A public, Dewey long ago observed, is constituted through discussion and debate. If we are to call the tyranny of assumptions into question, and avoid doxa, the realm of the unquestioned, then we must be willing to subject our own assumptions to debate and discussion. It is in this spirit that I join into a discussion of one of the critical issues of our time, namely, how to mobilize different forms of capital for the project of state building.
Egy közösség, Dewey régen megfigyelte, eszmecserén és vitán keresztül képződik. Ha megkérdőjelezzük a következtetések zsarnokságát, és elkerüljük a doxát, a megkérdőjelezetlen tartományát, akkor muszáj a saját következtetéseinket kitenni vitának és eszmecserének. Ebben a lélekben csatlakozok ehhez a megbeszéléshez az egyik legválságosabb témáról a mi időnkben, azaz, hogy hogyan mozgósítsuk a tőke különböző formáit az állam építés terve irányában.
To put the assumptions very clearly: capitalism, after 150 years, has become acceptable, and so has democracy. If we looked in the world of 1945 and looked at the map of capitalist economies and democratic polities, they were the rare exception, not the norm. The question now, however, is both about which form of capitalism and which type of democratic participation. But we must acknowledge that this moment has brought about a rare consensus of assumptions. And that provides the ground for a type of action, because consensus of each moment allows us to act. And it is necessary, no matter how fragile or how provisional our consensus, to be able to move forward.
Hogy a következtetéseket tisztázzuk, a kapitalizmus, 150 év után, elfogadottá vált, a demokráciához hasonlóan. Ha ránézünk a világra 1945-ben és ránézünk a kapitalista gazdaságok és demokratikus közösségek térképére, ők a ritka kivételek voltak, nem a normák. A kérdés most, akárhogy is, arról szól, hogy melyik formája a kapitalizmusnak és melyik formája a demokratikus részvételnek. De tudomásul kell vennünk, hogy ez a pillanat hozta a feltevések egy ritka kiegyezését. És ez adja az alapot annak a fajtájú akciónak, mert minden pillanat kiegyezése engedélyezi nekünk a cselekvést. És ez szükséges, attól függetlenül, hogy mennyire törékeny vagy mennyire ideiglenes az egyetértésünk, hogy képesek legyünk előrehaladni.
But the majority of the world neither benefits from capitalism nor from democratic systems. Most of the globe experiences the state as repressive, as an organization that is concerned about denial of rights, about denial of justice, rather than provision of it. And in terms of experience of capitalism, there are two aspects that the rest of the globe experiences. First, extractive industry. Blood diamonds, smuggled emeralds, timber, that is cut right from under the poorest. Second is technical assistance. And technical assistance might shock you, but it's the worst form of -- today -- of the ugly face of the developed world to the developing countries. Tens of billions of dollars are supposedly spent on building capacity with people who are paid up to 1,500 dollars a day, who are incapable of thinking creatively, or organically.
De a világ nagy része nem látja hasznát a kapitalizmusnak, sem a demokratikus rendszernek. A bolygó nagy része úgy tapasztalja meg az államot, mint elnyomót, mint egy szervezetet, amely azzal van elfoglalva, hogy megtagadjon jogokat, hogy megtagadja az igazságszolgáltatást, ahelyett, hogy szolgáltatná őket. És a kapitalizmus tapasztalatának szempontjából két olyan szempont van amit a bolygó többi része tapasztal. Első a kitermelőipar. Véres gyémántok, csempészett smaragdok, faanyag, amit a legszegényebbek alól vágnak ki. A második a technikai támogatás. És a technikai támogatás, lehet hogy megdöbbenti Önöket, de ez a legrosszabb formája - ma - a fejlett országok ronda oldalának a fejlődő országok felé. 10 milliárd dollárokat költenek feltételezhetően teljesítményfejlesztésre olyan emberekkel, akik majdnem 1,500 dollárt kapnak naponta, akik képtelenek kreatívan és szervesen gondolkodni.
