So recently, we heard a lot about how social media helps empower protest, and that's true, but after more than a decade of studying and participating in multiple social movements, I've come to realize that the way technology empowers social movements can also paradoxically help weaken them. This is not inevitable, but overcoming it requires diving deep into what makes success possible over the long term. And the lessons apply in multiple domains.
Mostanában sokat hallottunk a közösségi média mozgósító erejéről, ami tényleg létezik. Ám miután több mint egy évtizede kutatok és tevékenykedek különféle társadalmi mozgalmakban, rájöttem, hogy ugyanúgy, ahogy a technológia támogatja a mozgalmakat, paradox módon gyengítheti is őket. Ez nem szükségszerű, de a leküzdése azt igényli, hogy alaposan megértsük, mi teszi lehetővé a sikert hosszú távon, és a tanulságokat széles körben hasznosítsuk.
Now, take Turkey's Gezi Park protests, July 2013, which I went back to study in the field. Twitter was key to its organizing. It was everywhere in the park -- well, along with a lot of tear gas. It wasn't all high tech. But the people in Turkey had already gotten used to the power of Twitter because of an unfortunate incident about a year before when military jets had bombed and killed 34 Kurdish smugglers near the border region, and Turkish media completely censored this news. Editors sat in their newsrooms and waited for the government to tell them what to do. One frustrated journalist could not take this anymore. He purchased his own plane ticket, and went to the village where this had occurred. And he was confronted by this scene: a line of coffins coming down a hill, relatives wailing. He later he told me how overwhelmed he felt, and didn't know what to do, so he took out his phone, like any one of us might, and snapped that picture and tweeted it out. And voila, that picture went viral and broke the censorship and forced mass media to cover it.
Gondoljunk csak a török tüntetésekre a Gezi parkban, 2013 júliusában, amikor hazatértem, hogy a terepen kutathassak. A Twitter kulcsszerepet játszott a szervezésben. Mindenütt használták a parkban -- persze, egy jó adag könnygázt is. A csúcstechnológia nem volt minden. Ám a törökök már megtapasztalták a Twitter erejét egy nagyjából egy évvel korábbi szerencsétlen incidens során, amikor katonai repülők bombázása 34 kurd csempészt ölt meg a határ közelében. A török média teljes mértékben elhallgatta az eseményeket. A szerkesztők ültek a hírszobáikban, és vártak a kormányra, hogy megmondja, mit tegyenek. Egy frusztrált újságíró nem bírta tovább, vett egy repülőjegyet, és elment a faluba, ahol mindez történt. Majd ezzel a jelenettel szembesült: koporsók sora ereszkedett le egy dombról, jajgató rokonok kíséretében. Később elmondta, mennyire megrázta az egész, és nem tudta, mit csináljon. Erre elővette a telefonját, ahogy talán valamennyien tennénk, elkészítette a fotót, és megosztotta a Twitteren. És tessék, a kép vírusként kezdett terjedni, áttört a cenzúrán, és a tömegmédia kénytelen lett tájékoztatni.
So when, a year later, Turkey's Gezi protests happened, it started as a protest about a park being razed, but became an anti-authoritarian protest. It wasn't surprising that media also censored it, but it got a little ridiculous at times. When things were so intense, when CNN International was broadcasting live from Istanbul, CNN Turkey instead was broadcasting a documentary on penguins. Now, I love penguin documentaries, but that wasn't the news of the day. An angry viewer put his two screens together and snapped that picture, and that one too went viral, and since then, people call Turkish media the penguin media. (Laughter)
Így, mikor egy évvel később a török Gezi-tüntetések kezdődtek, az egész egy parkrombolás elleni demonstrációként indult, mégis a tekintélyuralom elleni tiltakozássá vált. Nem volt meglepő, hogy a média ismét cenzúrázott, de ez addigra már kissé nevetséges lett. Mikor felgyorsultak az események, mikor a CNN nemzetközi csatornája élőben tudósított Isztambulból, a török CNN inkább a pingvinekről sugárzott dokumentumfilmet. Én persze kedvelem a pingvines filmeket, de nem ők voltak a nap hírei. Egy felháborodott néző egymáshoz tolt két tévét, és csinált egy fotót, ami szintén vírusként terjedt szét. Akkortól az emberek a török médiát pingvin médiának hívták. (Nevetés)
But this time, people knew what to do. They just took out their phones and looked for actual news. Better, they knew to go to the park and take pictures and participate and share it more on social media. Digital connectivity was used for everything from food to donations. Everything was organized partially with the help of these new technologies.
