When my 91-year-old mother, Elia, moved in with me, I thought I was doing her a service. In fact, it was the other way around. You see, Mom was having issues with memory loss and accepting her age. She looked defeated. I tried to make her as comfortable as possible, but when I was at my easel, painting, I would peek over and see her just ... there. She'd be staring at nothing in particular. I'd watch her slowly climb the stairs, and she wasn't the mom I grew up with. I saw, instead, a frail, tiny, old woman.
Mikor 91 éves édesanyám, Elia hozzám költözött, azt gondoltam, szívességet teszek neki. Pedig fordítva történt. Anyának egyre több gondot okozott a memóriája és az életkora. Elveszettnek tűnt. Próbáltam neki a lehető legnagyobb kényelmet biztosítani, de mikor az állványom mellett festegettem, és ránéztem, láttam, hogy egyszerűen csak van: bámul a semmibe. Figyeltem, ahogy lassan felmegy a lépcsőn. Anyukám nem az volt már, aki mellett felnőttem. Helyette egy törékeny, aprócska idős nőt láttam.
A few weeks went by, and I needed a break from my painting. I wanted to play with the new camera I had just bought. I was excited -- it had all sorts of dials, buttons and settings I wanted to learn, so I set up my tripod facing this large mirror, blocking the doorway to the only bathroom in the house.
Eltelt néhány hét, és muszáj volt, hogy kicsit letegyem az ecsetet. Ki akartam próbálni a fényképezőgépet, amit akkor vettem. Nagyon izgatott voltam. Volt rajta mindenféle tárcsa meg gomb meg beállítás; tudni akartam, mi hogy működik. Így aztán felállítottam az állványt egy nagy tükörrel szemben, és ezzel el is zártam az utat a ház egyetlen fürdőszobája felé.
(Laughter)
(Nevetés)
After a while, I hear, (Imitating Italian accent) "I need to use the washroom."
Egy kis idő elteltével, aztán hallottam, hogy... (Olasz akcentussal) "Ki kell mennem a mosdóba."
(Laughter)
(Nevetés)
"Five minutes, Mom. I need to do this." 15 minutes later, and I hear, again, "I need to use the washroom." "Five more minutes." Then this happened.
"Csak öt perc, anya. Ez meg kell még csinálnom." 15 perc múlva megint hallom: "Ki kell mennem a mosdóba." "Már csak öt perc." Aztán ez lett belőle.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
And this.
És ez.
(Laughter)
(Nevetés)
And then, this.
Aztán meg ez.
(Laughter)
(Nevetés)
I had my "aha!" moment. We connected. We had something tangible we could do together.
És akkor hirtelen megértettem: létrejött köztünk valami! Volt valami kézzelfogható, amit együtt csinálhattunk.
My mom was born in a small mountain village in central Italy, where her parents had land and sheep. At a young age, her father died of pneumonia, leaving his wife and two daughters alone with all the heavy chores. They found that they couldn't cope. So a very hard decision was made. Mom, the oldest, at 13, was married off to a complete stranger twice her age. She went from being just a kid and was pushed into adulthood. Mom had her first child when she was only 16.
Anyukám egy kis hegyi faluban született Olaszország közepén. A szüleinek volt egy darab földje, birkákat is tartottak. Az édesapja fiatalon tüdőgyulladásban meghalt hátrahagyva a feleségét, két kislányát és a rengeteg munkát. Ők aztán hamar rá is jöttek, hogy egyedül nem győzik. Végül az a nehéz döntés született, hogy az anyukámat, az idősebb lányt, 13 évesen férjez adták egy vadidegenhez, aki kétszer annyi idős volt, mint ő. Egy csapásra kellett felnőtté váljon. 16 évesen szülte meg első gyermekét.
Years later, and now living in Toronto, Mom got work in a clothing factory and soon became manager of a very large sewing department. And because it was full of immigrant workers, Mom taught herself words from translation books. She then practiced them in French, Greek, Spanish, Portuguese, Danish, Polish, Russian, Romanian, Hungarian, all around the house. I was in awe of her focus and determination to succeed at whatever she loved to do.
Évekkel később, mikor már Torontóban élt, egy textilgyárban kapott munkát, és hamarosan egy nagy varrodát vezetett. Volt ott mindenféle bevándorló, ezért anya különböző szavaknak nézett utána kifejezésgyűjteményekben. Otthon gyakorolta a francia, görög, spanyol, portugál, dán, lengyel, orosz, román és magyar szavakat. Mindig lenyűgözött, milyen elszántan dolgozik azért, hogy el tudja érni, amit akar.
After that bathroom "aha!" moment, I practiced my newfound camera skills with Mom as portrait model. Through all of this, she talked, and I listened. She'd tell me about her early childhood and how she was feeling now. We had each other's attention. Mom was losing her short-term memory, but was better recalling her younger years. I'd ask, and she would tell me stories. I listened, and I was her audience. I got ideas. I wrote them down, and I sketched them out. I showed her what to do by acting out the scenarios myself. We would then stage them. So she posed, and I learned more about photography. Mom loved the process, the acting. She felt worthy again, she felt wanted and needed. And she certainly wasn't camera-shy.
