I really am honored to be here, and as Chris said, it's been over 20 years since I started working in Africa. My first introduction was at the Abidjan airport on a sweaty, Ivory Coast morning. I had just left Wall Street, cut my hair to look like Margaret Mead, given away most everything that I owned, and arrived with all the essentials -- some poetry, a few clothes, and, of course, a guitar -- because I was going to save the world, and I thought I would just start with the African continent.
Nagyon megtisztelő, hogy itt lehetek, és ahogy Chris mondta, már több, mint 20 éve, hogy elkezdtem Afrikában dolgozni. Az első bemutatkozásom az Abidjan repülőtéren volt egy fülledt elefántcsontparti reggelen. Épphogy otthagytam a Wall Streetet, levágattam a hajamat, hogy úgy nézzek ki, mint Margaret Mead, eladtam majdnem mindent, amim volt, és megérkeztem minden szükséges dologgal -- néhány verseskötettel, néhány ruhával, és persze egy gitárral -- mert épp a világot készültem megmenteni, és úgy gondoltam, hogy az afrikai kontinenssel kezdem.
But literally within days of arriving I was told, in no uncertain terms, by a number of West African women, that Africans didn't want saving, thank you very much, least of all not by me. I was too young, unmarried, I had no children, didn't really know Africa, and besides, my French was pitiful. And so, it was an incredibly painful time in my life, and yet it really started to give me the humility to start listening.
De szószerint néhány nappal az érkezésem után néhány nyugat-afrikai nő határozottan kijelentette, hogy az afrikaiak nem kérnek a megmentésből, és köszönik szépen, legkevésbé tőlem nem. Túl fiatal voltam, egyedülálló, nem voltak gyermekeim, nem igazán ismertem Afrikát, és mellékesen a franciám szánalmas volt. És így ez egy hihetetlenül fájdalmas időszak volt az életemben, és mégis igazán ez adta az alázatosságot ahhoz, hogy figyelni kezdjek.
I think that failure can be an incredibly motivating force as well, so I moved to Kenya and worked in Uganda, and I met a group of Rwandan women, who asked me, in 1986, to move to Kigali to help them start the first microfinance institution there. And I did, and we ended up naming it Duterimbere, meaning "to go forward with enthusiasm." And while we were doing it, I realized that there weren't a lot of businesses that were viable and started by women, and so maybe I should try to run a business, too. And so I started looking around, and I heard about a bakery that was run by 20 prostitutes. And, being a little intrigued, I went to go meet this group, and what I found was 20 unwed mothers who were trying to survive.
Úgy gondolom, hogy a kudarc hatalmas motiváló erő is tud lenni, így Kenyába költöztem, és Ugandában dolgoztam, találkoztam egy csoport ruandai nővel, akik megkértek 1986-ban, hogy költözzek Kigaliba és segítsek nekik elindítani az első mikrofinanszírozó intézményt ott. Eleget tettem a kérésnek, és végül Duterimbere lett a neve, ami azt jelenti, hogy "lelkesedéssel továbbmenni". És mialatt ezt csináltuk, rájöttem, hogy nincs sok olyan életképes vállalkozás, amit nők indították, így talán nekem is vállalkozást kéne vezetnem. Elkezdtem körülnézni, és hallottam egy pékségről, amit 20 prostituált működtetett. És mivel ez kissé kíváncsivá tett, elmentem találkozni ezzel a csapattal, és amit találtam: 20 egyedülálló anya, akik megpróbálnak túlélni.
And it was really the beginning of my understanding the power of language, and how what we call people so often distances us from them, and makes them little. I also found out that the bakery was nothing like a business, that, in fact, it was a classic charity run by a well-intentioned person, who essentially spent 600 dollars a month to keep these 20 women busy making little crafts and baked goods, and living on 50 cents a day, still in poverty. So, I made a deal with the women. I said, "Look, we get rid of the charity side, and we run this as a business and I'll help you." They nervously agreed. I nervously started, and, of course, things are always harder than you think they're going to be.
És elkezdtem igazán megérteni a nyelvtudás erejét, és azt, hogy aminek nevezzük az embereket az oly sokszor eltávolít minket tőlük, és lekicsinyíti őket. Arra is rájöttem, hogy a pékség nem vállalkozás volt, tulajdonképpen egy klasszikus jótékonysági intézmény volt, amit egy jószándékú ember működtetett aki igazából 600 dollárt költött havonta hogy ezt a 20 nőt elfoglalja azzal, hogy kis műtárgyakat és pékárukat készítenek, és napi 50 centből élnek, még mindig szegénységben. Szóval megegyeztem a nőkkel. Azt mondtam: "Nézzék, meg fogunk szabadulni a jótékonysági oldaltól, és ezt vállalkozásként fogjuk működtetni, és én segítek Önöknek." Idegesen beleegyeztek, és én idegesen elkezdtem, és persze a dolgok mindig nehezebbek annál, mint amilyennek gondolod.
