Across Europe and Central Asia, approximately one million children live in large residential institutions, usually known as orphanages. Most people imagine orphanages as a benign environment that care for children. Others know more about the living conditions there, but still think they're a necessary evil. After all, where else would we put all of those children who don't have any parents?
Európa-, és Közép-Ázsia-szerte közel 1 millió gyermek él nagy, bentlakásos intézetekben, amelyek árvaház néven ismertek. Az emberek többsége ezeket az árvaházakat amolyan jóságos környezetnek képzeli, ahol gondoskodnak a gyerekekről. Mások többet tudnak ugyan az itteni életkörülményekről, de mégis úgy gondolnak rájuk, mint szükséges rosszra. Végül is hová máshová tudnák tenni azokat a gyerekeket, akiknek nincsenek szüleik?
But 60 years of research has demonstrated that separating children from their families and placing them in large institutions seriously harms their health and development, and this is particularly true for young babies. As we know, babies are born without their full muscle development, and that includes the brain. During the first three years of life, the brain grows to its full size, with most of that growth taking place in the first six months. The brain develops in response to experience and to stimulation. Every time a young baby learns something new -- to focus its eyes, to mimic a movement or a facial expression, to pick something up, to form a word or to sit up -- new synaptic connections are being built in the brain. New parents are astonished by the rapidity of this learning. They are quite rightly amazed and delighted by their children's cleverness. They communicate their delight to their children, who respond with smiles, and a desire to achieve more and to learn more. This forming of the powerful attachment between child and parent provides the building blocks for physical, social, language, cognitive and psychomotor development. It is the model for all future relationships with friends, with partners and with their own children. It happens so naturally in most families that we don't even notice it. Most of us are unaware of its importance to human development and, by extension, to the development of a healthy society. And it's only when it goes wrong that we start to realize the importance of families to children.
De 60 évnyi kutatómunka megmutatta, hogy a gyerekek családjuktól való elválasztása és nagy intézetekben való elhelyezése, súlyosan károsítja őket egészségileg és fejlődésükben, és ez különöesen igaz a csecsemőkre. Tudjuk, hogy a gyerekeknek születésükre nem fejlődik még ki a teljes izomzatuk, és ez igaz az agyukra is. Az első három év végére éri el az agy a teljes tömegét, úgy, hogy a növekedés nagy része az élet első hat hónapjára esik. Az agy az átélt tapasztalatok és ingerek hatására fejlődik. Minden egyes alkalommal, amikor valami újat tanul a baba -- fókuszálni a szemét, utánozni egy mozdulatot vagy egy arckifejezést, felvenni valamit, egy szót megformálni vagy felülni -- egy új szinaptikus kapcsolatok épülnek ki az agyban. Az újdonsült szülőket ámulatba ejti ennek a tanulási folyamatnak a gyorsasága. Jogosan csodálják és élvezik gyermekeik okosságát. Kifejezik efeletti örömüket gyermeküknek, aki mosollyal válaszol, és azzal, hogy egyre többet akar elérni és tanulni. Ez a gyermek és szülő közt kialakult erős kötődés építőelemként szolgál a pszichikai, szociális, nyelvi, kognitív és pszichomotoros fejlődés számára. Minden későbbi kapcsolatnak ez a mintája: barátokkal, partnerekkel, és a saját gyerekeikkel. A családok többségében ez annyira természetes módon zajlik, hogy többnyire észre sem veszük. Többségünk nincs is tudatában, hogy mennyire fontos ez az emberi fejlődésre nézve, következésképp az egészséges társadalom fejlődésére nézve is. Csak amikor baj van, akkor kezdjük felismerni, hogy mennyire fontos a család a gyermek számára.
In August, 1993, I had my first opportunity to witness on a massive scale the impact on children of institutionalization and the absence of parenting. Those of us who remember the newspaper reports that came out of Romania after the 1989 revolution will recall the horrors of the conditions in some of those institutions. I was asked to help the director of a large institution to help prevent the separation of children from their families. Housing 550 babies, this was Ceausescu's show orphanage, and so I'd been told the conditions were much better. Having worked with lots of young children, I expected the institution to be a riot of noise, but it was as silent as a convent. It was hard to believe there were any children there at all, yet the director showed me into room after room, each containing row upon row of cots, in each of which lay a child staring into space. In a room of 40 newborns, not one of them was crying. Yet I could see soiled nappies, and I could see that some of the children were distressed, but the only noise was a low, continuous moan. The head nurse told me proudly, "You see, our children are very well-behaved." Over the next few days, I began to realize that this quietness was not exceptional. The newly admitted babies would cry for the first few hours, but their demands were not met, and so eventually they learned not to bother. Within a few days, they were listless, lethargic, and staring into space like all the others.