Next assumption -- and of course the events of July 7, I express my deep sympathy, and before that, September 11 -- have reminded us we do not live in three different worlds. We live in one world. But that's easily said. But we are not dealing with the implications of the one world that we are living in. And that is that if we want to have one world, this one world cannot be based on huge pockets of exclusion, and then inclusion for some. We must now finally come to think about the premises of a truly global world, in relationship to the regime of rights and responsibilities and accountabilities that are truly global in scope. Otherwise we will be missing this open moment in history, where we have a consensus on both the form of politics and the form of economics.
A következő feltételezés -- és természetesen Július 7-e eseményei, legmélyebb részvétem, és az előtt, Szeptember 11-ért -- emlékeztettek minket, hogy nem élünk három különböző világban. Egy világban élünk. De ezt könnyű mondani. De mi nem ennek az egy világnak a jelentőségeivel foglalkozunk, amiben élünk. Ami azt jelenti, hogy ha egy világot akarunk, akkor ez a világ nem épülhet a kirekesztés hatalmas zsebeire, és a néhányak befogadására. Végre el kell kezdenünk gondolkodni egy igazán globális világ terveiről, a jogok és kötelezettségek és felelősségek rendszerében, amelyek ténylegesen globálisak formájukban. Másképpen el fogjuk mulasztani ezt a nyitott pillanatot a történelemben, ahol egyetértésben vagyunk mind politikai, mind gazdasági szempontból.
What is one of these organizations to pick? We have three critical terms: economy, civil society and the state. I will not deal with those first two, except to say that uncritical transfer of assumptions, from one context to another, can only make for disaster. Economics taught in most of the elite universities are practically useless in my context. My country is dominated by drug economy and a mafia. Textbook economics does not work in my context, and I have very few recommendations from anybody as to how to put together a legal economy. The poverty of our knowledge must become the first basis of moving forward, and not imposition of the framework that works on the basis of mathematical modeling, for which I have enormous respect. My colleagues at Johns Hopkins were among the best.
Melyik ezek közül a rendszerek közül a választandó? Három kritikus kifejezés létezik: gazdaság, társadalom és az állam. Az első kettőt nem fejtem ki, kivéve annyit, hogy a meggyőződések kritikátlan átruházása egyik környezetből a másikba csak katasztrófához vezethet. A közgazdaság, amit a legelitebb egyetemeken tanítanak, gyakorlatilag használhatatlan az én környezetemben. Az országomat a drog gazdaság és a maffia uralja. Tankönyvi közgazdaságtan nem működik az én környezetemben, és nagyon kevés tanácsot kapok bárkitől, ahhoz, hogy hogyan kell egy jogerős gazdaságot felállítani. A tudásunk szegénységének kell az első lépésnek lenni az előrehaladásban, nem annak a szerkezetnek a terhelése, amely matematikai modell alapján működik, amit mélyen tisztelek. A kollegáim a John Hopkins egyetemen a legjobbak között voltak.
Second, instead of debating endlessly about what is the structure of the state, why don't we simplify and say, what are a series of functions that the state in the 21st century must perform? Clare Lockhart and I are writing a book on this; we hope to share that much widely with -- and third is that we could actually construct an index to measure comparatively how well these functions that we would agree on are being performed in different places.
A második, a végnélküli viták helyett az állam szerkezetéről, miért nem egyszerűsítjük le és mondjuk, melyek azok a funkciók, melyeket az államnak a 21. században teljesítenie kell? Clare Lockhart és én egy könyvet írunk erről, és reméljük, hogy széles körben meg tudjuk osztani, és harmadsorban, valójában tudnánk egy irányjelzőt szerkeszteni, hogy összehasonlítva mérjük, milyen jól teljesítettek különböző helyeken ezek a funkciók, amelyekben megegyeztünk.
So what are these functions? We propose 10. And it's legitimate monopoly of means of violence, administrative control, management of public finances, investment in human capital, provision of citizenship rights, provision of infrastructure, management of the tangible and intangible assets of the state through regulation, creation of the market, international agreements, including public borrowing, and then, most importantly, rule of law.
