OK, I have a question for all of us. You ready? Is all winning success?
Szeretnék feltenni önöknek egy kérdést. Készen állnak? Önök szerint a győzelem mindig siker is egyben?
(Murmurs)
(Morajlás)
Oh.
Ó!
(Laughter)
(Nevetés)
Whoa. OK.
Ez igen! Értem.
I am the recently retired head coach of the UCLA Women's Gymnastics Team, a position that I held for 29 years.
Az UCLA Egyetem női tornacsapatának vezetőedzője voltam – a közelmúltban vonultam vissza. 29 évig töltöttem be ezt a pozíciót.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
And during my tenure, I experienced a lot of winning. I led our team to seven National Championships, I was inducted into the UCLA Athletic Hall of Fame and I was even voted the Coach of the Century by the Pac-12 Conference.
Pályafutásom során számos győzelemnek voltam tanúja. Vezetésemmel a csapat hétszer szerzett országos bajnoki címet, én magam pedig bekerültem a UCLA Sporthírességek Csarnokába, és az Egyetemi Sportszövetségtől, a Pac-12-től megkaptam az évszázad edzője címet.
(Applause)
(Taps) (Ujjongás)
Winning is really, really, like, really, really fun.
Győzni nagyon, nagyon, de tényleg nagyon fantasztikus érzés!
(Laughter)
(Nevetés)
But I am here to share my insight: winning does not always equal success. All across America and around the world, we have a crisis in the win-at-all-cost cultures that we have created. In our schools, in our businesses, in politics, winning at all cost has become acceptable. As a society, we honor the people at the top of the pyramid. We effusively applaud those people who win championships and elections and awards. But sadly, quite often, those same people are leaving their institutions as damaged human beings. Sadly, with straight A's, kids are leaving school damaged. With awards and medals, athletes often leave their teams damaged, emotionally, mentally, not just physically. And with huge profits, employees often leave their companies damaged. We have become so hyperfocused on that end result, and when the end result is a win, the human component of how we got there often gets swept under the proverbial rug, and so does the damage.
De szeretném most megosztani önökkel, amit erről megtudtam: A győzelem nem mindig azonos a sikerrel. Egész Amerikában és szerte a világon válságos helyzetet idézett elő a minden áron győzni akarás filozófiája, ami mindenhol gyökeret eresztett. Iskolákban, üzleti vállalkozásokban, a politikai életben teljesen elfogadottá vált, hogy minden áron győznünk kell. Társadalmi szinten is azokat becsüljük nagyra, akik a piramis csúcsán vannak. Áradozunk azokról, aki megnyernek egy bajnokságot, választást vagy díjat. Azonban sajnos elég gyakori, hogy ezek a győztesek sérült emberként hagyják maguk mögött az intézményt, ahonnan jöttek. Sajnálatos módon sok színjeles diákot sérül az iskolában. Sportolóink, akik számos díjat és érmet szereztek, sok esetben sérülten fejezik be pályafutásukat – és nemcsak testi, de érzelmi és mentális értelemben is. Jól menő cégeket is sokszor hagynak ott sérülten az ott dolgozók. Csak a végeredményre koncentrálunk, és mikor győzünk, gyakran söpörjük az alá a bizonyos szőnyeg alá, hogy milyen szerepet játszottak az emberek abban, hogy eddig eljutottunk, és hasonlóképpen nem foglalkozunk az okozott károkkal sem.
So I'm calling for a time-out. Time-out. We need to redefine success. Real success is developing champions in life for our world, win or lose.
Ezért most egy kis időt kérek. Időt kérek. Újra kell definiálnunk a siker fogalmát. Az igazi siker az, ha az élet bajnokait képezzük ki a világnak – függetlenül attól, hogy nyernek vagy veszítenek.
(Applause)
(Taps)
Real success is developing champions in life, not for your team, not for your business and, I'm sad to tell you, not even for your Christmas card bragging rights. Sorry.
Az igazi siker az, ha az életnek nevelünk bajnokokat – nem a csapatnak, nem az üzletnek, és sajnos azt kell mondjam, nem is azért, hogy elbüszkélkedhessünk velük az karácsonyi üdvözlőlapokon. Ez van.
So how do we do this? First of all, you may be able to dictate your way to a win, but you can't dictate your way to success.
Hogy érhetjük ezt el? Először is, lehet, hogy ki tudjuk taposni valakiből a győzelmet, de nem tudjuk kitaposni magunknak a sikert.
