The first thing I want to do is say thank you to all of you. The second thing I want to do is introduce my co-author and dear friend and co-teacher. Ken and I have been working together for almost 40 years. That's Ken Sharpe over there.
Először is szeretnék mindannyiuknak köszönetet mondani. Másodsorban pedig szeretném bemutatni társszerzőmet és kedves barátomat, valamint tanártársamat. Ken és én már együtt dolgozunk majdnem 40 éve. Az ott Ken Sharpe.
(Applause)
(Taps)
So there is among many people -- certainly me and most of the people I talk to -- a kind of collective dissatisfaction with the way things are working, with the way our institutions run. Our kids' teachers seem to be failing them. Our doctors don't know who the hell we are, and they don't have enough time for us. We certainly can't trust the bankers, and we certainly can't trust the brokers. They almost brought the entire financial system down. And even as we do our own work, all too often, we find ourselves having to choose between doing what we think is the right thing and doing the expected thing, or the required thing, or the profitable thing. So everywhere we look, pretty much across the board, we worry that the people we depend on don't really have our interests at heart. Or if they do have our interests at heart, we worry that they don't know us well enough to figure out what they need to do in order to allow us to secure those interests. They don't understand us. They don't have the time to get to know us.
Tehát sok emberben - bennem mindenesetre és a legtöbb emberben akikkel beszélek - él egyfajta kollektív elégedetlenség azzal kapcsolatban, ahogy a dolgok zajlanak, ahogy az intézményeink működnek. Gyermekeink tanárai is kudarcot vallanak ezen a téren. Az orvosainknak fogalmuk sincs, ki a fenék vagyunk valójában, és egyszerűen nincs elegendő idejük ránk. Egyértelműen nem bízhatunk meg a bankárokban, és egyértelműen nem bízhatunk a brókerekben. Majdnem teljesen tönkretették az egész pénzügyi rendszert. És még saját munkánk végzése közben is igen gyakran előfordul, hogy azon kapjuk magunkat, hogy választanunk kell a közt, amiről azt gondoljuk, hogy a megfelelő dolog lenne, és a közt, amiről úgy gondoljuk, hogy elvárják tőlünk, vagy éppen konkrétan megkövetelik, vagy a közt, ami hasznunkra lenne. Tehát akárhova is nézünk, szerte a vidéken, aggódhatunk amiatt, hogy akiktől függünk, nem igazán viselik szívükön a mi érdekeinket. Vagy ha mégis szívükön viselik az érdekeinket, amiatt aggódunk, hogy nem ismernek bennünket eléggé ahhoz, hogy kitalálják, mit is kell tenniük annak érdekében, hogy biztosítsák számunkra az érdekeink képviseletét. Nem értenek bennünket. Nincs idejük arra, hogy megismerjenek bennünket.
There are two kinds of responses that we make to this sort of general dissatisfaction. If things aren't going right, the first response is: let's make more rules, let's set up a set of detailed procedures to make sure that people will do the right thing. Give teachers scripts to follow in the classroom, so even if they don't know what they're doing and don't care about the welfare of our kids, as long as they follow the scripts, our kids will get educated. Give judges a list of mandatory sentences to impose for crimes, so that you don't need to rely on judges using their judgment. Instead, all they have to do is look up on the list what kind of sentence goes with what kind of crime. Impose limits on what credit card companies can charge in interest and on what they can charge in fees. More and more rules to protect us against an indifferent, uncaring set of institutions we have to deal with.
Kétfajta választ szoktunk adni az ilyesfajta általános elégedetlenségre. Ha a dolgok nem mennek jól, az első válasz így hangzik: hozzunk még több szabályt, határozzunk meg egy sor részletes eljárást arra, hogy az emberek biztosan a megfelelő dolgot tegyék. Adjunk a tanároknak leírásokat, amiket követhetnek az osztályteremben, hogy még ha nem is tudják, mit tesznek, és gyermekeink jóllétével sem törődnek, akkor is, amíg követik a leírásokat, a gyermekeink nevelődnek. Adjunk bíráinknak olyan kötelező ítéleteket tartalmazó listát amiket bűntettek esetén alkalmazni kell, hogy ne kelljen arra támaszkodnunk, hogy a bíró hozza meg az ítéletet. Ehelyett, mindössze annyi dolguk van, hogy fellapozzák a listát, hogy bizonyos bűntett esetén, milyen ítélet jár. Állítsunk fel limiteket a kamatra amit a hitelkártya cégek számolhatnak fel, és a díjakra amiket felszámolhatnak. Egyre több és több szabály, ami megvéd bennünket egy sor közömbös, nemtörődöm intézménytől, amivel dolgunk akad.
Or -- or maybe and -- in addition to rules, let's see if we can come up with some really clever incentives so that, even if the people we deal with don't particularly want to serve our interests, it is in their interest to serve our interest -- the magic incentives that will get people to do the right thing even out of pure selfishness. So we offer teachers bonuses if the kids they teach score passing grades on these big test scores that are used to evaluate the quality of school systems.