Szóval, mik ezek a funkciók? Tizet javasolunk. És ezek az erőszak eszközeinek törvényes monopóliuma, adminisztrációs felügyelet, államháztartás vezetése, a társadalmi tőkébe való befektetés, polgári jogok szolgáltatása, az infrastruktúra szolgáltatása, az állam tárgyi eszközeinek és immaterliális javainak vezetése szabályozáson keresztül, piac teremtés, és nemzeti egyezmények - a közkölcsönöket is beleértve - és a legfontosabb, a jogrend.
I won't elaborate. I hope the questions will give me an opportunity. This is a feasible goal, basically because, contrary to widespread assumption, I would argue that we know how to do this. Who would have imagined that Germany would be either united or democratic today, if you looked at it from the perspective of Oxford of 1943? But people at Oxford prepared for a democratic Germany and engaged in planning. And there are lots of other examples.
Ezt nem fejtem ki. Remélem a kérdések alkalmat adnak majd erre. Ez egy megvalósítható cél, alapvetően azért, mert a széleskörű feltételezések ellenére, úgy érvelnék, hogy tudjuk hogy kell ezt csinálni. Ki gondolta volna, hogy Németország egyesült vagy demokratikus lehetne ma, ha egy 1943-as oxfordi szemszögből néztük volna? De az emberek Oxfordon készültek egy demokratikus Németországra és belemerültek a tervezésbe. És van még sok más példa.
Now in order to do this -- and this brings this group -- we have to rethink the notion of capital. The least important form of capital, in this project, is financial capital -- money. Money is not capital in most of the developing countries. It's just cash. Because it lacks the institutional, organizational, managerial forms to turn it into capital. And what is required is a combination of physical capital, institutional capital, human capital -- and security, of course, is critical, but so is information.
Azt, hogy ezt véghez vigyük - és ez hozza ezt a csoportot - újra kell gondolnunk a tőke fogalmát. A legkevésbé fontos tőke forma, ebben a projektben, az a financiális tőke -- a pénz. A pénz nem tőke a legtöbb fejlődő országban. Csak kézpénz. Mert hiányoznak mögüle az intézményes, szervezeti és vezetői képződmények, amik tőkévé változtatnák. És ami szükségeltetik, az a fizikai tőke, intézményi tőke és a társadalmi tőke kombinációja -- és a biztonság, természetesen, elengedhetetlen, de ugyanakkor az információ is.
Now, the issue that should concern us here -- and that's the challenge that I would like to pose to this group -- is again, it takes 16 years in your countries to produce somebody with a B.S. degree. It takes 20 years to produce somebody with a Ph.D. The first challenge is to rethink, fundamentally, the issue of the time. Do we need to repeat the modalities that we have inherited? Our educational systems are inherited from the 19th century. What is it that we need to do fundamentally to re-engage in a project, that capital formation is rapid? The absolute majority of the world's population are below 20, and they are growing larger and faster. They need different ways of being approached, different ways of being enfranchised, different ways of being skilled. And that's the first thing.
Akkor, a téma ami minket érint -- ami a kihívás, amit ennek a csoportnak szeretnék felvetni -- újra, hogy 16 évig tart az Önök országaiban, hogy egy BS-sel rendelkező egyént előállítsanak. 20 évig tart, hogy egy doktorival rendelkezőt állítsanak elő. Az első kihívás az, hogy átgondoljuk, alapvetően, az idő kérdését. Meg kell-e ismételnünk a jellegzetességeket, amiket örököltünk? Az oktatási rendszereink a 19. századból származnak. Mi az, amire alapvetően szükségünk van ahhoz, hogy újra alkalmazzunk egy projektet, amitől felgyorsul a tőke képződés? A világ népességének abszolút többsége 20 év alatti, és egyre nagyobbra és egyre gyorsabban nőnek. Más utakra van szükségük ahhoz, hogy elérhetőek legyenek. Más utak ahhoz, hogy felszabaduljanak. Más utak, hogy képződjenek. És ez az első dolog.
