I want to talk to you today about prosperity, about our hopes for a shared and lasting prosperity. And not just us, but the two billion people worldwide who are still chronically undernourished. And hope actually is at the heart of this. In fact, the Latin word for hope is at the heart of the word prosperity. "Pro-speras," "speras," hope -- in accordance with our hopes and expectations. The irony is, though, that we have cashed-out prosperity almost literally in terms of money and economic growth. And we've grown our economies so much that we now stand in a real danger of undermining hope -- running down resources, cutting down rainforests, spilling oil into the Gulf of Mexico, changing the climate -- and the only thing that has actually remotely slowed down the relentless rise of carbon emissions over the last two to three decades is recession. And recession, of course, isn't exactly a recipe for hope either, as we're busy finding out. So we're caught in a kind of trap. It's a dilemma, a dilemma of growth. We can't live with it; we can't live without it. Trash the system or crash the planet -- it's a tough choice; it isn't much of a choice. And our best avenue of escape from this actually is a kind of blind faith in our own cleverness and technology and efficiency and doing things more efficiently. Now I haven't got anything against efficiency. And I think we are a clever species sometimes. But I think we should also just check the numbers, take a reality check here.
Ma a jólétünkről szeretnék beszélni, közös és tartós jólétünkhöz fűzött reményeinkről. Nemcsak rólunk, hanem a világ kétmilliárd még mindig tartósan alultápláltjáról. A jólét, azaz prosperitás lényege a remény, amely latinul <i>spes</i>. Ez rejlik a prosperitás szóban. <i>Pro-speras</i>, <i>speras</i> – remény – reményeinknek s vágyainknak megfelelően. De a sors iróniája, hogy jólétünket kiszipolyoztuk, pénzzé tettük, s gazdasági növekedéssé változtattuk. Annyira fölfejlesztettük a gazdaságot, hogy most valódi veszély leselkedik ránk, amely aláássa a reményt: kimeríti az erőforrásokat, kipusztítja az esőerdőket, olajjal árasztja el a Mexikói-öblöt, megváltoztatja az éghajlatot; s az egyetlen tényező, amely valamelyest visszavett az utóbbi 2-3 évtized szén-dioxid-kibocsátása féktelen iramából: a gazdasági visszaesés. De persze a visszaesés sem hozza meg a reményt; ahogy már rá is jöttünk. Csapdába kerültünk. Ez a növekedés dilemmája: sem vele, sem nélküle nem élhetünk. Verjük szét a rendszert, vagy semmisítsük meg a bolygót? Megfontolt döntés, mert nincs sok választási lehetőségünk. Csupán csak a vakhit marad, hogy bölcsességünkben, a technikában, a hatékonyságban, a hatékonyabb termelésben bízzunk. Semmi kifogásom a hatékonyság ellen. Azt hiszem, néha okos fajnak számítunk. De azért ellenőriznünk kell az adatokat, s szembe kell néznünk az igazsággal.
So I want you to imagine a world, in 2050, of around nine billion people, all aspiring to Western incomes, Western lifestyles. And I want to ask the question -- and we'll give them that two percent hike in income, in salary each year as well, because we believe in growth. And I want to ask the question: how far and how fast would be have to move? How clever would we have to be? How much technology would we need in this world to deliver our carbon targets? And here in my chart -- on the left-hand side is where we are now. This is the carbon intensity of economic growth in the economy at the moment. It's around about 770 grams of carbon. In the world I describe to you, we have to be right over here at the right-hand side at six grams of carbon. It's a 130-fold improvement, and that is 10 times further and faster than anything we've ever achieved in industrial history. Maybe we can do it, maybe it's possible -- who knows? Maybe we can even go further and get an economy that pulls carbon out of the atmosphere, which is what we're going to need to be doing by the end of the century. But shouldn't we just check first that the economic system that we have is remotely capable of delivering this kind of improvement?
