In 1994, Charles Murray and Richard Herrnstein coauthored "The Bell Curve," an extremely controversial book which claims that on average, some races are smarter and more likely to succeed than others. Murray and Herrnstein also suggest that a lack of critical intelligence explains the prominence of violent crime in poor African-American communities. But Charles Murray and Richard Herrnstein are not the only people who think this.
1994-ben jelent meg Charles Murray és Richard Herrnstein "The Bell Curve" [Haranggörbe] című, rendkívül ellentmondásos könyve. A könyv szerint az átlagot tekintve egyes rasszok intelligensebbek és sikeresebbek másoknál. Murray és Herrnstein szerint az erőszakos bűncselekmények intelligenciahiányra vezethetők vissza a szegény afro-amerikai közösségekben. De nem csak Charles Murray és Richard Herrnstein gondolják így.
In 2012, a writer, journalist and political commentator named John Derbyshire wrote an article that was supposed to be a non-black version of the talk that many black parents feel they have to give their kids today: advice on how to stay safe. In it, he offered suggestions such as: "Do not attend events likely to draw a lot of blacks," "Stay out of heavily black neighborhoods" and "Do not act the Good Samaritan to blacks in distress." And yet, in 2016, I invited John Derbyshire as well as Charles Murray to speak at my school, knowing full well that I would be giving them a platform and attention for ideas that I despised and rejected. But this is just a further evolution of a journey of uncomfortable learning throughout my life.
2012-ben John Derbyshire író, újságíró, politikai kommentátor írt egy cikket, ami annak az intelemnek lenne a nem-fekete változata, melyet sok fekete szülő ad gyermekének, ezzel segítve a veszélyes helyzetek elkerülését. Ebben olyan javaslatokat ír, mint: "Ne menjen olyan rendezvényekre, melyek sok feketét vonzhatnak," "Maradjon távol feketék lakta városrészektől" és "Ne játsszon irgalmas szamaritánust bajba jutott feketékkel szemben." Mindezek ellenére 2016-ban meghívtam John Derbyshire-t és Charles Murray-t, hogy tartsanak előadást az iskolámban, teljes tudatában annak, hogy ezzel olyan gondolatok terjedését segítem, amelyeket én magam is lenézek és megvetek. De ez csak egy újabb fejlődési szakasza volt az életemet végigkísérő kényelmetlen tanulási folyamatnak.
When I was 10 years old, my mother was diagnosed with schizophrenia, a mental illness characterized by mood swings and paranoid delusions. Throughout my life, my mother's rage would turn our small house into a minefield. Yet, though I feared her rage on a daily basis, I also learned so much from her. Our relationship was complicated and challenging, and at the age of 14, it was decided that I needed to live apart from her. But over the years, I've come to appreciate some of the important lessons my mother taught me about life. She was the first person who spoke to me about learning from the other side. And she, like me, was born and raised in a family of committed liberal democrats. Yet, she encouraged me to see the world and the issues our world faces as complex, controversial and ever-changing.
Tíz éves voltam, amikor édesanyámat skizofréniával diagnosztizálták. Ez hangulatingadozással és paranoiával járó pszichés betegség. Édesanyám rohamai aknamezővé változtatták kicsi házunkat. Mégis, bár minden nap féltem a rohamaitól, rengeteget tanultam tőle. Kapcsolatunk bonyolult volt és kihívásokkal teli, tizennégy éves voltam, amikor külön kellett költöznünk. De az együtt töltött évek során megtanultam értékelni azt a néhány fontos leckét, amit anyám tanított nekem az életről. Ő tanított meg rá, hogy tanulhatunk a tőlünk eltérően gondolkodóktól is. Ő is elkötelezett liberális demokrata családban nőtt fel, akárcsak én. Mégis arra biztatott, hogy a világra és a problémákra úgy tekintsek, hogy azok összetettek, ellentmondásosak és folyamatosan változnak.
One day, I came across the phrase "affirmative action" in a book I was reading. And when I asked her what the term meant, she spent what felt like an hour giving me a thorough and thoughtful explanation that would make sense to a small child. She even made the topic sound at least as interesting as any of my professors have. She explained the many reasons why people of various political views challenge and support affirmative action, stressing that, while she strongly supported it herself, it was important for me to view the issue as a controversial one with a long history, a questionable future and a host of complicating factors. While affirmative action can increase the presence of minorities at elite educational institutions, she felt that it could also disadvantage hardworking people of different races from more affluent backgrounds. My mom wanted me to understand that I should never just write off opinions that I disagreed with or disliked, because there was always something to learn from the perspectives of others, even when doing so might be difficult.