Vagy - ill. és - a szabályokon túl, megnézhetjük azt is, hogy vajon elő tudunk-e rukkolni néhány valóban ötletes ösztönzéssel, olyanokkal, hogy még ha azok az emberek, akikkel összekerülünk nem is igazán akarják a mi érdekeinket szolgálni, mégis érdekük legyen a mi érdekünket szolgálni - olyan mágikus ösztönzőkről beszélek, amik ráveszik az embereket arra, hogy megtegyék a megfelelő dolgot, még ha puszta önzésből is teszik. Így lehetséges az, hogy bónuszokat ajánlunk fel a tanároknak, amennyiben az általuk oktatott gyermekek annyi pontot szereznek, hogy átmennek azokon a nagy számonkérő teszteken, amiket arra szántak, hogy felmérjék az iskolarendszerek minőségét.
Rules and incentives -- "sticks" and "carrots." We passed a bunch of rules to regulate the financial industry in response to the recent collapse. There's the Dodd-Frank Act, there's the new Consumer Financial Protection Agency that is temporarily being headed through the backdoor by Elizabeth Warren. Maybe these rules will actually improve the way these financial services companies behave. We'll see. In addition, we are struggling to find some way to create incentives for people in the financial services industry that will have them more interested in serving the long-term interests even of their own companies, rather than securing short-term profits. So if we find just the right incentives, they'll do the right thing -- as I said -- selfishly, and if we come up with the right rules and regulations, they won't drive us all over a cliff. And Ken [Sharpe] and I certainly know that you need to reign in the bankers. If there is a lesson to be learned from the financial collapse it is that.
Szabályok és ösztönzők - husángok és répák. Határozatot hoztunk egy sor szabályról annak érdekében, hogy megrendszabályozzuk a pénzügyi ágazatot válaszképpen a legutóbbi válságra. Itt van a Dodd-Frank Törvény, Itt van a Fogyasztók Pézügyi Védelmének Ügynöksége amit átmenetileg titokban Elizabeth Warren irányít. (Aktuális USA-beli helyzet - ford.) Elképzelhető, hogy ezek a szabályok ténylegesen javítani fognak azon, ahogy ezek a pénzügyi szolgáltató cégek viselkednek. Majd meglátjuk. Ezen felül, azzal is bajlódunk, hogy valamiféle ösztönzőerőt találjunk a pénzügyi szolgáltató ágazatban dolgozó emberek számára, ami ráveszi őket arra, hogy érdekeltebbek legyenek abban, hogy hosszútávú érdekeket szolgáljanak még a saját cégeik számára is, ahelyett, hogy rövidtávú profitokat hajtanának. Tehát mindössze annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk a megfelelő ösztönzőerőt, és máris megteszik a megfelelő dolgot - amint már említettem - önzően, és amennyiben előrukkolunk a megfelelő szabályokkal és rendeletekkel, akkor nem fognak bennünket a szakadékba vezérelni. És Ken és én kétségkívül tudjuk, hogy muszáj ellenőrzést gyakorolni a bankárokon fölött. Ha van tanulság, amit le lehet vonni a pénzügyi összeomlásból, akkor ez az.
But what we believe, and what we argue in the book, is that there is no set of rules, no matter how detailed, no matter how specific, no matter how carefully monitored and enforced, there is no set of rules that will get us what we need. Why? Because bankers are smart people. And, like water, they will find cracks in any set of rules. You design a set of rules that will make sure that the particular reason why the financial system "almost-collapse" can't happen again. It is naive beyond description to think that having blocked this source of financial collapse, you have blocked all possible sources of financial collapse. So it's just a question of waiting for the next one and then marveling at how we could have been so stupid as not to protect ourselves against that.
De amiben mi hiszünk, és ami mellet a könyvünkben érvelünk, az az, hogy nincs olyan köteg szabály, legyen mégoly kimerítő is, mégoly specifikus is, mégoly gondosan átvizsgált is, valamint érvényesített, nem létezik olyan szabály, ami meghozza nekünk azt, amire szükségünk van. Miért? Mert a bankárok ravaszak. És ahogy a víz is, ők is megtalálják a réseket bármilyen szabályzatcsomagban. Létrehozunk egy szabálycsomagot, ami biztosítja, hogy az a bizonyos ok ami miatt a pénzügyi rendszer majdnem összeomlott nehogy még egyszer előforduljon. Leírhatatlanul naív dolog azt gondolni, hogy azáltal, hogy meggátoltuk az ebből az okból eredő pénzügyi összeomlást, meggátoltuk volna az összes lehetséges okból eredő pénzügyi összeomlást. Tehát valójában csak várnunk kell a következőre és akkor majd álmélkodhatunk, vajon hogy lehettünk ennyire ostobák, hogy nem védtük meg magunkat ezen újabbtól előre.
What we desperately need, beyond, or along with, better rules and reasonably smart incentives, is we need virtue. We need character. We need people who want to do the right thing. And in particular, the virtue that we need most of all is the virtue that Aristotle called "practical wisdom." Practical wisdom is the moral will to do the right thing and the moral skill to figure out what the right thing is. So Aristotle was very interested in watching how the craftsmen around him worked. And he was impressed at how they would improvise novel solutions to novel problems -- problems that they hadn't anticipated. So one example is he sees these stonemasons working on the Isle of Lesbos, and they need to measure out round columns. Well if you think about it, it's really hard to measure out round columns using a ruler. So what do they do? They fashion a novel solution to the problem. They created a ruler that bends, what we would call these days a tape measure -- a flexible rule, a rule that bends. And Aristotle said, "Hah, they appreciated that sometimes to design rounded columns, you need to bend the rule." And Aristotle said often in dealing with other people, we need to bend the rules.