Képzeljük el a 2050-es évek világát, amelynek kb. 9 milliárdnyi lakosa lesz, mindenkit nyugati jövedelem, nyugati életforma lelkesít. Szeretném megkérdezni... – évi 2%-os fizetésemelést, jövedelemnövekedést is kapnak, mert hiszünk a növekedésben – szeretném megkérdezni: milyen messzire kell eljutnunk és milyen sebességgel? Mennyire okosaknak kell lennünk? Mennyi technológiára lesz szükségünk szén-dioxid-céljaink eléréséhez? Ábrámon a bal oldali oszlop mutatja, hol tartunk ma. Ez a mai gazdasági fejlődés hatása a CO₂-kibocsátás intenzitására. Most 770 gramm körüli. Az általam fölvázolt világban a jobb oldali részen ábrázolt értékig, 6 grammig kellene eljutnunk. Ez 130-szoros javulás, s ez tízszer nagyobb és gyorsabb javulás, mint amit az ipartörténet során bármikor elértünk. Tán megtehetjük, tán sikerül; ki tudja? Lehet, hogy még többet érünk el, s olyan gazdaságunk lesz, amely a légkört megtisztítja a káros CO₂-tól, amire igen nagy szükségünk lesz az évszázad végére. De nem kellene-e előbb meggyőződnünk róla, hogy gazdasági rendszerünk elvileg képes-e ilyen fejlődésre?
So I want to just spend a couple of minutes on system dynamics. It's a bit complex, and I apologize for that. What I'll try and do, is I'll try and paraphrase it is sort of human terms. So it looks a little bit like this. Firms produce goods for households -- that's us -- and provide us with incomes, and that's even better, because we can spend those incomes on more goods and services. That's called the circular flow of the economy. It looks harmless enough. I just want to highlight one key feature of this system, which is the role of investment. Now investment constitutes only about a fifth of the national income in most modern economies, but it plays an absolutely vital role. And what it does essentially is to stimulate further consumption growth. It does this in a couple of ways -- chasing productivity, which drives down prices and encourages us to buy more stuff. But I want to concentrate on the role of investment in seeking out novelty, the production and consumption of novelty. Joseph Schumpeter called this "the process of creative destruction." It's a process of the production and reproduction of novelty, continually chasing expanding consumer markets, consumer goods, new consumer goods.
Egy keveset a rendszerdinamikáról szólok; elnézést, ez egy kissé bonyolult lesz. Megpróbálom, s remélem sikerül emberi nyelven kifejezni magam. Körülbelül így fest a dolog. A cégek árut gyártanak a fogyasztóknak – nekünk –, és bevételhez juttatnak minket, ez pompás, mert a bevételünket árukra és szolgáltatásokra költhetjük. Ez a gazdaság körforgása. Elég ártalmatlannak látszik. Kiemelem a rendszer kulcstényezőjét, nevezetesen a beruházás szerepét. Ma a beruházás a nemzeti jövedelem kb. ötödét teszi ki a legtöbb modern gazdaságban, de szerepe létfontosságú. Lényegében a szerepe a fogyasztásnövekedés ösztönzése. Többféleképpen éri el: a termelékenység növelésével, ami leviszi az árakat, és több áru vételére csábít. De figyelmünket fordítsuk a beruházás szerepére az újdonságok keresésében a termelés és az újdonságok alkalmazása terén. Joseph Schumpeter ezt az "alkotó rombolás folyamatának" hívta. E folyamatban az újdonság termelése és újratermelése állandóan gerjeszti a bővülő fogyasztói piacokat, a fogyasztási cikkeket, új árukat.
And this, this is where it gets interesting, because it turns out that human beings have something of an appetite for novelty. We love new stuff -- new material stuff for sure -- but also new ideas, new adventures, new experiences. But the materiality matters too, because in every society that anthropologists have looked at, material stuff operates as a kind of language -- a language of goods, a symbolic language that we use to tell each other stories -- stories, for example, about how important we are. Status-driven, conspicuous consumption thrives from the language of novelty. And here, all of a sudden, we have a system that is locking economic structure with social logic -- the economic institutions, and who we are as people, locked together to drive an engine of growth. And this engine is not just economic value; it is pulling material resources relentlessly through the system, driven by our own insatiable appetites, driven in fact by a sense of anxiety. Adam Smith, 200 years ago, spoke about our desire for a life without shame. A life without shame: in his day, what that meant was a linen shirt, and today, well, you still need the shirt, but you need the hybrid car, the HDTV, two holidays a year in the sun, the netbook and iPad, the list goes on -- an almost inexhaustible supply of goods, driven by this anxiety. And even if we don't want them, we need to buy them, because, if we don't buy them, the system crashes. And to stop it crashing over the last two to three decades, we've expanded the money supply, expanded credit and debt, so that people can keep buying stuff. And of course, that expansion was deeply implicated in the crisis.
