I was told to come here and tell you all stories, but what I'd like to do is instead tell you why I'm suspicious of stories, why stories make me nervous. In fact, the more inspired a story makes me feel, very often, the more nervous I get. (Laughter) So the best stories are often the trickiest ones. The good and bad things about stories is that they are a kind of filter. They take a lot of information, and they leave some of it out, and they keep some of it in. But the thing about this filter is that it always leaves the same things in. You're always left with the same few simple stories. There is the old saying that just about every story can be summed up as "a stranger came to town." There is a book by Christopher Booker, where he claims there are really just seven types of stories. There is monster, rags to riches, quest, voyage and return, comedy, tragedy, rebirth. You don't have to agree with that list exactly, but the point is this: if you think in terms of stories, you're telling yourself the same things over and over again. There was a study done, we asked some people-- people were asked to describe their lives. When asked to describe their lives, what is interesting is how few people said "mess". (Laughter) It's probably the best answer, I don't mean that in a bad way. "Mess" can be liberating, "mess" can be empowering, "mess" can be a way of drawing upon multiple strengths. But what people wanted to say was, "My life is a journey." 51% wanted to turn his or her life into a story. 11% said, "My life is a battle." Again, that is a kind of story. 8% said, "My life is a novel." 5% said, "My life is a play." I don't think anyone said, "My life is a reality TV show." (Laughter) But again, we're imposing order on the mess we observe, and it's taking the same patterns, and the thing is when something is in the form of a story, often, we remember it when we shouldn't. So how many of you know the story about George Washington and the cherry tree? It's not obvious that is exactly what happened. The story of Paul Revere, it's not obvious that that is exactly the way it happened. So again, we should be suspicious of stories. We're biologically programmed to respond to them. They contain a lot of information. They have social power. They connect us to other people. So they are like a candy that we're fed when we consume political information, when we read novels. When we read non-fiction books, we're really being fed stories. Non-fiction is, in a sense, the new fiction. The book may happen to say true things, but again, everything's taking the same form of these stories. So what are the problems of relying too heavily on stories? You view your life like this instead of the mess that it is or it ought to be. But more specifically, I think of a few major problems when we think too much in terms of narrative. First, narratives tend to be too simple, for the point of a narrative is to strip it away, not just into 18 minutes, but most narratives you can present in a sentence or two. When you strip away detail, you tend to tell stories in terms of good versus evil, whether it's a story about your own life or a story about politics. I know some things actually are good versus evil, we all know this, right? But I think, as a general rule, we're too inclined to tell the good versus evil story. As a simple rule of thumb, just imagine that every time you're telling a good versus evil story, you're basically lowering your IQ by ten points or more. If you just adopt that as a kind of inner mental habit, it's, in my view, one way to get a lot smarter pretty quickly. You don't have to read any books. Just imagine yourself pressing a button every time you tell the good versus evil story, and by pressing that button, you're lowering your IQ by ten points or more. Another set of stories that are popular-- if you know Oliver Stone's movies, or Michael Moore's movies, you can't make a movie and say: "It was all a big accident." No, it has to be a conspiracy, people plotting together, because in a story, a story is about intention. A story is