Amire veszettül szükségünk lenne, a jobb szabályokon túl, ill. azokkal párhuzamosan, és valóban ésszerű ösztönzőkön át, az az erény, a jellem, olyan emberek, akik meg akarják tenni a megfelelő dolgot. És különösképpen arra az erényre van szükségünk leginkább, amit Arisztotelész gyakorlatias bölcsességnek nevezett. A gyakorlati tudásból eredő bölcsesség, az az erkölcsi szándék, hogy a megfelelő dolgot tegyük, és az az erkölcsi érzék, hogy rá is tudjunk jönni, hogy vajon mi a helyes. Tehát, Arisztotelész nagyon érdeklődve figyelte, hogyan dolgoznak körülötte a mesteremberek. És lenyűgözte őt hogyan improvizáltak újszerű megoldásokat újszerű problémákra -- olyan problémákra, amikre nem számítottak. Egy ilyen példa az, amikor látta, hogy a kőfaragók akik Leszbosz szigetén dolgoztak, ki kellett mérjenek köralakú oszlopokat. Ha belegondolsz, nagyon nehéz lehet kör alakú oszlopokat kimérni vonalzó segítségével. Mit tettek tehát? Kifejlesztettek egy újszerű megoldást a problémához. Létrehoztak egy hajlítható mércét, amit manapság mérőszalagnak neveznénk - egy rugalmas vonalzót, olyat, ami hajlik. És Arisztotelész azt mondta, hogy hűha, észrevették, hogy néha kerek oszlopok megalkotásához a szabályt is meg kell hajlítanod. És erre Arisztotelész azt mondta, hogy gyakran amikor emberekkel foglalkozunk, akkor is meg kell hajlítanunk a szabályokat.
Dealing with other people demands a kind of flexibility that no set of rules can encompass. Wise people know when and how to bend the rules. Wise people know how to improvise. The way my co-author , Ken, and I talk about it, they are kind of like jazz musicians. The rules are like the notes on the page, and that gets you started, but then you dance around the notes on the page, coming up with just the right combination for this particular moment with this particular set of fellow players. So for Aristotle, the kind of rule-bending, rule exception-finding and improvisation that you see in skilled craftsmen is exactly what you need to be a skilled moral craftsman. And in interactions with people, almost all the time, it is this kind of flexibility that is required. A wise person knows when to bend the rules. A wise person knows when to improvise. And most important, a wise person does this improvising and rule-bending in the service of the right aims. If you are a rule-bender and an improviser mostly to serve yourself, what you get is ruthless manipulation of other people. So it matters that you do this wise practice in the service of others and not in the service of yourself. And so the will to do the right thing is just as important as the moral skill of improvisation and exception-finding. Together they comprise practical wisdom, which Aristotle thought was the master virtue.
Amikor emberekkel foglalkozunk, bizonyos fajta rugalmasságra van szükség, amit semmiféle szabály nem képes magában foglalni. A bölcsek tudják, mikor és hogyan lehet a szabályokat megszegni. A bölcsek tudják, hogyan kell improvizálni. Ahogy a szerzőtársammal, Kennel emlegetjük őket, olyasfélék ők, mint a jazz zenészek; a szabályok olyanok, mint a papírra vetett hangjegyek, és ez indít be, de aztán táncra perdülsz a papírra vetett hangjegyek körül, előjössz az éppen megfelelő kombinációval, ennek a jelenlegi pillanatnak megfelelően, ezeknek az éppen jelenlévő társjátékosoknak megfelelően. Így aztán Arisztotelész számára ez a fajta törvényszegés, szabály alóli kivétel-vadászás és improvizáció amit a hozzáértő mesterembereknél találunk, pontosan az, amire szükségünk van ahhoz, hogy hozzáértő erkölcsös mesteremberek legyünk. És az emberekkel való foglalkozás során majdnem mindig ez az a rugalmasság, amire szükség van. Egy bölcs ember tudja, mikor kell megszegni egy szabályt. Egy bölcs ember tudja, mikor kell improvizálni. És a legfontosabb, hogy egy bölcs ember ezeket az improvizálásokat és szabály-megszegéseket a megfelelő célok érdekében teszi. Ha mindössze azért vagy szabályszegő és improvizátor, hogy saját érdekeidet szolgáld ezzel, az eredmény más emberek könyörtelen manipulációja lesz. Tehát nagyon is sokat számít az, hogy ezt a bölcs gyakorlatot mások szolgálatában, ne pedig csak a saját érdekedben végezd. Így aztán az a szándék, hogy a megfelelő dolgot tegyed meg, éppolyan fontos, mint az az erkölcsi érzék, amely segítségével improvizálsz, és a kivételeket keresed. Ezek együttesen teszik ki a gyakorlati tapasztalatból eredő bölcsességet, amiről Arisztotelész azt tanította, hogy minden erények legfontosabbika.