1993 augusztusában voltam először szemtanúja, hogy milyen hatással van tömeges méretekben a gyerekre az intézeti elhelyezés és a szülői gondoskodás hiánya. Azok, akik emlékeznek közülünk az 1989-es romániai forradalomról szóló tudósításokra, felidézhetik, hogy az ilyen intézmények némelyikében milyen szörnyű állapotok uralkodtak. Az volt a feladatom, hogy segítsem az egyik nagy intézet igazgatóját abban, hogy megelőzzük a gyerekek elszakítását családjuktól. 550 csecsemő volt itt elhelyezve, Ceausescu minta-árvaháza volt, így -- ahogyan mondták nekem -- itt sokkal jobbak voltak a feltételek. Mivel korábban már sok kisgyerekkel dolgoztam, azt vártam hogy az intézetben óriási lárma lesz, de helyette olyan csend volt, akár egy kolostorban. Alig volt hihető, hogy volt ott akár egyetlen gyerek is, még akkor is, amikor az igazgató egymás után megmutatta nekem a szobákat, mindegyikben kiságy kiságy hátán, és minden ágyban egy-egy gyermek, a semmibe meredve. 40 újszülött egy szobában, és senki sem sír. Láttam mocskos pelenkákat, láthattam, hogy néhányan szenvednek a gyerekek közül, de az egyetlen zaj egy állandó, halk nyöszörgés volt. A főnővér büszkén mondta, "Látja, milyen jólneveltek a gyerekeink?!" A következő néhány napban kezdtem felfogni, hogy az a csend nem kivételes alkalom volt. A frissen érkezett gyerekek az első néhány órában sírtak ugyan, de igényeik nem lettek kielégítve, így végül megtanulták, hogy ne háborogjanak. Néhány napon belül közömbössé, letargikussá váltak és csak bámultak a semmibe, ahogy a többiek is.
Over the years, many people and news reports have blamed the personnel in the institutions for the harm caused to the children, but often, one member of staff is caring for 10, 20, and even 40 children. Hence they have no option but to implement a regimented program. The children must be woken at 7 and fed at 7:30. At 8, their nappies must be changed, so a staff member may have only 30 minutes to feed 10 or 20 children. If a child soils its nappy at 8:30, he will have to wait several hours before it can be changed again. The child's daily contact with another human being is reduced to a few hurried minutes of feeding and changing, and otherwise their only stimulation is the ceiling, the walls or the bars of their cots.
Az évek során sok ember és újságcikk az intézet személyzetét hibáztatta azokért az ártalmakért, amelyeket a gyerekek elszenvedtek, holott gyakran a személyzet egyetlen tagja 10, 20, vagy akár 40 gyereket gondoz. Így nincs más lehetőségük, mint az előírt programot végrehajtani. A gyerekeket 7-kor kell kelteni és 7:30-kor megetetni. 8-kor kell pelenkát cserélni, így egy gondozónak mindössze 30 perce van megetetni 10-20 gyereket. Ha egy gyerek a pelenkába piszkít 8:30-kor, várnia kell több órán keresztül, amíg újra tisztába teszik. A gyerek napi kapcsolata egy másik emberi lénnyel lecsökken mindössze az etetésre és a pelenkázásra szánt néhány rohanó percre, egyébként meg a plafon az egyetlen inger a számára, vagy a falak vagy a kiságy rácsa.
Since my first visit to Ceausescu's institution, I've seen hundreds of such places across 18 countries, from the Czech Republic to Sudan. Across all of these diverse lands and cultures, the institutions, and the child's journey through them, is depressingly similar. Lack of stimulation often leads to self-stimulating behaviors like hand-flapping, rocking back and forth, or aggression, and in some institutions, psychiatric drugs are used to control the behavior of these children, whilst in others, children are tied up to prevent them from harming themselves or others. These children are quickly labeled as having disabilities and transferred to another institution for children with disabilities. Most of these children will never leave the institution again. For those without disabilities, at age three, they're transferred to another institution, and at age seven, to yet another. Segregated according to age and gender, they are arbitrarily separated from their siblings, often without even a chance to say goodbye. There's rarely enough to eat. They are often hungry. The older children bully the little ones. They learn to survive. They learn to defend themselves, or they go under.
