You know, I'm struck by how one of the implicit themes of TED is compassion, these very moving demonstrations we've just seen: HIV in Africa, President Clinton last night. And I'd like to do a little collateral thinking, if you will, about compassion and bring it from the global level to the personal. I'm a psychologist, but rest assured, I will not bring it to the scrotal.
Tudják, lenyűgöz, hogy mennyire magától értetődő téma a TED-en az együttérzés. Mint pl.a tegnapi megindító bemutatók, amiket itt láthattunk: HIV Afrikában, Clinton elnök tegnap este. Szeretnék egy kis másodlagos gondolkodást eszközölni az együttérzésről, ha benne vannak, és a globális szintről a személyes szintre hozni. Pszichológus vagyok, de nyugodjanak meg, nem fogom véresen komolyra venni.
(Laughter)
(Nevetés)
There was a very important study done a while ago at Princeton Theological Seminary that speaks to why it is that when all of us have so many opportunities to help, we do sometimes, and we don't other times. A group of divinity students at the Princeton Theological Seminary were told that they were going to give a practice sermon and they were each given a sermon topic. Half of those students were given, as a topic, the parable of the Good Samaritan: the man who stopped the stranger in -- to help the stranger in need by the side of the road. Half were given random Bible topics. Then one by one, they were told they had to go to another building and give their sermon. As they went from the first building to the second, each of them passed a man who was bent over and moaning, clearly in need. The question is: Did they stop to help?
Készült nemrég egy nagyon fontos tanulmány, A Princeton Teológiai Szemináriumon, amely azt a kérdést vette célba, vajon miért van az, hogy habár mindannyiunknak oly sok lehetősége van segíteni, néha megtesszük, néha viszont nem. Egy csoport teológus hallgatónak azt mondták a Princeton Teológiai Szemináriumon, hogy szentbeszéd gyakorlatot kell tartaniuk, és mind kaptak is egy témát ehhez. A hallgatók fele témaként az irgalmas szamaritánusról szóló példázatot kapta: a férfiről, aki megállította az idegent -- hogy segítsen a szükséget szenvedő idegennek, az út szélén. A másik fele véletlenszerűen választott bibliai történetet kapott. Azután mindnek azt mondták, hogy egy másik épületbe kell menniük, és ott megtartani a szentbeszédet. Miközben mentek át az egyik épületből a másikba, mindannyian elhaladtak egy férfi mellett, aki összegörnyedve siránkozott, egyértelműen segítségre szorult. A kérdés: Vajon megálltak segíteni?
The more interesting question is: Did it matter they were contemplating the parable of the Good Samaritan? Answer: No, not at all. What turned out to determine whether someone would stop and help a stranger in need was how much of a hurry they thought they were in -- were they feeling they were late, or were they absorbed in what they were going to talk about. And this is, I think, the predicament of our lives: that we don't take every opportunity to help because our focus is in the wrong direction.
És még ennél is érdekesebb kérdés: Vajon számított-e az, hogy éppen azon a történeten morfondíroztak, ami az irgalmas szamaritánusról szólt? Válasz: Egyáltalán nem! Az derült ki, hogy mindössze annyi számított ebben a kérdésben, hogy megállnak-e és segítenek-e egy idegennek, hogy mit gondoltak, mennyire kell sietniük -- azt érezték, hogy késésben vannak, vagy éppen teljesen elvesztek abban, amiről beszélniük kellett. És azt gondolom, hogy ugyanebbe a kategóriába tartozik az életünk is: azért nem ragadunk meg minden alkalmat a segítségadásra, mert a figyelmünk nem jó helyre irányul!
There's a new field in brain science, social neuroscience. This studies the circuitry in two people's brains that activates while they interact. And the new thinking about compassion from social neuroscience is that our default wiring is to help. That is to say, if we attend to the other person, we automatically empathize, we automatically feel with them. There are these newly identified neurons, mirror neurons, that act like a neuro Wi-Fi, activating in our brain exactly the areas activated in theirs. We feel "with" automatically. And if that person is in need, if that person is suffering, we're automatically prepared to help. At least that's the argument.