Second is, you're problem solvers, but you're not engaging your global responsibility. You've stayed away from the problems of corruption. You only want clean environments in which to function. But if you don't think through the problems of corruption, who will? You stay away from design for development. You're great designers, but your designs are selfish. It's for your own immediate use. The world in which I operate operates with designs regarding roads, or dams, or provision of electricity that have not been revisited in 60 years. This is not right. It requires thinking.
A második az, hogy önök problémamegoldók, de nem foglalkoznak a globális felelősségükkel. Távol maradtak a korrupció problémáitól. Csak tiszta környezetet szeretnének, ahol tudnak müködni. De ha maguk nem gondolkodnak a korrupció problémáin keresztül, akkor ki fog? Távol maradnak a fejlődés tervezésétől. Maguk fantasztikus tervezők, de a terveik önzőek. A saját közvetlen használatukra vannak. A világ, amiben én működök, tervezéssel működik az utakra, védőgátakra vagy elektromos ellátásra való tekintettel, amikre nem néztek rá az elmúlt 60 évben. Ez így nem jó. Ezt át kell gondolni.
But, particularly, what we need more than anything else from this group is your imagination to be brought to bear on problems the way a meme is supposed to work. As the work on paradigms, long time ago showed -- Thomas Kuhn's work -- it's in the intersection of ideas that new developments -- true breakthroughs -- occur. And I hope that this group would be able to deal with the issue of state and development and the empowerment of the majority of the world's poor, through this means. Thank you. (Applause)
De amire kiváltképpen szükségünk van, jobban, mint bármi másra ettől a csoporttól, az az Önök képzelőereje, hogy hatással legyen a problémákra, olyan módon, ahogy egy mémnek kell működnie. Amit a paradigmákon végzett munka sok idővel ezelőtt kimutatott -- Thomas Kuhn munkája -- az ötletek gazdag metszéspontjában történnek az új fejlemények -- és igazi áttörések. Remélem, hogy ez a csoport képes lesz elbánni az állam és a fejlődés témáival, és a világ szegényeinek többségének felhatalmazásával, ezeken az eszközökön keresztül. Köszönöm. (Taps)
Chris Anderson: So, Ashraf, until recently, you were the finance minister of Afghanistan, a country right at the middle of much of the world's agenda. Is the country gonna make it? Will democracy flourish? What scares you most?
Chris Anderson: Szóval, Ashraf, mostanáig, Ön Afganisztán pénzügyminisztere volt, egy ország, ami pontosan a közepe az egész világ napirendjének. Fog sikerülni az országnak? Ki fog-e virágozni a demokrácia? Mi ijeszti meg Önt a legjobban?
Ashraf Ghani: What scares me most is -- is you, lack of your engagement. (Laughter) You asked me. You know I always give the unconventional answer. No. But seriously, the issue of Afghanistan first has to be seen as, at least, a 10- to 20-year perspective. Today the world of globalization is on speed. Time has been compressed. And space does not exist for most people. But in my world -- you know, when I went back to Afghanistan after 23 years, space had expanded. Every conceivable form of infrastructure had broken down. I rode -- traveled -- travel between two cities that used to take three hours now took 12. So the first is when the scale is that, we need to recognize that just the simple things that are infrastructure -- it takes six years to deliver infrastructure. In our world. Any meaningful sort of thing. But the modality of attention, or what is happening today, what's happening tomorrow.
Ashraf Ghani: Ami a legjobban megijeszt, az -- az Önök, az Önök elkötelezetlensége. (Nevetés) Ön kérdezte. Tudja, én mindig a nem konvencionális választ adom. Nem. De komolyan, Afganisztán témáját először is, legalább, 10-20 éves távlatból kell nézni. Ma a globalizáció világa fel van gyorsulva. Az idő tömörítetté vált. És a tér nem létezik a legtöbb ember számára. De az én világomban -- tudják, amikor visszamentem Afganisztánba 23 év után, a tér kitágult. Az infrastruktúra minden elkézelhető formája le volt robbanva. Hajtottam -- utaztam -- utazok két város között ami régen három óráig tartott, most tizenkettő volt. Szóval, az első ilyen arányok után, fel kell hogy ismerjük, hogy csak az alap dolgok, mint az infrastruktúra -- hat évet vesz igénybe infrastruktúrát szolgáltatni. A mi világunkban. Bármilyen értelmes dolog. De a figyelem jellege, vagy ami ma törtenik, és ami holnap történik.