De most tudták, mit kell tenniük. Csak fogták a telefonjaikat, és igazi hírek után néztek. Tudták, jobban teszik, ha ők mennek a parkba, fotóznak, ott vannak, és inkább a közösségi médiát használják. A digitális hálót mindenhez használták, az ételektől kezdve az adományokig. Részben ezeknek az új technológiáknak a segítségével szerveztek mindent.
And using Internet to mobilize and publicize protests actually goes back a long way. Remember the Zapatistas, the peasant uprising in the southern Chiapas region of Mexico led by the masked, pipe-smoking, charismatic Subcomandante Marcos? That was probably the first movement that got global attention thanks to the Internet. Or consider Seattle '99, when a multinational grassroots effort brought global attention to what was then an obscure organization, the World Trade Organization, by also utilizing these digital technologies to help them organize. And more recently, movement after movement has shaken country after country: the Arab uprisings from Bahrain to Tunisia to Egypt and more; indignados in Spain, Italy, Greece; the Gezi Park protests; Taiwan; Euromaidan in Ukraine; Hong Kong. And think of more recent initiatives, like the #BringBackOurGirls hashtags. Nowadays, a network of tweets can unleash a global awareness campaign. A Facebook page can become the hub of a massive mobilization. Amazing.
Az internet mozgósító és tájékoztató célú használatának valójában már nagy mozgalmi múltja van. Emlékszünk még a zapatistákra? A dél-mexikói Chiapas állam parasztfelkelésére, amit az álarcos, pipázó, karizmatikus Marcos parancsnok vezetett? Az volt talán az első mozgalom, mely az internetnek köszönhette a globális figyelmet. Vagy vegyük Seattle-t 1999-ben, amikor egy multinacionális tömegmozgalom irányította rá a világ figyelmét egy akkor elég ködös szervezetre, a Kereskedelmi Világszervezetre, szintén digitális eszközöket használva a szervezés során. Nemrég pedig mozgalmak sora rengette meg egyik országot a másik után: az arab felkelések Bahreintől Tunézián át Egyiptomig és tovább; a spanyol, olasz és görög felháborodottak; a Gezi park tüntetései; Tajvan; az ukrán Euromaidan; Hong Kong. És gondoljunk a még frissebb akciókra, például a #BringBackOurGirls hashtagekre. Manapság a tweetek hálója akár globális figyelemfelkeltő kampányt is elindíthat, egy Facebook-oldal óriási mozgósításnak válhat a csomópontjává. Elképesztő!
But think of the moments I just mentioned. The achievements they were able to have, their outcomes, are not really proportional to the size and energy they inspired. The hopes they rightfully raised are not really matched by what they were able to have as a result in the end. And this raises a question: As digital technology makes things easier for movements, why haven't successful outcomes become more likely as well? In embracing digital platforms for activism and politics, are we overlooking some of the benefits of doing things the hard way? Now, I believe so. I believe that the rule of thumb is: Easier to mobilize does not always mean easier to achieve gains.
De gondoljunk az említett eseményekre. Az általuk elért eredmények, a következményeik nem igazán állnak arányban a lelkesedés mértékével és erejével. A jogosan keltett remények nem illeszkednek igazán ahhoz, amit végül eredményként fel tudtak mutatni. Ez pedig felvet egy kérdést. Ha a digitális technológia egyszerűbbé teszi a mozgalmak dolgát, miért nem válik a sikerük is valószínűbbé? A mozgósításra és politizálásra használt digitális eszközök alkalmazásával átsiklunk a nehezebbik út választásának az előnyei felett? Nos, én így gondolom. Azt hiszem, az ökölszabály az, hogy a könnyebb mozgósítás nem mindig jelenti a célok könnyebb elérését is egyben.
Now, to be clear, technology does empower in multiple ways. It's very powerful. In Turkey, I watched four young college students organize a countrywide citizen journalism network called 140Journos that became the central hub for uncensored news in the country. In Egypt, I saw another four young people use digital connectivity to organize the supplies and logistics for 10 field hospitals, very large operations, during massive clashes near Tahrir Square in 2011. And I asked the founder of this effort, called Tahrir Supplies, how long it took him to go from when he had the idea to when he got started. "Five minutes," he said. Five minutes. And he had no training or background in logistics. Or think of the Occupy movement which rocked the world in 2011. It started with a single email from a magazine, Adbusters, to 90,000 subscribers in its list. About two months after that first email, there were in the United States 600 ongoing occupations and protests. Less than one month after the first physical occupation in Zuccotti Park, a global protest was held in about 82 countries, 950 cities. It was one of the largest global protests ever organized.
