Last year, I went on my first book tour. In 13 months, I flew to 14 countries and gave some hundred talks. Every talk in every country began with an introduction, and every introduction began, alas, with a lie: "Taiye Selasi comes from Ghana and Nigeria," or "Taiye Selasi comes from England and the States." Whenever I heard this opening sentence, no matter the country that concluded it -- England, America, Ghana, Nigeria -- I thought, "But that's not true." Yes, I was born in England and grew up in the United States. My mum, born in England, and raised in Nigeria, currently lives in Ghana. My father was born in Gold Coast, a British colony, raised in Ghana, and has lived for over 30 years in the Kingdom of Saudi Arabia. For this reason, my introducers also called me "multinational." "But Nike is multinational," I thought, "I'm a human being."
Tavaly részt vettem az első könyvem promóciós körútján. 13 hónap alatt 14 országba repültem, és több száz beszédet tartottam. Minden országban mindegyik beszéd a bemutatásommal kezdődött, és mindegyik sajnos hazugsággal indult: "Taiye Selasi Ghánából és Nigériából származik", vagy "Taiye Selasi Angliából és az Államokból származik". Amikor csak meghallom ezt a nyitómondatot, mindegy melyik országról van szó - Angliáról, az USA-ról, Ghánáról vagy Nigériáról -, azt gondolom, hogy "De ez nem így van.". Igen, Angliában születtem és az Egyesült Államokban nőttem fel. Anyukám Angliában született és Nigériában nevelkedett, jelenleg pedig Ghánában él. Apukám Aranyparton született, ami brit gyarmat volt, Ghánában nőtt fel, és már több mint 30 éve Szaúd-Arábiában él. Ebből kifolyólag, a felkonferálóim gyakran neveznek "többnemzetiségű"-nek. "A Nike, az multi [többnemzetiségű] - gondoltam -, én emberi lény vagyok."
Then, one fine day, mid-tour, I went to Louisiana, a museum in Denmark where I shared the stage with the writer Colum McCann. We were discussing the role of locality in writing, when suddenly it hit me. I'm not multinational. I'm not a national at all. How could I come from a nation? How can a human being come from a concept? It's a question that had been bothering me for going on two decades. From newspapers, textbooks, conversations, I had learned to speak of countries as if they were eternal, singular, naturally occurring things, but I wondered: to say that I came from a country suggested that the country was an absolute, some fixed point in place in time, a constant thing, but was it? In my lifetime, countries had disappeared -- Czechoslovakia; appeared -- Timor-Leste; failed -- Somalia. My parents came from countries that didn't exist when they were born. To me, a country -- this thing that could be born, die, expand, contract -- hardly seemed the basis for understanding a human being.
Aztán egy nap, a körút felénél, ellátogattam a dániai Louisiana Múzeumba, ahol a színpadon Colum McCann íróval foglaltunk helyet. Arról beszélgettünk, mennyire meghatározó a helyszín az írásban. amikor hirtelen beütött a felismerés. Én nem vagyok többnemzetiségű. Nincs nemzetiségem se. Hogyan származnék én bármely országból? Hogyan származhatna egy ember egy fogalomból? Ez a kérdés két évtizeden át foglalkoztatott. Újságokból, tankönyvekből, beszélgetésekből megtanultam, hogy úgy beszélünk országokról, mintha azok öröklétű, egyedüli, természetesen létrejövő dolgok lennének, de aztán elgondolkodtam: kijelenteni, hogy valamelyik országból származom az feltételezi, hogy az az ország feltétel nélküli, valamiféle helyben és időben rögzített pont, állandó dolog. De tényleg az? Az életem során országok tűntek el - Csehszlovákia -, jöttek létre - Timor-Leste -, buktak el - Szomália. A szüleim olyan országokból származnak, amik születésükkor még nem is léteztek. Számomra egy ország - ami születhet, meghalhat, terjeszkedhet, összemehet -, nem igazán tűnik egy ember meghatározási alapjának.