not about spontaneous order or complex human institutions which are the product of human action, but not of human design. No, a story is about evil people plotting together. So when you hear stories about plots, or even stories about good people plotting things together, just like when you're watching movies, this, again, is reason to be suspicious. As a good rule of thumb, if you're asking: "When I hear a story, when should I be especially suspicious?" If you hear a story and you think: "Wow, that would make a great movie!" (Laughter) That's when the "uh-oh" reaction should pop in a bit more, and you should start thinking in terms of how the whole thing is maybe a bit of a mess. Another common story or storyline is the claim that we "have to get tough". You'll hear this in so many contexts. We have to get tough with the banks. We had to get tough with the labor unions. We need to get tough with some other country, some foreign dictator, someone we're negotiating with. Again, the point is not against getting tough. Sometimes we should get tough. That we got tough with the Nazis was a good thing. But this is again a story we fall back upon all too readily, all too quickly. When we don't really know why something happened, we blame someone, and we say: "We need to get tough with them!" As if it had never occurred to your predecessor, this idea of getting tough. I view it usually as a kind of mental laziness. It's a simple story you tell: "We need to get tough, we needed to get tough, we will have to get tough." Usually, that is a kind of warning signal. Another kind of problem with stories is you can only fit so many stories into your mind at once, or in the course of a day, or even over the course of a lifetime. So your stories are serving too many purposes. For instance, just to get out of bed in the morning, you tell yourself the story that your job is really important, what you're doing is really important (Laughter) and maybe it is, but I tell myself that story even when it's not. And you know what? That story works. It gets me out of bed. It's a kind of self-deception, but the problem comes when I need to change that story. The whole point of the story is that I grab onto it and I hold it, and it gets me out of bed. So when I'm really doing something that is actually just a waste of time, in my mess of a life, I'm too tied into my story that got me out of bed, and ideally, I ought to have some very complex story map in my mind, you know, with combinatorials and a matrix of computation, and the like, but that is not how stories work. Stories in order to work have to be simple, easily grasped, easily told to others, easily remembered. So stories will serve dual and conflicting purposes, and very often they will lead us astray. I used to think I was within the camp of economists, I was one of the good guys, and I was allied with other good guys, and we were fighting the ideas of the bad guys. I used to think that! And probably, I was wrong. Maybe sometimes, I'm one of the good guys, but on some issues, I finally realized: "Hey, I wasn't one of the good guys." I'm not sure I was the bad guy in the sense of having evil intent, but it was very hard for me to get away with that story. One interesting thing about cognitive biases is they are the subject of so many books these days. There's the Nudge book, the Sway book, the Blink book, like the one-title book, all about the ways in which we screw up. And there are so many ways, but what I find interesting is that none of these books identify what, to me, is the single, central, most important way we screw up, and that is that we tell ourselves too many stories, or we are too easily seduced by stories. Why don't these books tell us that? It's because the books themselves are all about stories. The more of these books you read, you're learning about some of your biases, but you're making some of your other biases essentially worse. So the books themselves are part of your cognitive bias. Often, people buy them as a kind of talisman, like: "I bought this book. I won't be 'Predictably