Épp ez a momentum az érdekes, mert mint kiderült, az emberi lények mohón vágynak az újdonságokra. Imádjuk az új dolgokat, az anyagi javakat biztosan, – de az új eszméket, új kalandokat, új élményeket is. Az anyagszerűség is számít, mert minden társadalomban, amelyet antropológusok tanulmányoztak, az anyagi dolgok beszédesek a maguk nyelvén: az áruk nyelvén, képletesen kifejezik az egymással közölt történeteinket. Arról szólókat, hogy pl. milyen fontosak vagyunk. A státuszfogyasztás, a kivagyi pazarló életmód az újdonság nyelvéből ered. Itt hirtelen előbukkan a rendszer, amely összeköti a gazdasági szerkezetet a társadalmi logikával: a gazdasági intézményekkel, és az "emberként kik vagyunk"-kal, hogy hajtsa a növekedés gépezetét. E gépezet a gazdasági értékeken túl az anyagi forrásokat is fáradhatatlanul bevonja a rendszerbe, amelyet telhetetlenségünk, ugyanaz a türelmetlen vágyakozás mozgatja. Adam Smith 200 éve a szégyenérzet nélküli élet utáni sóvárgásunkról beszélt. A szégyenérzet nélküli élet akkor lenvászon ing birtoklását jelentette. Ma is igényeljük az inget, de hozzá még hibridautó is kell, HD-tévé, évente kétszeri nyaralás, netbook, iPad s vége-hossza nincs, mi még; majd' kimeríthetetlen mértékű árukészlet, amelyet sóvárgásunk hajt. Ha nincs szükségünk rájuk, akkor is muszáj őket megvennünk, mert ha nem, a rendszer összeomlik. Az összeomlás megakadályozására az utóbbi két-három évtizedben növeltük a rendelkezésre álló pénztömeget, a hitel- és adósságállományt, hogy az emberek állandóan vásárolhassanak. Persze, a bővítésért jobbára a válság okolható.
But this -- I just want to show you some data here. This is what it looks like, essentially, this credit and debt system, just for the U.K. This was the last 15 years before the crash, and you can see there, consumer debt rose dramatically. It was above the GDP for three years in a row just before the crisis. And in the mean time, personal savings absolutely plummeted. The savings ratio, net savings, were below zero in the middle of 2008, just before the crash. This is people expanding debt, drawing down their savings, just to stay in the game. This is a strange, rather perverse, story, just to put it in very simple terms. It's a story about us, people, being persuaded to spend money we don't have on things we don't need to create impressions that won't last on people we don't care about.
Bemutatok néhány adatot. Lényegében az Egyesült Királyságban ilyen a hitelek és adósságok rendszere. Az összeomlás előtti 15 évet szemlélteti, és látható, hogy a fogyasztói hitel ugrásszerűen megnőtt. A válság előtti három év során meghaladta a GDP nagyságát. A köztes időben a magánmegtakarítások majdnem nullára zuhantak. A megtakarítási ráta, a nettó megtakarítás a nulla szint alatt volt 2008 közepén, közvetlen a válság előtt. Az emberek növelik adósságukat, elköltik megtakarításukat, csakhogy ki ne essenek a játékból. Egyszerűen fogalmazva: elég fura, mondhatni visszás történet. A történet rólunk szól, emberekről, akiket meggyőznek, hogy költsük nemlétező pénzünket szükségtelen holmikra, hogy futó benyomást tegyünk olyan emberekre, akik véleménye mit sem számít.