Van az agykutatásnak egy új területe, a szociális neurológia. Azt taglalja, hogy két ember agyi áramkörei mi módon aktiválódnak miközben érintkeznek. És a szociális neurológiából származó újfajta gondolkodás az együttérzésről az, hogy alapértelmezés szerint a segítségadásra vagyunk "huzalozva". Ez annyit jelent, hogy amennyiben odafigyelünk egy másik emberre, automatikusan empátiát gyakorlunk, automatikusan együttérzünk vele. Vannak ezek a nemrég felfedezett neuronok, a tükörneuronok, amik úgy működnek, mint valami neuro-Wi-Fi, pontosan ugyanazokat a területeket aktiválják a mi agyunkban, mint ami az övékben aktív. Automatikusan együttérzünk! És amennyiben ez az illető szükséget szenved valamiben, vagy szenved, automatikusan segítőkészen állunk hozzá! Legalábbis így mondják.
But then the question is: Why don't we? And I think this speaks to a spectrum that goes from complete self-absorption, to noticing, to empathy and to compassion. And the simple fact is, if we are focused on ourselves, if we're preoccupied, as we so often are throughout the day, we don't really fully notice the other. And this difference between the self and the other focus can be very subtle.
Felmerül azonban a kérdés: Miért nem így működünk? Úgy vélem, ehhez egy egész spektrumot kell megvizsgálnunk, ami a teljes önfeláldozástól, az észrevevésen át, az empátiához és együttérzéshez vezet. És a helyzet az, hogy amennyiben magunkkal vagyunk elfoglalva, ha gondolatainkba vagyunk feledkezve, ahogy az oly sokszor előfordul naponta, tényleg nem veszünk észre másokat. És a különbség a közt, hogy a figyelmünket magunkra ill. valaki másra irányítsuk valóban nagyon apró lehet.
I was doing my taxes the other day, and I got to the point where I was listing all of the donations I gave, and I had an epiphany, it was -- I came to my check to the Seva Foundation and I noticed that I thought, boy, my friend Larry Brilliant would really be happy that I gave money to Seva. Then I realized that what I was getting from giving was a narcissistic hit -- that I felt good about myself. Then I started to think about the people in the Himalayas whose cataracts would be helped, and I realized that I went from this kind of narcissistic self-focus to altruistic joy, to feeling good for the people that were being helped. I think that's a motivator.
Az adóbevallásomat készítettem a minap, és amikor ahhoz a ponthoz értem, ahol számbavettem az eddig adott adományaimat, látomásom lett, mégpedig -- amikor a Seva Alapítvány csekkje került a kezembe, észrevettem, hogy az a gondolat fut át rajtam: Te jó ég! Larry Brilliant barátom milyen boldog lenne, ha adományt adnék a Sevának. És akkor arra jöttem rá, hogy amit ebből az adományozásból nyernék az egy szippantás nárcizmus lenne -- hogy elégedett vagyok magammal. Akkor elkezdtem a Himalájában élő emberekre gondolni, akiknek a szürkehályog műtétjét ez támogatná, és akkor beugrott, hogy ebből a nárcisztikus öntömjénezés-féléből eljutottam egy altruisztikus örömhöz, hogy amiatt érzem jól magam, hogy segíthetek embereknek! Szerintem ez egy motiváció.
But this distinction between focusing on ourselves and focusing on others is one that I encourage us all to pay attention to. You can see it at a gross level in the world of dating. I was at a sushi restaurant a while back and I overheard two women talking about the brother of one woman, who was in the singles scene. And this woman says, "My brother is having trouble getting dates, so he's trying speed dating." I don't know if you know speed dating? Women sit at tables and men go from table to table, and there's a clock and a bell, and at five minutes, bingo, the conversation ends and the woman can decide whether to give her card or her email address to the man for follow up. And this woman says, "My brother's never gotten a card, and I know exactly why. The moment he sits down, he starts talking non-stop about himself; he never asks about the woman."