Irrational'." (Laughter) It's like people want to hear the worst, so psychologically, they can prepare for it or defend against it. It's why there is such a market for pessimism. But to think that by buying the book gets you somewhere, that's maybe the bigger fallacy. It's just like the evidence that shows that the most dangerous people are those who have been taught some financial literacy. They're the ones who go out and make the worst mistakes. It's the people who realize they don't know anything at all, that end up doing pretty well. A third problem with stories is that outsiders manipulate us using stories, and we all like to think advertising only works on the other guy, but, of course, that's not how it is, advertising works on all of us. So if you're too attached to stories, what will happen is people selling products come along, and they will bundle their product with a story. You're like, "Hey, a free story!" And you end up buying the product, because the product and the story go together. (Laugther) If you think about how capitalism works, there is a bias here. Let's consider two kinds of stories about cars. Story A is: "Buy this car, and you will have beautiful, romantic partners and a fascinating life." (Laughter) There are a lot of people who have a financial incentive to promote that story. But, say, the alternative story is: "You don't actually need a car as nice as your income would indicate. What you usually do is look at what your peers do and copy them. That is a good heuristic for lots of problems, but when it comes to cars, just buy a Toyota." (Laughter) Maybe Toyota has an incentive there, but even Toyota is making more money off the luxury cars, and less money off the cheaper cars. So if you think which set of stories you end up hearing, you end up hearing the glamor stories, the seductive stories, and again I'm telling you, don't trust them. There are people using your love of stories to manipulate you. Pull back and say: "What are the messages, what are the stories that no one has an incentive to tell?" Start telling yourself those, and then see if any of your decisions change. That is one simple way. You can never get out of the pattern of thinking in terms of stories, but you can improve the extent to which you think in stories, and make some better decisions. So if I'm thinking about this talk, I'm wondering, of course, what is it you take away from this talk? What story do you take away from Tyler Cowen? One story you might be like the story of the quest. "Tyler was a man on a quest. Tyler came here, and he told us not to think so much in terms of stories." That would be a story you could tell about this talk. (Laughter) It would fit a pretty well-known pattern. You might remember it. You could tell it to other people. "This weird guy came, and he said, 'Don't think in terms of stories. Let me tell you what happened today!'" (Laughter) And you tell your story. (Laugther) Another possibility is you might tell a story of rebirth. You might say, "I used to think too much in terms of stories (Laughter) but then I heard Tyler Cowen (Laughter) and now I think less in terms of stories!" That too is a narrative you will remember, you can tell to other people, and again, it may stick. You also could tell a story of deep tragedy. "This guy Tyler Cowen came (Laughter) and he told us not to think in terms of stories, but all he could do was tell us stories (Laughter) about how other people think too much in terms of stories." (Laughter) So, today, which is it? Is it like quest, rebirth, tragedy? Or maybe some combination of the three? I'm really not sure, and I'm not here to tell you to burn your DVD player and throw out your Tolstoy. To think in terms of stories is fundamentally human. There is a Gabriel Garcia Marquez memoir "Living to Tell the Tale" that we use memory in stories to make sense of what we've done, to give meaning to our lives, to establish connections with other people. None of this will go away, should go away, or can go away. But again, as an economist, I'm thinking about life