And so it came as a huge relief to discover the sovereign state. What we call countries are actually various expressions of sovereign statehood, an idea that came into fashion only 400 years ago. When I learned this, beginning my masters degree in international relations, I felt a sort of surge of relief. It was as I had suspected. History was real, cultures were real, but countries were invented. For the next 10 years, I sought to re- or un-define myself, my world, my work, my experience, beyond the logic of the state.
Megkönnyebbülésként hatott a szuverén állam fogalmának felfedezése. Amit mi országoknak hívunk, azok tulajdonképpen szuverén államiságok különböző kifejezési formái, egy eszme, ami csupán 400 évvel ezelőtt jött divatba. Amikor erről tanultam, a nemzetközi tanulmányok mesterszakom indulásakor, egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Épp ahogy sejtettem! A történelem valódi, a kultúra valódi, de az országok csak kitalációk. A következő 10 évben igyekeztem újra - vagy átdefiniálni önmagam, a világomat, a munkámat, az élményeimet, az állam logikáján túl.
In 2005, I wrote an essay, "What is an Afropolitan," sketching out an identity that privileged culture over country. It was thrilling how many people could relate to my experience, and instructional how many others didn't buy my sense of self. "How can Selasi claim to come from Ghana," one such critic asked, "when she's never known the indignities of traveling abroad on a Ghanian passport?"
2005-ben egy tanulmányt írtam, Mit jelent afropolitának lenni? - címmel, felvázolva egy identitást, ami a kultúrát az ország fölé helyezi. Szenzációs, hány ember tapasztalta ugyanazt mint én, és tanulságos, mennyien nem érezték át azt. "Hogy mondhatja Selasi, hogy ghánai? - kérdezte egy kritikus -, mikor nem is ismeri azokat a megaláztatásokat, amiket a külföldre utazás jelent egy ghánai útlevéllel?"
Now, if I'm honest, I knew just what she meant. I've got a friend named Layla who was born and raised in Ghana. Her parents are third-generation Ghanians of Lebanese descent. Layla, who speaks fluent Twi, knows Accra like the back of her hand, but when we first met years ago, I thought, "She's not from Ghana." In my mind, she came from Lebanon, despite the patent fact that all her formative experience took place in suburban Accra. I, like my critics, was imagining some Ghana where all Ghanaians had brown skin or none held U.K. passports. I'd fallen into the limiting trap that the language of coming from countries sets -- the privileging of a fiction, the singular country, over reality: human experience. Speaking with Colum McCann that day, the penny finally dropped. "All experience is local," he said. "All identity is experience," I thought. "I'm not a national," I proclaimed onstage. "I'm a local. I'm multi-local."
Ha most őszinte vagyok, tudtam, miként értette. Volt egy barátnőm, Layla, aki Ghánában született és nőtt fel. Szülei harmadik generációs libanoni származású ghánaiak voltak. Layla, aki folyékonyan beszél twiül, úgy ismeri Accrát, mint a tenyerét, de amikor először találkoztunk néhány éve, azt gondoltam: "Nem is Ghánából való". Számomra ő libanoni volt, azon kétségtelen tény ellenére, hogy minden meghatározó élménye Accra külvárosából származott Ahogy kritikusaim, én is valahogy úgy képzeltem Ghánát, ahol minden ghánai barna bőrű vagy egyiküknek sincs brit útlevele. Beleesnék a sztereotípiák csapdájába, hogy mit is jelent az, hogy valaki egy adott országból származik -- amikor győz egy fikció, egy ország kivételessége, a valósággal, az emberi tapasztalattal szemben. Ahogy aznap beszélgettünk Calum McCann-nal, hirtelen leesett a tantusz! "Minden tapasztalat helyhez kötődik!" - mondta. "Minden identitás tapasztalati" - gondoltam. -Nem tartozom egy nemzethez sem. - jelentettem ki a színpadon -, Én helyhez kötődöm. Sok helyen vagyok otthon.
