Clouds. Have you ever noticed how much people moan about them? They get a bad rap. If you think about it, the English language has written into it negative associations towards the clouds. Someone who's down or depressed, they're under a cloud. And when there's bad news in store, there's a cloud on the horizon. I saw an article the other day. It was about problems with computer processing over the Internet. "A cloud over the cloud," was the headline. It seems like they're everyone's default doom-and-gloom metaphor. But I think they're beautiful, don't you? It's just that their beauty is missed because they're so omnipresent, so, I don't know, commonplace, that people don't notice them. They don't notice the beauty, but they don't even notice the clouds unless they get in the way of the sun. And so people think of clouds as things that get in the way. They think of them as the annoying, frustrating obstructions, and then they rush off and do some blue-sky thinking. (Laughter) But most people, when you stop to ask them, will admit to harboring a strange sort of fondness for clouds. It's like a nostalgic fondness, and they make them think of their youth. Who here can't remember thinking, well, looking and finding shapes in the clouds when they were kids? You know, when you were masters of daydreaming? Aristophanes, the ancient Greek playwright, he described the clouds as the patron godesses of idle fellows two and a half thousand years ago, and you can see what he means. It's just that these days, us adults seem reluctant to allow ourselves the indulgence of just allowing our imaginations to drift along in the breeze, and I think that's a pity. I think we should perhaps do a bit more of it. I think we should be a bit more willing, perhaps, to look at the beautiful sight of the sunlight bursting out from behind the clouds and go, "Wait a minute, that's two cats dancing the salsa!" (Laughter) (Applause) Or seeing the big, white, puffy one up there over the shopping center looks like the Abominable Snowman going to rob a bank. (Laughter) They're like nature's version of those inkblot images, you know, that shrinks used to show their patients in the '60s, and I think if you consider the shapes you see in the clouds, you'll save money on psychoanalysis bills. Let's say you're in love. All right? And you look up and what do you see? Right? Or maybe the opposite. You've just been dumped by your partner, and everywhere you look, it's kissing couples. (Laughter) Perhaps you're having a moment of existential angst. You know, you're thinking about your own mortality. And there, on the horizon, it's the Grim Reaper. (Laughter) Or maybe you see a topless sunbather. (Laughter) What would that mean? What would that mean? I have no idea. But one thing I do know is this: The bad press that clouds get is totally unfair. I think we should stand up for them, which is why, a few years ago, I started the Cloud Appreciation Society. Tens of thousands of members now in almost 100 countries around the world. And all these photographs that I'm showing, they were sent in by members. And the society exists to remind people of this: Clouds are not something to moan about. Far from it. They are, in fact, the most diverse, evocative, poetic aspect of nature. I think, if you live with your head in the clouds every now and then, it helps you keep your feet on the ground. And I want to show you why, with the help of some of my favorite types of clouds. Let's start with this one. It's the cirrus cloud, named after the Latin for a lock of hair. It's composed entirely of ice crystals cascading from the upper reaches of the troposphere, and as these ice crystals fall, they pass through different layers with different winds and they speed up and slow down, giving the cloud these brush-stroked appearances, these brush-stroke forms known as fall streaks. And these winds up there can be very, very fierce. They can be 200 miles an hour, 300 miles an hour. These clouds are bombing along, but from all the way down here, they appear to be moving gracefully, slowly, like most clouds. And so to tune into the clouds is to slow down, to calm down. It's like a bit of everyday meditation. Those are common clouds. What about rarer ones, like the lenticularis, the UFO-shaped lenticularis cloud? These clouds form in the region of mountains. When the wind passes, rises to pass over the mountain, it can take on a wave-like path in the lee of the peak, with