on the margin, the extra decision. Should we think more in terms of stories, or less in terms of stories? When we hear stories, should we be more suspicious? And what kind of stories should we be suspicious of? Again, I'm telling you it's the stories, very often, that you like the most, that you find the most rewarding, the most inspiring. The stories that don't focus on opportunity cost, or the complex, unintended consequences of human action, because that very often does not make for a good story. So often a story is a story of triumph, a story of struggle; there are opposing forces, which are either evil or ignorant; there is a person on a quest, someone making a voyage, and a stranger coming to town. And those are your categories, but don't let them make you too happy. (Laughter) As an alternative, at the margin - again, no burning of Tolstoy - but just be a little more messy. If I actually had to live those journeys, and quests, and battles, that would be so oppressive to me! It's like, my goodness, can't I just have my life in its messy, ordinary - I hesitate to use the word - glory but that it's fun for me? Do I really have to follow some kind of narrative? Can't I just live? So be more comfortable with messy. Be more comfortable with agnostic, and I mean this about the things that make you feel good. It's so easy to pick out a few areas to be agnostic in, and then feel good about it, like, "I am agnostic about religion, or politics." It's a kind of portfolio move you make to be more dogmatic elsewhere, right? (Laughter) Sometimes, the most intellectually trustworthy people are the ones who pick one area, and they are totally dogmatic in that, so pig-headedly unreasonable, that you think, "How can they possibly believe that?" But it soaks up their stubbornness, and then, on other things, they can be pretty open-minded. So don't fall into the trap of thinking because you're agnostic on some things, that you're being fundamentally reasonable about your self-deception, your stories, and your open-mindedness. (Laughter) [Think about] this idea of hovering, of epistemological hovering, and messiness, and incompleteness, [and how] not everything ties up into a neat bow, and you're really not on a journey here. You're here for some messy reason or reasons, and maybe you don't know what it is, and maybe I don't know what it is, but anyway, I'm happy to be invited, and thank you all for listening. (Laughter) (Applause)
Azt mondták, jöjjek ide, és meséljek el mindent önöknek. Ehelyett azonban azt szeretném elmondani, miért nem hiszek a történetekben, miért leszek tőlük ideges. Valójában minél jobban magával ragad egy történet, annál idegesebb leszek tőle. (Nevetés) A legjobb történetek tehát gyakran a legfurfangosabbak. A történetek jó és rossz oldala az, hogy szűrőként működnek. Fognak egy halom információt, egy részét kihagyják, más részét megtartják. De az a gond ezzel a szűrővel, hogy mindig ugyanaz akad fenn rajta. Mindig ugyanaz a néhány egyszerű történet marad nekünk. Van az a régi mondás, minden történetre igaz: "Messziről jött ember azt mond, amit akar". Christopher Booker írt egy könyvet, ebben kifejti, hogy hétféle történettípus létezik. Van szörnyes, meggazdagodós, keresős, utazós-hazatérős, komédia, tragédia és újjászületés. Nem kell egyetérteni ezzel a listával, a lényeg az, hogy aki történetekben gondolkodik, az újra meg újra ugyanazokat meséli el magának. Készült egy tanulmány, megkértünk néhány embert – hogy jellemezzék az életüket. Amikor erre megkértük őket, érdekes módon csak kevesen mondták azt, hogy "káosz". (Nevetés) Valószínűleg ez a legjobb válasz, nem rossz értelemben gondolom. A "káosz" felszabadító lehet, a "káosz" erőt adhat, a "káosz" különféle erők előnyös felhasználását teszi lehetővé. De az emberek inkább azt mondták: "Az életem egy utazás." 51 százalékuk akarta történetbe foglalni az életét. 11% azt mondta: "Az életem egy csata." Ez is egy történettípus, ugyebár. 8% szerint: "Az életem egy regény." 