I'm five years old, and I am very proud. My father has just built the best outhouse in our little village in Ukraine. Inside, it's a smelly, gaping hole in the ground, but outside, it's pearly white formica and it literally gleams in the sun. This makes me feel so proud, so important, that I appoint myself the leader of my little group of friends and I devise missions for us. So we prowl from house to house looking for flies captured in spider webs and we set them free. Four years earlier, when I was one, after the Chernobyl accident, the rain came down black, and my sister's hair fell out in clumps, and I spent nine months in the hospital. There were no visitors allowed, so my mother bribed a hospital worker. She acquired a nurse's uniform, and she snuck in every night to sit by my side. Five years later, an unexpected silver lining. Thanks to Chernobyl, we get asylum in the U.S. I am six years old, and I don't cry when we leave home and we come to America, because I expect it to be a place filled with rare and wonderful things like bananas and chocolate and Bazooka bubble gum, Bazooka bubble gum with the little cartoon wrappers inside, Bazooka that we'd get once a year in Ukraine and we'd have to chew one piece for an entire week. So the first day we get to New York, my grandmother and I find a penny in the floor of the homeless shelter that my family's staying in. Only, we don't know that it's a homeless shelter. We think that it's a hotel, a hotel with lots of rats. So we find this penny kind of fossilized in the floor, and we think that a very wealthy man must have left it there because regular people don't just lose money. And I hold this penny in the palm of my hand, and it's sticky and rusty, but it feels like I'm holding a fortune. I decide that I'm going to get my very own piece of Bazooka bubble gum. And in that moment, I feel like a millionaire. About a year later, I get to feel that way again when we find a bag full of stuffed animals in the trash, and suddenly I have more toys than I've ever had in my whole life. And again, I get that feeling when we get a knock on the door of our apartment in Brooklyn, and my sister and I find a deliveryman with a box of pizza that we didn't order. So we take the pizza, our very first pizza, and we devour slice after slice as the deliveryman stands there and stares at us from the doorway. And he tells us to pay, but we don't speak English. My mother comes out, and he asks her for money, but she doesn't have enough. She walks 50 blocks to and from work every day just to avoid spending money on bus fare. Then our neighbor pops her head in, and she turns red with rage when she realizes that those immigrants from downstairs have somehow gotten their hands on her pizza. Everyone's upset. But the pizza is delicious. It doesn't hit me until years later just how little we had. On our 10 year anniversary of being in the U.S., we decided to celebrate by reserving a room at the hotel that we first stayed in when we got to the U.S. The man at the front desk laughs, and he says, "You can't reserve a room here. This is a homeless shelter." And we were shocked. My husband Brian was also homeless as a kid. His family lost everything, and at age 11, he had to live in motels with his dad, motels that would round up all of their food and keep it hostage until they were able to pay the bill. And one time, when he finally got his box of Frosted Flakes back, it was crawling with roaches. But he did have one thing. He had this shoebox that he carried with him everywhere containing nine comic books, two G.I. Joes painted to look like Spider-Man and five Gobots. And this was his treasure. This was his own assembly of heroes that kept him from drugs and gangs and from giving up on his dreams. I'm going to tell you about one more formerly homeless member of our family. This is Scarlett. Once upon a time, Scarlet was used as bait in dog fights. She was tied up and thrown into the ring for other dogs to attack so they'd get more aggressive before the fight. And now, these days, she eats organic food and she sleeps on an orthopedic bed with her name on it, but when we pour water for her in her bowl, she still looks up and she wags her tail in gratitude. Sometimes Brian and I walk through the park with Scarlett, and she rolls through the grass, and we just look at her and then we look at each other and we feel gratitude. We forget about all of our new middle-class frustrations and disappointments, and we feel like millionaires. Thank you. (Applause)