So I'll give you an example of wise practice in action. It's the case of Michael. Michael's a young guy. He had a pretty low-wage job. He was supporting his wife and a child, and the child was going to parochial school. Then he lost his job. He panicked about being able to support his family. One night, he drank a little too much, and he robbed a cab driver -- stole 50 dollars. He robbed him at gunpoint. It was a toy gun. He got caught. He got tried. He got convicted. The Pennsylvania sentencing guidelines required a minimum sentence for a crime like this of two years, 24 months. The judge on the case, Judge Lois Forer thought that this made no sense. He had never committed a crime before. He was a responsible husband and father. He had been faced with desperate circumstances. All this would do is wreck a family. And so she improvised a sentence -- 11 months, and not only that, but release every day to go to work. Spend your night in jail, spend your day holding down a job. He did. He served out his sentence. He made restitution and found himself a new job. And the family was united.
Nos, akkor most felhozok egy példát a működőképes bölcs gyakorlatra. Mihály esetét. Mihály egy fiatal srác. Elég alulfizetett állása van. Eltartotta a feleségét és a gyermekét, és a gyermeke egyházi iskolában nevelkedett. Majd elvesztette az állását. Pánikba esett amiatt, hogyan fogja tudni támogatni így a családját. Egy este kicsit többet ivott a kelleténél, és kirabolt egy taxisofőrt - ellopott tőle 50 dollárt. Fegyverrel kényszerítette a sofőrt. Játékfegyverrel. Elkapták, megvádolták, elítélték. A Pennsylvániai büntető előírások szerint egy ilyenfajta bűntett elkövetéséért a minimum ítélet két év, azaz 24 hónap. Az eset bírója, Lois Forer bíró, úgy vélte, ennek semmi értelme. Ez az ember azelőtt még soha nem követett el bűntettet. Ő egy felelősségteljes férj és apa. Kétségbeejtő körülmények közé került. Ez az ítélet mindössze annyit idézne elő, hogy a család tönkre megy. Így aztán, improvizált egy ítéletet - 11 hónapot. És nem pusztán ennyit ítélt, hanem azt is, hogy minden nap kiengedjék, hogy dolgozni mehessen. Az éjszakáit börtönben kellet töltenie, a nappaljait pedig egy állás betöltésével. És Mihály megtette. Kiszolgálta a büntetését. Kárpótolta a kiraboltat, és keresett magának egy új munkahelyet. És a család egyben maradt.
And it seemed on the road to some sort of a decent life -- a happy ending to a story involving wise improvisation from a wise judge. But it turned out the prosecutor was not happy that Judge Forer ignored the sentencing guidelines and sort of invented her own, and so he appealed. And he asked for the mandatory minimum sentence for armed robbery. He did after all have a toy gun. The mandatory minimum sentence for armed robbery is five years. He won the appeal. Michael was sentenced to five years in prison. Judge Forer had to follow the law. And by the way, this appeal went through after he had finished serving his sentence, so he was out and working at a job and taking care of his family and he had to go back into jail. Judge Forer did what she was required to do, and then she quit the bench. And Michael disappeared. So that is an example, both of wisdom in practice and the subversion of wisdom by rules that are meant, of course, to make things better.
Sőt, úgy tűnt a javulás útján van egy egészen normális élet felé - egy boldog kimenetelű sztori beleértve a bölcs improvizációt is a bölcs bíró részéről. Ám kiderült, hogy az ügyész nem volt elégedett azzal, ahogy Forer bíró figyelmen kívül hagyta az ítélethozási irányelveket, és helyette feltalálta a sajátját, ezért aztán fellebbezett. És a kötelező minimum ítéletet kérte, ami a fegyveres rablásért jár. Sebaj, hogy játékfegyverről volt szó! A kötelező minimum ítélet a fegyveres rablásért öt év. Megnyerte a fellebezést. Mihályt elítélték öt év börtönben eltöltendő büntetésre. Forer bírónak követnie kellett a Törvényt. És azt még hozzá kell tennem, hogy ez a fellebbezés akkor zajlott, amikor Mihály már letöltötte a büntetését, tehát kint volt és dolgozott a munkahelyén, és eltartotta a családját, és így kellett visszamennie a dutyiba. Forer bíró elvégezte, ami elő volt írva neki, majd lemondott a bírói székről. Mihály pedig eltűnt. Ez tehát egy példa mind a működőképes bölcsességre, mind a bölcsesség kiforgatására, az olyan szabályok által, amik természetesen arra lettek létrehozva, hogy a dolgokat jobbá tegyék.
Now consider Ms. Dewey. Ms. Dewey's a teacher in a Texas elementary school. She found herself listening to a consultant one day who was trying to help teachers boost the test scores of the kids, so that the school would reach the elite category in percentage of kids passing big tests. All these schools in Texas compete with one another to achieve these milestones, and there are bonuses and various other treats that come if you beat the other schools. So here was the consultant's advice: first, don't waste your time on kids who are going to pass the test no matter what you do. Second, don't waste your time on kids who can't pass the test no matter what you do. Third, don't waste your time on kids who moved into the district too late for their scores to be counted. Focus all of your time and attention on the kids who are on the bubble, the so-called "bubble kids" -- kids where your intervention can get them just maybe over the line from failing to passing. So Ms. Dewey heard this, and she shook her head in despair while fellow teachers were sort of cheering each other on and nodding approvingly. It's like they were about to go play a football game. For Ms. Dewey, this isn't why she became a teacher.
