The job of uncovering the global food waste scandal started for me when I was 15 years old. I bought some pigs. I was living in Sussex. And I started to feed them in the most traditional and environmentally friendly way. I went to my school kitchen, and I said, "Give me the scraps that my school friends have turned their noses up at." I went to the local baker and took their stale bread. I went to the local greengrocer, and I went to a farmer who was throwing away potatoes because they were the wrong shape or size for supermarkets. This was great. My pigs turned that food waste into delicious pork. I sold that pork to my school friends' parents, and I made a good pocket money addition to my teenage allowance.
15 évesen kezdtem el feszegetni az ételpazarlás témakörét. Disznókat vettem. Sussex-ben laktam. A lehető leghagyományosabb és legkörnyezetbarátabb módon etettem őket. Elmentem a suli konyhájára, és azt mondtam, "Adjátok nekem a maradékot, amit az iskolatársaim lesajnáltak." Elmentem a pékhez is, és elkértem a lejárt kenyereket. Aztán a zöldségeshez, majd egy gazdához, aki kidobálta a krumplikat, mert azok nem feleltek meg a szupermarketek alaki és méretbeli előírásainak. Szuper volt. A malacaim az elpazarolt ennivalót sertéshússá alakították. Eladtam a húst az iskolatársaim szüleinek, és kerestem egy kis pénzt a havi zsebpénzem mellé.
But I noticed that most of the food that I was giving my pigs was in fact fit for human consumption, and that I was only scratching the surface, and that right the way up the food supply chain, in supermarkets, greengrocers, bakers, in our homes, in factories and farms, we were hemorrhaging out food. Supermarkets didn't even want to talk to me about how much food they were wasting. I'd been round the back. I'd seen bins full of food being locked and then trucked off to landfill sites, and I thought, surely there is something more sensible to do with food than waste it.
De feltűnt, hogy a maradékok nagy része tulajdonképpen emberi fogyasztásra alkalmas állapotban volt, és hogy csak a felületét érintettem ennek a témának. A táplálék-kínálat lánc tetején levő szupermarketekben, üzletekben, pékségekben, otthon, a gyárainkban, farmjainkon dől az étel a szemétbe. Az üzletek szóba sem akartak állni velem azzal kapcsolatban, hogy mennyi élelmiszert pazarolnak. A hátsó bejáratoknál próbálkoztam. Láttam kukákat tele étellel, ahogy lezárják őket és viszik a szemétlerakatra, és azt gondoltam, csak kell legyen valami értelmes, amire fel tudjuk használni az ennivalót, ahelyett, hogy kidobjuk.
One morning, when I was feeding my pigs, I noticed a particularly tasty-looking sun-dried tomato loaf that used to crop up from time to time. I grabbed hold of it, sat down, and ate my breakfast with my pigs. (Laughter) That was the first act of what I later learned to call freeganism, really an exhibition of the injustice of food waste, and the provision of the solution to food waste, which is simply to sit down and eat food, rather than throwing it away. That became, as it were, a way of confronting large businesses in the business of wasting food, and exposing, most importantly, to the public, that when we're talking about food being thrown away, we're not talking about rotten stuff, we're not talking about stuff that's beyond the pale. We're talking about good, fresh food that is being wasted on a colossal scale.
Egyik reggel, amikor a malacokat etettem, megakadt a szemem egy különösen gusztusos paradicsomos cipón, ami újra és újra felbukkant. Megragadtam hát, leültem, és együtt reggeliztem a malacokkal. (Nevetés) Ez volt az első lépése annak, amit végül "szabadganizmusnak" hívtam, a hallatlan ennivaló-pazarlás szemléltetésének, és a megoldás felmutatásának, ami egész egyszerűen annyi, hogy leülünk és megesszük az ételt, ahelyett, hogy kidobjuk. Ez egy módszer lett arra, hogy szembesítsük a nagyobb vállalkozásokat az élelmiszer-pazarlással, és hogy felhívjuk a nyilvánosság figyelmét arra, hogy amikor ételkidobásról beszélünk, nem romlott, vagy lejárt szavatosságú ételről van szó. Jó, friss ételről beszélünk, amit hatalmas mennyiségekben pazarlunk.