Ötéves vagyok, és nagyon büszke. Az apám épp megépítette a legjobb budit a kis ukrajnai falunkban. Belül egy büdös, tátongó lyuk a földben, de kívül ragyogó fehér formica és szó szerint szikrázik a napon. Ettől olyan büszke vagyok, olyan fontosnak érzem magam, hogy kinevezem magam a kis baráti társaságunk vezetőjének és küldetéseket találok ki magunknak. Házról házra járunk pókhálóban foglyul esett legyeket keresünk, és kiszabadítjuk őket. Négy évvel korábban, amikor egyéves voltam, a Chernobyl baleset után, fekete volt az eső, és a nővérem haja csomókban hullott ki, és én kilenc hónapot töltöttem kórházban. Nem lehetett látogatni, így édesanyám lefizette az egyik kórházi dolgozót. Szerzett egy ápolónői egyenruhát, és beszökött minden este, hogy mellettem üljön. Öt évvel később, egy váratlan szerencsés fordulat. Chernobylnak köszönhetően menedékjogot kapunk Amerikában. Hatéves vagyok, és nem sírok, amikor elhagyjuk az otthonunk és Amerikába jövünk, mert arra számítok, hogy tele lesz ritka és csodálatos dolgokkal, mint banán és csokoládé, és Bazooka rágógumi. Bazooka rágógumi a kis képregénnyel benne. Ukrajnában évente egyszer kaptunk Bazooka rágógumit, és egy egész hétig kellett rágnunk egy darabot. Az első nap, amikor megérkeztünk New York-ba, a nagymamám és én találtunk egy pennyt a hajléktalanszálló padlóján, ahol a családunk lakott. Csak mi nem tudjuk, hogy ez egy hajléktalanszálló. Mi azt hisszük, hogy ez egy hotel, egy hotel sok patkánnyal. Szóval megtaláljuk ezt a pennyt beleágyazódva a padlóba, és azt gondoljuk, hogy egy nagyon gazdag ember hagyhatta ott, mert normális emberek nem veszítenek el pénzt. És a kezemben ez a penny, és ragad és rozsdás, de úgy érzem, egy vagyont tartok a kezemben. Elhatározom, hogy megveszem a saját Bazooka rágógumimat. És abban a pillanatban milliomosnak érzem magam. Egy évvel később, megint így érzem magam, amikor találunk egy zsák plüss állatot a kukában, és hirtelen több játékom van, mint addig egész életemben. És megint így érzem magam, amikor kopogtatnak a brooklyni lakásunk ajtaján, a nővérem és én egy futárt találunk az ajtóban, egy doboz pizzával, amit nem rendeltünk meg. Elvesszük a pizzát, a legelső pizzánkat, és egymás után habzsoljuk a szeleteket és a futár áll az ajtóban és bámul minket. És azt mondja, fizessünk, de nem beszélünk angolul. Kijön anyukám, és pénzt kér tőle a futár, de nincs nála elég. Minden nap 50 saroknyit gyalogol haza a munkából, csak hogy ne kelljen buszjegyre költenie. Ekkor megjelenik a szomszédunk, és vörös lesz a dühtől, amikor rájön, hogy azok a bevándorlók a földszintről valahogy rátették a kezüket a pizzájára. Mindenki dühös. De a pizza isteni finom. Csak évekkel később értettem meg, hogy milyen kevesünk volt. Amerikába érkezésünk 10. évfordulóján elhatároztuk, hogy lefoglalunk egy szobát a hotelben, ahol először laktunk, amikor megérkeztünk. A férfi a recepción nevet, és azt mondja, "Itt nem lehet szobát foglalni, ez egy hajléktalanszálló." És meg vagyunk döbbenve. A férjem, Brian is hajléktalan volt gyerekkorában. A családja mindenét elvesztette, és 11 évesen motelekben kellett laknia az apjával, motelekben, amelyek összeszedték az összes élelmüket, és megtartották, amíg nem tudták kifizetni a számláikat. És egyszer, mire végre visszakapta a Frosted Flakes dobozát, tele volt csótányokkal. De volt valamije. Volt egy cipősdoboza, amit mindenhová magával vitt, amiben volt kilenc képregény, két pókemberre festett G.I. Joe figura, és öt robot. És ezek voltak a kincsei. Ezek voltak az ő hősei, akik megmentették a drogoktól és bandáktól, és attól, hogy feladja az álmait. Bemutatom a családunk egy másik korábban hajléktalan tagját. Ez Scarlett. Egyszer régen Scarlettet csalinak használták kutyaviadalokon. Összekötözték és bedobták a ringbe, hogy más kutyák megtámadják és agresszívebbek legyenek a harc előtt. Manapság bio ételeket eszik és ortopéd ágyon alszik, de amikor vizet töltünk neki egy tálba, még mindig felnéz és hálásan csóválja a farkát. Néha Brian és én a parkban sétálunk Scarlettel, ő hempereg a fűben, és mi csak nézzük, aztán egymásra nézünk, és hálát érzünk. Elfelejtjük az új, középosztálybeli gondjainkat, csalódásainkat, és milliomosoknak érezzük magunkat. Köszönöm. (Tasp)