5% szerint: "Az életem egy dráma." Senki nem mondta, hogy "Az életem egy valóságshow." (Nevetés) De ismétlem, rendet vágunk a megfigyelt zűrzavaron, és ez bizonyos mintákat követ, és ha valami történetté alakul, általában nem úgy emlékszünk rá, ahogy kéne. Önök közül hányan ismerik George Washington és a cseresznyefa történetét? Nem biztos, hogy pontosan úgy esett meg. Vagy Paul Revere története sem biztos, hogy pontosan úgy esett meg. Tehát mindig gyanakodva kéne fogadnunk a történeteket. Biológiailag úgy lettünk programozva, hogy reagáljunk rájuk. Számos információt tartalmaznak. Társadalmi erejük van. Összekötnek minket egymással. Olyanok, mint a cukorka, amit megeszünk, amikor politikai híreket fogyasztunk, amikor regényeket olvasunk. Amikor szakirodalmat olvasunk, történetekből táplálkozunk. Az ismeretterjesztő irodalom valójában az új szépirodalom. Egy könyvben akár igaz történetek is lehetnek, de ismétlem: minden megfelel valamelyik történettípusnak. Hanem mi a gond azzal, ha túlságosan a történetekre támaszkodunk? Eszerint látjuk az életünket, ahelyett, hogy káoszként látnánk, ahogy pedig kéne. Még pontosabban, néhány súlyosabb problémáról van szó, amikor túl sokat foglalkozunk az elbeszéléssel. Először is, az elbeszélés leegyszerűsítésre törekszik, mert lényegi eleme a fölösleges részek kiszórása, nemcsak tizennyolc percben, hanem a legtöbb elbeszélés elmondható egy vagy két mondatban. Amikor kiszórjuk a részleteket, hajlamosak vagyunk a jó és rossz küzdelméről mesélni, akár saját élettörténetünkről, akár politikai történetről van szó. Tudom, vannak dolgok, amik a jó és rossz harcáról szólnak, ugye? De szerintem általános szabály, hogy túlzásba visszük az erről szóló történeteket. Egyszerű alapszabály: képzeljék csak el, valahányszor erről a harcról mesélnek, alapvetően tíz vagy több ponttal csökken az intelligenciahányadosuk. Ha ezt elfogadják belső mentális szokásként, állítom, gyors lehetőségük nyílik arra, hogy jóval okosabbak legyenek. Nem kell könyveket elolvasni. Csak képzeljék el, hogy amikor a jó és rossz harcát mesélik, mindig megnyomnak egy gombot, és ha ezt megnyomják, tíz vagy több ponttal csökkentik az IQ-jukat. A másik népszerű történettípus – ha ismerik Oliver Stone vagy Michael Moore filmjeit, nem rendezhetnek így egyetlen filmet sem: "Az egész merő véletlen volt." Nem, biztosan konspiráció történt, az emberek összeesküvést szőttek, mert egy történetben a mese a szándékosságról szól. Nem spontán rendről, nem bonyolult emberi intézményekről, amik emberi cselekvésből, de nem emberi tervezésből adódnak. Nem, a történet gonosz emberek ármánykodásáról szól. Úgyhogy amikor ilyenekről hallunk, vagy jó emberekről, akik szövetkeznek, olyan, mintha filmet néznénk, és mint mondtam, ez gyanakvásra ad okot. Érdemes ilyenkor feltenni a kérdést: "Egy történetet hallgatva mikor kell különösen gyanakodnom?" Ha egy történetet hallgatva azt gondoljuk: "Hű, mekkora film lenne ebből!" (Nevetés) Ez az, amikor az "ajaj" reakciónak kicsit jobban fel kéne villannia, és el kéne gondolkodnunk arról, hogy az egész dolog talán kicsit kaotikus. A másik szokásos sztori vagy téma az a közhely, hogy "keménynek kell lenni". Sokféle összefüggésben hallhatjuk. Keménynek kell lenni a bankkal. Keménynek kell lenni a szakszervezettel. Keménynek kell lenni egy másik országgal, egy külföldi diktátorral, egy tárgyalópartnerrel. Ismétlem, nem a keménységgel van a gond. Néha bizony keménynek kell lennünk. Jó, hogy keményen léptünk fel a nácik ellen. De ez is olyan történet, amihez mindig túl készségesen, túl hamar visszatérünk. Amikor nem igazán tudjuk, miért történt valami, bűnbakot keresünk, és azt mondjuk: "Keménynek kell lennünk velük!" Mintha elődeinkben sosem merült volna fel ez e keménykedős gondolat. Szinte mindig úgy látom, ez egyfajta szellemi tunyaság. Egyszerű történetet mesélünk: "Keménynek kell lennünk, keménynek kellett lennünk, mindig legyünk kemények." Ez általában valamilyen intő jel. A történetekkel az a másik gond, hogy egyszerre, vagy egy nap alatt, vagy egész életünkben csak töredéket tudunk belőlük befogadni. Így a történeteink túl sok célt szolgálnak. Például ahhoz, hogy egyáltalán reggel felkeljünk, bemeséljük