak rejtőszínt adnak, hanem ínyenc csemegét is jelentenek nekik. Ha a lajhárok nem is óriások többé, ám ettől még ugyanolyan figyelemreméltó lények.