Itt van aztán Dewey kisasszony esete is. Dewey kisasszony egy texasi elemi iskolában volt tanárnő. Azon kapta magát a minap, hogy egy tanácsadó fejtegetését hallgatja, amint megpróbál segíteni a tanároknak abban, hogy a kölykök teszteredményeit feljavítsák, annak érdekében, hogy az iskola elérhesse a kíváló kategóriát a nagy teszteket sikeresen kitöltő gyerekek arányában. Az összes texasi iskola benne van ebben a versenyben hogy elérjék ezeket a mérföldköveket, és vannak erre bónuszok és különféle más jutalmak amiket meg lehet szerezni, ha legyőzitek a többi sulit. Nos, a konzultáns tanácsa a következő volt: Először is, ne vesztegesse az idejét olyan gyerekekre, akik átmennek a teszten, anélkül, hogy bármit is tenne velük. Másodszor, ne vesztegesse az idejét olyan gyerekekre sem, aki nem mennek át a vizsgán akármit is tesz velük. Harmadsorban, ne vesztegesse az idejét olyan gyerekekre sem, akik nemrég költöztek a kerületbe túl későn ahhoz, hogy a pontszámaikat be lehessen számítani. Fókuszálja minden idejét és figyelmét azokra a gyerekekre, akik a ponthatáron lebegnek, az ún. lebegő esetek, azokat a kölyköket, akiket a közbenjárása éppenhogy talán átlendíti a választóvonalon, a bukásból az átmenésbe. Tehát Dewey kisasszony ezt hallván megrázta a fejét kétségbeesetten, miközben a tanártársai egymást bíztatgatták, buzdították, és beleegyezően bólogattak. Olyan volt, mintha egy focimeccsre készültek volna. Dewey kisasszony nem ezért lett tanárnő.
Now Ken and I are not naive, and we understand that you need to have rules. You need to have incentives. People have to make a living. But the problem with relying on rules and incentives is that they demoralize professional activity, and they demoralize professional activity in two senses. First, they demoralize the people who are engaged in the activity. Judge Forer quits, and Ms. Dewey in completely disheartened. And second, they demoralize the activity itself. The very practice is demoralized, and the practitioners are demoralized. It creates people -- when you manipulate incentives to get people to do the right thing -- it creates people who are addicted to incentives. That is to say, it creates people who only do things for incentives.
Namost, Ken és én nem vagyunk naívak, és megértjük, hogy van szükség szabályokra. Van szükség ösztönzőerőkre is. Az embereknek meg kell élni. A probléma azonban a szabályokra és ösztönzőerőkre való támaszkodással abban áll, hogy demoralizálják a szakmai tevékenységet. És a szakmai tevékenységet kétféle értelemben demoralizálják. Először is, demoralizálják az embereket, akik elkötelezetten tevékenykednének. Forer bíró kilép, és Dewey kisasszony teljesen elcsügged. Másodsorban pedig demoralizálja magát a tevékenységet is. Maga a megvalósítás erkölcstelenné válik, és a megvalósítók maguk is erkölcstelenné válnak. Olyan embereket teremt - amikor úgy manipuláljuk az ösztönzőerőket, hogy rávegyünk embereket valaminek a megtételére általuk - olyan embereket hoz létre, akik rászoknak az ösztönzőerőkre, a juttatásokra. Magyarán szólva, olyan embereket teremt, akik kizárólag plusz juttatás fejében tesznek meg dolgokat.
Now the striking thing about this is that psychologists have known this for 30 years. Psychologists have known about the negative consequences of incentivizing everything for 30 years. We know that if you reward kids for drawing pictures, they stop caring about the drawing and care only about the reward. If you reward kids for reading books, they stop caring about what's in the books and only care about how long they are. If you reward teachers for kids' test scores, they stop caring about educating and only care about test preparation. If you were to reward doctors for doing more procedures -- which is the current system -- they would do more. If instead you reward doctors for doing fewer procedures, they will do fewer. What we want, of course, is doctors who do just the right amount of procedures and do the right amount for the right reason -- namely, to serve the welfare of their patients. Psychologists have known this for decades, and it's time for policymakers to start paying attention and listen to psychologists a little bit, instead of economists.
Namost, a feltűnő ebben az, hogy a pszichológusok ezt már 30 éve tudják. A pszichológusok ismerik a negatív következményeit annak, ha mindent jutalmakkal ösztönzünk, idestova 30 éve! Tudjuk, hogy ha a gyerekeket megjutalmazzuk azért, mert képeket rajzolnak, akkor nem a rajzolással magával fognak törődni, hanem kizárólag a jutalommal. Ha megjutalmazzuk a gyerekeket a könyvolvasásért, nem fogan többé azzal törődni, mi a könyv tartalma, hanem csak azzal, milyen hosszúak. Ha megjutalmazzuk a tanárokat a gyerekek teszteredményeiért, nem fognak többé a neveléssel törődni, hanem csak a tesztre való felkészítéssel. Ha az orvosokat azért jutalmaznánk, ha több és több eljárást végeznek - ami a jelenlegi helyzet - akkor többet végeznek. Ha fordítva, amiatt jutalmaznánk az orvosokat, ha kevesebb eljárást végeznének, akkor kevesebbet végeznének. Mit is akarunk valójában? Olyan orvosokat, akik éppen a megfelelő mennyiségű eljárásokat végzik, és a megfelelő mennyiségű eljárást a megfelelő okból kifolyólag végzik el - magyarul, hogy a páciensek jóllétét szolgálják. A pszichológusok ezt már évtizedek óta tudják, és itt az ideje, hogy a szabályalkotók végre elkezdjenek odafigyelni és hallgatni a pszichológusokra egy kicsit, a gazdasági szakemberek helyett.