Let me take you back to 1990, when I was first appointed the head coach of the UCLA Women's Gymnastics Team. And I would like to share with you that I've never done gymnastics. I grew up in the world of ballet. I have never done a cartwheel, and I couldn't teach you how to do a proper cartwheel.
Hadd ugorjak kicsit vissza 1990-re, mikor először lettem a UCLA női tornacsapatának vezetőedzője. Szeretném rögtön elmondani, hogy semmi közöm nem volt a tornához. Egész életemben balettoztam. Soha életemben nem tudtam cigánykerekezni, és nem is tudnám megtanítani, hogy kell cigánykereket vetni.
(Laughter)
(Nevetés)
It's sadly true. And I knew nothing about how to develop a team culture. The best I could do was mimic other coaches who had won. And so I became tough-talking, tough-minded, relentless, unsympathetic, bullish, unempathetic and oftentimes downright mean. I acted like a head coach whose only thought was to figure out how to win.
Ez sajnos igaz. Arról sem volt halvány fogalmam sem, hogyan kovácsoljak össze egy csapatot. Annyit tudtam csak tenni, hogy utánoztam a győztes csapatok edzőit. Így aztán kemény hangon beszéltem, kemények voltak az elvárásaim, hajthatatlan voltam és közönyös, makacs voltam, nem törődtem mások érzelmeivel, és nagyon gyakran kimondottan utálatosan viselkedtem – úgy, mint egy olyan vezetőedző, akit semmi más nem érdekel, csak az, hogy a csapata győzzön.
My first few seasons as a head coach were abysmal, and after putting up with my brash coaching style for a few years, our team asked me for a team meeting. Well, I love team meetings, so I said, "Yay! Let's have a team meeting." And for two solid hours, they gave me examples of how my arrogance was hurtful and demeaning. Yeah, not yay. They explained to me that they wanted to be supported, not belittled. They wanted to be coached up, not torn down. They wanted to be motivated, not pressured or bullied. That was my time-out, and I chose to change.
Vezető edzőként az első néhány szezonom pokoli volt. És miután a csapat néhány évig elviselte lekezelő edzői stílusomat, megkértek, tartsunk csapatértekezletet. Imádtam a csapatértekezleteket, szóval mondtam is, hogy: "Hurrá! Tartsunk értekezletet!" Aztán a csapat két teljes órán át sorolta, hogy arrogáns viselkedésemmel hogyan sértettem és aláztam meg őket. Akkor már nem mondtam, hogy hurrá. Elmondták, hogy támogatást várnak tőlem, nem pedig lekezelő viselkedést. Olyan emberre van szükségük, aki erősíti, és nem földbe döngöli őket. Azt szeretnék, ha biztatnám őket, nincs szükségük az állandó nyomásra és vegzálásra. Ekkor engem küldtek ki a kispadra, és úgy döntöttem, megváltozom.
Being a dogmatic dictator may produce compliant, good little soldiers, but it doesn't develop champions in life. It is so much easier, in any walk of life, to dictate and give orders than to actually figure out how to motivate someone to want to be better. And the reason is -- we all know this -- motivation takes a really long time to take root. But when it does, it is character-building and life-altering.
Valószínű, hogy egy elvhű diktátor kiváló, engedelmes kis katonákat tud kinevelni magának, de ők sosem lesznek az élet bajnokai. Mennyivel könnyebb – tulajdonképpen az élet minden területén – parancsokat osztogatni, mint megtalálni a módját annak, hogyan ébreszthetjük fel másban a vágyat arra, hogy jobb akarjon lenni. Ennek oka pedig az – ezt szerintem mindannyian tudjuk –, hogy nagyon sok idő kell ahhoz, hogy a motiváció erős gyökeret eresszen. De ha ez megtörténik, az erősíti a jellemet, és megváltoztathatja az életünket.
I realized that I needed to fortify our student-athletes as whole human beings, not just athletes who won. So success for me shifted from only focusing on winning to developing my coaching philosophy, which is developing champions in life through sport. And I knew if I did this well enough, that champion mentality would translate to the competition floor. And it did. The key ingredient was to develop trust through patience, respectful honesty and accountability -- all of the ingredients that go into tough love.