First of all, I thought, well, we need a sales team, and we clearly aren't the A-Team here, so let's -- I did all this training. And the epitome was when I literally marched into the streets of Nyamirambo, which is the popular quarter of Kigali, with a bucket, and I sold all these little doughnuts to people, and I came back, and I was like, "You see?" And the women said, "You know, Jacqueline, who in Nyamirambo is not going to buy doughnuts out of an orange bucket from a tall American woman?" And like -- (Laughter) -- it's a good point.
Először is, gondoltam, nos, szükségünk van egy eladó csapatra, és világos, hogy nem vagyunk a Szupercsapat, szóval - én csináltam az egész tréninget, és a jellemző példa az volt amikor szó szerint kimasíroztam az utcára Nyamiramboban, ami Kigali népszerű negyede, egy vödörrel, és eladtam ezeket a kis fánkokat az embereknek, és visszajöttem, azt mondtam: "Látják?" És a nők azt mondták: "Tudja, Jacqueline, ki az Nyamiramboban, aki ne venne fánkot egy narancsos vödörből egy magas amerikai nőtől?" Hát igen -- (Nevetés) Ez jó meglátás.
So then I went the whole American way, with competitions, team and individual. Completely failed, but over time, the women learnt to sell on their own way. And they started listening to the marketplace, and they came back with ideas for cassava chips, and banana chips, and sorghum bread, and before you knew it, we had cornered the Kigali market, and the women were earning three to four times the national average. And with that confidence surge, I thought, "Well, it's time to create a real bakery, so let's paint it." And the women said, "That's a really great idea." And I said, "Well, what color do you want to paint it?" And they said, "Well, you choose." And I said, "No, no, I'm learning to listen. You choose. It's your bakery, your street, your country -- not mine." But they wouldn't give me an answer. So, one week, two weeks, three weeks went by, and finally I said, "Well, how about blue?" And they said, "Blue, blue, we love blue. Let's do it blue." So, I went to the store, I brought Gaudence, the recalcitrant one of all, and we brought all this paint and fabric to make curtains, and on painting day, we all gathered in Nyamirambo, and the idea was we would paint it white with blue as trim, like a little French bakery. But that was clearly not as satisfying as painting a wall of blue like a morning sky.
Így hát a teljes amerikai módszert alkalmaztam, a versenyekkel, a csapattal és az egyénnel. Teljesen elbuktam, de idő közben a nők megtanultak eladni a saját módjukon. És elkezdték figyelni a piacot, és visszajöttek olyan ötletekkel, mint a manióka chips és a banán chips és a cirokkenyér, és mielőtt tudatosult volna bennünk, lefedtük a Kigali piacot, és a nők 3-4 szeresét keresték a nemzeti átlagjövedelemnek. Ezzel a lendülettel, azt gondoltam, itt az ideje, hogy egy igazi pékséget hozzunk létre, szóval fessük ki az épületet. És a nők azt mondták: "Ez tényleg nagyszerű ötlet!" És azt kérdeztem: "Nos, milyen színűre akarjátok festeni?" És azt mondták: "Hát válassz te." És azt mondtam: "Nem, nem, megtanulok hallgatni -- Ti válasszatok. Ez az ti pékségetek, a ti utcátok, a ti országotok, nem az enyém." De ők nem válaszoltak. Így egy hét, két hét, három hét is eltelt, és végül azt mondtam: "Nos, mit szóltok a kékhez?" És azt mondták: "Kék, kék, tetszik a kék. Fessük kékre." Így elmentem a boltba, magammal vittem Gaudence-t, az összes közül a legmakacsabbat, és elhoztuk az összes festéket, és anyagot a függönykészítéshez, és a festés napján mindannyian összegyűltünk Nyamiramboban, és az ötlet az volt, hogy fehérre festjük kék díszítéssel, mint egy kis francia pékséget. Világos volt azonban, hogy ez nem lesz olyan kielégítő mintha a reggeli ég kékjére festjük a falat.