these clouds hovering at the crest of these invisible standing waves of air, these flying saucer-like forms, and some of the early black-and-white UFO photos are in fact lenticularis clouds. It's true. A little rarer are the fallstreak holes. All right? This is when a layer is made up of very, very cold water droplets, and in one region they start to freeze, and this freezing sets off a chain reaction which spreads outwards with the ice crystals cascading and falling down below, giving the appearance of jellyfish tendrils down below. Rarer still, the Kelvin–Helmholtz cloud. Not a very snappy name. Needs a rebrand. This looks like a series of breaking waves, and it's caused by shearing winds -- the wind above the cloud layer and below the cloud layer differ significantly, and in the middle, in between, you get this undulating of the air, and if the difference in those speeds is just right, the tops of the undulations curl over in these beautiful breaking wave-like vortices. All right. Those are rarer clouds than the cirrus, but they're not that rare. If you look up, and you pay attention to the sky, you'll see them sooner or later, maybe not quite as dramatic as these, but you'll see them. And you'll see them around where you live. Clouds are the most egalitarian of nature's displays, because we all have a good, fantastic view of the sky. And these clouds, these rarer clouds, remind us that the exotic can be found in the everyday. Nothing is more nourishing, more stimulating to an active, inquiring mind than being surprised, being amazed. It's why we're all here at TED, right? But you don't need to rush off away from the familiar, across the world to be surprised. You just need to step outside, pay attention to what's so commonplace, so everyday, so mundane that everybody else misses it. One cloud that people rarely miss is this one: the cumulonimbus storm cloud. It's what's produces thunder and lightning and hail. These clouds spread out at the top in this enormous anvil fashion stretching 10 miles up into the atmosphere. They are an expression of the majestic architecture of our atmosphere. But from down below, they are the embodiment of the powerful, elemental force and power that drives our atmosphere. To be there is to be connected in the driving rain and the hail, to feel connected to our atmosphere. It's to be reminded that we are creatures that inhabit this ocean of air. We don't live beneath the sky. We live within it. And that connection, that visceral connection to our atmosphere feels to me like an antidote. It's an antidote to the growing tendency we have to feel that we can really ever experience life by watching it on a computer screen, you know, when we're in a wi-fi zone. But the one cloud that best expresses why cloudspotting is more valuable today than ever is this one, the cumulus cloud. Right? It forms on a sunny day. If you close your eyes and think of a cloud, it's probably one of these that comes to mind. All those cloud shapes at the beginning, those were cumulus clouds. The sharp, crisp outlines of this formation make it the best one for finding shapes in. And it reminds us of the aimless nature of cloudspotting, what an aimless activity it is. You're not going to change the world by lying on your back and gazing up at the sky, are you? It's pointless. It's a pointless activity, which is precisely why it's so important. The digital world conspires to make us feel eternally busy, perpetually busy. You know, when you're not dealing with the traditional pressures of earning a living and putting food on the table, raising a family, writing thank you letters, you have to now contend with answering a mountain of unanswered emails, updating a Facebook page, feeding your Twitter feed. And cloudspotting legitimizes doing nothing. (Laughter) And sometimes we need — (Applause) Sometimes we need excuses to do nothing. We need to be reminded by these patron goddesses of idle fellows that slowing down and being in the present, not thinking about what you've got to do and what you should have done, but just being here, letting your imagination lift from the everyday concerns down here and just being in the present, it's good for you, and it's good for the way you feel. It's good for your ideas. It's good for your creativity. It's good for your soul. So keep looking up, marvel at the ephemeral beauty, and always remember to live life with your head in the clouds. Thank you very much. (Applause)