(Laughter)
(Nevetés)
(Taps)
(Applause)
De mielőtt végleg kétségbe esnénk,
But before we consign ourselves to despair, maybe we should just go back and say, "Did we get this right? Is this really how people are? Is this really how economies behave?" And almost straightaway we actually run up against a couple of anomalies. The first one is in the crisis itself. In the crisis, in the recession, what do people want to do? They want to hunker down, they want to look to the future. They want to spend less and save more. But saving is exactly the wrong thing to do from the system point of view. Keynes called this the "paradox of thrift" -- saving slows down recovery. And politicians call on us continually to draw down more debt, to draw down our own savings even further, just so that we can get the show back on the road, so we can keep this growth-based economy going. It's an anomaly, it's a place where the system actually is at odds with who we are as people.
talán kétkedve meg kéne torpannunk: "Helyesen tettük? Tényleg ilyenek vagyunk? Így viselkednek a közgazdászok?" Majdnem azon nyomban két visszásságra bukkanunk. Az első: maga a válság. A válságban, a visszaeséskor mit szoktak tenni az emberek? Kivárnak, s a jövőt mérlegelik. Kevesebbet akarnak költeni, és többet megtakarítani. De a rendszer szempontjából a megtakarítás hibás tett. Keynes ezt "takarékossági paradoxonnak" hívta – a spórolás lassítja a kilábalást. A politikusok mindig arra sarkallnak, hogy vegyünk föl több hitelt, még inkább költsük megtakarításunkat, hogy tovább folyjon a játék, hogy mozgásban tartsuk a növekedésalapú gazdaságot. Ez természetellenes. E helyen válik a rendszer ellentmondásossá: kik vagyunk mi mint emberek?
Here's another one -- completely different one: Why is it that we don't do the blindingly obvious things we should do to combat climate change, very, very simple things like buying energy-efficient appliances, putting in efficient lights, turning the lights off occasionally, insulating our homes? These things save carbon, they save energy, they save us money. So is it that, though they make perfect economic sense, we don't do them? Well, I had my own personal insight into this a few years ago. It was a Sunday evening, Sunday afternoon, and it was just after -- actually, to be honest, too long after -- we had moved into a new house. And I had finally got around to doing some draft stripping, installing insulation around the windows and doors to keep out the drafts. And my, then, five year-old daughter was helping me in the way that five year-olds do. And we'd been doing this for a while, when she turned to me very solemnly and said, "Will this really keep out the giraffes?" (Laughter) "Here they are, the giraffes." You can hear the five-year-old mind working. These ones, interestingly, are 400 miles north of here outside Barrow-in-Furness in Cumbria. Goodness knows what they make of the Lake District weather. But actually that childish misrepresentation stuck with me, because it suddenly became clear to me why we don't do the blindingly obvious things. We're too busy keeping out the giraffes -- putting the kids on the bus in the morning, getting ourselves to work on time, surviving email overload and shop floor politics, foraging for groceries, throwing together meals, escaping for a couple of precious hours in the evening into prime-time TV or TED online, getting from one end of the day to the other, keeping out the giraffes.
Ide tartozik még egy teljesen más ügy is. Mi az oka, hogy nem tesszük meg a kézenfekvő dolgokat, amelyeket a klímaváltozás ellen kellene? Nagyon egyszerű dolgokat, pl. energiatakarékos háztartási gépeket, takarékos égőket, leoltogathatnánk a villanyt, szigetelhetnénk házunkat? Csökkentik a CO₂-kibocsátást, energiát és pénzt takarítanak meg. Ha így van, és gazdaságilag észszerűek, miért nem tesszük meg? Pár évvel ezelőtt saját példámon keresztül mélyültem el benne. Vasárnap este volt, inkább délután. Nem sokkal azután... őszinte leszek: jóval azután, hogy új házba költöztünk. Végünk hozzáláttam, hogy a huzat ellen szigetelő csíkokat rakjak az ablakok és ajtók réseibe. Az akkor ötéves lányom segített, egy ötévestől telhető módon. Egy darabig együtt dolgoztunk, majd nagyon komolyan hozzám fordult: "Ezek tényleg elkergetik a zsiráfokat?" (Nevetés) "Ezek itt a zsiráfok." Így működik az ötéves elméje. Ezek érdekes módon északra, innen 650 kilométerre élnek, Barrow-in-Furnessben, Cumbriában. Isten tudja, hogy bírják a Tóvidék éghajlatát. De ez a gyermeki félreértés szöget ütött a fejembe, mert hirtelen világossá vált, miért nem tesszük meg a kézenfekvő dolgokat. Nem érünk rá elkergetni a zsiráfokat, mert reggel buszba ültetjük a gyereket, igyekszünk idejében beérni a munkába, küzdünk az ímél-áradattal és a munkahelyi intrikákkal, bevásárolunk, összeütünk valami ételt, este egy pár értékes órát szentelünk a tévé fő műsorának vagy interneten TED-et nézünk, napról napra élve kergetjük el a zsiráfokat.