So, blue, blue, everything became blue. The walls were blue, the windows were blue, the sidewalk out front was painted blue. And Aretha Franklin was shouting "R-E-S-P-E-C-T," the women's hips were swaying and little kids were trying to grab the paintbrushes, but it was their day. And at the end of it, we stood across the street and we looked at what we had done, and I said, "It is so beautiful." And the women said, "It really is." And I said, "And I think the color is perfect," and they all nodded their head, except for Gaudence, and I said, "What?" And she said, "Nothing." And I said, "What?" And she said, "Well, it is pretty, but, you know, our color, really, it is green." And -- (Laughter)
Szóval kék, kék, minden kék lett; a falak kékek lettek, az ablakok is, a járda az épület előtt is kékre lett festve. És Aretha Franklin üvöltötte a lejátszóból: "R.E.S.P.E.C.T." ("T.I.SZ.T.E.L.E.T") a nők csípője ringott munka közben, és kisgyerekek próbálták megragadni az ecseteket, és ez az ő napjuk volt. És a végén az utca túloldalán álltunk megnéztük, amit csináltunk, és azt mondtam: "Olyan gyönyörű." és a nők azt mondták: "Igen, az." És azt mondtam: "És úgy gondolom a szín tökéletes," és mindenki bólogatott, kivéve Gaudence-t, és azt kérdeztem: "Mi van?" És ő azt mondta: "Semmi." én kérdeztem: "Mi van?" És azt mondta: "Hát, csinos, de tudod a mi színünk igazából a zöld." És -- (Nevetés)
-- I learned then that listening isn't just about patience, but that when you've lived on charity and dependent your whole life long, it's really hard to say what you mean. And, mostly because people never really ask you, and when they do, you don't really think they want to know the truth. And so then I learned that listening is not only about waiting, but it's also learning how better to ask questions.
És megtanultam, hogy mások meghallgatása nem csak a türelemről szól, de amikor te jótékonyságból éltél, és kiszolgáltatott voltál egész életedben, akkor nehéz azt mondani, amire tényleg gondolsz. Többnyire azért, mert az emberek többségében nem igazán kérdeznek meg, és amikor megkérdeznek, nem gondolod, hogy tényleg tudni akarják az igazat. És így megtanultam, hogy a figyelem nem csupán várakozás kérdése, de azt is jelenti, hogy hogyan tegyünk fel jobb kérdéseket.
And so, I lived in Kigali for about two and a half years, doing these two things, and it was an extraordinary time in my life. And it taught me three lessons that I think are so important for us today, and certainly in the work that I do. The first is that dignity is more important to the human spirit than wealth. As Eleni has said, when people gain income, they gain choice, and that is fundamental to dignity. But as human beings, we also want to see each other, and we want to be heard by each other, and we should never forget that. The second is that traditional charity and aid are never going to solve the problems of poverty.
És így mintegy 2 és fél évig éltem Kigaliban, ezt a két dolgot csináltam, és ez egy egyedülálló időszak volt az életemben. És ez megtanított nekem három leckét ami úgy gondolom nagyon fontos ma számunkra, főként a munkában, amit én végzek. Az első, hogy az emberi léleknek a méltóság fontosabb, mint a vagyon. Ahogy Eleni mondta, amikor az emberek jövedelmet szereznek, akkor választáshoz jutnak, és ez alapvető a méltóság szempontjából. De emberi lényekként egymást is akarjuk látni, és akarjuk, hogy meghallgassuk egymást, és ezt soha nem szabad elfelejtenünk. A második, hogy a tradicionális jótékonyság és segély soha nem fogja megoldani a szegénység problémáját.
I think Andrew pretty well covered that, so I will move to the third point, which is that markets alone also are not going to solve the problems of poverty. Yes, we ran this as a business, but someone needed to pay the philanthropic support that came into the training, and the management support, the strategic advice and, maybe most important of all, the access to new contacts, networks and new markets. And so, on a micro level, there's a real role for this combination of investment and philanthropy. And on a macro level -- some of the speakers have inferred that even health should be privatized. But, having had a father with heart disease, and realizing that what our family could afford was not what he should have gotten, and having a good friend step in to help, I really believe that all people deserve access to health at prices they can afford. I think the market can help us figure that out, but there's got to be a charitable component, or I don't think we're going to create the kind of societies we want to live in.