De én arra bátorítok mindenkit, hogy érdemes odafigyelni arra, hogy meg tudjuk különböztetni, mikor koncentrálunk önmagunkra, ill. másokra. Láthatjuk, hogy ez a világ randiszokásaiban tömegszinten is megnyilvánul. Nemrég jártam egy sushi bárban, és hallottam, amint két hölgy az egyikük bátyjáról beszélgetett, aki szingli volt. Ez a hölgy a következőt mondta, "A testvéremnek nehezen megy a randevúzás, ezért felgyorsította a dolgot." Nem tudom mennyire ismerik a gyorsrandizást? A nők ülnek az asztalok mellett, a férfiak pedig asztaltól asztalig járkálnak, van egy óra és egy csengő, és az ötödik percnél, bingo, a beszélgetés véget ér és a nő eldöntheti, hogy odaadja-e a névjegyét, vagy e-mail címét a férfinak, hogy találkozzanak. És a hölgy azt mondta, "Az öcsém sohasem kap névjegyet. És én pontosan tudom, hogy miért nem. Abban a pillanatban, ahogy leül, elkezd non-stop önmagáról beszélni, soha nem kérdezi a nőt!"
And I was doing some research in the Sunday Styles section of The New York Times, looking at the back stories of marriages -- because they're very interesting -- and I came to the marriage of Alice Charney Epstein. And she said that when she was in the dating scene, she had a simple test she put people to. The test was: from the moment they got together, how long it would take the guy to ask her a question with the word "you" in it. And apparently Epstein aced the test, therefore the article.
Végeztem némi kutatást a New York Times, Sunday Styles részlegénél, a házasságok háttértörténeteit megvizsgálandó, -- mert ezek olyan érdekesek -- egyszer csak elértem Alice Charney Epstein házasságához. Ő azt mondta, hogy amikor ő volt ilyen gyorsrandin, egy igen egyszerű tesztnek vetette alá az embereket. A következőből állt: attól a pillanattól fogva, hogy összekerülnek, mennyi időbe telik a fickónak az, hogy feltegyen neki egy kérdést, amiben szerepel a "te" szó. És Epstein nyilvánvalóan elhallgatta, hogy ez egy teszt, így íródott a cikk.
(Laughter)
(Nevetés)
Now this is a -- it's a little test I encourage you to try out at a party. Here at TED there are great opportunities. The Harvard Business Review recently had an article called "The Human Moment," about how to make real contact with a person at work. And they said, well, the fundamental thing you have to do is turn off your BlackBerry, close your laptop, end your daydream and pay full attention to the person. There is a newly coined word in the English language for the moment when the person we're with whips out their BlackBerry or answers that cell phone, and all of a sudden we don't exist. The word is "pizzled": it's a combination of puzzled and pissed off.
Hát ilyen ez a kis teszt, bátorítom önöket arra, hogy próbálják ki egy bulin! Itt a TED-en hihetetlenül nagy lehetőségeink vannak erre! A Harvard Business Review-ban megjelent nemrég egy cikk, "Az emberi pillanat" címmel, arról, hogy hogyan lehet valódi kapcsolatot teremteni azokkal, akikkel együttdolgozunk. És az állt benne, hogy a legalapvetőbb ebben a kérdésben, hogy kikapcsold a BlackBerry-det, csukd össze a laptopodat, fejezd be az ábrándozásodat, és a teljes figyelmedet fordítsd a másik ember felé. Van az angolban egy újonnan kialakult szó, arra a pillanatra, amikor az illető, akivel vagyunk, a BlackBerry-jét mütyürgészi, vagy felveszi a mobilját, és mi hirtelen eltűnünk számára. A szó, a 'pizzled' - a "szétesett és a tele a hócipőm" keveréke.
(Laughter)
(Nevetés)
I think it's quite apt. It's our empathy, it's our tuning in which separates us from Machiavellians or sociopaths. I have a brother-in-law who's an expert on horror and terror -- he wrote the Annotated Dracula, the Essential Frankenstein -- he was trained as a Chaucer scholar, but he was born in Transylvania and I think it affected him a little bit. At any rate, at one point my brother-in-law, Leonard, decided to write a book about a serial killer. This is a man who terrorized the very vicinity we're in many years ago. He was known as the Santa Cruz strangler. And before he was arrested, he had murdered his grandparents, his mother and five co-eds at UC Santa Cruz.