Felhők. Észrevették már, hogy milyen sok ember panaszkodik miattuk? Negatívan beszélnek róluk. Ha belegondolunk, a nyelvünk negatív asszociációkat ír le a felhőkkel kapcsolatban. Ha valaki levert vagy rosszkedvű, akkor azt mondjuk, hogy borús napja van. Ha valami rossz hírt sejtünk, akkor azt, hogy gyülekeznek a fejünk felett a felhők. Olvastam egy cikket a minap. Az internetes számítógép-adatfeldolgozás problémáiról szólt. A felhők fölött is felhős - ez volt a szalagcím. Úgy néz ki, hogy mindenkinél alapvetően a nyomasztó helyzet metaforája. De szerintem gyönyörűek, nem? Csak a szépségük valahogy elveszik, mert mindenütt ott vannak, olyan, nem is tudom, megszokottak, hogy az emberek nem veszik észre őket. Nem, hogy a szépségüket nem veszik észre, hanem a felhőket sem, egészen addig, míg ki nem takarják a napot. És így az emberek úgy gondolnak a felhőkre, mint dolgokra, amelyek útban vannak. Idegesítő, zavaró akadályként tekintenek rájuk, majd rohannak és az értekezleten az egekig szárnyal a képzeletük. (Nevetés) De a legtöbb ember, ha megkérdezzük, bevallja, hogy a lelke mélyén szereti a felhőket. Ez olyan nosztalgikus szeretet, ami eszükbe juttatja a fiatalságukat. Van itt olyan, akinek nincs olyan emléke, hogy gyermekként nézi a felhőket és az alakjukat valamihez hasonlítja? Tudják, amikor az ábrándozás nagymesterei voltak? Arisztopfanész, az antik görög drámaíró, a felhőket a tétlen emberek védő istennőiként írta le két és fél évezreddel ezelőtt, és látják, mire utalt. De napjainkban mi, felnőttek vonakodunk attól, hogy megengedjük magunknak ezt az élvezetet vagy, hogy csak engedjük a képzeletünket szabadon szárnyalni, és úgy gondolom, hogy ez baj. Úgy gondolom, talán kicsit többet kellene ezt tennünk. Kicsit jobban kellene akarnunk, talán, hogy megnézzük azt a gyönyörű látványt, amikor a nap kibukkan a felhők mögül és aztán, "Várjunk egy kicsit, az ott két macska, amint épp salsázik!" (Nevetés) (Taps) Vagy nézzük a nagy, fehér, kövér felhőt ott fenn a bevásárlóközpont felett, ami olyan, mint az Utálatos Hóember, aki éppen egy bankot fog kirabolni. (Nevetés) Ezek a természetbeni megfelelői azoknak a tintafoltos képeknek, amiket, tudják, a dilidokik mutogattak a betegeiknek a 60-as években, és én úgy gondolom, hogy ha azon tűnődünk, hogy milyen formákat látunk bele a felhőkbe, akkor pénzt spórolhatunk meg a pszichoanalízisen. Vegyük például, hogy szerelmesek. Rendben? Felnéznek és mit látnak? Rendben? Vagy épp ellenkezőleg. Épp kidobta Önöket a párjuk, és mindenhol, ahova néznek, csókolózó párokat látnak. (Nevetés) Lehet, hogy éppen egzisztenciális félelmeik vannak. Tudják, amikor a saját halandóságukra gondolnak. És ott, a horizonton, ott a Nagy Kaszás. (Nevetés) Vagy talán egy monokinis nőt látnak. (Nevetés) Mit jelentsen ez? Mit jelentsen? Fogalmam sincs. De egyet biztosan tudok: Az, hogy a felhőknek "rossz a sajtója", teljesen igazságtalan. Úgy gondolom, ki kell állnunk mellettük, éppen ezért hoztam létre pár évvel ezelőtt a Felhőrajongók Társaságát. Több tízezer taggal mostanára majdnem 100 országban van jelen. És ezeket a képeket, amelyeket mutatok, a tagok küldték be. Ez a társaság azért létezik, hogy emlékeztesse az embereket: a felhők miatt nem kell panaszkodni. Sőt. A felhők valójában a legváltozatosabbb, legszellemesebb, legköltőibb megnyilvánulásai a természetnek. Szerintem, ha gondolatban a felhők között kalandozunk olykor-olykor, az segít minket abban, hogy a földön járjunk. És meg is szeretném mutatni, hogy miért, néhány kedvenc felhőtípusom segítségével. Kezdjük ezzel. Ez a pehelyfelhő, ami a latin hajtincs szóról kapta nevét. Teljes egészében jégkristályokból áll, melyek a troposzféra felsőbb rétegeiből zuhognak, és ahogy ezek a jégkristályok lehullanak, különböző rétegeken és szeleken haladnak át, időnként felgyorsulnak, máskor lelassulnak, olyan megjelenést kölcsönözve a felhőnek, mintha ecsetvonásokkal festették volna, ezek az ecsetvonások esősávként ismertek. És ezek a szelek odafent nagyon, nagyon vadak tudnak lenni. Akár a 320-480 kilométert is elérhetik óránként. Ezek a felhők száguldanak, de innen lentről, úgy tűnik, mintha kecsesen, lassan mozognának, mint a legtöbb felhő. Tehát a felhőkre hangolódás, az egyfajta lelassulás, megnyugvás. Egyfajta mindennapi meditáció. Ezek voltak a gyakori felhőtípusok. Mi a helyzet a ritkább fajtákkal, mint a lentikuláris, az ufó alakú lentikuláris felhővel? Ezek a felhők hegyvidékeken jönnek létre. Amikor a szél itt