Second is, when a country has been subjected to one of the most immense, brutal forms of exercise of power -- we had the Red Army for 10 continuous years, 110,000 strong, literally terrorizing. The sky: every Afghan sees the sky as a source of fear. We were bombed practically out of existence. Then, tens of thousands of people were trained in terrorism -- from all sides. The United States, Great Britain, joined for instance, Egyptian intelligence service to train thousands of people in resistance and urban terrorism. How to turn a bicycle into an instrument of terror. How to turn a donkey, a carthorse, anything. And the Russians, equally. So, when violence erupts in a country like Afghanistan, it's because of that legacy. But we have to understand that we've been incredibly lucky. I mean, I really can't believe how lucky I am here, standing in front of you, speaking. When I joined as finance minister, I thought that the chances of my living more than three years would not be more than five percent. Those were the risks. They were worth it.
A második az, hogy amikor egy ország ki volt téve a hatalomgyakorlás egyik legóriásibb, legbrutálisabb formájának -- volt nálunk a Vörös Hadsereg 10 évig folyamatosan, 110 000 emberrel. Szó szerint terrorizáló. Az ég: minden Afgán az eget a félelem forrásaként látja. Lebombáztak minket gyakorlatilag a nem létezésig. És több, mint tízezer ember volt terroristának kiképezve -- minden oldal által. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia például az egyiptomi titkos szolgálathoz csatlakozott, hogy emberek ezreit képezze ellenállásra és városi terrorizmusra. Hogy alkítsanak át egy biciklit a terror eszközévé. Hogy alakítsanak át egy szamarat, igáslovat, bármit. És az oroszok, ugyanúgy. Szóval, amikor kitör az erőszak egy olyan országban, mint Afganisztán, az emiatt az örökség miatt van. De meg kell értenünk, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk. Úgy értem, tényleg nem hiszem el, milyen szerencsés vagyok, itt állni Önök előtt, és beszélni. Amikor pénzügyminiszter lettem, azt hittem, hogy az esélyem arra, hogy három évnél tovább éljek, nem lesz több, mint 5 százalék. Ez volt a kockázat. És megérte.
I think we can make it, and the reason we can make it is because of the people. You see, because, I mean -- I give you one statistic. 91 percent of the men in Afghanistan, 86 percent of the women, listen to at least three radio stations a day. In terms of their discourse, in terms of their sophistication of knowledge of the world, I think that I would dare say, they're much more sophisticated than rural Americans with college degrees and the bulk of Europeans -- because the world matters to them. And what is their predominant concern? Abandonment. Afghans have become deeply internationalist.
Azt hiszem, meg tudjuk csinálni, és az ok, amiért meg tudjuk csinálni az az emberek. Látják, mert, úgy értem -- egy statisztikát mutatnék. 91 százaléka az afgán férfiaknak, 86 százaléka az afgán nőknek, legalább három rádió állomást hallgat naponta. A beszélgetéseik alapján, a tudásuk kifinomultsága alapján a világról, azt hiszem bátran állíthatom, sokkal kifinomultabbak, mint az egyetemi végzettséggel rendelkező vidéki amerikaiak, és az európaiak nagy többsége. Mert a világ számít nekik. És mi az elsődleges aggodalmuk? Elhagyatottság. Az afgánok mélyen nemzetközivé váltak.
You know, when I went back in December of 2001, I had absolutely no desire to work with the Afghan government because I'd lived as a nationalist. And I told them -- my people, with the Americans here -- separate. Yes, I have an advisory position with the U.N. I went through 10 Afghan provinces very rapidly. And everybody was telling me it was a different world. You know, they engage. They see engagement, global engagement, as absolutely necessary to the future of the ordinary people. And the thing that the ordinary Afghan is most concerned with is -- Clare Lockhart is here, so I'll recite a discussion she had with an illiterate woman in Northern Afghanistan. And that woman said she didn't care whether she had food on her table. What she worried about was whether there was a plan for the future, where her children could really have a different life. That gives me hope. CA: How is Afghanistan going to provide alternative income to the many people who are making their living off the drugs trade?