See, "Taiye Selasi comes from the United States," isn't the truth. I have no relationship with the United States, all 50 of them, not really. My relationship is with Brookline, the town where I grew up; with New York City, where I started work; with Lawrenceville, where I spend Thanksgiving. What makes America home for me is not my passport or accent, but these very particular experiences and the places they occur. Despite my pride in Ewe culture, the Black Stars, and my love of Ghanaian food, I've never had a relationship with the Republic of Ghana, writ large. My relationship is with Accra, where my mother lives, where I go each year, with the little garden in Dzorwulu where my father and I talk for hours. These are the places that shape my experience. My experience is where I'm from.
Például, "Taiye Selasi az Egyesült Államokból származik" - nem ez az igazság. Semmi közöm nincs az Egyesült Államokhoz, az ötven államhoz egészében. Igazán semmi. Kapcsolatom van viszont Brookline-nal, a várossal ahol felnőttem; New York Cityvel, ahol elkezdtem dolgozni; Lawrenceville-el, ahol a hálaadásokat töltöm. Nem az útlevelem vagy az akcentusom tesz engem amerikaivá, hanem ezek az egyedi tapasztalatok és a helyek, ahol ezeket megszerzem. Az ewe kultúrához való tartozásom büszkesége, a Black Stars focicsapat, és a ghánai ételek imádata ellenére, sosem volt semmilyen kapcsolatom a nagybetűs Ghánai Köztársasággal. Accra-val viszont van, ahol édesanyám lakik, ahova minden évben elmegyek, a kis kerttel Dzorwuluban, ahol apukám él és órákon át beszélgetünk. Ezek azon helyszínek, melyek a tapasztalatomat formálják. A tapasztalatom abból ered, hogy honnét jövök.
What if we asked, instead of "Where are you from?" -- "Where are you a local?" This would tell us so much more about who and how similar we are. Tell me you're from France, and I see what, a set of clichés? Adichie's dangerous single story, the myth of the nation of France? Tell me you're a local of Fez and Paris, better yet, Goutte d'Or, and I see a set of experiences. Our experience is where we're from.
Tegyük fel, hogy a "Honnét származol?" helyett azt kérdeznénk, "Hol érzed magad otthon?" Sokkal érthetőbb lenne, hogy kik vagyunk és mennyire vagyunk hasonlóak egymáshoz. Mondd, hogy Franciaországból jössz, és egy klisé-halmazt látok. Adichie's veszélyes, egyedi történetét, a francia nemzet mitoszát? Mondd, hogy Fez-ben és Párizsban ismerős vagy, vagy inkább a Goutte d'Or-ban, és tapasztalatok halmázát látom. A tapasztalatunk abból ered, hogy honnét jövünk.
So, where are you a local? I propose a three-step test. I call these the three "R’s": rituals, relationships, restrictions.
Szóval, hol érzed magad otthon? Egy három lépcsős tesztet ajánlanék. Úgy hívom, hogy SZKK: szertartások, kapcsolatok, korlátok.
First, think of your daily rituals, whatever they may be: making your coffee, driving to work, harvesting your crops, saying your prayers. What kind of rituals are these? Where do they occur? In what city or cities in the world do shopkeepers know your face? As a child, I carried out fairly standard suburban rituals in Boston, with adjustments made for the rituals my mother brought from London and Lagos. We took off our shoes in the house, we were unfailingly polite with our elders, we ate slow-cooked, spicy food. In snowy North America, ours were rituals of the global South. The first time I went to Delhi or to southern parts of Italy, I was shocked by how at home I felt. The rituals were familiar. "R" number one, rituals.