És úgy gondolom Andrew elég jól beszélt erről, szóval tovább megyek a harmadik pontra, ami az, hogy egyedül a piacok szintén nem fogják megoldani a szegénység problémáját. Igen, mi ezt vállalkozásként üzemeltettük, de valakinek fizetnie kellett egy jótékonysági hozzájárulást ami a tréning és menedzsmenttámogatás, illetve a stratégiai tanács útján jött és talán ami mind közül a legfontosabb, az új kapcsolatokhoz, hálózatokhoz és új piacokhoz való hozzáférés útján. És így, egy mikro szinten, valós szerepe van a befektetés és a jótékonyság kombinációjának. Makro szinten, ahogy néhány előadó bizonyította akár az egészséget is privatizálni kellene. Én azonban, akiknek az édesapja szívbeteg volt, és rájöttem, hogy amit a családunk még ki tudott fizetni, nem az volt, amit neki kapnia kellett volna, és megtapasztaltam, hogy egy jó barát lépett elő, hogy segítsen, Én igazán hiszem, hogy minden ember megérdemli, hogy hozzáférjen az egészséghez olyan áron, amit meg tud engedni magának. Úgy gondolom, hogy a piac segíthet ezt kitalálni, de biztosan lennie kell egy jótékonysági összetevőnek is. Nem hiszem, hogy másképpen létre tudjuk hozni azt a társadalmat, amiben élni szeretnénk.
And so, it was really those lessons that made me decide to build Acumen Fund about six years ago. It's a nonprofit, venture capital fund for the poor, a few oxymorons in one sentence. It essentially raises charitable funds from individuals, foundations and corporations, and then we turn around and we invest equity and loans in both for-profit and nonprofit entities that deliver affordable health, housing, energy, clean water to low income people in South Asia and Africa, so that they can make their own choices. We've invested about 20 million dollars in 20 different enterprises, and have, in so doing, created nearly 20,000 jobs, and delivered tens of millions of services to people who otherwise would not be able to afford them.
Szóval ezek a leckék voltak, amik rávettek, hogy az Acumen Alap létrehozása mellett döntsek 6 évvel ezelőtt. Ez egy non-profit kockázati tőkealap a szegények számára, néhány oximoron egy mondaton belül. Alapvetően jótékonysági alapokat állítunk fel egyének, alapítványok és társaságok pénzéből, és aztán megforgatjuk a tőkét, majd tulajdonba és hitelbe fektetünk be, profitorientált és non-profit szervezetekbe egyaránt, melyek megfizethető egészségügyi, lakásviszonyokat, energiát és tiszta vizet kínálnak a dél-ázsiai és afrikai alacsony jövedelmű embereknek, azért, hogy meghozhassák a saját döntéseiket. Mintegy 20 millió dollárt fektettünk be 20 különböző vállalkozásba, és ezáltal közel 20.000 új munkahelyet hoztunk létre, és 10 milliónyi szolgáltatást nyújtottunk embereknek, akik egyébként nem tudták volna ezt megengedni maguknak.
I want to tell you two stories. Both of them are in Africa. Both of them are about investing in entrepreneurs who are committed to service, and who really know the markets. Both of them live at the confluence of public health and enterprise, and both of them, because they're manufacturers, create jobs directly, and create incomes indirectly, because they're in the malaria sector, and Africa loses about 13 billion dollars a year because of malaria. And so as people get healthier, they also get wealthier.
El szeretnék mondani Önöknek két történetet. Mind a kettő Afrikában játszódik. Mindkettő vállalkozókba való befektetésről szól, akik elkötelezettek a szolgálat iránt, és akik tényleg ismerik a piacokat. Mindketten a közegészségügy és a vállalkozás határán élnek, és mindkettő, mivel gyártók, közvetlenül hoz létre munkahelyeket, és közvetetten kreál jövedelmet, mivel ők a malária szektorban vannak, és Afrika mintegy 13 milliárd dollárt veszít évente a malária miatt. És ahogy az emberek egészségesebbek lesznek, jobb módúak is lesznek.
The first one is called Advanced Bio-Extracts Limited. It's a company built in Kenya about seven years ago by an incredible entrepreneur named Patrick Henfrey and his three colleagues. These are old-hand farmers who've gone through all the agricultural ups and downs in Kenya over the last 30 years. Now, this plant is an Artemisia plant; it's the basic component for artemisinin, which is the best-known treatment for malaria. It's indigenous to China and the Far East, but given that the prevalence of malaria is here in Africa, Patrick and his colleagues said, "Let's bring it here, because it's a high value-add product." The farmers get three to four times the yields that they would with maize.
Az elsőt Advanced Bio-Extracts Limitednek hívják. Ez egy társaság, amit Kenyában hozott létre 7 évvel ezelőtt egy hihetetlen vállalkozó, Patrick Henfrey és három kollégája. Ők régimódi földművesek, akik átmentek a mezőgazdaság rossz és jó időszakain is az elmúlt 30 évben Kenyában. Most ezen az ültetvényen ürömöt termesztenek, ez az artemisinin alapvető összetevője, ami a legismertebb szer a malária kezelésében. Kínában és a Távol-Keleten őshonos, de tekintettel arra, hogy a malária Afrikában uralkodó, Patrick és a kollégái azt mondták, "Hozzuk ide, mert ez egy magas hozzáadott értékű termék." A földművesek háromszor-négyszer akkora termést aratnak, mint amit kukoricával tudnának.