Hogy világos legyen, a technológia többféleképpen segíthet. Óriási ereje van. Törökországban négy fiatal egyetemistával találkoztam, akik civil újságíróknak hoztak létre egy 140Journos nevű országos hálózatot, mely a cenzúrázatlan hírek központi forrásává vált szerte az országban. Egyiptomban másik négy fiatalt láttam, akik a digitális kapcsolatok segítségével szervezték meg 10 tábori kórház ellátását és utánpótlását. Nagyon nagy művelet volt ez 2011-ben a Tahrir tér környékén, az összecsapások idején. Megkérdeztem a kezdeményezés, a Tahrir Supplies alapítóját, hogy mennyi időbe telt neki eljutni az ötlettől az indulásig. "Öt perc volt" - mondta. Öt perc. És semmi tapasztalata nem volt a logisztika területén. Vagy gondoljunk a Occupy mozgalomra, mely 2011-ben rengette meg a világot. Egyetlen e-maillel indult, amit az Adbusters magazin küldött el 90 ezer regisztrált előfizetőjének. Nagyjából két hónappal ezután az első e-mail után már 600 folyamatban lévő térfoglalás és tiltakozás volt az USA-ban. Az első közterület, a Zuccotti park elfoglalása után alig egy hónappal világszerte tüntetéseket tartottak körülbelül 82 országban, 950 városban. Ez volt az egyik, eddigi legnagyobb globális megmozdulás.
Now, compare that to what the Civil Rights Movement had to do in 1955 Alabama to protest the racially segregated bus system, which they wanted to boycott. They'd been preparing for many years and decided it was time to swing into action after Rosa Parks was arrested. But how do you get the word out -- tomorrow we're going to start the boycott -- when you don't have Facebook, texting, Twitter, none of that? So they had to mimeograph 52,000 leaflets by sneaking into a university duplicating room and working all night, secretly. They then used the 68 African-American organizations that criss-crossed the city to distribute those leaflets by hand. And the logistical tasks were daunting, because these were poor people. They had to get to work, boycott or no, so a massive carpool was organized, again by meeting. No texting, no Twitter, no Facebook. They had to meet almost all the time to keep this carpool going.
Hasonlítsuk ezt a polgárjogi mozgalom 1955-ös alabamai buszbojkottjához, amivel a faji alapon elkülönítő közlekedési rendszer ellen tiltakoztak. Már sok éve készültek rá, és Rosa Parks letartóztatása után érezték úgy, hogy eljött a cselekvés ideje. De honnan értesülünk róla, hogy holnap bojkott lesz, ha se Facebookunk, se mobilunk, se Twitterünk, semmi ilyesmink nincsen? 52 ezer röpcédulát kellett sokszorosítaniuk egy egyetem másolószobájába besurranva, és egész éjszaka titokban dolgozva. Aztán 68 afroamerikai szervezet járta keresztül-kasul a várost, hogy kézzel osszák szét a szórólapokat. A logisztikai kihívás ijesztőnek tűnt, mivel szegény emberek voltak. Bojkott ide vagy oda, de járniuk kellett dolgozni, ezért hatalmas telekocsi rendszert szerveztek, ismét úgy, hogy találkoztak egymással. Semmi SMS, Twitter vagy Facebook. Szinte mindvégig találkozniuk kellett, hogy működésben tartsák a rendszert.