Egy nap a "pozitív diszkrimináció" fogalmát olvastam egy könyvben. Amikor megkérdeztem anyámat, hogy ez mit jelent, majd egy órát töltött azzal, hogy alaposan és átgondoltan elmagyarázza, úgy, hogy azt egy kisgyerek is megértse. Sőt, a témát legalább olyan érdekesen járta körül, mint egy professzor. Rengeteg okát kifejtette annak, hogy az eltérő politikai nézeteket valló emberek miért bírálják vagy támogatják a pozitív diszkriminációt, hangsúlyozva, hogy bár ő elkötelezett híve a törekvésnek, fontos, hogy a fogalom mögött lássam az ellentmondásokat, és annak hosszú történetét, bizonytalan jövőjét és a megannyi bonyolult tényezőt. Míg a pozitív diszkrimináció hatására a kisebbségek nagyobb számban juthatnak be elit iskolákba, úgy gondolta, hogy ez ugyanakkor negatívan érintheti más rasszok gazdagabb, keményen dolgozó tagjait. Anyám azt akarta, hogy megértsem: soha ne hagyjam figyelmen kívül azon nézőpontokat, melyekkel nem értek egyet, vagy nem tetszenek, mert mindig tudunk tanulni valamit mások szemszögéből, még ha nehezünkre esik is.
But life at home with my mom was not the only aspect of my journey that has been formative and uncomfortable. In fourth grade, she decided that I should attend a private school in order to receive the best education possible. As a black student attending predominantly white private schools, I've encountered attitudes and behaviors that reflected racial stereotypes. Several of my friends' parents assumed within minutes of meeting me that my best skill was playing basketball. And it really upset me to think that my race made it harder for them to see me as a student who loved reading, writing and speaking. Experiences like this motivated me to work tirelessly to disprove what I knew people had assumed. My mother even said that, in order to put my best foot forward, I had to be patient, alert and excruciatingly well-mannered. To prove that I belonged, I had to show poise and confidence, the ability to speak well and listen closely. Only then would my peers see that I deserved to be there as much as they did.
Nem az anyámmal otthon töltött évek sora életem egyetlen olyan állomása, mely hatott rám, és kellemetlen volt. Negyedik osztályos voltam, amikor úgy döntött, magániskolába ad, hogy a lehető legjobb oktatásban részesüljek. Feketeként olyan magániskolában, ahová nagyrészt fehérek jártak, megtapasztalhattam faji megkülönböztetésre utaló jeleket. Több barátom szülei első látásra azt feltételezték rólam, hogy leginkább a kosárlabdához van tehetségem. Főképp az zavart, hogy a faji hovatartozásom miatt nehezen tudták elképzelni rólam, hogy szeretek olvasni, írni, beszélni. Ilyen tapasztalatok késztettek rá, hogy keményen küzdjek azért, hogy megcáfoljam, amit gondolnak rólam. Anyám azt is mondta, úgy tudom a legjobb fényben feltüntetni magam, ha türelmes, óvatos és kínosan udvarias leszek. Hogy bebizonyítsam, köztük a helyem, higgadtnak, magabiztosnak kell tűnnöm, okosan kell beszélnem, és nagyon kell figyelnem. Csak akkor fogják a társaim elismerni, hogy ugyanannyi jogom van ott lenni, mint nekik.
Despite this racial stereotyping and the discomfort I often felt, the learning I gained from other aspects of being at an elite private school were incredibly valuable. I was encouraged by my teachers to explore my curiosity, to challenge myself in new ways and to deepen my understanding of subjects that fascinated me the most. And going to college was the next step. I was excited to take my intellectual drive and interest in the world of ideas to the next level. I was eager to engage in lively debate with peers and professors and with outside speakers; to listen, to learn and gain a deeper understanding of myself and of others. While I was fortunate to meet peers and professors who were interested in doing the same thing, my desire to engage with difficult ideas was also met with resistance.
Az ilyen faji megkülönböztetések és a gyakran érzett szorongás ellenére hihetetlenül értékes ismeretekhez jutottam azáltal, hogy elit magániskolába jártam. A tanáraim támogattak abban, hogy kielégítsem tudásvágyamat, hogy új kihívások elé állítsam magam, és hogy alaposan megértsem azokat a témákat, amik érdekeltek. A következő lépés a főiskola volt. Izgatottan vártam, hogy újabb szinten próbálhassam ki szellemi és az eszmék világa iránti érdeklődésemet. Alig vártam, hogy vitákat folytathassak diákokkal, professzorokkal, külsős előadókkal, hogy figyeljek, tanuljak, hogy jobban megértsem magamat és másokat. Bár volt szerencsém találkozni olyan diákokkal és professzorokkal, akik szintén készen álltak a vitákra, azon törekvésem, hogy kényes témákat érintsünk, ellenállásba ütközött.