And so, using patient capital -- money that they could raise early on, that actually got below market returns and was willing to go the long haul and be combined with management assistance, strategic assistance -- they've now created a company where they purchase from 7,500 farmers. So that's about 50,000 people affected. And I think some of you may have visited -- these farmers are helped by KickStart and TechnoServe, who help them become more self-sufficient. They buy it, they dry it and they bring it to this factory, which was purchased in part by, again, patient capital from Novartis, who has a real interest in getting the powder so that they can make Coartem. Acumen's been working with ABE for the past year, year and a half, both on looking at a new business plan, and what does expansion look like, helping with management support and helping to do term sheets and raise capital. And I really understood what patient capital meant emotionally in the last month or so. Because the company was literally 10 days away from proving that the product they produced was at the world-quality level needed to make Coartem, when they were in the biggest cash crisis of their history.
És így - a türelmes tőkét használva - a pénz, ami nőhetne, tulajdonképpen a piaci profit alá került, és hajlandóak voltak harcolni és ezt kombinálva menedzsment segítséggel, stratégiai támogatással, mára létrehoztak egy társaságot, ahol 7500 földművestől vásárolnak. Így mintegy 50.000 ember érintett. És gondolom néhányan Önök közül meglátogatták ezeket a földműveseket, akiket a KickStart és a TechnoServe segít, akik segítenek nekik, hogy még inkább önfenntartóak legyenek. Ők megveszik az ürömöt, megszárítják és beviszik ebbe a gyárba amit részben szintén türelmes tőkéből vásárolt meg a Novartis, aki valóban érdekelt abban, hogy megkapja a port, hogy elő tudja állítani a Coartem-et. Az Acumen együtt dolgozott az ABE-vel az elmúlt egy évben, másfél évben, mindketten egy új üzleti tervre koncentráltak, és hogy hogyan nézzen ki a bővülés, segítenek a menedzsment támogatásban a határidők kitűzésében és a tőke növelésében. Igazán az elmúlt hónapban értettem meg, hogy mit jelent a türelmes tőke érzelmileg. Mivel a társaságnak szó szerint 10 napja volt arra, hogy bizonyítsa, hogy a terméke azon a világminőségi szinten van, ami a Coartem gyártásához szükséges, amikor a történelmük legnagyobb pénzügyi válságába kerültek.
And we called all of the social investors we know. Now, some of these same social investors are really interested in Africa and understand the importance of agriculture, and they even helped the farmers. And even when we explained that if ABE goes away, all those 7,500 jobs go away too, we sometimes have this bifurcation between business and the social. And it's really time we start thinking more creatively about how they can be fused. So Acumen made not one, but two bridge loans, and the good news is they did indeed meet world-quality classification and are now in the final stages of closing a 20-million-dollar round, to move it to the next level, and I think that this will be one of the more important companies in East Africa.
Mi felhívtuk az összes társadalmi befektetőt, akit ismertünk. Most, ezek közül a társadalmi befektetők közül néhány érdeklődik Afrika iránt, és megértette a mezőgazdaság fontosságát, és még segítettek is a farmereknek. Még így is, amikor elmagyaráztuk, hogy ha az ABE elmegy, 7500 állás is megszűnik vele, néha előjön a széthúzás az üzleti és a társadalmi szint között. És igazán itt az ideje, hogy kreatívabban kezdjünk gondolkodni a kettő egyesítéséről. Így az Acument nem egy, hanem két áthidaló hitelt is felvett, és a jó hír, hogy valóban elérték a világminőségi szintet, és most az utolsó fázisában vannak annak, hogy lezárjanak egy 20 millió dolláros kört a következő szintre lépéshez, és úgy gondolom, hogy ez lesz az egyik legfontosabb cég Kelet-Afrikában.
This is Samuel. He's a farmer. He was actually living in the Kibera slums when his father called him and told him about Artemisia and the value-add potential. So he moved back to the farm, and, long story short, they now have seven acres under cultivation. Samuel's kids are in private school, and he's starting to help other farmers in the area also go into Artemisia production -- dignity being more important than wealth.
Ő Samuel. Ő egy földműves. Eredetileg a kiberai nyomornegyedben élt, amikor az édesapja felhívta és mesélt neki az ürömről és a lehetséges hozzáadott értékről. Ezért visszaköltözött a farmra, és, hogy lerövidítsem a történetet, most már 2.8 hektár földjük van művelés alatt. Samuel gyermekei magániskolába járhatnak, és segíteni kezdett más farmereknek is a környéken, hogy áttérhessenek az üröm termelésére -- a méltóság lévén fontosabb, mint a jólét.