Today, it would be so much easier. We could create a database, available rides and what rides you need, have the database coordinate, and use texting. We wouldn't have to meet all that much. But again, consider this: the Civil Rights Movement in the United States navigated a minefield of political dangers, faced repression and overcame, won major policy concessions, navigated and innovated through risks. In contrast, three years after Occupy sparked that global conversation about inequality, the policies that fueled it are still in place. Europe was also rocked by anti-austerity protests, but the continent didn't shift its direction. In embracing these technologies, are we overlooking some of the benefits of slow and sustained? To understand this, I went back to Turkey about a year after the Gezi protests and I interviewed a range of people, from activists to politicians, from both the ruling party and the opposition party and movements. I found that the Gezi protesters were despairing. They were frustrated, and they had achieved much less than what they had hoped for. This echoed what I'd been hearing around the world from many other protesters that I'm in touch with. And I've come to realize that part of the problem is that today's protests have become a bit like climbing Mt. Everest with the help of 60 Sherpas, and the Internet is our Sherpa. What we're doing is taking the fast routes and not replacing the benefits of the slower work. Because, you see, the kind of work that went into organizing all those daunting, tedious logistical tasks did not just take care of those tasks, they also created the kind of organization that could think together collectively and make hard decisions together, create consensus and innovate, and maybe even more crucially, keep going together through differences. So when you see this March on Washington in 1963, when you look at that picture, where this is the march where Martin Luther King gave his famous "I have a dream" speech, 1963, you don't just see a march and you don't just hear a powerful speech, you also see the painstaking, long-term work that can put on that march. And if you're in power, you realize you have to take the capacity signaled by that march, not just the march, but the capacity signaled by that march, seriously. In contrast, when you look at Occupy's global marches that were organized in two weeks, you see a lot of discontent, but you don't necessarily see teeth that can bite over the long term. And crucially, the Civil Rights Movement innovated tactically from boycotts to lunch counter sit-ins to pickets to marches to freedom rides. Today's movements scale up very quickly without the organizational base that can see them through the challenges. They feel a little like startups that got very big without knowing what to do next, and they rarely manage to shift tactically because they don't have the depth of capacity to weather such transitions.
Ma ez sokkal egyszerűbb lenne. Készíthetnénk egy adatbázist a felajánlott és igényelt fuvarokkal, az adatokat összehangolnánk, SMS-t használnánk. Nem kellene annyit találkoznunk. De ismét vegyük figyelembe, hogy a polgárjogi mozgalom az Egyesült Államokban veszélyes politikai aknamezőn lavírozott. Az elnyomással szembeszállva, azt legyőzve érte el fő politikai eredményeit, kockázatos úton haladva és fejlődve. Ezzel szemben 3 évvel azután, hogy az Occupy globális témává tette az egyenlőtlenséget, az azt növelő politikai programok még mindig léteznek. Európát is megrengették a megszorítások elleni tiltakozások, de a kontinens nem változtatott az irányon. Vajon a technológia magunkhoz ölelésével megfeledkezünk a lassúság és a fenntarthatóság előnyeiről? Ennek megértéséhez visszatértem Törökországba, körülbelül egy évvel a Gezi-tüntetések után, és interjút készítettem egy sor emberrel, kormánypárti, ellenzéki és mozgalmi kötődésű aktivistáktól kezdve a politikusokig. A Gezi tiltakozóit kétségbeesettnek láttam. Frusztráltak voltak, és sokkal kevesebbet értek el, mint amiben reménykedtek. Ugyanezt hallottam a világ sok más tüntetőjétől, akikkel kapcsolatba kerültem. Rájöttem, a probléma részben az, hogy a tiltakozások mára kicsit olyanná váltak, mintha a Mount Everestet 60 serpa segítségével akarnánk megmászni, és az internet lenne a mi serpánk. Fogjuk a gyors megoldásokat, és nem váltjuk fel őket a lassabb munka előnyeivel. Hisz látjuk, hogy az ijesztő, unalmas logisztikai feladatok megszervezésébe fektetett munka nem csupán az adott tevékenységeket érintette, hanem olyan szervezetet is teremtett, mely képes volt kollektívan együtt gondolkodni, és együtt hozni komoly döntéseket, konszenzusra jutni és újítani, és talán még fontosabb, hogy a különbözőségekkel együtt haladtak közösen előre. Tehát, ha ezt az 1963-as washingtoni menetet nézzük, ha erre a képre tekintünk, a menetre, ahol Martin Luther King a híres "Van egy álmom" beszédét tartotta 1963-ban, nem csak egy menetet látunk, és nem csak egy nagy hatású beszédet hallunk, hanem látjuk a szervezésbe fektetett lelkiismeretes, hosszadalmas munkát is. És ha hatalmon vagy, rájössz, hogy komolyan kell venned a menetben rejlő erőt. Nem csak a menetet, hanem a benne rejlő erőt is. Ezzel szemben, ha az Occupy két hét alatt megszervezett felvonulásait nézzük világszerte, az elégedetlenséget látjuk, nem pedig a hosszú távon is éles karmokat. A polgárjogi mozgalom taktikai újításainak döntő szerepe volt: a bojkottoknak, étkezdei ülősztrájkoknak, sztrájkőrségeknek és szabadságmeneteknek. A mai mozgalmak szervezeti alapok nélkül növekednek nagyon gyorsan, ami kihívások idején jól látható. Úgy érzik kissé magukat, akár a startupok, melyek anélkül válnak nagyon naggyá, hogy ismernék a következő lépést, és ritkán sikerül taktikát váltaniuk, mert nem rendelkeznek kellő mértékben a változások átvészeléséhez szükséges képességekkel.