Először is, gondoljunk a napi szertartásainkra, bármik is legyenek azok: kávét főzünk, bemegyünk a munkahelyünkre, betakarítjuk a termést, elmondjuk az imákat. Miféle szertartások ezek? Hol mennek végbe? A világ mely városában vagy városaiban ismernek minket a boltosok? Gyermekként - mondhatni - átlagos bostoni külvárosi szertartásaim voltak, összekapcsolva azokkal, amelyeket anyám hozott Londonból és Lagosból. A bejáratnál kibújtunk a cipőnkből, mély tisztelettel bántunk az időseinkkel, lassan főtt, fűszeres ételeket ettünk. A havas Észak-Amerikában mi a déli félteke szertartásait végeztük. Amikor először jutottam el Delhibe, vagy Olaszország déli részeire, elképedtem, mennyire otthon éreztem magam. Nagyon hasonló szokásaik voltak. "SZ", mint szertartás.
Now, think of your relationships, of the people who shape your days. To whom do you speak at least once a week, be it face to face or on FaceTime? Be reasonable in your assessment; I'm not talking about your Facebook friends. I'm speaking of the people who shape your weekly emotional experience. My mother in Accra, my twin sister in Boston, my best friends in New York: these relationships are home for me. "R" number two, relationships.
Gondoljunk azon emberekkel való kapcsolatunkra, akik napjainkat alakítják. Melyikükkel beszélünk legalább heti egy alkalommal, akár személyesen vagy FaceTime-on? Legyünk korrektek a válaszunkkal: nem a Facebook-barátainkról beszélek, hanem azokról, akik az érzelmeinkre hatással vannak minden héten. Accrában édesanyám, Bostonban az ikernővérem, New Yorkban a legjobb barátaim: ezek a kapcsolatok számomra az otthont jelentik. "K", mint kapcsolatok.
We're local where we carry out our rituals and relationships, but how we experience our locality depends in part on our restrictions. By restrictions, I mean, where are you able to live? What passport do you hold? Are you restricted by, say, racism, from feeling fully at home where you live? By civil war, dysfunctional governance, economic inflation, from living in the locality where you had your rituals as a child? This is the least sexy of the R’s, less lyric than rituals and relationships, but the question takes us past "Where are you now?" to "Why aren't you there, and why?" Rituals, relationships, restrictions.
Ott vagyunk helybéliek, ahol szertartásaink és kapcsolataink zajlanak, de egy adott helyhez tartozás érzése részben a korlátainktól függ. Korlátok alatt azt értem, hogy hol vagyunk képesek élni? Milyen útlevelünk van? Korlátozza mondjuk a rasszizmus, hogy otthon érezzük magunkat ott, ahol élünk? Vagy polgárháború, működésképtelen kormányzat, infláció, meggátol-e minket, hogy ott éljünk, ahol a gyerekkori szertartásaink zajlottak? Ez a legkevésbé vonzó "K", kevésbé érzelgős mint a szertartások és a kapcsolatok. De ezáltal a "Hol vagy most?" kérdésből eljutunk a "Miért nem vagy ott, miért?" kérdéshez. Szertartások, kapcsolatok, korlátok.
Take a piece of paper and put those three words on top of three columns, then try to fill those columns as honestly as you can. A very different picture of your life in local context, of your identity as a set of experiences, may emerge.
Vegyünk egy papírlapot és csináljunk három oszlopot, megfejelve az iménti szavakkal. Majd próbáljuk annyira őszintén kitölteni őket, amennyire csak tudjuk. Egészen másmilyen képek kerülhetnek felszínre helyi vonatkozásban életünkről, identitásunkról tapasztalataink alapján.
So let's try it. I have a friend named Olu. He's 35 years old. His parents, born in Nigeria, came to Germany on scholarships. Olu was born in Nuremberg and lived there until age 10. When his family moved to Lagos, he studied in London, then came to Berlin. He loves going to Nigeria -- the weather, the food, the friends -- but hates the political corruption there. Where is Olu from?
Próbáljuk csak ki! Van egy barátom, Olu. 35 éves. Szülei, akik Nigériában születtek, ösztöndíjjal érkeztek Németországba. Olu Nürnbergben született, és 10 éves koráig ott is élt. Ekkor a család Lagosba költözött, aztán Olu Londonban tanult, majd Berlinbe jött. Imád Nigériába menni - az időjárás, az ételek, a barátok miatt -, de utálja az ott jelen lévő politikai korrupciót. Honnét származik hát Olu?