To prepare myself to engage with controversy in the real world, I joined a group that brought controversial speakers to campus. But many people fiercely opposed this group, and I received significant pushback from students, faculty and my administration. For many, it was difficult to see how bringing controversial speakers to campus could be valuable, when they caused harm. And it was disappointing to me facing personal attacks, having my administration cancel speakers and hearing my intentions distorted by those around me. My work also hurt the feelings of many, and I understood that. Of course, no one likes being offended, and I certainly don't like hearing controversial speakers argue that feminism has become a war against men or that blacks have lower IQs than whites. I also understand that some people have experienced traumatic experiences in their lives. And for some, listening to offensive views can be like reliving the very traumas that they've worked so hard to overcome. Many argue that by giving these people a platform, you're doing more harm than good, and I'm reminded of this every time I listen to these points of view and feel my stomach turn.
Hogy felkészítsem magam a nagybetűs életben zajló vitákra, beléptem egy csoportba, akik sértő elveikről ismert előadókat hívtak meg. Ám sokan hevesen támadták ezt a csoportot, és számos ellenvetést kaptam diákoktól, a tantestülettől és az egyetem vezetőségétől. Sokan nehezen értették még, mi értelme kompromittáló előadókat hozni a kampuszra, ha egyszer megsértenek másokat. Bosszantóak voltak a személyes támadások, amik értek, az, hogy az egyetem vezetősége törölte ezeket az előadásokat, és visszahallottam, hogy környezetem torz képet alkot a törekvésemről. Munkámmal valóban sokakat megbántok, ezt elismerem. Természetesen senki sem szereti, ha megsértik, és én sem szeretem, amikor botránykeltő előadók arról szónokolnak, hogy a feminizmus háborút robbantott ki a férfiak ellen, vagy hogy a feketék kevésbé intelligensek, mint a fehérek. Azt is megértem, hogy vannak, akiket súlyos veszteségek értek az életben. És néhányuk a sértő vélemények hallatán újraélik a traumákat, amiket olyan nehéz volt feldolgozni. Sokak szerint azzal, hogy teret engedünk az ilyen előadóknak, többet ártunk mint használunk, ez minden alkalommal eszembe jut, amikor hallom az érveiket, és összeszorul a gyomrom.
Yet, tuning out opposing viewpoints doesn't make them go away, because millions of people agree with them. In order to understand the potential of society to progress forward, we need to understand the counterforces. By engaging with controversial and offensive ideas, I believe that we can find common ground, if not with the speakers themselves, then with the audiences they may attract or indoctrinate. Through engaging, I believe that we may reach a better understanding, a deeper understanding, of our own beliefs and preserve the ability to solve problems, which we can't do if we don't talk to each other and make an effort to be good listeners.
De az ellenvélemények kiküszöbölésével azok nem szűnnek meg létezni, mert millióan egyetértenek velük. A társadalomban rejlő fejlődési lehetőség megértéséhez az ellenerőket is meg kell értenünk. Meggyőződésem, hogy az ellentmondásos és sértő eszmék megismerésével közös álláspontra juthatunk, ha nem is magukkal az előadókkal, hanem közönségükkel, akiket vonzanak vagy megbabonáznak. Azzal, hogy foglalkozunk velük, hiszem, hogy jobban és mélyebben megértjük saját hiedelmeinket, és nem vágjuk el a problémák megoldásához vezető utat, amire párbeszéd nélkül képtelenek lennénk, és hiszem, hogy egy lépést teszünk afelé, hogy jó hallgatóság legyünk.
But soon after I announced that John Derbyshire would be speaking on campus, student backlash erupted on social media. The tide of resistance, in fact, was so intense, that my college president rescinded the invitation. I was deeply disappointed by this because, as I saw it, there would be nothing that any of my peers or I could do to silence someone who agreed with him in the office environment of our future employers.