The next one, many of you know. I talked about it a little at Oxford two years ago, and some of you visited A to Z manufacturing, which is one of the great, real companies in East Africa. It's another one that lives at the confluence of health and enterprise. And this is really a story about a public-private solution that has really worked. It started in Japan. Sumitomo had developed a technology essentially to impregnate a polyethylene-based fiber with organic insecticide, so you could create a bed net, a malaria bed net, that would last five years and not need to be re-dipped.
A másik társaságot valószínűleg sokan ismerik. Egy kicsit beszéltem róla Oxfordban két évvel ezelőtt, és néhányan meglátogatták Önök közül az A to Z Manufacturing-et, ami egyike a nagy igazi cégeknek Kelet-Afrikában. Ez a másik vállalkozás, amely az egészség és az üzlet határán él. Ez igazán egy állami/magán megoldás története, ami valóban működött. Japánban kezdődött. A Sumitomo kifejlesztett egy olyan technológiát, ami egyesít egy polietilén-alapú rostot egy természetes rovarirtóval, hogy létrehozhassanak egy ágyvédő hálót, egy olyan malária elleni védőhálót, ami 5 évig kibírja anélkül, hogy újra át kellene itatni a szerrel.
It could alter the vector, but like Artemisia, it had been produced only in East Asia. And as part of its social responsibility, Sumitomo said, "Why don't we experiment with whether we can produce it in Africa, for Africans?" UNICEF came forward and said, "We'll buy most of the nets, and then we'll give them away, as part of the global fund's and the U.N.'s commitment to pregnant women and children, for free." Acumen came in with the patient capital, and we also helped to identify the entrepreneur that we would all partner with here in Africa, and Exxon provided the initial resin.
Módosítani tudná a vírushordozót, de mint az ürömöt, csak Kelet-Ázsiában gyártották, és társadalmi felelőssége részeként a Sumitomo azt mondta: "Miért ne kísérleteznénk azzal, hogy tudjuk-e gyártani Afrikában, afrikaiaknak? Az UNICEF előlépett és azt mondta: "Megvásároljuk a hálók nagy részét, szétosztjuk a világméretű alap részeként, és az ENSZ terhes nők és gyermekek iránti elkötelezettségének keretében, ingyen." Az Acumen bejött a türelmes tőkével, és segítettünk megtalálni a vállalkozót, akivel mind partnerségre lépnénk itt Afrikában, és Exxon felajánlott egy gyantát kiindulásként.
Well, in looking around for entrepreneurs, there was none better that we could find on earth than Anuj Shah, in A to Z manufacturing company. It's a 40-year-old company, it understands manufacturing. It's gone from socialist Tanzania into capitalist Tanzania, and continued to flourish. It had about 1,000 employees when we first found it. And so, Anuj took the entrepreneurial risk here in Africa to produce a public good that was purchased by the aid establishment to work with malaria.
Nos, ahogy kerestük a vállalkozókat, nem volt jobb az egész világon, akik találhattunk volna, mint Anuj Shah, az A to Z Manufacturing Company-nál. Ez egy 40 éves cég, ért a gyártáshoz. Átélte az átmenetet a szocializmusból a kapitalizmusba Tanzániában, és folytatta virágzását. Mintegy ezer alkalmazottja volt, amikor először rátaláltunk. Így Anuj vállalta a vállalkozói kockázatot Afrikában, hogy egy közjószágot gyárt, amit segélyalapból vásárolnak meg, hogy a malária ellen harcoljanak.
And, long story short, again, they've been so successful. In our first year, the first net went off the line in October of 2003. We thought the hitting-it-out-of-the-box number was 150,000 nets a year. This year, they are now producing eight million nets a year, and they employ 5,000 people, 90 percent of whom are women, mostly unskilled. They're in a joint venture with Sumitomo. And so, from an enterprise perspective for Africa, and from a public health perspective, these are real successes.
Hogy ismét lerövidítsem, nagyon sikeresek lettek. Az első évünkben, az első háló 2003 októberében gördült le a szalagról. Azt gondoltuk, hogy igazán erőteljes szám volna, ha 150.000 hálót tudnák készíteni egy évben. Idén már 8 millió hálót gyártanak, és 5.000 embert alkalmaznak, akiknek 90 %-a nő, többnyire képzetlen munkaerő. Partnerségre léptek a Sumitomoval. Így Afrika számára üzleti szempontból, és közegészségügyi szempontból is, ezek igazán nagy sikerek.