I have another friend named Udo. He's also 35 years old. Udo was born in Córdoba, in northwest Argentina, where his grandparents migrated from Germany, what is now Poland, after the war. Udo studied in Buenos Aires, and nine years ago came to Berlin. He loves going to Argentina -- the weather, the food, the friends -- but hates the economic corruption there. Where is Udo from? With his blonde hair and blue eyes, Udo could pass for German, but holds an Argentinian passport, so needs a visa to live in Berlin. That Udo is from Argentina has largely to do with history. That he's a local of Buenos Aires and Berlin, that has to do with life.
Vagy egy másik barátom, Udo. Ő is 35 éves. Udo Córdobában született, Argentína északnyugati részén, ahová nagyszülei egy háború utáni német területről vándoroltak ki, ami ma Lengyelországhoz tartozik. Udo Buenos Airesben tanult, majd 9 évvel ezelőtt Berlinbe érkezett. Imád Argentínába menni - az időjárás, az ételek, a barátok miatt -, de utálja az ottani gazdasági korrupciót. Honnan származik hát Udo? Szőke hajával és kék szemével, Udo elmehetne németnek, de argentin útlevele van, úgyhogy vízum kell neki, hogy Berlinben élhessen. Az, hogy Udo Argentínából származik, leginkább a történelemmel magyarázható. Az, hogy Buenos Airesben és Berlinben is helybéli, leginkább az élettel.
Olu, who looks Nigerian, needs a visa to visit Nigeria. He speaks Yoruba with an English accent, and English with a German one. To claim that he's "not really Nigerian," though, denies his experience in Lagos, the rituals he practiced growing up, his relationship with family and friends.
Olu, aki nigériainak néz ki, csak vízummal utazhat Nigériába. Angol akcentussal beszéli a yoruba nyelvet és némettel az angolt. Azonban kijelenteni, hogy "nem igazán nigériai", nem venné figyelembe a lagosi tapasztalatait, a szertartásokat, amiket gyakorolva felnőtt, a kapcsolatát családjával és barátaival.
Meanwhile, though Lagos is undoubtedly one of his homes, Olu always feels restricted there, not least by the fact that he's gay.
Miközben, bár egyik otthona kétségtelenül Lagos, Olu ott korlátozva érzi magát, nem mellékesen amiatt, mert meleg.
Both he and Udo are restricted by the political conditions of their parents' countries, from living where some of their most meaningful rituals and relationships occur. To say Olu is from Nigeria and Udo is from Argentina distracts from their common experience. Their rituals, their relationships, and their restrictions are the same.
Udóval együtt mindkettejüket szüleik országának politikai helyzete tartja vissza attól, hogy ott éljenek, ahová egyes fontos szertartásaik és kapcsolataik kötik. Azt mondani, hogy Olu Nigériából, Udo pedig Argentínából származik elvonatkoztat közös tapasztalatuktól. Szertartásaik, kapcsolataik és korlátjaik ugyanazok.
Of course, when we ask, "Where are you from?" we're using a kind of shorthand. It's quicker to say "Nigeria" than "Lagos and Berlin," and as with Google Maps, we can always zoom in closer, from country to city to neighborhood. But that's not quite the point. The difference between "Where are you from?" and "Where are you a local?" isn't the specificity of the answer; it's the intention of the question. Replacing the language of nationality with the language of locality asks us to shift our focus to where real life occurs. Even that most glorious expression of countryhood, the World Cup, gives us national teams comprised mostly of multilocal players. As a unit of measurement for human experience, the country doesn't quite work. That's why Olu says, "I'm German, but my parents come from Nigeria." The "but" in that sentence belies the inflexibility of the units, one fixed and fictional entity bumping up against another. "I'm a local of Lagos and Berlin," suggests overlapping experiences, layers that merge together, that can't be denied or removed. You can take away my passport, but you can't take away my experience. That I carry within me. Where I'm from comes wherever I go.