Szerintem ez helytálló. Az empátiánk, a ráhangolódásunk az, ami elválaszt bennünket attól, hogy Machiavellik, vagy szociopaták legyünk. Van egy vejem, aki szakértő a horroros, terroros dolgokban -- ő írta a Megfejtett Drakula, a lényegi Frankenstein c. könyvet, -- Chaucer tudósnak nevelték, de Erdélyben született, és azt gondolom, ez volt rá némi hatással. Mindenesetre, Leonard nevű vejem egyszer csak elhatározta, hogy ír egy könyvet egy sorozatgyilkosról. Egy olyan emberről, aki terrorban tartotta éppen ezt a környéket, ahol mi most vagyunk, jónéhány évvel ezelőtt. Santa Cruz-i fojtogató néven híresült el. Mielőtt letartóztatták, megölte a nagyszüleit, anyját, és 5 diáktársát a Santa Cruz-i Egyetemen.
So my brother-in-law goes to interview this killer and he realizes when he meets him that this guy is absolutely terrifying. For one thing, he's almost seven feet tall. But that's not the most terrifying thing about him. The scariest thing is that his IQ is 160: a certified genius. But there is zero correlation between IQ and emotional empathy, feeling with the other person. They're controlled by different parts of the brain.
Tehát a vejem elment interjút készíteni ezzel a sorozatgyilkossal, és amikor találkozott vele, akkor eszmélt rá, hogy a fickó totál ijesztő. Először is amiatt, hogy több, mint 2 m magas. De nem ez volt a legijesztőbb benne. Hanem az, hogy az IQ-ja 160 volt, azaz igazoltan géniusz! Semmi összefüggés nincs azonban az IQ és az érzelmi empátia közt, hogy képesek vagyunk-e együttérezni egy másik emberrel. Az agy különböző részei felelősek ezekért.
So at one point, my brother-in-law gets up the courage to ask the one question he really wants to know the answer to, and that is: how could you have done it? Didn't you feel any pity for your victims? These were very intimate murders -- he strangled his victims. And the strangler says very matter-of-factly, "Oh no. If I'd felt the distress, I could not have done it. I had to turn that part of me off. I had to turn that part of me off."
Tehát a vejem egyszer csak összeszedte a bátorságát, és feltette azt a kérdést, amire ténylegesen választ akart. Ami ez volt: Hogy tudta ezt megtenni? Nem sajnálta egy kicsit sem az áldozatait? Nagyon közeli gyilkosságok voltak ugyanis -- megfojtotta az áldozatait. És a fojtogató nagyon tárgyilagosan azt válaszolta, "Ó egyáltalán nem. Ha éreztem volna bármi nyomort, nem tudtam volna megtenni. Azt a részemet ki kellett kapcsolnom! Ki kellett kapcsolnom azt a részemet!"
And I think that that is very troubling, and in a sense, I've been reflecting on turning that part of us off. When we focus on ourselves in any activity, we do turn that part of ourselves off if there's another person. Think about going shopping and think about the possibilities of a compassionate consumerism. Right now, as Bill McDonough has pointed out, the objects that we buy and use have hidden consequences. We're all unwitting victims of a collective blind spot. We don't notice and don't notice that we don't notice the toxic molecules emitted by a carpet or by the fabric on the seats. Or we don't know if that fabric is a technological or manufacturing nutrient; it can be reused or does it just end up at landfill? In other words, we're oblivious to the ecological and public health and social and economic justice consequences of the things we buy and use. In a sense, the room itself is the elephant in the room, but we don't see it. And we've become victims of a system that points us elsewhere. Consider this.