Now, I want to be clear: The magic is not in the mimeograph. It's in that capacity to work together, think together collectively, which can only be built over time with a lot of work. To understand all this, I interviewed a top official from the ruling party in Turkey, and I ask him, "How do you do it?" They too use digital technology extensively, so that's not it. So what's the secret? Well, he told me. He said the key is he never took sugar with his tea. I said, what has that got to do with anything? Well, he said, his party starts getting ready for the next election the day after the last one, and he spends all day every day meeting with voters in their homes, in their wedding parties, circumcision ceremonies, and then he meets with his colleagues to compare notes. With that many meetings every day, with tea offered at every one of them, which he could not refuse, because that would be rude, he could not take even one cube of sugar per cup of tea, because that would be many kilos of sugar, he can't even calculate how many kilos, and at that point I realized why he was speaking so fast. We had met in the afternoon, and he was already way over-caffeinated. But his party won two major elections within a year of the Gezi protests with comfortable margins. To be sure, governments have different resources to bring to the table. It's not the same game, but the differences are instructive. And like all such stories, this is not a story just of technology. It's what technology allows us to do converging with what we want to do. Today's social movements want to operate informally. They do not want institutional leadership. They want to stay out of politics because they fear corruption and cooptation. They have a point. Modern representative democracies are being strangled in many countries by powerful interests. But operating this way makes it hard for them to sustain over the long term and exert leverage over the system, which leads to frustrated protesters dropping out, and even more corrupt politics. And politics and democracy without an effective challenge hobbles, because the causes that have inspired the modern recent movements are crucial. Climate change is barreling towards us. Inequality is stifling human growth and potential and economies. Authoritarianism is choking many countries. We need movements to be more effective.
Világossá szeretném tenni, hogy a varázslat nem a másológépben van, hanem az együttműködés, a közös gondolkodás képességében, ami csak adott idő alatt, és sok munkával szerezhető meg. Hogy mindezt megértsem, interjút készítettem a török kormánypárt egyik vezetőjével. Megkérdeztem tőle, hogy náluk hogy megy ez. Széles körben alkalmazzák ők is a digitális technológiát, ez nem újdonság. Akkor mi a titok? Nos, elárulta nekem. Elmondása szerint a legfontosabb az, hogy soha nem tett cukrot a teájába. Megkérdeztem, mi köze ennek bármihez is? Azt mondta, hogy a pártja egy nappal az előző választás után már a következőre készült, és minden egyes nap szavazókkal találkoztak az otthonaikban, esküvői ebédeken, körülmetélési szertartásokon, majd megosztották a tapasztalatokat a munkatársakkal. A sok találkozón minden nap teát kínáltak, amit nem utasíthatott vissza, mert az udvariatlanság, de egyetlen kockacukrot se tehetett a csészébe, mivel az sok kiló cukor lett volna. Még megbecsülni se tudta, hány kiló. És ekkor jöttem rá, miért beszélt olyan gyorsan. Délután találkoztunk, és már túladagolta a koffeint. Ám pártja a Gezi-tüntetések évében mégis könnyedén győzött két fontos választáson. A kormányok minden bizonnyal számos erőforrást tudnak mozgósítani. Nem ugyanolyan a pálya, de az eltérések tanulságosak. És mint minden hasonló történet, ez sem csak a technológiáról szól. Inkább arról, hogy a technológia közelebb vihet minket ahhoz, amit tenni akarunk. A mai társadalmi mozgalmak informálisan szeretnének működni. Nem akarnak intézményesített vezetőséget. Szeretnének kimaradni a politikából, mert félnek a korrupciótól és a kötöttségektől. Igazuk van! A modern képviseleti demokráciát sok országban fojtogatják a hatalmi érdekek. Ez a működésmód pedig megnehezíti számukra, hogy hosszú távon fennmaradjanak és befolyást gyakoroljanak a rendszerre, ami a csalódott tiltakozók lemorzsolódásához, és még több korrupcióhoz vezet a politikában. A politika és a demokrácia megfelelő kihívások nélkül csak sántikál, hiszen a mai modern mozgalmakat inspiráló ügyek is milyen fontosak. Klímaváltozás fenyeget, az egyenlőtlenség akadálya az emberi fejlődésnek, potenciálnak, a gazdaságnak. A tekintélyelvűség számos országot fojtogat. Hatékonyabb mozgalmakra van szükségünk!