Miután ott a fürdőszobánál létrejött köztünk ez a kapcsolat, továbbfejlesztettem friss fényképezési ismereteimet: anyukám volt a modell. Ő végig beszélt, én pedig figyeltem. Mesélt a gyermekkoráról, és arról, hogy érzi magát mostanában. Figyeltünk egymásra. Rövid távú memóriája rohamosan romlott, fiatal éveire viszont annál jobban emlékezett. Kérdezgettem, ő pedig mesélt. Hallgattam. Én voltam a közönsége. Közben mindenféle ötletem támadt. Leírtam ezeket, és vázlatokat készítettem. Megmutattam neki, mit szeretnék, ő pedig eljátszotta a jeleneteket. Ő pózolt, én pedig egyre ügyesebben bántam a fényképezőgéppel. Anya nagyon élvezte az egészet, szeretett játszani. Újra úgy érezte, ér valamit, hogy szükség van rá. És egyáltalán nem volt szégyellős.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
Mom laughed hysterically at this one.
Anyukám ezen könnyesre nevette magát.
(Laughter)
(Nevetés)
The idea for this image came from an old German film I'd seen, about a submarine, called "Das Boot." As you can see, what I got instead looked more like "E.T."
Egy régi német filmből jött az ötlet, amit korábban láttam. Egy tengeralattjáróról szólt, és "Das Boot" volt a címe. Ahogy önök is látják, a végeredmény inkább E.T.-t idézi.
(Laughter)
(Nevetés)
So I put this image aside, thinking it was a total failure, because it didn't reach my particular vision. But Mom laughed so hard, I eventually, for fun, decided to post it online anyway. It got an incredible amount of attention.
Félretettem ezt a képet. Úgy gondoltam, egyáltalán nem sikerült, mert nem adta vissza azt, amit elképzeltem. Anyukám viszont annyit nevetett rajta, hogy végül úgy döntöttem, ezt is felteszem a netre, csak úgy viccből. Elképzelhetetlenül sokan felfigyeltek rá.
Now, with any Alzheimer's, dementia, there's a certain amount of frustration and sadness for everyone involved. This is Mom's silent scream. Her words to me one day were, "Why is my head so full of things to say, but before they reach my mouth, I forget what they are?" "Why is my head so full of things to say, but before they reach my mouth, I forget what they are?"
Ha az Alzheimer-kórról vagy a demenciáról van szó, mindenképpen számolnunk kell azzal, hogy valamilyen szinten minden érintettet utolér a kétségbeesés és a szomorúság. Ez anya néma sikolya. Azt mondta nekem egy nap: (Olasz akcentussal) "Miért van tele a fejem mindenféle mondanivalóval, ha elfelejtem, mielőtt kimondhatnám?" "Miért van tele a fejem mindenféle mondanivalóval, ha elfelejtem, mielőtt kimondhatnám?"
(Applause)
(Taps)
Now, as full-time care partner and full-time painter, I had my frustrations too.
Most, hogy a festés mellett főállásban gondoskodtam róla, nekem is voltak nehéz pillanataim.
(Laughter)
(Nevetés)
But to balance off all the difficulties, we played. That was Mom's happy place. And I needed her to be there, too.
Hogy oldjuk a feszültséget, játszottunk. Anya így boldog volt, nekem pedig jó volt, ha ő boldog.
(Laughter)
(Nevetés)
(Laughter)
(Nevetés)
(Laughter)
(Nevetés)
Now, Mom was also preoccupied with aging. She would say, "How did I get so old, so fast?"
Anyukámat folyton foglalkoztatta az öregedés is. Azt mondta: "Hogy lettem én ilyen öreg, és ilyen gyorsan?"
(Audience sighs)
(A közönség felsóhajt)
"So old." "So fast."
"Ilyen öreg." "Ilyen gyorsan."
I also got Mom to model for my oil paintings. This painting is called "The Dressmaker." I remember, as a kid, Mom sewing clothes for the whole family on this massive, heavy sewing machine that was bolted to the floor in the basement. Many nights, I would go downstairs and bring my schoolwork with me. I would sit behind her in this overstuffed chair. The low hum of the huge motor and the repetitive stitching sounds were comforting to me. When Mom moved into my house, I saved this machine and stored it in my studio for safekeeping. This painting brought me back to my childhood. The interesting part was that it was now Mom, sitting behind me, watching me paint her working on that very same machine she sewed at when I sat behind her, watching her sew, 50 years earlier.