És szerintem ez az, ami nagyon aggasztó! És egy bizonyos értelemben én is arra utaltam, amikor így kikapcsoljuk ezt a részünket. Amikor bármely tevékenységnél magunkra fókuszálunk, akkor bizony kikapcsoljuk ezt a részünket, amennyiben egy másik személy is jelen van! Gondoljunk csak egy bevásárlásra, és azon belül is az együttérző fogyasztóiságra! Ahogy épp az imént azt Bill McDonough is leszögezte, a tárgyaknak, amiket megveszünk és használunk rejtett következményei vannak! Öntudatlanul is áldozatai vagyunk mindannyian e kollektív vakfoltnak! Nem vesszük észre, sőt azt sem vesszük észre, hogy nem vesszük észre, hogy a szőnyegünk, vagy a bútoraink kárpitja mérgező molekulákat bocsát ki. Vagy annak sem vagyunk tudatában, hogy ez a szövet feldolgozóipari tápanyag; lehet, hogy újra lehet hasznosítani vagy egyszerűen csak a szeméttelepen landol? Más szavakkal megfeledkezünk az ökológiai és a közegészségről és a társadalmi és gazdasági jogi következményekről, amikor ezeket a tárgyakat megvesszük és használjuk. Bizonyos értelemben maga a szoba, az elefánt a szobában, csak nem látjuk! És egy olyan rendszer áldozataivá válunk, ami egész máshova mutat! Érdemes ezt megfontolni!
There's a wonderful book called Stuff: The Hidden Life of Everyday Objects. And it talks about the back story of something like a t-shirt. And it talks about where the cotton was grown and the fertilizers that were used and the consequences for soil of that fertilizer. And it mentions, for instance, that cotton is very resistant to textile dye; about 60 percent washes off into wastewater. And it's well known by epidemiologists that kids who live near textile works tend to have high rates of leukemia. There's a company, Bennett and Company, that supplies Polo.com, Victoria's Secret -- they, because of their CEO, who's aware of this, in China formed a joint venture with their dye works to make sure that the wastewater would be properly taken care of before it returned to the groundwater. Right now, we don't have the option to choose the virtuous t-shirt over the non-virtuous one. So what would it take to do that?
Van egy nagyszerű könyv, aminek a címe: Kacatok: Mindennapi tárgyaink rejtett élete. Olyasmikről ír, mint pl. egy póló háttértörténete. Hogy hol termelték a gyapotot, a hozzá felhasznált műtrágyákról, és a műtrágyának a talajra gyakorolt hatásáról. Azt is megemlíti pl., hogy a pamut nagyon ellenálló a textilfestékkel szemben; kb. 60 %-a kimosódik a szennyvízzel. És a járványügyben pontosan tudják, hogy azok a gyerekek, akik textilgyárak mellett nőnek fel, nagymértékben hajlamosak leukémiára! Van egy cég, a Bennett és Tsa., akik a Polo.com-ot, és a Victoria's Secretet is ellátják -- ők a vezérigazgatójuknak köszönhetően, aki nagyon tudatos ebben a kérdésben, Kínában egy olyan vegyesvállalatot hoztak létre a festőüzemükkel, ami bebiztosítja, hogy a szennyvizükről megfelelően gondoskodnak, mielőtt a felszín alatti vizekbe visszavezetik. Jelenleg nincs meg a lehetőségünk arra, hogy az ilyen értelemben "erkölcsös" pólót válasszuk, a nem erkölcsössel szemben. Mert mibe is kerülne ezt létrehozni?
Well, I've been thinking. For one thing, there's a new electronic tagging technology that allows any store to know the entire history of any item on the shelves in that store. You can track it back to the factory. Once you can track it back to the factory, you can look at the manufacturing processes that were used to make it, and if it's virtuous, you can label it that way. Or if it's not so virtuous, you can go into -- today, go into any store, put your scanner on a palm onto a barcode, which will take you to a website. They have it for people with allergies to peanuts. That website could tell you things about that object. In other words, at point of purchase, we might be able to make a compassionate choice.