(Laughter)
(Nevetés)
What is the objective? "What is the objective of the consumer?" Mary Douglas asked in an essay on poverty written 35 years ago. "It is," she said, "to help create the social world and find a credible place in it." That is a deeply humanizing vision of our lives, and it's a completely different vision than the one that lies at the heart of this economic model. So who are we? Who are these people? Are we these novelty-seeking, hedonistic, selfish individuals? Or might we actually occasionally be something like the selfless altruist depicted in Rembrandt's lovely, lovely sketch here? Well psychology actually says there is a tension -- a tension between self-regarding behaviors and other regarding behaviors. And these tensions have deep evolutionary roots, so selfish behavior is adaptive in certain circumstances -- fight or flight.
Mi a cél? "Mi a fogyasztó célja?" Mary Douglas kérdezte ezt a szegénységről 35 éve írt tanulmányában. Ezt válaszolta: "Társadalmi környezetet létrehozni, és méltó helyet találni benne". Ez életünknek mélységesen humanizált látásmódja, és teljesen eltérő látásmód a gazdasági modell fölfogásának lényegéhez képest. Kik vagyunk? Kik ezek az emberek? Ilyen újdonságkereső, hedonista önző egyének lennénk? Vagy tán néha önzetlenek, altruisták lennénk, akiket kedvenc Rembrandt-rajzom ábrázol? Pszichológusok szerint ellentmondás van saját érdekeink szem előtt tartása s mások érdekeinek szem előtt tartása között. Ennek mély evolúciós gyökerei vannak, úgyhogy az önző viselkedés egyes esetekben alkalmazkodást jelent az "üss vagy fuss" elv alapján.
But other regarding behaviors are essential to our evolution as social beings. And perhaps even more interesting from our point of view, another tension between novelty-seeking behaviors and tradition or conservation. Novelty is adaptive when things are changing and you need to adapt yourself. Tradition is essential to lay down the stability to raise families and form cohesive social groups. So here, all of a sudden, we're looking at a map of the human heart. And it reveals to us, suddenly, the crux of the matter. What we've done is we've created economies. We've created systems, which systematically privilege, encourage, one narrow quadrant of the human soul and left the others unregarded. And in the same token, the solution becomes clear, because this isn't, therefore, about changing human nature. It isn't, in fact, about curtailing possibilities. It is about opening up. It is about allowing ourselves the freedom to become fully human, recognizing the depth and the breadth of the human psyche and building institutions to protect Rembrandt's fragile altruist within.
Ám társadalmi lényként evolúciónk nélkülözhetetlen kelléke mások érdekeinek szem előtt tartása. De szempontunkból még érdekesebb az újdonságkereső viselkedés és a hagyomány, a megőrzés között feszülő ellentmondás. Az újdonság alkalmazkodás; ha a dolgok változnak, muszáj alkalmazkodnunk. A hagyomány a stabilitáshoz, a család fölneveléséhez és összetartó társadalmi közösség kialakításához kell. De most nézzük meg az emberi szívet. Rögtön rábukkanunk a dolog bökkenőjére. Gazdaságot hoztunk létre, rendszereket, melyeket szakadatlanul babusgatunk és dédelgetünk mint az emberi lélek kicsiny szegletét, és a többire ügyet sem vetünk. Ugyanezért a megoldás is világos, hiszen nem kell módosítanunk az emberi természetet; vagy a lehetőségeit megnyirbálnunk. Ki kell tárulkoznunk, hogy lehetővé tegyük magunknak a teljes emberré válást, figyelembe véve az emberi pszichikum teljes mélységét és sokrétűségét, hogy megőrizzük magunkban a Rembrandt ábrázolta törékeny emberbarátot.