Persze, mikor feltesszük a "Honnét származol?" -kérdést, egy leegyszerűsítéssel élünk. Egyszerűbb azt mondani, hogy Nigériából, mint, hogy Lagosból és Berlinből, és ahogy a Google Maps-szel is mindig ráközelíthetünk: országokból eljuthatunk, városokon át a negyedekig. De nem is igazán ez a lényeg. A különbség aközött, hogy "Honnét származol?" és a "Hol érzed otthon magad?" nem a válaszban rejlik; hanem a kérdés szándékában. A nemzethez tartozás nyelvezetét felváltva a helyhez tartozásé, és azt kéri tőlünk, hogy figyelmünket arra irányítsuk, ahol igazából zajlik az életünk. Még a nemzethez tartozás legmagasztosabb kifejezési formájában, a Világkupában is a nemzeti válogatottat játékosainak többsége több helyhez kötődik. Az emberi tapasztalat számára az ország, mint mértékegység, nem egészen felel meg. Ezért jelentheti ki Olu, hogy "Német vagyok, de szüleim Nigériából származnak". A "de" ebben a mondatban a mértékek rugalmatlanságára utal, egy rögzített és fikciós entitás száll szembe egy másikkal. "Lagosban is, Berlinben is otthon vagyok" - ez többszörös tapasztalatokat sejtet, egymáshoz kötődő rétegeket, amiket nem lehet megtagadni vagy elvenni. Elveheted az útlevelemet, de nem veheted el az élményeimet. Azokat én hordozom. Akárhonnét is jövök, akárhová is tartsak.
To be clear, I'm not suggesting that we do away with countries. There's much to be said for national history, more for the sovereign state. Culture exists in community, and community exists in context. Geography, tradition, collective memory: these things are important. What I'm questioning is primacy. All of those introductions on tour began with reference to nation, as if knowing what country I came from would tell my audience who I was. What are we really seeking, though, when we ask where someone comes from? And what are we really seeing when we hear an answer?
Tisztázzuk: nem azt javaslom, hogy vessük el az országokat. Sok előnye van a nemzeti történelemnek, mégtöbb a szuverén államnak. A kultúra a közösségben él, és a közösség egy bizonyos környezetben. Földrajz, népszokások, kollektív emlékezet: ezek mind fontos dolgok. Én ezek elsőbbségét kérdőjelezem meg. A turnémon azok a bizonyos bemutatkozások mind nemzetre való utalással indítanak: mintha az, hogy melyik országból származom tudatná a közönségemmel, hogy ki vagyok. De mit is szeretnénk tudni, amikor megkérdezzük valakitől, hogy honnét jön? És mi sejlik fel a szemünk előtt, amikor erre választ kapunk?
Here's one possibility: basically, countries represent power. "Where are you from?" Mexico. Poland. Bangladesh. Less power. America. Germany. Japan. More power. China. Russia. Ambiguous.
Íme egy lehetőség: az országok alapvetően az erőt képviselik. "Honnét származol?". Mexikóból. Lengyelországból. Bangladesből. Gyengék. Amerikából. Németországból. Japánból. Ezek erősek. Kínából. Oroszországból. Bizonytalan.
(Laughter)
(Nevetés)
It's possible that without realizing it, we're playing a power game, especially in the context of multi-ethnic countries. As any recent immigrant knows, the question "Where are you from?" or "Where are you really from?" is often code for "Why are you here?"
Talán anélkül, hogy észrevennénk, egy hatalmi játékot játszunk, különösen a több nemzetiségű országok kontextusában. Ahogy minden mostani bevándorló számára ismert, a "Honnét származol?" kérdés vagy a "Valójában honnét származol?" a "Miért vagy itt?"-et fedi le.
Then we have the scholar William Deresiewicz's writing of elite American colleges. "Students think that their environment is diverse if one comes from Missouri and another from Pakistan -- never mind that all of their parents are doctors or bankers."