Hát, ez elgondolkodtatott. Először is, van egy új elektronikus címkéző technológia, amely bármelyik áruházban lehetővé teszi, hogy az abban az áruházban polcon lévő bármely árucikk teljes történetét lekövessük. Vissza lehet követni a gyárig. Amint ide eljutunk, megvizsgálhatjuk az előállítási folyamatot, amivel készült, és amennyiben "erkölcsös", megjelölhetjük annak. Amennyiben azonban nem az, akkor bemehetünk -- ma már bemehetünk bármely áruházba, rátehetjük a leolvasónkat bármely vonalkódra, és az elvezet az illetékes weboldalra. A mogyoróra allergiások számára van ilyen pl. Az a weboldal meg tudja adni a kért adatokat arról a tárgyról. Más szavakkal, a vásárlás helyén képesek lehetünk együttérző döntést hozni!
There's a saying in the world of information science: ultimately everybody will know everything. And the question is: will it make a difference? Some time ago when I was working for The New York Times, it was in the '80s, I did an article on what was then a new problem in New York -- it was homeless people on the streets. And I spent a couple of weeks going around with a social work agency that ministered to the homeless. And I realized seeing the homeless through their eyes that almost all of them were psychiatric patients that had nowhere to go. They had a diagnosis. It made me -- what it did was to shake me out of the urban trance where, when we see, when we're passing someone who's homeless in the periphery of our vision, it stays on the periphery. We don't notice and therefore we don't act.
Van egy mondás az informatika világában: 'végül mindenki megtud mindent'. És a kérdés az: Fog ez bármin változtatni? Régebben, mikor a New York Timesnál dolgoztam a 80-as években, írtam egy cikket arról, ami akkoriban újonnan felmerülő probléma volt New Yorkban -- az utcán élő hajléktalanokról. Heteket töltöttem azzal, hogy hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkásokkal járkáltam körbe. És a hajléktalanok szemébe tekintve azt vettem észre, hogy majdnem mindegyikük pszichiátriai beteg volt, akiknek nem volt hova menniük! Diagnosztizálva voltak! Ez a felfedezés felrázott engem a nagyvárosi transzból, ami azt eredményezi, hogy amikor elmegyünk egy hajléktalan mellett, aki kiesik a látószögünkből, akkor ott is marad. Észre sem vesszük, ezért nem is cselekszünk.
One day soon after that -- it was a Friday -- at the end of the day, I went down -- I was going down to the subway. It was rush hour and thousands of people were streaming down the stairs. And all of a sudden as I was going down the stairs I noticed that there was a man slumped to the side, shirtless, not moving, and people were just stepping over him -- hundreds and hundreds of people. And because my urban trance had been somehow weakened, I found myself stopping to find out what was wrong. The moment I stopped, half a dozen other people immediately ringed the same guy. And we found out that he was Hispanic, he didn't speak any English, he had no money, he'd been wandering the streets for days, starving, and he'd fainted from hunger. Immediately someone went to get orange juice, someone brought a hotdog, someone brought a subway cop. This guy was back on his feet immediately. But all it took was that simple act of noticing, and so I'm optimistic.
Egy nappal ezután -- péntek volt éppen -- a nap végén, mentem le a metróba éppen. Csúcsforgalom volt, és emberek ezrei ömlöttek lefelé a lépcsőkön. És egyszer csak, ahogy mentem lefelé a lépcsőn, észrevettem egy összeroskadt férfit oldalt, póló nélkül, mozdulatlanul, és az emberek átlépkedtek rajta -- sok száz ember! S mivel a nagyvárosi transzom már meg volt gyengülve, azon kaptam magam, hogy megállok és próbálom megfejteni, mi lehet a baj. Amint megálltam, egy féltucat ember odagyűlt körbe, a srác köré. Rájöttünk, hogy spanyol ajkú, hogy egyáltalán nem beszél angolul, nincs pénze, napok óta az utcákon bolyong, éhezik, és az éhségtől ájult el. Valaki azonnal elment narancsléért, valaki hotdogot hozott, egy másik hívott egy metrórendőrt. A srác azonnal talpra lett állítva. És mindez egyszerűen az észrevételnek köszönhetően. Ezért optimista vagyok.
Thank you very much.
Köszönöm Önöknek.
(Applause)
(Taps)