Tudják, amikor visszamentem 2001 Decemberében, nem óhajtottam az Afgán kormánnyal együtt dolgozni. Mert nacionalistaként éltem. És megmondtam nekik -- a saját embereimnek, az amerikaiakkal itt -- hogy önnállósodjanak. Igen, tanácsadói pozícióm van az ENSZ-ben. 10 Afgán tartományt látogattam meg nagyon gyorsan. És mindenki azt mondta nekem, hogy ez egy más világ. Tudják, ők elkötelezettek. Elkötelezettséget látnak, globális elkötelezettséget, ami teljesen elengedhetetlen a hétköznapi emberek jövőjéhez. És az, ami a legtöbb hétköznapi Afgánt foglalkoztatja -- Clare Lockhart is itt van, így elmondok egy beszélgetést, amit egy írástudatlan nővel folytatott Észak Afganisztánban. És ez a nő azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy van-e étel az asztalán. Ami őt aggasztja az az, hogy van-e terv a jövőre nézve, ahol a gyermekei tényleg élhetnek egy másik életet. Ez reményt ad nekem. CA: Hogy fog Afganisztán alternatív bevételi forrást teremteni annak a sok embernek, akik a megélhetőségüket a drog kereskedelemből teremtik meg?
AG: Certainly. Well, the first is, instead of sending a billion dollars on drug eradication and paying it to a couple of security companies, they should give this hundred billion dollars to 50 of the most critically innovative companies in the world to ask them to create one million jobs. The key to the drug eradication is jobs. Look, there's a very little known fact: countries that have a legal average income per capita of 1,000 dollars don't produce drugs.
AG: Hogyne. Hát, az első dolog, hogy ahelyett, hogy milliárd dollárokat küldenének drogfelszámolására, és kifizetnek néhány biztonsági vállalatot, a százmilliárd dollárokat az 50 legkritikusabban innovatív cégnek kellene adni a világon, és megkérni őket, hogy teremtsenek egymillió munkahelyet. A kulcs a drogfelszámoláshoz a munkahelyekben rejlik. Nézzék, itt van egy nagyon kevéssé ismert tény: az országok, ahol az egy főre eső legális bevétel 1000 dollár, nem állítanak elő drogokat.
Second, textile. Trade is the key, not aid. The U.S. and Europe should give us a zero percent tariff. The textile industry is incredibly mobile. If you want us to be able to compete with China and to attract investment, we could probably attract four to six billion dollars quite easily in the textile sector, if there was zero tariffs -- would create the type of job. Cotton does not compete with opium; a t-shirt does. And we need to understand, it's the value chain. Look, the ordinary Afghan is sick and tired of hearing about microcredit. It is important, but what the ordinary women and men who engage in micro-production want is global access. They don't want to sell to the charity bazaars that are only for foreigners -- and the same bloody shirt embroidered time and again. What we want is a partnership with the Italian design firms. Yeah, we have the best embroiderers in the world! Why can't we do what was done with northern Italy? With the Put Out system? So I think economically, the critical issue really is to now think through.
A második, a textil. A kereskedelem a lényeg, nem a segély. Az USA-nak és Európának nulla százalékos vámtarifát kellene adniuk nekünk. A textilipar hihetetlenül változékony. Ha azt akarják, hogy felvegyük Kínával a versenyt, hogy bevonzzuk a befektetést, valószínűleg be tudnánk vonzani négytől hat milliárd dollárt elég könnyedén a textil ágazatban, ha lenne nullás vámtarifa -- ez megteremtené ezt a fajta munkát. A pamut nem veszi fel a versenyt az ópiummal; egy póló viszont igen. És meg kell értenünk, hogy ez az értéklánc. Nézzék, a hétköznapi afgánnak elege van abból, hogy a mikrohitelről hall. Ez fontos, de amit a hétköznapi nők és férfiak akarnak, akik részt vesznek a mikro-gyártásban, az a globális hozzáférés. Nem a jótékonysági bazárokban akarnak eladni, ami csak a külföldieknek van -- és ugyanazt a nyavalyás pólót hímezve újra és újra. Amit mi szeretnénk, az egy társulás az olasz divat cégekkel. Igen, nekünk vannak a legjobb hímzőink a világon! Miért nem csinálhatjuk azt, amit Észak-Olaszországgal tettek? A kihelyezéses rendszerrel? Szóval azt hiszem, gazdaságilag, a kritikus téma most tényleg az, hogy átgondoljuk.