What does all this mean for economics? What would economies look like if we took that vision of human nature at their heart and stretched them along these orthogonal dimensions of the human psyche? Well, it might look a little bit like the 4,000 community-interest companies that have sprung up in the U.K. over the last five years and a similar rise in B corporations in the United States, enterprises that have ecological and social goals written into their constitution at their heart -- companies, in fact, like this one, Ecosia. And I just want to, very quickly, show you this. Ecosia is an Internet search engine. Internet search engines work by drawing revenues from sponsored links that appear when you do a search. And Ecosia works in pretty much the same way. So we can do that here -- we can just put in a little search term. There you go, Oxford, that's where we are. See what comes up. The difference with Ecosia though is that, in Ecosia's case, it draws the revenues in the same way, but it allocates 80 percent of those revenues to a rainforest protection project in the Amazon. And we're going to do it. We're just going to click on Naturejobs.uk. In case anyone out there is looking for a job in a recession, that's the page to go to. And what happened then was the sponsor gave revenues to Ecosia, and Ecosia is giving 80 percent of those revenues to a rainforest protection project. It's taking profits from one place and allocating them into the protection of ecological resources.
Mit jelent ez a közgazdaság számára? Mivé válnának a gazdaságok, ha az emberi természetet tennénk a közgazdaság igazi lényegévé, és kibővítenénk, hogy az emberi pszichikum dimenzióit figyelembe vehessük? Lehet, hogy hajaznának a 4 000 szociális vállalkozásra, melyek az Egyesült Királyságban nőttek ki az utóbbi öt évben, és a 8 hasonlóra az USA-ban. E vállalkozások a szociális és ökológiai céljaikat belefoglalják alapító okiratukba: ez a lényegük. Az Ecosiához hasonló vállalkozásoknak. Kutyafuttában bemutatom az Ecosiát. Az Ecosia internetes keresőmotor. A keresőmotorok bevétele az eladott reklámfelületükből származik,. amely föltűnik, ha keresünk. Az Ecosia jóformán ugyanígy működik. Bemutatom, hogyan működik. Keresőszónak beírjuk az Oxfordot, ahol vagyunk. Nézzük a találatokat! Az Ecosiát illetően az a különbség, hogy bár ugyanúgy mutatja ki a bevételeket, de a bevétel 80%-át az amazonasi esőerdők védelmi projektjére fordítja. Mi is ezt tesszük. Rákattintva a Naturejobs.uk-ra, ha valaki munkát keres a válság idején, akkor ezt az oldalt érdemes fölkeresnie. A következő történt: a megrendelőtől kapott bevétel 80%-át az Ecosia átadja az esőerdő-projektnek. Az egyik helyről kapott nyereséget az ökológiai források védelmére fordítja.
It's a different kind of enterprise for a new economy. It's a form, if you like, of ecological altruism -- perhaps something along those lines. Maybe it's that. Whatever it is, whatever this new economy is, what we need the economy to do, in fact, is to put investment back into the heart of the model, to re-conceive investment. Only now, investment isn't going to be about the relentless and mindless pursuit of consumption growth. Investment has to be a different beast. Investment has to be, in the new economy, protecting and nurturing the ecological assets on which our future depends. It has to be about transition. It has to be investing in low-carbon technologies and infrastructures. We have to invest, in fact, in the idea of a meaningful prosperity, providing capabilities for people to flourish.
Az az új gazdaság más típusú vállalkozása. Mondhatni, hogy az ökológiai altruizmus egy formája, mindenesetre, arra tart. Bármilyen legyen is ez az új gazdaság, azt várjuk tőle, hogy forgassa vissza az eszközöket a modellbe, hogy új beruházások foganhassanak meg. De a korábbi modelltől eltérően a beruházásnak nem a fogyasztás növekedésének szakadatlan és lélektelen hajszolását kell táplálnia, A beruházásnak másnak kell lennie. Az új gazdaságban a beruházásnak védenie s táplálnia kell az ökológiai tőkét, amelytől jövőnk függ. Az átmenetről kell szólnia, ahol kevés CO₂-t termelő technológiákba s infrastruktúrákba kell beruháznunk. Az értelmes jólét gondolatába kell beruháznunk, amely lehetőséget teremt az emberek boldogulására.
And of course, this task has material dimensions. It would be nonsense to talk about people flourishing if they didn't have food, clothing and shelter. But it's also clear that prosperity goes beyond this. It has social and psychological aims -- family, friendship, commitments, society, participating in the life of that society. And this too requires investment, investment -- for example, in places -- places where we can connect, places where we can participate, shared spaces, concert halls, gardens, public parks, libraries, museums, quiet centers, places of joy and celebration, places of tranquility and contemplation, sites for the "cultivation of a common citizenship," in Michael Sandel's lovely phrase. An investment -- investment, after all, is just such a basic economic concept -- is nothing more nor less than a relationship between the present and the future, a shared present and a common future. And we need that relationship to reflect, to reclaim hope.