But it's only half the story if we're really looking at solving problems of poverty, because it's not long-term sustainable. It's a company with one big customer. And if avian flu hits, or for any other reason the world decides that malaria is no longer as much of a priority, everybody loses. And so, Anuj and Acumen have been talking about testing the private sector, because the assumption that the aid establishment has made is that, look, in a country like Tanzania, 80 percent of the population makes less than two dollars a day. It costs, at manufacturing point, six dollars to produce these, and it costs the establishment another six dollars to distribute it, so the market price in a free market would be about 12 dollars per net. Most people can't afford that, so let's give it away free. And we said, "Well, there's another option. Let's use the market as the best listening device we have, and understand at what price people would pay for this, so they get the dignity of choice. We can start building local distribution, and actually, it can cost the public sector much less."
Ez azonban csak a történet fele, ha meg akarjuk oldani a szegénység problémáját, mert ezt nem tartható fenn hosszútávon. Ez egy olyan társaság, aminek egy nagy ügyfele van. Ha kitör a madárinfluenza, vagy akármilyen más okból, a világ úgy dönt, hogy a malária már nem elsődleges fontosságú, akkor mindenki veszít. Ezért Anuj és az Acumen tárgyalt arról, hogy teszteljék a magánszektort, mert a segélyalap feltevése az volt, vegyük például Tanzániát, hogy a lakosság 80%-a kevesebb, mint 2 dollárt keres naponta. A gyártás fázisában ez a termék 6 dollárba kerül, és további 6 dolláros költséget jelent a termék elosztása, így a piaci ár a szabad piacon kb. 12 dollár lenne hálónként. A legtöbb ember nem engedheti ezt meg magának, szóval adjuk ingyen. Akkor azt mondtuk: "Nos, van egy másik lehetőség. Használjuk a piacot a legjobban figyelő eszközként, amink van, és értsük meg, hogy milyen árat fizetnének az emberek ezért, hogy meglegyen számukra a választás méltósága. Elkezdhetjük kiépíteni a helyi elosztást, és tulajdonképpen, ez kevesebbe is kerülhet a közszektornak."
And so we came in with a second round of patient capital to A to Z, a loan as well as a grant, so that A to Z could play with pricing and listen to the marketplace, and found a number of things. One, that people will pay different prices, but the overwhelming number of people will come forth at one dollar per net and make a decision to buy it. And when you listen to them, they'll also have a lot to say about what they like and what they don't like. And that some of the channels we thought would work didn't work. But because of this experimentation and iteration that was allowed because of the patient capital, we've now found that it costs about a dollar in the private sector to distribute, and a dollar to buy the net. So then, from a policy perspective, when you start with the market, we have a choice. We can continue going along at 12 dollars a net, and the customer pays zero, or we could at least experiment with some of it, to charge one dollar a net, costing the public sector another six dollars a net, give the people the dignity of choice, and have a distribution system that might, over time, start sustaining itself.
Ezért adtunk még egy adag türelmes tőkét az A to Z-nek, egy hitelt és egy adományt, hogy ezáltal az A to Z játszhasson az árazással és figyelhesse a piacot, és számos dologra jöttünk rá. Az egyik, hogy az emberek különböző árakat fognak fizetni, de az emberek nagy többsége hálónként egy dollárral hozakodott elő és úgy döntött, hogy ezen az áron megveszi. Amikor figyelsz az emberekre, akkor nagyon sok mondanivalójuk van arról, hogy mit szeretnek, és mit nem szeretnek, és néhány csatorna, amiről azt gondoltuk, hogy működni fog, nem működött. Mivel ezt a kísérletezést és ismételt próbálkozást lehetővé tette a türelmes tőke, úgy találtuk, hogy kb. 1 dollárba kerül a magánszektorban az elosztás, és 1 dollár kell egy háló megvásárlásához. Tehát egy irányvonal megközelítésből, amikor a piaccal kezdünk, van választásunk. Folytathatjuk, hogy 12 dollárért állítjuk elő a hálót, és a vásárló nem fizet semmit, vagy legalább kísérletezhetünk azzal, hogy egy részét 1 dollárért adjuk, ami a közszektornak másik 6 dollárjába kerül, hogy megadjuk az embereknek a választás méltóságát, és olyan elosztó rendszerünk legyen, ami lehetséges, hogy az idők során elkezdi fenntartani magát.