Eventually, I set about writing my book, really to demonstrate the extent of this problem on a global scale. What this shows is a nation-by-nation breakdown of the likely level of food waste in each country in the world. Unfortunately, empirical data, good, hard stats, don't exist, and therefore to prove my point, I first of all had to find some proxy way of uncovering how much food was being wasted. So I took the food supply of every single country and I compared it to what was actually likely to be being consumed in each country. That's based on diet intake surveys, it's based on levels of obesity, it's based on a range of factors that gives you an approximate guess as to how much food is actually going into people's mouths. That black line in the middle of that table is the likely level of consumption with an allowance for certain levels of inevitable waste. There will always be waste. I'm not that unrealistic that I think we can live in a waste-free world. But that black line shows what a food supply should be in a country if they allow for a good, stable, secure, nutritional diet for every person in that country. Any dot above that line, and you'll quickly notice that that includes most countries in the world, represents unnecessary surplus, and is likely to reflect levels of waste in each country.
Végül nekiálltam megírni egy könyvet, hogy bemutassam, mekkora méreteket ölt ez a probléma globális szinten. Ebből kiderül, hogy nemzetenként mennyi ételt dobunk ki a világ minden országában. Sajnos tapasztalati adat, jó, tényszerű statisztika nem létezik, így az érveim bizonyításához először is találnom kellett egy közvetett megoldást arra, hogy kiderítsem, mennyi ételt pazarlunk. Vettem az élelmiszer-kínálatot országonként, és összehasonlítottam az ország fogyasztási adataival. Ezek étrendfelméréseken, túlsúlystatisztikákon, tényezők széles skáláján alapulnak, s adnak egy megközelítő képet arról, hogy mennyi étel is kerül az emberek szájába. Ez a fekete vonal a grafikon közepén jelöli a valószínűen indokolt fogyasztást, számolva bizonyos mennyiségű elkerülhetetlen felesleggel. Mindig lesz egy kis felesleg. Nem hiszek abban én sem, hogy teljesen szemétmentes világban tudnánk élni. De a fekete vonal mutatja, mennyi ennivaló szükséges egy országban, ahol minden egyes személynek jut megfelelő minőségű, elegendő, tápláló étrend. Minden pötty ami a fekete vonal felett van, és hamar látjuk, hogy ez a világ legtöbb országa, szükségtelen felesleget jelöl, és ezzel meg is mutatja a kárbaveszett étel arányát minden országban.
As a country gets richer, it invests more and more in getting more and more surplus into its shops and restaurants, and as you can see, most European and North American countries fall between 150 and 200 percent of the nutritional requirements of their populations. So a country like America has twice as much food on its shop shelves and in its restaurants than is actually required to feed the American people.
Ahogy egy ország gazdagodik, egyre többet fektet abba, hogy minél több felesleg jusson el a boltokig, éttermekig, és amint látják, a legtöbb európai és észak-amerikai ország 150 és 200 százalék közé eső túltermelést produkál a népesség szükségleteihez képest. Amerikában például kétszer annyi étel van a boltok polcain és az éttermekben, mint amennyire a lakosságnak valójában szüksége van.
But the thing that really struck me, when I plotted all this data, and it was a lot of numbers, was that you can see how it levels off. Countries rapidly shoot towards that 150 mark, and then they level off, and they don't really go on rising as you might expect. So I decided to unpack that data a little bit further to see if that was true or false. And that's what I came up with. If you include not just the food that ends up in shops and restaurants, but also the food that people feed to livestock, the maize, the soy, the wheat, that humans could eat but choose to fatten livestock instead to produce increasing amounts of meat and dairy products, what you find is that most rich countries have between three and four times the amount of food that their population needs to feed itself. A country like America has four times the amount of food that it needs.
Ami leginkább megdöbbentett az adat szűrése közben, és ez jó sok szám volt, hogy látszott, hogyan stabilizálódik ez a trend. Hamar túllépték a 150-es vonalat az országok, és felette egyenletesen oszlanak el, nem emelkednek tovább, ahogy az várható. Tovább boncolgattam az adathalmazt, hogy lássam, mi az igazság. A következőre jutottam. Ha nem csak azt az élelmiszert adjuk hozzá, ami a boltokban és éttermekben köt ki, hanem a takarmányokat is, a kukoricát, szóját, gabonát, amit emberek is ehetnének, de inkább az állatok hízlalására szánnak, hogy több hús és tejtermék legyen, akkor kiderül, hogy a legtöbb gazdag országban három-, négyszeres túltermelés van a népesség szükségleteihez képest. Egy Amerikához hasonló országban a kelleténél négyszer több ennivaló van.