De a feladatnak anyagi vonzata is van. Értelmetlen lenne boldog emberekről beszélni, ha nem lenne élelmük, ruházatuk s hajlékuk. Ám az is világos, hogy a jólét ezen túlmutat. Társadalmi és lélektani céljai vannak: család, barátság, kötelességek, társadalom, részvétel a társadalom életében. Ezek is befektetést igényelnek, befektetést pl. olyan helyekbe, ahol együtt lehetünk, olyan helyekbe, amelyek részvételre valók, közösségi helyszínekbe, hangversenytermekbe, kertekbe, közparkokba, könyvtárakba, múzeumokba; ahová csöndben elvonulhatunk, az öröm és az ünneplés helyszíneibe, a nyugalom és a szemlélődés helyszíneibe, a "polgári lét kultiválására" alkalmas helyekbe – mint Michael Sandel ragyogóan megfogalmazta. A beruházás végtére is mint gazdasági alapfogalom se több, se kevesebb, mint a jelen és a jövő közötti viszony: a közös jelen s az egyetemes jövő közötti viszony. E viszonynak tükröznie kell s ki kell követelnie a reményt.
So let me come back, with this sense of hope, to the two billion people still trying to live each day on less than the price of a skinny latte from the cafe next door. What can we offer those people? It's clear that we have a responsibility to help lift them out of poverty. It's clear that we have a responsibility to make room for growth where growth really matters in those poorest nations. And it's also clear that we will never achieve that unless we're capable of redefining a meaningful sense of prosperity in the richer nations, a prosperity that is more meaningful and less materialistic than the growth-based model. So this is not just a Western post-materialist fantasy. In fact, an African philosopher wrote to me, when "Prosperity Without Growth" was published, pointing out the similarities between this view of prosperity and the traditional African concept of ubuntu. Ubuntu says, "I am because we are." Prosperity is a shared endeavor. Its roots are long and deep -- its foundations, I've tried to show, exist already, inside each of us. So this is not about standing in the way of development. It's not about overthrowing capitalism. It's not about trying to change human nature. What we're doing here is we're taking a few simple steps towards an economics fit for purpose. And at the heart of that economics, we're placing a more credible, more robust, and more realistic vision of what it means to be human.
Visszatérek a remény értelmezésére, a kétmilliárd emberhez, akik igyekeznek nap mint nap annyiból megélni, amennyibe egy csésze tejeskávé kerül a szomszédos presszóban. Mit ajánlhatunk nekik? Nem kétséges: felelősek vagyunk, hogy kiemeljük őket a szegénységből. Világos, hogy felelősek vagyunk fejlődési lehetőségükért, mert ott valóban szükséges a fejlődés. Az is világos, hogy semmire sem megyünk, ha nem tudjuk újrafogalmazni, mit jelent az értelmes jólét a gazdag népeknek, a jólét, amely több értelemmel bír és kevésbé anyagias, mint a növekedésalapú modell. Ez egyáltalán nem csupán nyugati posztmaterialista képzelgés. A Jólét növekedés nélkül c. könyvem megjelenésekor egy afrikai filozófus írt nekem, rámutatva a jólétet illető nézetem s a hagyományos afrikai <i>ubuntu</i> eszme hasonlóságára. Az <i>ubuntu</i> ezt mondja: "azért vagyok, mert mi vagyunk”. A jólét közös erőfeszítés, gyökerei hosszúak, és mélyre nyúlnak. Megkíséreltem bemutatni az alapjait, melyek már mindannyiunkban léteznek. Nem arról van szó, mintha a haladásnak útját állnánk. Nem arról van szó, hogy megdöntjük a kapitalizmust. Nem arról van szó, hogy meg próbáljuk változtatni az emberi természetet. Csupán arról van szó, hogy egy pár egyszerű lépést teszünk a célirányos gazdaság érdekében. Annak a gazdaságnak a lényege, hogy megbízhatóbb, egészségesebb és realistább képet alkotunk arról, amit emberinek nevezhetünk.