Rájöttem, hogy sportoló diákjainknak úgy kell erőt adnom, hogy az egész embert nézem, nem csak a sportolót, aki nyert. Így fogalmaztam meg magamnak a siker fogalmát. Már nemcsak a nyerésre összpontosítottam, hanem arra, hogy olyan edzői filozófiát alakítsak ki, ami segít abban, hogy a sporton keresztül felnevelhessünk az élet bajnokait. Azt is tudtam, hogy ha ezt jól csinálom, ez a fajta mentalitás, a tornaszőnyegen is megmutatkozik majd. És így is lett. A legfontosabb eleme ennek a bizalom kiépítése volt, melyhez türelmesnek, tiszteletteljesen őszintének és megbízhatónak kellett lennem. Ezek mind fontos részei annak, amit én kemény szeretetnek nevezek.
Speaking of tough love, Katelyn Ohashi is a perfect example of this. You may have all seen her floor routine. It has had over 150 million views. And the consensus is, her performance is pure joy. However, when Katelyn came to UCLA, she was broken in body, mind and spirit. She had grown up in a stereotypical, very high-level athletic world, and she was damaged. So when Katelyn came to UCLA her freshman year, she found her inner rebel quite well, to the point where she was no longer able to do gymnastics at the level at which she was recruited. And I will never forget a team meeting we had halfway through her freshman season. We were in there with the team, the coaching staff, the support staff, sports psychologist, and Katelyn very clearly and unapologetically said, "I just don't want to be great again."
Jó példa erre Katelyn Ohashi. Valószínűleg önök is látták már a talajgyakorlatait. Az interneten több mint 150 millió a megtekintések száma. És mindenki egyetért abban, hogy a teljesítménye kész gyönyörűség. Viszont mikor Katelyn megérkezett hozzánk, testileg-lelkileg romokban hevert. Tipikus sportolói verseny- környezetben szocializálódott, és teljesen ki volt készülve. Mikor Katelyn megkezdte tanulmányait a UCLA-n hamar megtalálta magában a lázadót, olyannyira, hogy már nem is volt képes olyan színvonalon tornázni, mint mikor bekerült hozzánk. Sosem fogom elfelejteni azt a csapatértekezletet, amelyre az első féléve végén került sor. Ott volt mindenki: a csapat, az edzők, a segítő személyzet, a sportpszichológus; Katelyn pedig világosan és egyértelműen kijelentette: "Egyszerűen nem akarok már a legjobbak közt lenni."
I felt like I got sucker punched. My first thought was, "Then why the heck am I going to honor your scholarship?" It was a really snarky thought, and thankfully I didn't say it out loud, because then I had clarity. Katelyn didn't hate gymnastics. Katelyn hated everything associated with being great. Katelyn didn't want to be a winner, because winning at all cost had cost her her joy. My job was to figure out how to motivate her to want to be great again, by helping her redefine success.
Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna. Az első gondolatom az volt: "Akkor én meg mi a fenéért támogatnám az ösztöndíjad?" Tudom, nem volt valami szép gondolat, de szerencsére nem mondtam ki hangosan, mert aztán rájöttem: Katelyn nem a tornát utálja, hanem mindent, ami a kiválósággal jár. Nem akart többé nyerni, mert tudta, hogy a minden áron való győzelem, kiöli belőle az örömöt. Nekem pedig az volt a dolgom, hogy rájöjjek, hogyan tudom rávenni, hogy újra ott akarjon lenni a legjobbak között, úgy, hogy segítek neki abban, hogy újraértelmezze a siker fogalmát.
My enthusiasm for that challenge turned into determination when one day Katelyn looked me in the eye and said, "Ms. Val, I just want you to know, everything you tell me to do, I do the exact opposite."
Lelkesedésem az ügy iránt elszántságba fordult, mikor egy nap Katelyn rám nézett, és azt mondta: "Ms. Val, szeretném, ha tudná, hogy bármire kér, én annak pont az ellenkezőjét fogom tenni."
(Laughter)
(Nevetés)
Yeah, it was like, yeah, Katelyn, challenge accepted. OK.
Na, akkor azt gondoltam: "Oké, Katelyn, ha így akarod, legyen így."
(Laughter)
(Nevetés)
And further proof that dictating was not going to win. So I embarked on the painfully slow process of building trust and proving to her that first and foremost I cared about her as a whole human being. Part of my strategy was to only talk to Katelyn about gymnastics in the gym. Outside of the gym, we talked about everything else: school, boys, families, friends, hobbies. I encouraged her to find things outside of her sport that brought her joy. And it was so cool to see the process of Katelyn Ohashi literally blossom before our eyes. And through that process, she rediscovered her self-love and self-worth. And slowly, she was able to bring that joy back to her gymnastics. She went on to earn the NCAA title on floor, and she helped our team win our seventh NCAA championship in 2018.