And what I will say here is that aid doesn't work. You know, the aid system is broken. The aid system does not have the knowledge, the vision, the ability. I'm all for it; after all, I raised a lot of it. Yeah, to be exact, you know, I managed to persuade the world that they had to give my country 27.5 billion. They didn't want to give us the money.
És amit itt mondanék, hogy a segélyek nem működnek. Tudják, a segély rendszer el van romolva. A segély rendszernek nincs meg a tudása, az éleslátása, a tehetsége. Teljesen mellette állok, elvégre, én teremtettem elő a többségét. Igen, hogy pontos legyek, tudják, nekem sikerült meggyőznöm a világot, hogy 27,5 milliárdot kell adniuk az országomnak. Nem akarták odaadni nekünk a pénzt.
CA: And it still didn't work?
CA: És így se működött?
AG: No. It's not that it didn't work. It's that a dollar of private investment, in my judgment, is equal at least to 20 dollars of aid, in terms of the dynamic that it generates. Second is that one dollar of aid could be 10 cents; it could be 20 cents; or it could be four dollars. It depends on what form it comes, what degrees of conditionalities are attached to it. You know, the aid system, at first, was designed to benefit entrepreneurs of the developed countries, not to generate growth in the poor countries. And this is, again, one of those assumptions -- the way car seats are an assumption that we've inherited in governments, and doors. You would think that the US government would not think that American firms needed subsidizing to function in developing countries, provide advice, but they do. There's an entire weight of history vis-a-vis aid that now needs to be reexamined. If the goal is to build states that can credibly take care of themselves -- and I'm putting that proposition equally; you know I'm very harsh on my counterparts -- aid must end in each country in a definable period. And every year there must be progress on mobilization of domestic revenue and generation of the economy. Unless that kind of compact is entered into, you will not be able to sustain the consensus.
AG: Nem. Nem is az, hogy nem működött. Hanem, hogy a magánbefektetés egy dollárja, az én megítélésem szerint, legalább 20 dollárnyi segéllyel egyenlő, a létrehozott dinamika szempontjából. A második, hogy a segély egy dollárja lehet 10 cent, lehet 20 cent, vagy lehet négy dollár. Attól függően, milyen formában érkezik, milyen fokú feltételekkel jár együtt. Tudják, a segély rendszer, eleinte úgy volt tervezve, hogy a vállalkozók és fejlődő országok hasznára váljon, nem arra, hogy elősegítsék a fejlődést a szegény országokban. És ez, megint, egyike azoknak a feltevéseknek -- úgy, ahogy a kocsi ülések feltevések, amit mi a kormányunkban örököltünk, és ajtók. Azt gondolnák, hogy az amerikai kormány nem gondolná, hogy az amerikai cégeknek szüksége van támogatásra ahhoz, hogy fejlődő országokban működjenek, és tanácsot nyújtsanak, pedig így van. Van egy egész súlyú történelme a szemtől szembeni segélynek, amit most felül kell vizsgálni. Ha a cél az, hogy államokat építsünk, amelyek hihetően el tudják látni magukat -- és ezt a javaslatot egyenlően értem; tudják nagyon kemény vagyok a kollegáimmal -- a segélynek véget kell vetni minden egyes országban egy meghatározható időn belül. És minden évben kell fejlődésnek lennie a belföldi bevétel mozgosításában és a gazdaság fellendítésében. Hacsak egy ilyen fajta megegyezés meg nem születik, nem fogják tudni fentartani az együtműködést.