And it doesn't have to be this way. We think, Ken and I, that there are real sources of hope. We identify one set of people in all of these practices who we call canny outlaws. These are people who, being forced to operate in a system that demands rule-following and creates incentives, find away around the rules, find a way to subvert the rules. So there are teachers who have these scripts to follow, and they know that if they follow these scripts, the kids will learn nothing. And so what they do is they follow the scripts, but they follow the scripts at double-time and squirrel away little bits of extra time during which they teach in the way that they actually know is effective. So these are little ordinary, everyday heroes, and they're incredibly admirable, but there's no way that they can sustain this kind of activity in the face of a system that either roots them out or grinds them down.
És egyáltalán nem kell ennek így zajlania. Mi úgy gondoljuk, Kennel, hogy nagyon is komoly reménysugarak vannak. Be tudunk azonosítani egy sor embert ezeknek a folyamatoknak a során, akiket mi csak ravasz betyároknak nevezünk. Ezek olyan emberek, akik rákényszerültek, hogy egy olyan rendszerben tevékenykedjenek, ahol muszáj követni a szabályokat és ahol jutalékok segítségével zajlik az ösztönzés, megtalálják a kiskapukat a szabályok alól, megtalálják a módját, hogyan forgassák ki a szabályokat. Vannak tehát olyan tanárok, akiknek ugyanúgy megvan az előírt tananyag, és tudják, hogy ha követik ezeket az előírásokat, akkor a gyerekek semmit nem fognak tanulni. Ezért tehát azt teszik, hogy követik az előírásokat, de olyan módon, hogy dupla időt töltenek vele, és elcsalnak még egy kis időt, amely alatt megtanítják a gyerekeknek a dolgokat olyan módon, amiről tudják, hogy hatékony. Ezek tehát kisebb hétköznapi hősök, és hihetetlenül csodálnivalóak, de nem létezik, hogy ezt a fajta tevékenységet fenn tudják tartani a rendszer szeme láttára, amely vagy kiveti őket magából, vagy bedarálja őket.
So canny outlaws are better than nothing, but it's hard to imagine any canny outlaw sustaining that for an indefinite period of time. More hopeful are people we call system-changers. These are people who are looking not to dodge the system's rules and regulations, but to transform the system, and we talk about several. One in particular is a judge named Robert Russell. And one day he was faced with the case of Gary Pettengill. Pettengill was a 23-year-old vet who had planned to make the army a career, but then he got a severe back injury in Iraq, and that forced him to take a medical discharge. He was married, he had a third kid on the way, he suffered from PTSD, in addition to the bad back, and recurrent nightmares, and he had started using marijuana to ease some of the symptoms. He was only able to get part-time work because of his back, and so he was unable to earn enough to put food on the table and take care of his family. So he started selling marijuana. He was busted in a drug sweep. His family was kicked out of their apartment, and the welfare system was threatening to take away his kids.
Tehát ezek a ravasz betyárok még mindig jobbak, mint a semmi, de nehéz elképzelni, hogy egyetlen ilyen ravasz betyár is fenntartsa ezt a módszert határozatlan időn át. Sokkal reménytelibbek azok az emberek, akiket rendszer-váltóknak nevezünk. Ők olyanok, akik nem azt keresik, hogyan tudnák a rendszer szabályait és rendeleteit kicselezni, hanem átalakítani magát a rendszert, és itt többféléről is beszélünk. Közülük egy kiemelkedő egy bíró, akit Robert Russelnek hívnak. Egy nap hozzá került Gary Pettengill ügye. Pettengill egy 23 éves veterán srác volt, aki katonai karriert tervezett magának, de aztán Irakban egy komoly hátsérülést szenvedett, és emiatt egészségügyi okora hivatkozva le kellet szerelnie. Nős volt, és a harmadik gyermeket várták éppen, poszttraumás stressz szindrómában szenvedett a hátsérülésén kívül, és visszatérő rémálmok kínozták, és marihuánát kezdett használni, hogy könnyíteni próbáljon néhány tünetén. Csak félállást tudott szerezni a háta miatt, és így képtelen volt elég pénzt keresni ahhoz, hogy ételt tehessen az asztalra, és gondoskodhasson a családjáról. Így aztán, marihuana terjesztésbe fogott. Lebukott egy kábítószer razzia alkalmával. A családját kirakták a bérelt lakásból, és a szociális rendszer azzal fenyegette, hogy elveszik a gyerekeit.
Under normal sentencing procedures, Judge Russell would have had little choice but to sentence Pettengill to serious jail-time as a drug felon. But Judge Russell did have an alternative. And that's because he was in a special court. He was in a court called the Veterans' Court. In the Veterans' Court -- this was the first of its kind in the United States. Judge Russell created the Veterans' Court. It was a court only for veterans who had broken the law. And he had created it exactly because mandatory sentencing laws were taking the judgment out of judging. No one wanted non-violent offenders -- and especially non-violent offenders who were veterans to boot -- to be thrown into prison. They wanted to do something about what we all know, namely the revolving door of the criminal justice system. And what the Veterans' Court did, was it treated each criminal as an individual, tried to get inside their problems, tried to fashion responses to their crimes that helped them to rehabilitate themselves, and didn't forget about them once the judgment was made. Stayed with them, followed up on them, made sure that they were sticking to whatever plan had been jointly developed to get them over the hump.