Számomra ez is újabb bizonyíték volt arra, hogy utasítgatással nem megyek semmire. Így hát nekivágtam a bizalomépítés fájdalmasan lassú folyamatának, és annak, hogy bebizonyítsam Katelynnek, hogy engem elsősorban és leginkább ő, mint emberi lény érdekel. A terv része volt, hogy tornáról csak az edzéseken beszélünk. Edzések előtt és után pedig valami teljesen másról: iskoláról, fiúkról, családról, barátokról, hobbikról. Próbáltam rávezetni, hogy mi az, ami a sport mellett örömöt okoz neki. És csodálatos volt látni, hogy Katelyn Ohashi szó szerint kivirágzik a szemünk előtt. Ez idő alatt újra megtanulta szeretni és értékelni önmagát. És szépen lassan ezt az örömöt vissza tudta hozni a gyakorlataiba. Talajgyakorlatával országos egyetemi bajnoki címet nyert, a csapatot pedig hozzásegítette ahhoz,
hogy 2018-ban megnyerjük hetedik bajnoki címünket.
So --
És most... Köszönöm.
Thank you.
(Applause)
(Taps)
So let's think about the Katelyn Ohashis in your life. Let's think about those people under your care and your guidance. What are you telling your kids on the car ride home? That car ride home has much more impact than you know. Are you focusing on the end result, or are you excited to use that time to help your child develop into a champion? It's very simple: you will know you're focusing on the end result if you ask questions about the end result. "Did you win?" "How many points did you score?" "Did you get an A?" If you truly are motivated about helping your child develop into a champion, you will ask questions about the experience and the process, like, "What did you learn today?" "Did you help a teammate?" And, my favorite question, "Did you figure out how to have fun at working really, really hard?"
És most gondoljunk a saját környezetükben élő Katelyn Ohashikra. Gondoljunk azokra, akik tőlünk várják a gondoskodást és a segítséget. Önök mit mondanak a gyereküknek, mikor hazafelé autóznak? Az ilyen autóutaknak sokkal nagyobb jelentősége van, mint gondolnák. Mire gondolnak ilyenkor? A végeredményre? Vagy örülnek, hogy arra fordíthatják ezt az időt, hogy segítsenek abban, hogy a gyerekből bajnok legyen? Nagyon egyszerű eldönteni. Ha a végeredmény számít, akkor a végeredménnyel kapcsolatban tesznek fel kérdéseket: "Nyertetek?" "Hány pontot szereztetek?" "Kaptál ma ötöst?" Ha az a cél, hogy segítsünk kihozni a gyerekből a bajnokot, a kérdések inkább az élményekkel és a folyamattal magával kapcsolatosak, mint például: "Mit tanultatok ma?" "Segítettél valamelyik csapattársadnak?" És a számomra legkedvesebb kérdés: "Sikerült már rájönnöd, hogyan tudsz keményen dolgozni úgy, hogy közben jól érezd magad?
And then the key is to be very still and listen to their response. I believe that one of the greatest gifts we can give another human being is to silence our minds from the need to be right or the need to formulate the appropriate response and truly listen when someone else is talking. And in silencing our minds, we actually hear our own fears and inadequacies, which can help us formulate our response with more clarity and empathy.
Aztán az a lényeg, hogy maradjunk csöndben, és figyeljünk arra, mit válaszol. Hiszem, hogy a legnagyobb ajándék, amit egy embertársunknak adhatunk az, ha el tudjuk csendesíteni a gondolatainkat, ha nem arra koncentrálunk, hogy igazunk legyen, vagy hogy valami nagyon frappáns választ adjunk, hanem az, hogy ténylegesen odafigyeljünk, mikor a másik beszél. Ha sikerül elcsöndesíteni a gondolatainkat, meghalljunk a saját félelmeinket és hiányosságainkat is, és ez segít abban, hogy világosabban és nagyobb átérzéssel tudjuk megfogalmazni a választ.
Kyla Ross, another one of our gymnasts, is one of the greatest gymnasts in the history of the sport. She's the only athlete to have earned the trifecta: she's a national champion, a world champion and an Olympic champion. She's also not one for small talk, so I was a bit surprised one day when she came to my office, sat on the couch and just started talking -- first about her major, then about graduate school and then about everything else that seemed to pop into her mind. My inner voice whispered to me that something was on her mind, and if I was still and gave her enough time, it would come out. And it did. It was the first time that Kyla had shared with anyone that she had been sexually abused by Larry Nassar, the former USA Gymnastics team doctor, who was later convicted of being a serial child molester. Kyla came forward and joined the army of Nassar survivors who shared their stories and used their voices to invoke positive change for our world.