We've got to start having conversations like this, and I don't think there's any better way to start than using the market, but also to bring other people to the table around it. Whenever I go to visit A to Z, I think of my grandmother, Stella. She was very much like those women sitting behind the sewing machines. She grew up on a farm in Austria, very poor, didn't have very much education. She moved to the United States, where she met my grandfather, who was a cement hauler, and they had nine children. Three of them died as babies. My grandmother had tuberculosis, and she worked in a sewing machine shop, making shirts for about 10 cents an hour. She, like so many of the women I see at A to Z, worked hard every day, understood what suffering was, had a deep faith in God, loved her children and would never have accepted a handout. But because she had the opportunity of the marketplace, and she lived in a society that provided the safety of having access to affordable health and education, her children and their children were able to live lives of real purpose and follow real dreams.
El kellett kezdenünk ehhez hasonló beszélgetéseket folytatni, és úgy gondolom, hogy nincs jobb mód a kezdésre, mint a piac használata, de más embereket is vonjunk be a róla folytatott társalgásba. Ahányszor csak meglátogatom az A to Z-t, a nagymamámra, Stellára gondolok. Ő nagyon hasonló volt azokhoz a nőkhöz, akik a varrógép mögött ülnek. Ő egy farmon nőtt fel Ausztriában, nagyon szegényen, nem kapott valami sok képzést. Kiköltözött az Egyesült Államokba, ahol találkozott a nagyapámmal, aki cement szállításával foglalkozott, és kilenc gyermekük született. Három közülük kisbabaként meghalt. A nagymamám tbc-s volt, és egy varrógép üzletben dolgozott, ahol óránként 10 centért ingeket készített. Ő, akárcsak sok nő, akiket látok az A to Z-nél, nagyon keményen dolgozott minden nap, értette, hogy mi a szenvedés, mély hite volt Istenben, szerette a gyermekeit és sosem fogadott volna el alamizsnát. Mivel azonban meg volt a lehetősége a piacon, és egy olyan társadalomban élt, ami azt a biztonságot nyújtotta számára hogy hozzájuthatott a megfizethető egészséghez és oktatáshoz, a gyermekei és az unokái olyan életet élhettek aminek igazán van értelme és követhették az álmaikat.
I look around at my siblings and my cousins -- and as I said, there are a lot of us -- and I see teachers and musicians, hedge fund managers, designers. One sister who makes other people's wishes come true. And my wish, when I see those women, I meet those farmers, and I think about all the people across this continent who are working hard every day, is that they have that sense of opportunity and possibility, and that they also can believe and get access to services, so that their children, too, can live those lives of great purpose. It shouldn't be that difficult. But what it takes is a commitment from all of us to essentially refuse trite assumptions, get out of our ideological boxes. It takes investing in those entrepreneurs that are committed to service as well as to success. It takes opening your arms, both, wide, and expecting very little love in return, but demanding accountability, and bringing the accountability to the table as well. And most of all, most of all, it requires that all of us have the courage and the patience, whether we are rich or poor, African or non-African, local or diaspora, left or right, to really start listening to each other. Thank you. (Applause)
Körülnézek a testvéreim és az unokatestvéreim között - és ahogy mondtam, sok van belőlük - és tanárokat, zenészeket, befektetési alapok menedzsereit, tervezőket látok. És az egyik lánytestvér a mások kívánságait váltja valóra. Amikor látom ezeket a nőket, és találkozok ezekkel a farmerekkel, és amikor az afrikai kontinensen élő emberekre gondolok, akik minden nap keményen dolgoznak, az én kívánságom az, hogy érezzék, hogy van lehetőségük, és hogy hihessenek és elérhetőek legyenek számukra a szolgáltatások, és hogy az ő gyermekeik is értelmes életet élhessenek. Ennek nem kellene olyan bonyolultnak lennie. Amit azonban megkövetel: az elkötelezettség mindannyiunk részéről, hogy alapvetően elutasítsuk a közhelyszerű feltételezéseket, és kitörjünk az ideológiai berögződéseinkből. Ez azt is jelenti, hogy befektetünk azokba a vállalkozókba, akik elkötelezettek, hogy szolgáljanak, és hogy sikeresek legyenek. Ez azt jelenti, hogy szélesre tárjuk ki mindkét karunkat, és nagyon kevés szeretetet várunk el viszonzásul, de megköveteljük az elszámoltathatóságot, és az elszámolás felelősségét is bevonjuk a társalgásba. És mindenek előtt, mindenek felett, ez azt is igényli, hogy mindannyiunknak meglegyen a bátorsága és a türelme ahhoz, akár szegények, akár gazdagok vagyunk, akár afrikaiak, akár nem afrikaiak, akár helyiek, akár elvándoroltak, akár baloldaliak, akár jobb oldaliak, hogy tényleg elkezdjünk figyelni egymásra. Köszönöm. (Taps)