Now, some people have argued that the problem is today's movements are not formed of people who take as many risks as before, and that is not true. From Gezi to Tahrir to elsewhere, I've seen people put their lives and livelihoods on the line. It's also not true, as Malcolm Gladwell claimed, that today's protesters form weaker virtual ties. No, they come to these protests, just like before, with their friends, existing networks, and sometimes they do make new friends for life. I still see the friends that I made in those Zapatista-convened global protests more than a decade ago, and the bonds between strangers are not worthless. When I got tear-gassed in Gezi, people I didn't know helped me and one another instead of running away. In Tahrir, I saw people, protesters, working really hard to keep each other safe and protected. And digital awareness-raising is great, because changing minds is the bedrock of changing politics. But movements today have to move beyond participation at great scale very fast and figure out how to think together collectively, develop strong policy proposals, create consensus, figure out the political steps and relate them to leverage, because all these good intentions and bravery and sacrifice by itself are not going to be enough.
Nos, néhányan azt állítják, hogy a mai mozgalmak problémája, hogy a résztvevők nem vállalnak annyi kockázatot, mint régen, ám ez nem igaz. A Gezitől a Tahririg és más helyekig olyan embereket láttam, akik életüket és egzisztenciájukat tették kockára. Az sem igaz, ahogy Malcolm Gladwell állítja, hogy a mai tiltakozók gyengébb, virtuális hálót alkotnak. Nem! A barátaikkal jönnek ezekre a tüntetésekre, ahogy korábban is, a meglévő kapcsolati hálójukkal, és néha új, életre szóló barátságok születnek. Én még mindig találkozom azokkal a barátaimmal, akiket több mint egy évtizede, a zapatista megmozdulásokon ismertem meg, és az idegenek közti kötelékek nem haszontalanok. Amikor a Gezi parkban könnygázt kaptam, ismeretlen emberek segítettek nekem és egymásnak a menekülés helyett. A Tahrir téren embereket, tüntetőket láttam keményen dolgozni egymás biztonságáért és védelméért. A digitális figyelemfelkeltés pedig nagyszerű, mert a gondolkodás megváltoztatása a politika megváltoztatásának az alapja. Azonban a mai mozgalmaknak nagyon gyorsan túl kell lépniük népszerűségük kérdésén, és rájönniük, hogy hogyan tudnak kollektívan együtt gondolkodni, kidolgozni komoly politikai javaslatokat, konszenzust teremteni, politikai lépéseket megtervezve és összehangolva befolyást gyakorolni. Mert mindez a jó szándék, bátorság és áldozat önmagában nem lesz elég.
And there are many efforts. In New Zealand, a group of young people are developing a platform called Loomio for participatory decision making at scale. In Turkey, 140Journos are holding hack-a-thons so that they support communities as well as citizen journalism. In Argentina, an open-source platform called DemocracyOS is bringing participation to parliaments and political parties. These are all great, and we need more, but the answer won't just be better online decision-making, because to update democracy, we are going to need to innovate at every level, from the organizational to the political to the social. Because to succeed over the long term, sometimes you do need tea without sugar along with your Twitter. Thank you. (Applause)
Pedig nagy az igyekezet. Új-Zélandon fiatalok egy csoportja egy Loomio nevű platformot fejleszt a közösségi döntéshozatal különböző típusaihoz. Törökországban a 140Journos ötletbörzéket szervez, így támogat közösségeket és civil újságírókat egyaránt. Argentínában egy DemocracyOS nevű, nyílt forráskódú felület teszi lehetővé a közreműködést a politikai munkában. Ez mind nagyszerű, és még többre van szükség, de a megoldás nem lehet pusztán az internetes döntéshozatal javítása, mivel a demokrácia felfrissítéséhez minden szinten újítanunk kell, a szervezetitől kezdve a politikain át a társadalmi szintekig. Mert a tartós sikerhez néha cukor nélküli tea is kell a Twitter mellé. Köszönöm! (Taps)