magunknak, hogy a munkánk milyen fontos, amit teszünk, mennyire fontos, (Nevetés) és talán tényleg az, de akkor is bemesélem magamnak, ha nem így van. És tudják, mit? A történet működik. Felkelek az ágyból. Ez egyfajta önámítás, de a gond akkor van, amikor át kell írnom a történetet. A sztori lényege az, hogy megragadom és megtartom, és kiugraszt az ágyból. Így amikor tényleg valami olyat teszek, ami csak időfecsérlés életem káoszában, túlságosan kötődöm kiugrasztós történetemhez, és az lenne ideális, ha valami nagyon összetett vázlat lenne a fejemben, tudják: kombinációk, számítási mátrix és effélék, de a történetek nem így működnek. Működésük alapfeltétele az egyszerűség, könnyen érthetőség, könnyű legyen másoknak elmesélni, megjegyezni. Így kettős és ellentmondó célokat szolgálnak, és nagyon gyakran félrevezetnek. Sokszor gondoltam úgy, hogy a közgazdászok táborában vagyok, én vagyok az egyik jófiú, szövetkezem más jófiúkkal, és együtt harcolunk a rosszfiúk elképzelései ellen. Mindig erre gondoltam! És valószínűleg tévedtem. Lehet, hogy néha én voltam az egyik jófiú, de néhány kérdésben végül megértettem: "Hé, most nem voltam jófiú!" Az sem biztos, hogy rossz voltam, legalábbis szándékosan biztos nem, de nagyon nehéz volt megúsznom azt a történetet. A kognitív előítéletek egyik érdekessége, hogy oly sok kortárs könyv témáját jelentik. Van Ösztökélés [Nudge], Ingadozás [Sway], Ösztönösen [Blink] könyv, egyszavas könyvcímként minden arról szól, hogy hogyan szúrunk el dolgokat. És sokféleképp lehet elszúrni, de ami igazán érdekes, hogy egyik könyv sem említi az elszúrás egyetlen, központi, legfontosabb módját, mégpedig azt, hogy túl sok történetet mesélünk be magunknak, vagy túl könnyen hagyjuk, hogy a történetek elcsábítsanak. Erről miért nem szólnak ezek a könyvek? Azért, mert a könyvek maguk is történetekről szólnak. Minél több könyvet olvasunk, annál többet tudunk meg egyes előítéleteinkről, viszont a többi előítéletünk annál rosszabb lesz. Tehát a könyvek maguk is a kognitív előítélet részei. Az emberek gyakran talizmánként vesznek könyvet: "Megvettem. Nem leszek <i>Kiszámíthatóan Irracionális</i>." (Nevetés) Mint akik a legrosszabbat akarják hallani, így pszichésen felkészülhetnek, vagy védekezhetnek ellene. Ezért van akkora piaca a pesszimizmusnak. De nagyobb tévedés azt hinni, hogy ha megvesszük a könyvet, azzal előrébb jutunk. Olyan, mint annak bizonygatása, hogy azok a legveszélyesebbek, akik valamilyen pénzügyi műveltséget szereztek. Ők azok, akik jönnek, és hibát hibára halmoznak. Viszont azok, akik tisztában vannak vele, hogy nem tudnak mindent, végül egész jól teljesítenek. A harmadik probléma az, hogy kívülállók történetekkel manipulálnak minket, és szívesen hisszük azt, hogy a hirdetések csak másokra hatnak, de természetesen ez nem így van, a hirdetések mindannyiunkra hatnak. Ha tehát túlzottan kötődünk a történetekhez, az lesz, hogy az emberek ezek mentén fognak eladni, és történetbe csomagolják árucikkeiket. Valahogy így: "Hé, ingyen sztori!" És végül megvesszük az árut, mert a történettel együtt jár. (Nevetés) Ha a kapitalizmus működésén töprengünk, van itt egy ellentmondás. Nézzünk kétféle autós történetet. Első: "Vedd meg ezt az autót, és csodálatos életed lesz, gyönyörű, romantikus partnerekkel." (Nevetés) Sokan vannak, akik anyagi motivációból hirdetik ezt a sztorit. De itt az alternatív változat: "Nem is kell neked olyan szép autó, mint amit megengedhetsz magadnak. Általában azt lesed és másolod, amit a többiek tesznek. Ez jó megoldási módszer sok problémára, de ha autókról van szó, csak vegyél egy Toyotát." (Nevetés) A Toyota lehet motiváló tényező, de még a Toyota is több pénzt hoz a luxusautókból, és kevesebbet az olcsóbbakból. Ha átgondoljuk, milyen történeteket hallgatunk szívesen: egyértelműen az elbűvölőket, csábítókat, de ismétlem: ne bízzanak ezekben. Vannak, akik szerelmi történetekkel manipulálnak minket. Álljanak meg egy szóra: "Mik azok az üzenetek, mik azok a sztorik, amiket senki nem mesél szívesen?" Kezdjék el ezeket mesélni, és észreveszik, ha befolyásolja egyik döntésüket. Ez