Thank you very much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)
Chris Anderson: While they're taking the podium away, just a quick question. First of all, economists aren't supposed to be inspiring, so you may need to work on the tone a little. (Laughter) Can you picture the politicians ever buying into this? I mean, can you picture a politician standing up in Britain and saying, "GDP fell two percent this year. Good news! We're actually all happier, and a country's more beautiful, and our lives are better."
Chris Anderson: Csak egy gyors kérdés. Először: a közgazdászok nem valami lelkesítők, ezért talán önnek egy kicsit csiszolnia kell a hangvételén. (Nevetés) El tudja képzelni, hogy ezt politikusok valaha elfogadják, hogy Nagy-Britanniában egy politikus kijelentse: "Jó hírem van: idén 2%-kal esett a GDP: Mind boldogabbak vagyunk, és hazánk szebb, és jobban élünk"
Tim Jackson: Well that's clearly not what you're doing. You're not making news out of things falling down. You're making news out of the things that tell you that we're flourishing. Can I picture politicians doing it? Actually, I already am seeing a little bit of it. When we first started this kind of work, politicians would stand up, treasury spokesmen would stand up, and accuse us of wanting to go back and live in caves. And actually in the period through which we've been working over the last 18 years -- partly because of the financial crisis and a little bit of humility in the profession of economics -- actually people are engaging in this issue in all sorts of countries around the world.
Tim Jackson: Nyilván nem ezt kell tennünk. Nem a romló helyzetből. gyártanak híreket, Abból gyártanak, ha javul, fejlődik. Hogy van-e már ilyen politikusunk? Kevesen, de vannak. Amikor belefogtunk e munkába, politikusok és a pénzügy szóvivője kiállt, s azzal vádolt, hogy vissza akarunk menni a barlangba. Az elmúlt 18 évben végzett tevékenységünk során – részben a pénzügyi válság, s egy kissé a közgazdasági szakma alázatossága miatt is – az emberek belefognak a témába a világ minden táján.
CA: But is it mainly politicians who are going to have to get their act together, or is it going to be more just civil society and companies?
CA: Ki lesz a folyamat fő mozgatója? Politikusok vagy inkább a cégek és a civil társadalom?
TJ: It has to be companies. It has to be civil society. But it has to have political leadership. This is a kind of agenda, which actually politicians themselves are kind of caught in that dilemma, because they're hooked on the growth model themselves. But actually opening up the space to think about different ways of governing, different kinds of politics, and creating the space for civil society and businesses to operate differently -- absolutely vital.
TJ: A cégeknek és a civil társadalomnak lesz fő szerepe. De politikai vezetésre is szükség van. A kérdés összetett, maguk a politikusok is dilemmában találják magukat, mert fönnakadnak a növekedési modellen. Pedig létfontosságú, hogy más vezetési módszereket, politikai megoldásokat is számításba vegyenek, s teret nyissanak a civil társadalomnak és a vállalkozásoknak.
CA: And if someone could convince you that we actually can make the -- what was it? -- the 130-fold improvement in efficiency, of reduction of carbon footprint, would you then actually like that picture of economic growth into more knowledge-based goods?
CA: Ha valaki meg tudná önt győzni, hogy 130-szoros hatékonyságnövelést és a CO₂ lábnyom csökkentését érhetjük el, megtetszik-e önnek a gazdasági növekedés eszméje és az erősebben tudásalapú áruk?
TJ: I would still want to know that you could do that and get below zero by the end of the century, in terms of taking carbon out of the atmosphere, and solve the problem of biodiversity and reduce the impact on land use and do something about the erosion of topsoils and the quality of water. If you can convince me we can do all that, then, yes, I would take the two percent.
TJ: Előbb szeretném tudni ennek a módját, s hogyan távolítják el teljesen a káros CO₂-t a légkörből a század végére, s hogyan oldják meg a biodiverzitás ügyét, továbbá a talaj kimerülésének hatását, mit kezdenek a termőtalajréteg eróziójával meg a vízminőséggel Ha meggyőz, hogy ezeket megoldjuk, akkor elfogadom a 2%-ot. (Nevetés)
CA: Tim, thank you for a very important talk. Thank you.
CA: Tim, nagyon köszönöm e fontos előadást.
(Applause)
(Taps)