A Ceausescu-féle intézményben tett látogatásom óta ilyen helyek százait láttam 18 országban, a Cseh Köztársaságtól egészen Szudánig. Ezekben az egymástól nagyon különböző országokban és kultúrákban mindenütt nyomasztóan hasonlóak az intézetek, és az is, ahogy a gyerekek sorsa alakul bennük. Az ingerszegény környezet gyakran vezet önstimuláló viselkedéshez, mint a kézfej rázása, a test előre-hátra ringatása, vagy agresszióhoz. Néhány intézményben pszichiátriai szereket használnak a gyerekeknél ezen viselkedésformák megakadályozására, míg másokban kikötik a gyerekeket, hogy ne tehessenek kárt magukban vagy másokban. Az ilyen gyerekeket gyorsan elkönyvelik fogyatékosként és átszállítják őket a fogyatékos gyerekek intézetébe. Az ilyen gyerekek többsége soha többé nem kerül ki onnan. Azokat, akik nem fogyatékosak, 3 éves korukban átviszik egy másik intézetbe, majd 7 éves korukban egy újabba. Elkülönítik őket életkoruk és a nemük szerint, önkényesen elválaszthatják őket a testvéreiktől, sokszor még csak el sem köszönhetnek egymástól. Ritkán kapnak eleget enni. Gyakran éhesek. A nagyobb gyerekek terrorizálják a kisebbeket. Megtanulnak túlélni. Vagy megtanulják megvédeni magukat, vagy alulmaradnak.
When they leave the institution, they find it really difficult to cope and to integrate into society. In Moldova, young women raised in institutions are 10 times more likely to be trafficked than their peers, and a Russian study found that two years after leaving institutions, young adults, 20 percent of them had a criminal record, 14 percent were involved in prostitution, and 10 percent had taken their own lives.
Amikor elhagyják az intézetet, igen nehéznek találják az alkalmazkodást és a társadalomba való beilleszkedést. Moldovában, az intézetben nevelkedett fiatal nők tízszer nagyobb eséllyel válnak prostituáltá, mint kortársaik, és egy orosz tanulmány szerint két évvel az intézet elhagyása után a fiatal felnőttek 20 százaléka követett el bűncselekményt, 14 százaléka érintett lett a prostitúcióban, és 10 százaléka dobta el az életét.
But why are there so many orphans in Europe when there hasn't been a great deal of war or disaster in recent years? In fact, more than 95 percent of these children have living parents, and societies tend to blame these parents for abandoning these children, but research shows that most parents want their children, and that the primary drivers behind institutionalization are poverty, disability and ethnicity. Many countries have not developed inclusive schools, and so even children with a very mild disability are sent away to a residential special school, at age six or seven. The institution may be hundreds of miles away from the family home. If the family's poor, they find it difficult to visit, and gradually the relationship breaks down. Behind each of the million children in institutions, there is usually a story of parents who are desperate and feel they've run out of options, like Natalia in Moldova, who only had enough money to feed her baby, and so had to send her older son to the institution; or Desi, in Bulgaria, who looked after her four children at home until her husband died, but then she had to go out to work full time, and with no support, felt she had no option but to place a child with disabilities in an institution; or the countless young girls too terrified to tell their parents they're pregnant, who leave their babies in a hospital; or the new parents, the young couple who have just found out that their firstborn child has a disability, and instead of being provided with positive messages about their child's potential, are told by the doctors, "Forget her, leave her in the institution, go home and make a healthy one."
De miért van ennyi árva Európában, mikor nem is volt olyan sok háború és katasztrófa az utóbbi években? Valójában az ilyen a gyerekek 95%-ának legalább az egyik szülője él, és a társadalom hajlamos a szülőket hibáztatni e gyerekek eldobásáért, ám a kutatások azt mutatják, hogy a szülők többsége akarja a gyerekét, és hogy az intézebeadás legfőbb oka a szegénység, a fogyatékosság és a kisebbséghez tartozás. Sok országban nem alakítottak ki befogadó iskolákat, és így az enyhén fogyatékos gyerekek is speciális bentlakásos iskolába kerülnek hat vagy hét éves korukban. Az intézet akár több száz kilométerre is lehet a családi otthontól. Ha a család szegény, gondot okoz számukra a látogatás, és a kapcsolat lassanként megszakad. Az intézményben élő gyerekek milliói esetében többnyire egyezik az elkeseredett szülők története, akik úgy érzik, kifogytak a lehetőségekből, ahogy Natália is Moldovában, akinek csak arra futja, hogy a csecsemőjét etesse, és ezért kellett az idősebb fiát intézetbe küldenie; vagy mint Desi, Bulgáriában, aki négy gyermekét nevelte otthon, amíg a férje meg nem halt, de akkor el kellett menjen teljes állásba, és úgy érezte, segítség hiányában nincs más választása, mint hogy a fogyatékos gyerekét intézetbe adja; vagy az a számtalan fiatal lány, akik féltek megmondani szüleiknek, hogy terhesek, és akik a gyermeküket a kórházban hagyják; vagy azok az újdonsült szülők, az a fiatal pár, akik épphogy rádöbbentek, hogy első gyermekük fogyatékos, és ahelyett, hogy az orvosok biztatták volna őket gyerek esélyeit illetően, azt mondták nekik, "Felejtsék el a gyereket, hagyják az intézetben, menjenek haza, és csináljanak egy egészségeset."