Normális ítélethozó eljárásoknál Russell bírónak nem lett volna más lehetősége, mint Pettengillt komoly börtönbüntetésre ítélni kábítószeres bűnösként. De Russel bírónak volt más lehetősége, mivel egy különleges bíróságon elnökölt. A Veteránok Bíróságán. A Veteránok Bíróságán - ez volt az első ilyen az USÁ-ban. Russel bíró hozta létre ezt a Veteránok Bíróságát. Ez egy olyan Bíróság volt, kizárólag veteránok számára, akik megszegték a törvényt. És pontosan ezért hozta létre, mert a kötelező büntetéskiszabási jogszabályok elvették a bírától az ítélkezés lehetőségét. Senki sem akart erőszak-mentes szabálysértőket - és különösen nem erőszak-mentes szabálysértőket akik ráadásul veteránok - börtönbe dobatni. Valami tenni akartak azzal kapcsolatban, amit mindannyian ismerünk már, nevezetesen a büntetésvégrehajtási rendszer ún. forgóajtajával kapcsolatban. És a Veteránok Bírósága ezt tette, hogy minden egyes bűnelkövetőt egyedi esetként vettek számításba, próbáltak a problémájuk felől közelíteni, próbáltak olyan válaszokat alkotni a bűntetteikre, amely segítette őket abban, hogy rehabilitálják magukat, és nem fejezték be annyival a tevékenységüket, hogy meghozták az ítéletet. Velük maradtak, nyomon követték őket, ellenőrizték, hogy betartották, akármilyen tervet alkottak is közösen együtt, hogy segítsenek kijutni a kátyuból.
There are now 22 cities that have Veterans' Courts like this. Why has the idea spread? Well, one reason is that Judge Russell has now seen 108 vets in his Veterans' Court as of February of this year, and out of 108, guess how many have gone back through the revolving door of justice into prison. None. None. Anyone would glom onto a criminal justice system that has this kind of a record. So here's is a system-changer, and it seems to be catching.
Már 22 olyan város létezik, ahol ilyen Veteránok Bírósága működik. Miért terjedt el ez az ötlet? Hát, egy ok az lehet, hogy Russel bírónak már 108 veterán esete volt a Veteránok Bíróságán, idén februárban, és a 108-ból találják ki hányan estek vissza az igazságszolgáltatás forgóajtaján keresztül a börtönbe! Senki. Egy sem! Bárki vidáman ünnepelne egy büntető igazságszolgáltatási rendszert aminek ilyen statisztikája van. Itt van tehát egy rendszer-váltó, és bizony ragályosnak tűnik.
There's a banker who created a for-profit community bank that encouraged bankers -- I know this is hard to believe -- encouraged bankers who worked there to do well by doing good for their low-income clients. The bank helped finance the rebuilding of what was otherwise a dying community. Though their loan recipients were high-risk by ordinary standards, the default rate was extremely low. The bank was profitable. The bankers stayed with their loan recipients. They didn't make loans and then sell the loans. They serviced the loans. They made sure that their loan recipients were staying up with their payments. Banking hasn't always been the way we read about it now in the newspapers. Even Goldman Sachs once used to serve clients, before it turned into an institution that serves only itself. Banking wasn't always this way, and it doesn't have to be this way.
Van egy bankár, aki létrehozott egy profit orientált közösségi bankot, ami arra buzdította a bankárokat - tudom, hogy nehéz elhinni! - bátorította az ott dolgozó bankárokat arra, hogy jót tegyenek azáltal, hogy az alacsony jövedelmű klienseik érdekeit képviselik. A bank támogatta pénzügyileg az amúgy haldokló közösség újjáépítését. Annak ellenére, hogy a hitelfelvevők a normál besorolás szerint magas kockázati besorolásban voltak, a nemteljesítési arány rendkívül alacsony volt. A bank profitot termelt. A bankárok kiálltak a hitelfelvevőik mellett. Nem azért adták a hiteleket, hogy aztán eladhassák azokat. Szolgálták őket. Megbizonyosodtak afelől, hogy a hitelfelvevőik folyamatosan törlesztenek. A bankárkodás nem mindig volt olyan, mint amiről manapság olvasunk az újságokban. Még maga Goldman Sachs is valaha szolgálta a klienseit, mielőtt olyan intézménnyé változott volna, amely kizárólag önmaga érdekeit szolgálja. A bank szakma nem mindig volt ilyen, és nem is kell ilyennek lennie!
So there are examples like this in medicine -- doctors at Harvard who are trying to transform medical education, so that you don't get a kind of ethical erosion and loss of empathy, which characterizes most medical students in the course of their medical training. And the way they do it is to give third-year medical students patients who they follow for an entire year. So the patients are not organ systems, and they're not diseases; they're people, people with lives. And in order to be an effective doctor, you need to treat people who have lives and not just disease. In addition to which there's an enormous amount of back and forth, mentoring of one student by another, of all the students by the doctors, and the result is a generation -- we hope -- of doctors who do have time for the people they treat. We'll see.