áthalad, meg kell emelkednie, hogy a hegy felett áthaladhasson, és ez létrehozhat egy hullám alakú vonalvezetést a csúcs szélmentes oldalán, miközben ezek a felhők ott lebegnek e láthatatlan levegőhullámok tetején, ezek a repülő csészealj-szerű formák, és néhány korai fekete-fehér fotón az ufók valójában lentikuláris felhők. Ez igaz. Ennél is ritkábbak a lyukas felhők. Rendben? Ez akkor jön létre, amikor egy légréteg nagyon, nagyon hideg vízcseppecskékből áll, és egy helyen elkezdenek megfagyni, és ez a fagyás beindít egy láncreakciót, amely kifelé terjed zuhogó és a földfelszínre lehulló jégkristályok kíséretében, ezáltal úgy néz ki lentről, mint a medúza csápjai. Még ritkább a Kelvin-Helmholtz felhő. Nem túl szellemes név, jó lenne átnevezni. Úgy néz ki, mint partot érő hullámok sorozata, és a nyíró szelek okozzák -- a szél a felhőréteg felett és alatt jelentősen eltér, és középen, közöttük, ott alakul ki a levegőnek ez a hullámzása, és ha a sebességek közti különbség épp jó, akkor a hullámhegyek tarajai átbuknak ilyen gyönyörű, hullámtörés-szerű örvényekben. Rendben. Ezek ritkább felhők, mint a pehelyfelhő, de nem annyira ritkák. Ha felnéznek az égre, és figyelnek, előbb-utóbb látnak ilyent, talán nem ennyire drámaiakat, de látni fognak. Ott, ahol Önök élnek. A felhők a legigazságosabbak a természeti jelenségek közül, hiszen mindannyiunknak remek kilátása van az égre. És ezek a felhők, ezek a ritkább felhők, emlékeztetnek bennünket, hogy a mindennapi életben is vannak egzotikus dolgok. Semmi sem olyan tápláló, serkentő egy aktív, érdeklődő elme számára, mint lenyűgözve, meglepődve lenni. Ezért vagyunk itt a TED-nél, nem? De nem kell elszaladniuk jó messze az ismerttől, átutazni a világot, hogy meglepődhessenek. Csak ki kell mozdulni, figyelni, hogy mi az, ami annyira megszokott, annyira mindennapos, annyira e világi, hogy mindenki más átsiklik felette. Egy felhő, amit ritkán hagynak figyelmen kívül: a cumulonimbus viharfelhő. Ez az, amelyik felelős a viharokért, villámlásért és jégesőért. Ezek a felhők hatalmas, üllőre emlékeztető formában terülnek szét és 10 mérföld magasságig is felnyúlnak a légkörben. Légkörünk fenséges építkezésének egyfajta kifejezői. Innen lentről, megtestesítik a mindent elsöprő elemi erőt és hatalmat, ami irányítja légkörünket. Itt lenni annyi, mint kapcsolatban lenni a zuhogó esővel és jégesővel, érezni, hogy kapcsolatban vagyunk a légkörünkkel. Arra emlékeztet, hogy olyan lények vagyunk, akik lakják ezt a levegőtengert. Nem az ég alatt élünk. Hanem benne. És ez a kapcsolat, ez a zsigeri kötelék légkörünkhöz egyfajta ellenméregként hat rám. Ellenméreg arra a növekvő tendenciára, amit mutatunk, hogy soha nem tapasztaljuk meg az életet igazán, ha a számítógép képernyőjén keresztül nézzük, tudják, amikor wi-fi zónában vagyunk. De az a felhő, ami legjobban kifejezi, hogy miért is fontosabb napjainkban a felhőnézegetés, az ez a felhő, a gomolyfelhő. Rendben? Napsütéses napokon keletkezik. Ha becsukják a szemüket, és egy felhőt képzelnek el, akkor valószínűleg egy ilyet látnak maguk előtt. Mindegyik felhőalakzat az előadás elején gomolyfelhő volt. Az éles, metsző körvonalaik miatt ezekben a legkönnyebb alakokat felfedezni. És ez emlékeztet minket a felhőnézegetés céltalan természetére, arra, hogy ez milyen cél nélküli tevékenység. Nem fogják megváltani a világot miközben a hátukon fekszenek és bámulják az eget, ugye? Értelmetlen. Értelmetlen tevékenység, ami pont ettől válik ennyire fontossá. A digitális világ gondoskodik arról, hogy végtelenül elfoglaltnak érezzük magunkat. Tudják, amikor éppen nem a hagyományos terhekkel küszködnek, mint a pénzkeresés, a család élelmezése, gyereknevelés, köszönőlevelek írása, akkor manapság meg kell bírkózniuk egy halom email megválaszolásával, a Facebook oldaluk frissítésével, Twitter posztok posztolásával. És a felhőnézegetés legitimálja a semmittevést. (Nevetés) És néha szükségünk van -- (Taps) Néha szükségünk van kifogásokra a semmittevéshez. Ezeknek a védő istennőknek emlékeztetniük kell minket, hogy lelassulni a jelenben élni, nem arra gondolni, hogy mit kell tenni, és mit kellett volna már megtenni, csak itt lenni, hagyni a képzeletünket elrugaszkodni a mindennapi ügyektől idelenn és csak úgy lenni, ez jó Önöknek, jó a közérzetüknek. Jót tesz a gondolataiknak, a kreativitásuknak. Jó a lelküknek. Tehát nézzenek fel, csodálják a mulandó szépséget, és soha ne felejtsenek el három méterrel a föld felett járni. Nagyon szépen köszönöm. (Taps)