When people talk about the need to increase global food production to feed those nine billion people that are expected on the planet by 2050, I always think of these graphs. The fact is, we have an enormous buffer in rich countries between ourselves and hunger. We've never had such gargantuan surpluses before. In many ways, this is a great success story of human civilization, of the agricultural surpluses that we set out to achieve 12,000 years ago. It is a success story. It has been a success story. But what we have to recognize now is that we are reaching the ecological limits that our planet can bear, and when we chop down forests, as we are every day, to grow more and more food, when we extract water from depleting water reserves, when we emit fossil fuel emissions in the quest to grow more and more food, and then we throw away so much of it, we have to think about what we can start saving.
Amikor felmerül, hogy a 2050-re jósolt 9 milliárd ember ellátásához növelni kell a globális élelmiszer-mennyiséget, mindig ezek a grafikonok jutnak eszembe. Az igazság az, hogy az éhínség és köztünk hatalmas tartalék van még a fejlett országokban. Soha nem volt még ekkora mértékű túltermelés. Sok tekintetben ez az emberiség sikersztorijának is tekinthető a mezőgazdaság hihetetlen hatékonyságának, a célnak, amit 12000 éve kitűztünk magunk elé. Ez egy hatalmas siker, egész eddig egy sikertörténet volt. De most szembesülnünk kell azzal, hogy lassan elérjük a bolygó ökológiai határait, és miközben minden nap irtjuk az erdőket, hogy még több és több ennivalót termeljünk, miközben az egyre fogyó vízállományt csapoljuk, és folyamatosan égetjük a kőolajat a még több és több élelmiszer előállításához, majd miután a nagy részét kidobjuk, el kell gondolkozzunk azon, hol kezdhetnénk spórolni.
And yesterday, I went to one of the local supermarkets that I often visit to inspect, if you like, what they're throwing away. I found quite a few packets of biscuits amongst all the fruit and vegetables and everything else that was in there. And I thought, well this could serve as a symbol for today.
Tegnap elmentem az egyik helyi boltba, ahová sokat járok, hogy ellenőrizzem, ha úgy tetszik, hogy miket dobnak ki. Jópár kekszes zacskót találtam a gyümölcsök és zöldségek között, és még sok egyebet. Azt jutott eszembe, hogy ez jó lesz mára, szemléltetni.
So I want you to imagine that these nine biscuits that I found in the bin represent the global food supply, okay? We start out with nine. That's what's in fields around the world every single year. The first biscuit we're going to lose before we even leave the farm. That's a problem primarily associated with developing work agriculture, whether it's a lack of infrastructure, refrigeration, pasteurization, grain stores, even basic fruit crates, which means that food goes to waste before it even leaves the fields. The next three biscuits are the foods that we decide to feed to livestock, the maize, the wheat and the soya. Unfortunately, our beasts are inefficient animals, and they turn two-thirds of that into feces and heat, so we've lost those two, and we've only kept this one in meat and dairy products. Two more we're going to throw away directly into bins. This is what most of us think of when we think of food waste, what ends up in the garbage, what ends up in supermarket bins, what ends up in restaurant bins. We've lost another two, and we've left ourselves with just four biscuits to feed on. That is not a superlatively efficient use of global resources, especially when you think of the billion hungry people that exist already in the world.
Képzeljék el, hogy ez a kilenc keksz, amit tegnap a kukában találtam, a globális élelmiszerkészletet jelenti, OK? Kilenccel indítunk. Ennyi van a világ farmjain minden évben. Az első keksz elvész még mielőtt elhagynánk a farmot. Ez elsősorban a mezőgazdasági munkák problémáiból adódik, mint az infrastruktúra, hűtés, vagy pasztőrizálás hiánya, silók, vagy akár egyszerű gyümölcstárolók hiánya, ami miatt kárba vész az étel még mielőtt elhagyná a termelőt. A következő három keksz a takarmánynak kikiáltott élelmiszert szemlélteti: kukoricát, gabonát, szóját. Sajnos a jószágaink nem túl hatékonyak, ennek kétharmadát ürülékké és hővé alakítják, így kettőt elvesztettünk, és csak ezt az egyet nyertük meg hús és tejtermékek formájában. További kettőt egyenesen a kukába hajítunk. A legtöbben erre gondolnak élelmiszer pazarlás alatt, hogy mi kerül a szemétbe, a boltok kukáiba, az éttermek kukáiba. Megint kettőt elvesztettünk tehát, és mindössze négy darab maradt, amit meg is eszünk. Ez nem éppen szuperhatékony módja a globális javak felhasználásának, főleg ha a világ többmilliárd éhező emberére gondolunk.