Ám nem sokkal azután, hogy bejelentettem, John Derbyshire fog előadást tartani az egyetemen, az egyetemisták tiltakozása elöntötte a közösségi médiát. Az ellenállás olyannyira erős volt, hogy az egyetemi kancellár visszavonta a meghívást. Nagyon csalódott voltam, mert megértettem, sem én, sem társaim nem tudjuk elérni, hogy elhallgattassunk bárkit, aki egyetért Derbyshire-rel, jövendő munkaadónk hivatalos környezetében.
I look out at what's happening on college campuses, and I see the anger. And I get it. But what I wish I could tell people is that it's worth the discomfort, it's worth listening, and that we're stronger, not weaker, because of it. When I think about my experiences with uncomfortable learning, and I reflect upon them, I've found that it's been very difficult to change the values of the intellectual community that I've been a part of. But I do feel a sense of hope when I think about the individual interactions that I've been able to have with students who both support the work that I'm doing and who feel challenged by it and who do not support it. What I've found is that, while it can be difficult to change the values of a community, we can gain a lot from individual interactions.
Körülnézek az egyetemi kampuszon, és látom a dühöt. És megértem. De el szeretném mondani az embereknek, hogy megéri a kellemetlenség, megéri odafigyelni, ettől nem gyengébbek, hanem erősebbek leszünk. Ha a kényelmetlen tanulási folyamat saját tapasztalataira gondolok, és eltöprengek rajtuk, azt látom, hogy nagyon nehéz annak az értelmiségi csoportnak az értékrendjén változtatni, melynek én is tagja vagyok. De kicsit mégis reménykedem, amikor eszembe jutnak a beszélgetéseim azokkal a diákokkal, akik egyfelől támogatják a munkámat, másrészt provokálva érzik magukat, és ellenzik, amit teszek. Azt vettem észre, hogy bár nehéz megváltoztatni egy közösség értékrendszerét, sokat tanulhatunk egymástól a dolgok megvitatása során.
While I didn't get to engage with John Derbyshire due to my president's disinvitation, I was able to have dinner with Charles Murray before his talk. I knew the conversation would be difficult. And I didn't expect it to be pleasant. But it was cordial, and I did gain a deeper understanding of his arguments. I found that he, like me, believed in creating a more just society. The thing is, his understanding of what justice entailed was very different from my own. The way in which he wanted to understand the issue, the way in which he wanted to approach the issue of inequality also differed from my own. And I found that his understanding of issues like welfare and affirmative action was tied and deeply rooted in his understanding of various libertarian and conservative beliefs, what diminishes and increases their presence in our society. While he expressed his viewpoints eloquently, I remained thoroughly unconvinced. But I did walk away with a deeper understanding.
Bár a meghívás visszavonása miatt nem találkoztam John Derbyshire-rel, Charles Murray-vel együtt ebédelhettem az előadása előtt. Tudtam, hogy a beszélgetés nehéz lesz. Nem is vártam, hogy kellemes legyen. De szívélyes volt, és jobban megértettem az ő álláspontját. Rájöttem, hogy hozzám hasonlóan ő is igazságosabb társadalomban hisz. Ám az igazságosságot ő teljesen másképp értelmezi, mint én. Másképp értelmezi a problémát, és az egyenlőtlenség kérdését is másképp közelíti meg, mint én. Észrevettem: ahogy a jólétről, a pozitív diszkriminációról gondolkodik, az különböző liberális és konzervatív eszmék sajátos felfogásában gyökeredzik, eszerint ítéli meg, mi csökkenti és növeli az egyenlőtlenség és igazságosság jelenlétét társadalmunkban. Bár hatásosan érvelt, egyáltalán nem tudott meggyőzni. De a végén jobban megértettem őt.
It's my belief that to achieve progress in the face of adversity, we need a genuine commitment to gaining a deeper understanding of humanity. I'd like to see a world with more leaders who are familiar with the depths of the views of those they deeply disagree with, so that they can understand the nuances of everyone they're representing. I see this as an ongoing process involving constant learning, and I'm confident that I'll be able to add value down the line if I continue building empathy and understanding through engaging with unfamiliar perspectives.
Hiszem, hogy ha a viszontagságok között fejlődni szeretnénk, törekednünk kell az emberi természet mélyebb megértésére. Szeretném, ha több olyan vezető lenne a világban, akik mélységeiben ismerik azoknak az álláspontját, akikkel gyökeresen másképp gondolkodnak, így megértik az apró különbségeket azok között, akiket képviselnek. Tudom, hogy ez egy jelenleg is zajló tanulási folyamat, és biztos vagyok benne, hogy képes leszek segíteni, ha továbbra is empátiával és megértéssel igyekszem megközelíteni a szokatlan nézőpontokat.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)