Vannak aztán ilyen példák az orvoslásban is - orvosok a Harvardon, akik próbálják az orvosi képzést átalakítani oly módon, hogy ne legyél kitéve az ún. etikai eróziónak és empátiavesztésnek, amely a legtöbb medikus hallgatót jellemzi, medikusi képzésük során. És úgy hajtják ezt végre, hogy a harmadéves medikusaiknak úgy osztanak ki betegeket, hogy egy egész éven át figyelemmel kell kísérniük őket. Így a betegek nem pusztán szerv-rendszerek lesznek, és nem pusztán betegségek, hanem emberek, olyanok, akiknek életük van! És annak érdekében, hogy egy orvos hatékony lehessen, az emberekre úgy kell tekinteni, mint akik élnek, és nem szabad csak a betegséget nézni. És ezenfelül, van egy óriási oda-vissza mentorálás a diákok közt, minden diák és az orvosok közt, és az eredmény - remélhetőleg - egy olyan orvosgeneráció lesz amely fog időt szánni azokra az emberekre, akiket kezelnek! Meglátjuk.
So there are lots of examples like this that we talk about. Each of them shows that it is possible to build on and nurture character and keep a profession true to its proper mission -- what Aristotle would have called its proper telos. And Ken and I believe that this is what practitioners actually want. People want to be allowed to be virtuous. They want to have permission to do the right thing. They don't want to feel like they need to take a shower to get the moral grime off their bodies everyday when they come home from work.
Tehát sok ilyen példánk van, amiről most beszélünk. Ezek midegyike azt mutatja, hogy lehetséges építeni a jellemre és fejleszteni azt, és egy szakmát megtartani hitelesnek az eredeti küldetésével összhangban - amit Arisztotelész megfelelő "telosznak" nevezne. És Kennel együtt hiszünk abban, hogy a szakemberek is tényleg ezt akarják. Az emberek szeretnék, ha meg lenne engedve nekik, hogy erkölcsösek lehessenek. Szeretnének engedélyt arra, hogy megtehessék az odaillő legmegfelelőbbet. Nem akarják azt érezni, hogy le kell fürödniük ahhoz, hogy letisztítsák a morális szennyet a testükről nap mint nap amikor hazatérnek a munkából.
Aristotle thought that practical wisdom was the key to happiness, and he was right. There's now a lot of research being done in psychology on what makes people happy, and the two things that jump out in study after study -- I know this will come as a shock to all of you -- the two things that matter most to happiness are love and work. Love: managing successfully relations with the people who are close to you and with the communities of which you are a part. Work: engaging in activities that are meaningful and satisfying. If you have that, good close relations with other people, work that's meaningful and fulfilling, you don't much need anything else.
Arisztotelész úgy vélekedett, hogy a gyakorlatias bölcsesség kulcsfontosságú a boldogsághoz, és igaza volt. Manapság egy sor kutatás folyik a pszichológia területén arról, hogy vajon mi teszi az embereket boldoggá, és a két legfontosabb, ami minden tanulmányból kidomborodik, - és tudom, hogy ez mindannyiukat sokként fogja érinteni - tehát a boldogság tekintetében két leginkább számító dolog, a szeretet és a munka. Szeretet: sikeresen fenntartani kapcsolatokat olyan emberekkel, akik közel állnak hozzánk, és azokkal a közösségekkel, amelyeknek részei vagyunk. Munka: olyan tevékenységekben részt vállalni, amelyek számunkra értelmesnek és kielégítőnek számítanak. Amennyiben rendelkezel ezekkel, jó és közeli kapcsolatok más emberekkel, értelmes, kielégítő munka, nem igazán van másra szükséged.
Well, to love well and to work well, you need wisdom. Rules and incentives don't tell you how to be a good friend, how to be a good parent, how to be a good spouse, or how to be a good doctor or a good lawyer or a good teacher. Rules and incentives are no substitutes for wisdom. Indeed, we argue, there is no substitute for wisdom. And so practical wisdom does not require heroic acts of self-sacrifice on the part of practitioners. In giving us the will and the skill to do the right thing -- to do right by others -- practical wisdom also gives us the will and the skill to do right by ourselves.
No igen, ahhoz, hogy jól tudjunk szeretni és dolgozni, ahhoz bölcsességre van szükségünk. A szabályok és az ösztönzők nem fogják elárulni nekünk azt, hogyan váljunk jó barátokká, jó szülőkké, hogyan legyünk jó hitvesek, vagy hogyan legyünk jó orvosok, ill. ügyvédek, avagy jó tanárok. A szabályok és ösztönzők nem helyettesítik a bölcsességet. Sőt, amellett érvelünk, hogy a bölcsességet egyáltalán nem helyettesíti semmi. És így a gyakorlatias bölcsesség nem kíván meg önfeláldozó hősies cselekedeteket az ezt alkalmazók részéről. Azáltal, hogy nekünk adományozza a szándékot és a szakértelmet a megfelelő tett végrehajtásához - mások által megfelelőnek ítéltekhez -, a gyakorlatias bölcsesség nekünk adományozza még azt a szándékot és szakértelmet is, hogy önmagunk szerint is helyesen legyünk képesek cselekedni.
Thanks.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)