Having gone through the data, I then needed to demonstrate where that food ends up. Where does it end up? We're used to seeing the stuff on our plates, but what about all the stuff that goes missing in between?
Átfésülve az adatokat, azt is meg kellett vizsgálnom, hogy hol köt ki ez a sok élelmiszer. Hova jut? Megszoktuk, hogy az étel a tálunkon van, de mi történik mindazzal, ami a folyamat közben elvész?
Supermarkets are an easy place to start. This is the result of my hobby, which is unofficial bin inspections. (Laughter) Strange you might think, but if we could rely on corporations to tell us what they were doing in the back of their stores, we wouldn't need to go sneaking around the back, opening up bins and having a look at what's inside. But this is what you can see more or less on every street corner in Britain, in Europe, in North America. It represents a colossal waste of food, but what I discovered whilst I was writing my book was that this very evident abundance of waste was actually the tip of the iceberg. When you start going up the supply chain, you find where the real food waste is happening on a gargantuan scale.
A boltok jó kiindulási pontok. Tulajdonképpen ez az eredménye a hobbimnak, a nem hivatalos kukaellenőrzésnek. Furcsa, gondolhatnánk, de ha a vállalatok elárulnák, hogy mi történik a boltjaik mögött, akkor nem kéne a hátsó ajtónál szaglászni, kukákban turkálni, hogy megnézzük, mi van bennük. De nagyjából ezt látjuk szinte minden utcán Nagy-Britanniában, Európában, és Észak-Amerikában. Hihetetlen mértékű élelmiszer-pazarlást jelent, de arra jöttem rá a könyvem írása közben, hogy ez a szembetűnő pazarlás csupán a jéghegy csúcsa. Ahogy haladunk felfele a termelési folyamaton, látjuk, hogy az élelmiszer pazarlás hol ölt gigantikus méreteket.
Can I have a show of hands if you have a loaf of sliced bread in your house? Who lives in a household where that crust -- that slice at the first and last end of each loaf -- who lives in a household where it does get eaten? Okay, most people, not everyone, but most people, and this is, I'm glad to say, what I see across the world, and yet has anyone seen a supermarket or sandwich shop anywhere in the world that serves sandwiches with crusts on it? (Laughter) I certainly haven't. So I kept on thinking, where do those crusts go? (Laughter) This is the answer, unfortunately: 13,000 slices of fresh bread coming out of this one single factory every single day, day-fresh bread. In the same year that I visited this factory, I went to Pakistan, where people in 2008 were going hungry as a result of a squeeze on global food supplies. We contribute to that squeeze by depositing food in bins here in Britain and elsewhere in the world. We take food off the market shelves that hungry people depend on.
Tegye fel a kezét, akinél van otthon szeletelt kenyér. Melyiküknél szokták a szélét -- az első és az utolsó szeletet -- melyiküknél szokták a szélét is megenni? OK, a legtöbb ember, nem mindenki, de a legtöbben, és szerencsére ezt látom szerte a világon, de látott már valaki olyan boltot vagy szendvicsbárt bárhol a világon, ahol a héját is beletették a szendvicsbe? (Nevetés) Én biztos nem. Tovább gondolkoztam - hova kerül a héja? (Nevetés) A válasz sajnos a következő: 13 000 szelet friss kenyér hagyja el ezt az egyetlen gyárat minden áldott nap. Ugyanabban az évben, amikor ezt a gyárat meglátogattam, Pakisztánba is elmentem, ahol 2008-ban éheztek az emberek, a globális élelmiszerpiac megszorításainak következtében. Azzal, hogy itt Nagy-Britanniában és máshol a világon a kukába küldjük az ételt, hozzájárulunk ehhez a megszorításhoz. Azt az ételt vesszük le a polcról, amire az éhezőknek szüksége van.
Go one step up, and you get to farmers, who throw away sometimes a third or even more of their harvest because of cosmetic standards. This farmer, for example, has invested 16,000 pounds in growing spinach, not one leaf of which he harvested, because there was a little bit of grass growing in amongst it. Potatoes that are cosmetically imperfect, all going for pigs. Parsnips that are too small for supermarket specifications, tomatoes in Tenerife, oranges in Florida, bananas in Ecuador, where I visited last year, all being discarded. This is one day's waste from one banana plantation in Ecuador. All being discarded, perfectly edible, because they're the wrong shape or size.