Kyla Ross egy másik tornászunk, a sporttörténet egyik legnagyobb tornásza. Az egyetlen sportoló, aki három bajnoki címet mondhat magáénak egyszerre: országos bajnok, világbajnok és olimpiai bajnok. Nem az a csevegős típus, ezért kicsit meglepődtem, mikor egy nap bejött az irodámba, leült a kanapéra, és csak úgy mesélni kezdett: hogy milyen szakra jár, meg az egyetemről, aztán meg minden másról, ami épp az eszébe jutott. Az volt az érzésem, hogy bántja valami, és ha nyugton maradok, és adok neki elég időt, el is fogja mondani. És így is lett. Ez volt az első alkalom, hogy Kyla elmondta, hogy Larry Nassar, a válogatott tornászcsapat egykori orvosa szexuálisan zaklatta. Nassart később sorozatban elkövetett gyermekmolesztálásért el is ítélték. Kyla vállalta a nyilvánosságot, és élére állt mindazoknak, akik hozzá hasonlóan Nassar áldozatai voltak, és akik szintén megosztották ezt a történetet másokkal, felemelték a hangjukat, hogy ezzel jobbá tegyék a világot, amelyben élünk.
I felt it was extremely important at that time to provide a safe space for Kyla and our team. And so I chose to talk about this in a few team meetings. Later that year, we won the national championship, and after we did, Kyla came up to me and shared with me the fact that she felt one reason that we'd won was because we had addressed the elephant in the room, the tragedy that had not only rocked the world but that had liberated the truths and the memories in herself and in so many of her friends and her peers. As Kyla said, "Ms. Val, I literally felt myself walk taller as the season went on, and when I walked onto that championship floor, I felt invincible." Simply --
Akkor úgy éreztem, elengedhetetlenül fontos, hogy biztonságos környezetet alakítsak ki Kyla és a csapat többi tagja számára. Így aztán úgy döntöttem, felhozom ezt a témát néhány csapatértekezleten. Később ugyanabban az évben megnyertük az országos bajnokságot. Ekkor Kyla odajött hozzám, és elmondta, hogy szerinte az egyetlen oka, hogy nyertünk, az volt, hogy kiengedtük a szellemet a palackból, és ugyan a tragédia megrázta a világot, de egyben napvilágra került az igazság, és szembe tudtak nézni az emlékeikkel – nemcsak ő, de sok barátja és kortársa is. Ezt mondta: "Ms. Val, úgy éreztem, szó szerint magasabb lettem ebben az évadban, és mikor a tornaszőnyegre léptem, úgy éreztem, senki nem tud legyőzni." Egyszerűen...
(Applause)
(Taps)
Simply because she had been heard.
Egyszerűen azért, mert végre meghallgatták.
As parents, as coaches, as leaders, we can no longer lead from a place where winning is our only metric of success, where our ego sits center stage, because it has been proven that that process produces broken human beings. And I emphatically know that it is absolutely possible to produce and train champions in life in every single walk of life without compromising the human spirit.
Mi, szülők, edzők, vezetők, nem irányíthatjuk az eseményeket úgy, hogy csak a győzelem lebegjen a szemünk előtt, hogy csak az egónk legyen a fontos. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ebből semmi más nem lesz, csak megtört emberi lények. És érzem, hogy tökéletesen lehetséges, hogy úgy neveljük bajnokokat az élet minden területén, hogy ne törjük meg a lelküket.
(Applause)
(Taps)
It starts with defining success for yourself and those under your care and then consistently self-examining whether your actions are in alignment with your goals.
Az egész azzal kezdődik, hogy tisztázzuk mind önmagunk, mind a ránk bízottak számára, hogy mi a siker, és aztán következetesen vizsgáljuk meg, hogy tetteink összhangban vannak-e a céljainkkal.
We are all coaches in some capacity. We all have a collective responsibility to develop champions in life for our world. That is what real success looks like, and in the world of athletics, that is what we call a win-win.
Bizonyos értelemben mindannyian edzők vagyunk. Közös felelősségünk, hogy az élet bajnokait neveljük ki a világnak. Ez a valódi siker. És ez az, amiről a sportban azt mondjuk: ezzel mindenki nyer.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)