Megkértem, hogy üljön modellt olajfestményekhez is. Ennek a festménynek a címe: "A varrónő". Emlékszem, hogy gyerekkoromban anya varrt ruhát az egész családnak ezen a nehéz, robusztus varrógépen, ami a pincénkben volt a padlóhoz csavarozva. Esténként lementem hozzá, vittem a tanulnivalómat is. Leültem mögé, erre a mindenfélével telepakolt székre. A hatalmas motor halk zúgása és a tű egyenletes surrogása nagyon megnyugtató volt. Mikor anya hozzám költözött, előkerestem ezt a gépet, és a műteremben tároltam, hogy jó helyen legyen. Ez a kép visszavitt a gyerekkoromba. A legérdekesebb az volt benne, hogy most anya ült mögöttem, és nézte, ahogy lefestem, miközben ugyanazon a gépen dolgozik, mint egykor, mikor én ültem mögötte, és nézem, ahogy varr – 50 évvel azelőtt.
I also gave Mom a project to do, to keep her busy and thinking. I provided her with a small camera and asked her to take at least 10 pictures a day of anything she wanted. These are Mom's photographs. She's never held a camera in her life before this. She was 93. We would sit down together and talk about our work. I would try to explain
Hogy elfoglalja magát és gondolkodjon, feladatot is adtam neki. Kapott tőlem egy kis fényképezőgépet, és megkértem, hogy minden nap készítsen legalább 10 képet – bármiről. Ezek anya képei. Soha nem volt azelőtt fényképezőgép a kezében. 93 éves volt ekkor. Aztán leültünk, és beszélgettünk a munkánkról. Próbáltam elmagyarázni...
(Laughter)
(Nevetés)
how and why I did them, the meaning, the feeling, why they were relevant. Mom, on the other hand, would just bluntly say, "sì," "no," "bella" or "bruta."
...hogyan és miért készülnek a képeim: hogy mit jelentenek, milyen érzéseket keltenek, és miért fontosak nekem. De anyukám csak annyit mondott erre, hogy: (Olaszul) "Sì." "No." "Bella" vagy "bruta".
(Laughter)
(Nevetés)
I watched her facial expressions. She always had the last say, with words or without.
Figyeltem az arcát. Mindig az övé volt az utolsó szó, akár szavak nélkül is.
This voyage of discovery hasn't ended with Mom. She is now in an assisted living residence, a 10-minute walk away from my home. I visit her every other day. Her dementia had gotten to the point where it was unsafe for her to be in my house. It has a lot of stairs. She doesn't know my name anymore. (Voice breaking) But you know what? That's OK. She still recognizes my face and always has a big smile when she sees me.
A felfedezések, amiket anyukámmal tettünk, nem értek véget. Most egy gondozási központban él 10 perc sétára az otthonomtól. Minden másnap meglátogatom. Demenciája arra a pontra jutott, hogy már nem volt biztonságos velem laknia. Sok lépcső van a házban. A nevemre már nem emlékszik. (A hangja elcsuklik) De tudják mit? Nem is baj. Lényeg, hogy még megismer, és mindig boldogan mosolyog, ha meglát.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
(Taps vége)
I don't take pictures of her anymore. That wouldn't be fair or ethical on my part. And she wouldn't understand the reasons for doing them. My father, my brother, (Voice breaking) my nephew, my partner and my best friend, all passed away suddenly. And I didn't have the chance to tell them how much I appreciated and loved them. With Mom, I need to be there and make it a very long goodbye.
Már nem készítek róla képeket. Ez már nem lenne részemről fair vagy etikus. Nem értené, miért készítem őket. Az édesapám, a bátyám... (A hangja elcsuklik) ...az unokaöcsém, a társam és legjobb barátom mind hirtelen haltak meg. Esélyem sem volt, hogy elmondjam nekik, mennyire fontosak voltak nekem, és mennyire szerettem őket. Azt akartam, hogy anyukámmal másként legyen, hogy nagyon hosszan tudjunk elbúcsúzni egymástól.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
(Taps vége)
For me, it's about being present and really listening. Dependents want to feel a part of something, anything. It doesn't need to be something exceptionally profound that's shared -- it could be as simple as walks together. Give them a voice of interaction, participation, and a feeling of belonging. Make the time meaningful. Life, it's about wanting to live and not waiting to die.
Nekem most csak az számít, hogy vele legyek, és figyeljek rá. Szeretnék még vele együtt megélni valamit, bármit. Nem kell ennek a valaminek különleges dolognak lennie, lehet akár egy közös séta is. De legyen egyértelmű a kapcsolat, a jelenlét, az összetartozás érzése. Legyen az együtt töltött időnek súlya. Az élet szóljon arról, hogy élni akarunk, ne pedig arról, hogy várjuk a halált.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
(Taps vége)
Can I get a wave and a smile from everyone, please?
Kérem, integessenek, mosolyogjanak.
(Laughter)
(Nevetés)
This is for you, Mom.
Ezt neked küldöm, anya.
(Camera clicks)
(Kattan a fényképezőgép)
(Applause)
(Taps)