Menjünk egy lépéssel feljebb, a termelőkhöz, akik gyakran a termés egyharmadát vagy még többet kénytelenek kidobni alaki előírások miatt. Például ez a termelő 16 000 fontot fektetett be a spenóttermesztésbe, s ebből egyetlen egy levél sem lesz leszedve, mert egy kis fű nőtt közötte. A ránézésre tökéletlen burgonyák mind a malacoknak mennek. Bolti előírásokhoz képest kisebb paszternákok, tenerifei paradicsomok, floridai narancsok, equadori banánok, ahol tavaly jártam, mind vissza vannak dobva. Ez egy equadori banánültetvény egy napi vesztesége. Az egész kidobva, bár teljesen ehető, mert nem az előírt alakúak vagy méretűek.
If we do that to fruit and vegetables, you bet we can do it to animals too. Liver, lungs, heads, tails, kidneys, testicles, all of these things which are traditional, delicious and nutritious parts of our gastronomy go to waste. Offal consumption has halved in Britain and America in the last 30 years. As a result, this stuff gets fed to dogs at best, or is incinerated. This man, in Kashgar, Xinjiang province, in Western China, is serving up his national dish. It's called sheep's organs. It's delicious, it's nutritious, and as I learned when I went to Kashgar, it symbolizes their taboo against food waste. I was sitting in a roadside cafe. A chef came to talk to me, I finished my bowl, and halfway through the conversation, he stopped talking and he started frowning into my bowl. I thought, "My goodness, what taboo have I broken? How have I insulted my host?" He pointed at three grains of rice at the bottom of my bowl, and he said, "Clean." (Laughter) I thought, "My God, you know, I go around the world telling people to stop wasting food. This guy has thrashed me at my own game." (Laughter)
Ha ez történik a zöldségekkel és gyümölcsökkel, akkor fogadhatunk, hogy az állatokkal is. Máj, tüdő, fej, farok, vese, herék, mindezek hagyományos, finom és tápláló elemei a gasztronómiánknak, és mennek a szemétbe. A selejtfogyasztás Nagy-Britanniában és Amerikában a felére csökkent az elmúlt 30 évben. Ennek eredményeképpen a "selejt" jó esetben megy a kutyáknak, vagy elégetik. Ez az ember Kashgarban, nyugat-Kína Xinjiang tartományában, egy nemzeti ételt tálal fel éppen. A neve "báránybelsőségek". Finom, tápláló, és ahogy Kashgarban tapasztaltam, a jelképe annak, hogy náluk ételpazarlás tabu. Egy útmenti kávézóban ültem. A séf odajött hozzám beszélgetni, befejeztem az evést, és a társalgás közepén megállt, elégedetlenül nézve a tálamat. Húha, milyen tabut szegtem meg vajon, kérdeztem magamban. Mivel sértettem meg a vendéglátómat? A tálam alján maradt három szem rizsre mutatott, és azt mondta: "Mindet". (Nevetés). Gondoltam, istenem, körbejárom az egész világot, prédikálva az embereknek, hogy ne pazaroljanak. Ő meg simán lenyom a saját meccsemen. (Nevetés)
But it gave me faith. It gave me faith that we, the people, do have the power to stop this tragic waste of resources if we regard it as socially unacceptable to waste food on a colossal scale, if we make noise about it, tell corporations about it, tell governments we want to see an end to food waste, we do have the power to bring about that change.
De hitet adott. Hitet adott, hogy mi, az emberek meg tudjuk állítani ezt a szörnyű szeméttermelést, ha ezt a hihetetlen mértékű pazarlást társadalmilag elfogadhatatlannak tekintjük, ha felszólalunk ellene, ha a vállalatokat, kormányokat meggyőzzük, hogy véget akarunk vetni ennek - hatalmunkban áll lérehozni ezt a változást.
Fish, 40 to 60 percent of European fish are discarded at sea, they don't even get landed. In our homes, we've lost touch with food. This is an experiment I did on three lettuces. Who keeps lettuces in their fridge? Most people. The one on the left was kept in a fridge for 10 days. The one in the middle, on my kitchen table. Not much difference. The one on the right I treated like cut flowers. It's a living organism, cut the slice off, stuck it in a vase of water, it was all right for another two weeks after this.