This state of affairs is neither necessary nor is it inevitable. Every child has the right to a family, deserves and needs a family, and children are amazingly resilient. We find that if we get them out of institutions and into loving families early on, they recover their developmental delays, and go on to lead normal, happy lives. It's also much cheaper to provide support to families than it is to provide institutions. One study suggests that a family support service costs 10 percent of an institutional placement, whilst good quality foster care costs usually about 30 percent. If we spend less on these children but on the right services, we can take the savings and reinvest them in high quality residential care for those few children with extremely complex needs.
A dolgoknak ilyetén alakulása se nem szükséges, se nem elkerülhetetlen. Minden gyereknek joga van a családhoz, megérdemli és szüksége van rá, és a gyerekek meglepően szívósak is! Azt találtuk, hogy ha idejében kikerülnek az intézetből egy szerető családhoz, leküzdik fejlődésbeli lemaradottságukat, és normális, boldog életet fognak élni. Sokkal kevesebbe kerül a családoknak támogatást nyújtani, mint intézeteket fenntartani! Egy tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a családtámogató szolgáltatás az intézeti elhelyezésnek csupán 10 százalékába kerül, míg a jó minőségű nevelőszülői ellátás általában mintegy 30 százalékába. Ha kevesebbet költünk ezekre a gyerekekre, de a megfelelő szolgáltatásokra, akkor a megtakarítást befektethetjük a különleges ápolást igénylő gyermekek jó minőségű bentlakásos ellátására.
Across Europe, a movement is growing to shift the focus and transfer the resources from large institutions that provide poor quality care to community-based services that protect children from harm and allow them to develop to their full potential. When I first started to work in Romania nearly 20 years ago, there were 200,000 children living in institutions, and more entering every day. Now, there are less than 10,000, and family support services are provided across the country. In Moldova, despite extreme poverty and the terrible effects of the global financial crisis, the numbers of children in institutions has reduced by more than 50 percent in the last five years, and the resources are being redistributed to family support services and inclusive schools. Many countries have developed national action plans for change. The European Commission and other major donors are finding ways to divert money from institutions towards family support, empowering communities to look after their own children.
Európa-szerte kezd erősödni egy mozgalom, annak érdekében, hogy a hangsúlyt áthelyezzék, és a forrásokat a gyenge színvonalú ellátást nyújtó nagy intézetektől átcsoportosítsák a közösségi alapú szolgáltatásokra, amelyek megvédik a gyerekeket az ártalmaktól és lehetővé teszik képességeik kiteljesedését. Amikor először kezdtem dolgozni Romániában közel 20 éve, akkor 200 000 gyerek élt intézetekben, és naponta érkeztek újak. Jelenleg 10 000-nél kevesebben vannak, és országszerte léteznek a családsegítő szolgálatok. Moldáviában, az óriási szegénység és az általános gazdasági válság ellenére az intézetekben lévő gyermekek száma több, mint 50 százalékkal csökkent az elmúlt 5 évben, és a forrásokat átcsoportosítják a családsegítő szolgálatokhoz és a befogadó iskolákhoz. Sok ország cselekvési tervet dolgozott ki az átalakításhoz. Az Európai Bizottság és más nagyobb adományozók találnak módot arra, hogy az intézetektől a családok megsegítésére csoportosítsák át a pénzt, feljogosítva a közösségeket, hogy saját gyerekeiket gondozhassák.
But there is still much to be done to end the systematic institutionalization of children. Awareness-raising is required at every level of society. People need to know the harm that institutions cause to children, and the better alternatives that exist. If we know people who are planning to support orphanages, we should convince them to support family services instead.
De még mindig sok a teendő, ha véget akarunk vetni a gyerekek rendszeres intézetbeadásának. A tudatosság szintjét a társadalom minden rétegében emelni kell. Az embereknek meg kell tudniuk, hogy az intézetek milyen károsak a gyerekekre, és megismerniük a létező jobb megoldásokat. Ha ismerünk olyan személyeket, akik támogatni akarják az árvaházakat, akkor meg kell győznünk őket, hogy helyettük a családsegítő szolgálatokat támogassák.
Together, this is the one form of child abuse that we could eradicate in our lifetime.
Összefogva a gyerekkínzásnak ezt a formáját felszámolhatnánk még a mi életünkben!
Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)
(Applause)
(Taps)