És ahogy a tudós William Deresiewicz írja az amerikai elit egyetemekről: "A hallgatók úgy vélik, hogy más a környezete annak, aki Missouriból, és annak aki Pakisztánból jön - még akkor is, ha mindnyájuk szülei orvosok vagy bankárok."
I'm with him. To call one student American, another Pakistani, then triumphantly claim student body diversity ignores the fact that these students are locals of the same milieu. The same holds true on the other end of the economic spectrum. A Mexican gardener in Los Angeles and a Nepali housekeeper in Delhi have more in common in terms of rituals and restrictions than nationality implies.
Egyetértek vele. Egyik hallgatót amerikainak, a másikat pedig pakisztáninak mondani, aztán diadalmasan sokszínűséget kiáltani a diákság összetételére nem veszi figyelembe, hogy mindannyian ugyanabból a közegből érkeztek. És ugyanez érvényes a gazdasági spektrum másik végén. Egy mexikói kertészben Los Angelesben és egy nepáli gondnokban Delhiben sokkal több a közös a szertartások és korlátok tekintetében, mint ahogy az nemzetiségükből következne.
Perhaps my biggest problem with coming from countries is the myth of going back to them. I'm often asked if I plan to "go back" to Ghana. I go to Accra every year, but I can't "go back" to Ghana. It's not because I wasn't born there. My father can't go back, either. The country in which he was born, that country no longer exists. We can never go back to a place and find it exactly where we left it. Something, somewhere will always have changed, most of all, ourselves. People.
A származást országhoz kötni azért problémás számomra, mert felveti visszatérés gondolatát. Gyakran kérdezik tőlem, hogy tervezem-e visszatérni Ghánába. Minden évben elmegyek Accrába, de nem "mehetek vissza" Ghánába. Nem azért, mert nem ott születtem. Apukám sem térhet vissza. Az az ország, ahol ő született, az már nem létezik. Nem térhetünk vissza helyekre és ta- lálhatjuk olyannak, mint mikor elhagytuk. Valami, valahol mindig változik, leginkább mi magunk. Hölgyeim és uraim!
Finally, what we're talking about is human experience, this notoriously and gloriously disorderly affair. In creative writing, locality bespeaks humanity. The more we know about where a story is set, the more local color and texture, the more human the characters start to feel, the more relatable, not less. The myth of national identity and the vocabulary of coming from confuses us into placing ourselves into mutually exclusive categories. In fact, all of us are multi -- multi-local, multi-layered. To begin our conversations with an acknowledgement of this complexity brings us closer together, I think, not further apart. So the next time that I'm introduced, I'd love to hear the truth: "Taiye Selasi is a human being, like everybody here. She isn't a citizen of the world, but a citizen of worlds. She is a local of New York, Rome and Accra."
Végülis az emberi tapasztalásról beszélünk, erről az egyszerre hírhedt és remek, féktelen dologról. Az irodalomban a helyszín az emberről vall. Minél többet tudunk arról, hol zajlik egy történet, mennél inkább helyiek a színek és benyomások, annál inkább emberinek kezdenek érződni a karakterek, egyre jobban kötődünk hozzájuk. A nemzeti identitás mítosza, a valahonnét származás szóhasználata megzavar azzal, hogy egymást kölcsönösen kizáró kategóriákban helyezzük el magunkat. Valójában mindannyian multik vagyunk, "multi-helybéliek", multi-tapasztalattal. Úgy gondolom, ha beszélgetéseinket ezen komplexitásnak a tudatában kezdjük, az közelebb hoz minket, nem pedig eltaszít egymástól. Szóval, ha legközelebb bemutatnak, akkor szeretném az igazságot hallani: "Taiye Selasi egy emberi lény, mint mindenki más a jelenlévők közül. Nem világpolgár, hanem világok polgára. Otthon van New Yorkban, Rómában és Accrában."
Thank you.
Köszönöm szépen.
(Applause)