Az európai halak 40-60%-a már a tengeren ki van dobva, el sem éri a partot. Otthon is elvesztettük a fonalat. Ez egy salátákon végzett kísérlet. Ki tartja a fridzsiderben a salátát? A legtöbben. A bal oldali 10 napig volt a hűtőben. A középső a konyhaasztalon. Nem sok különbség van. A jobb oldalit pedig úgy tároltam, mint a vágott virágot. Ez is élőlény - levágtam a lényeget, betettem egy váza vízbe, és még két hétig jó volt.
Some food waste, as I said at the beginning, will inevitably arise, so the question is, what is the best thing to do with it? I answered that question when I was 15. In fact, humans answered that question 6,000 years ago: We domesticated pigs to turn food waste back into food. And yet, in Europe, that practice has become illegal since 2001 as a result of the foot-and-mouth outbreak. It's unscientific. It's unnecessary. If you cook food for pigs, just as if you cook food for humans, it is rendered safe. It's also a massive saving of resources. At the moment, Europe depends on importing millions of tons of soy from South America, where its production contributes to global warming, to deforestation, to biodiversity loss, to feed livestock here in Europe. At the same time we throw away millions of tons of food waste which we could and should be feeding them. If we did that, and fed it to pigs, we would save that amount of carbon. If we feed our food waste which is the current government favorite way of getting rid of food waste, to anaerobic digestion, which turns food waste into gas to produce electricity, you save a paltry 448 kilograms of carbon dioxide per ton of food waste. It's much better to feed it to pigs. We knew that during the war. (Laughter)
Valamennyi élelmiszer-veszteség, ahogy az elején is mondtam, elkerülhetetlen, így a kérdés az, hogy mit érdemes kezdeni vele? Én 15 éves koromban, de az emberiség tulajdonképpen már 6000 évvel ezelőtt is választ adott erre a kérdésre: háziasítottuk a disznót, hogy a maradékokból újra ennivalót csináljunk. És mégis, Európában ez mostmár illegális, a 2001-es száj- és körömfájás járvány óta. Nem tudományos. Nincs rá szükség. Ha főtt étellel etetjük a disznót, mint az embereket, akkor az biztonságos. Mindemellett hatalmas megtakarítás. Per pillanat Európa több millió tonna szóját kénytelen importálni Dél-Amerikából, ahol a gyártása hozzájárul a globális felmelegedéshez, erdőirtáshoz, fajok kipusztulásához, hogy legyen mivel etetni az európai állományokat. S mindeközben többmillió tonna élelmiszert pazarlunk, amit oda tudnánk és kellene adni nekik. Ha megtennénk, és a disznóknak adnánk, ennyivel kevesebb széndioxidot termelnénk. Ha a most elterjedt gyakorlatnak megfelelően a felesleges élelmiszertől oxigénmentes lebontással szabadulunk meg, melynek során a feleslegből gáz majd abból elektromosság lesz, akkor minden tonna kidobott élelmiszerből kemény 448 kg széndioxidot spórolunk. Sokkal jobban járunk a disznókkal. Ezt a háború alatt is tudtuk. (Nevetés)
A silver lining: It has kicked off globally, the quest to tackle food waste. Feeding the 5,000 is an event I first organized in 2009. We fed 5,000 people all on food that otherwise would have been wasted. Since then, it's happened again in London, it's happening internationally, and across the country. It's a way of organizations coming together to celebrate food, to say the best thing to do with food is to eat and enjoy it, and to stop wasting it. For the sake of the planet we live on, for the sake of our children, for the sake of all the other organisms that share our planet with us, we are a terrestrial animal, and we depend on our land for food. At the moment, we are trashing our land to grow food that no one eats. Stop wasting food. Thank you very much. (Applause) (Applause)
Öröm az ürömben, hogy az élelmiszer-felesleg kezelése mostmár globálisan is szem elé került. Először 2009-ben szerveztem meg az "Étel ötezer embernek" eseményt. Ötezer embernek adtunk olyan ennivalót, ami egyébként feleslegesen pazarlásra került volna. Azóta ismét volt ilyen Londonan, nemzetközileg és itthon is elterjedt. Jó lehetőség különböző szervezeteknek, hogy ünnepeljék az ennivalót, és biztassanak arra, hogy együk meg és élvezzük, ne pedig pazaroljuk. A bolygó érdekében, amin élünk, a gyermekeink érdekében, az összes létező élő szervezet érdekében amivel megosztjuk ezt a bolygót -- mi is földi állatok vagyunk, és az ételünk a földtől függ. Per pillanat tönkretesszük a földünket, hogy olyan ételt termesszünk, amit senki nem eszik meg. Vessünk véget ennek a pazarlásnak. (Taps) (Taps)