egy egyszerű módszer. Történetekben gondolkodva sosem tudunk kikeveredni a sablonjainkból, de a mértékét finomíthatjuk, és jobb döntéseket hozhatunk. Persze, erre az előadásra gondolva kíváncsi vagyok, mit visznek magukkal belőle? Milyen sztorit visznek el Tyler Cowentől? Az egyik talán olyan lesz, mint a küldetéstörténet. "Tyler egy küldetés hőse volt. Idejött, és jól megmondta: ne agyaljunk sokat a történeteken." Lehet, hogy előadás után ilyen történetet mesélnek. (Nevetés) Illene a jól ismert sémába. Emlékeznének rá. Elmesélhetnék másoknak. "Jött ez a fura fickó, azt mondta: 'Ne történetekben gondolkodjanak! Hadd meséljem el, mi történt ma!'" (Nevetés) És önök is elmesélik a sztorijukat. (Nevetés) A másik lehetőségük az újjászületés-történet lenne. Így szólhatnak: "Túl sokat szoktam történetekben gondolkodni, (Nevetés) de aztán meghallgattam Tyler Cowent, (Nevetés) és már kevesebbszer elmélkedem rajtuk!" Ez is elbeszélés, ugye, tudják, mesélhetik másoknak, és ismételten: talán megragad. Mély tragédiaként is mesélhetik. "Jött ez a fickó, a Tyler Cowen, (Nevetés) és elmondta, hogy ne sztorikban gondolkodjunk, de egyfolytában csak sztorizgatott (Nevetés) arról, hogy mások túl sokat gondolkodnak történetekben." (Nevetés) Ma tehát melyik legyen? Küldetés, újjászületés, tragédia? Vagy talán a három kombinációja? Tényleg nem tudom biztosan, és nem mondhatom azt önöknek, hogy égessék el DVD-lejátszójukat, és dobják ki Tolsztojt. A történetekben gondolkodás alapvető emberi tulajdonság. García Márquez írt egy emlékiratot: "Azért élek, hogy elmeséljem az életemet", arra használjuk emlékeinket, hogy értelmet adjunk annak, amit tettünk, jelentést adjunk életüknek, kapcsolatokat teremtsünk másokkal. Ebből semmi sem múlik el, nem kell elmúlnia, nem múlhat el. De közgazdászként állítom, marginálisan gondolok az életre, extra döntésként. Többet vagy kevesebbet kell-e történetekben gondolkodnunk? Legyünk-e gyanakvóbbak történeteket hallva? És milyen fajta történetekre gyanakodjunk? Ismétlem, többnyire a történetek azok, amik a legjobban tetszenek, amik a legjobban esnek, amik annyira inspirálóak. A történetek nem az alternatív költségekre helyezik a hangsúlyt, vagy emberi cselekvések bonyolult, akaratlan következményeire, ezekből ugyanis általában nem születnek jó sztorik. Egy sztori többnyire diadalmas, küzdelemről szól; egymásnak feszülő erőkről, amik vagy gonoszak, vagy tudatlanok; van, aki küldetést teljesít, másvalaki vándorúton van, és idegen érkezik a városba. És ezek az önök kategóriái, de ne legyenek tőlük túl boldogok. (Nevetés) Alternatívaként marginálisan – mondom: ne égessék el Tolsztojt, – csak legyenek kicsit rendezetlenebbek. Szörnyen nyomasztó lenne nekem, ha át kéne élnem azokat az utazásokat, küldetéseket és csatákat! Te jó ég, olyan, mintha nem a saját életem lenne, a maga kaotikus, szokásos – nem is tudom, mondjam-e – dicsőségében? De ha nekem így jó? Muszáj követnem néhány elbeszélés-típust? Nem élhetnék csak úgy? Fogadjuk csak el a káoszt. Legyünk szabadgondolkodók, vagyis érezzük jól magunkat a saját életünkben. Olyan könnyű kipróbálni néhány területen, aztán jön a jó érzés, valahogy így: "Vallás vagy politika terén szabadgondolkodó vagyok." Nem olyan, mint egy portfólió, amitől másutt dogmatikusabbnak kell lennünk? (Nevetés) Előfordul, hogy a legértelmesebb megbízható emberek fognak egy területet, és ott teljesen dogmatikusak, értelmetlenül fafejűek, és csak nézünk: "Hogy hihetik ezt?" De felszívja a makacsságukat, aztán más dolgokban egész nyitottan gondolkodnak. Ne higgyük hát, hogy csak azért, mert van, amiről szabadon gondolkodunk, alapvetően ésszerűen gondolkodunk önámításunkról, történeteinkről és nyitott felfogásunkról. (Nevetés) [Átgondolva] a lebegés gondolatát, az ismeretelméleti lebegését, a rendezetlenséget és tökéletlenséget, [és hogy] nem lesz mindenből szép masni, és tényleg nem utazáson veszünk részt. Valamilyen zavaros okból vagy okokból vagyunk itt, és talán nem tudják, miért, és talán én sem tudom, miért, de boldog vagyok, hogy meghívtak, és köszönöm, hogy meghallgattak. (Nevetés) (Taps)