Here's an intriguing fact. In the developed world, everywhere, women live an average of six to eight years longer than men do. Six to eight years longer. That's, like, a huge gap. In 2015, the "Lancet" published an article showing that men in rich countries are twice as likely to die as women are at any age.
Íme egy érdekes tény. A fejlett világban mindenhol a nők átlagosan 6-8 évvel élnek tovább a férfiaknál. 6-8 évvel. Ez bizony óriási eltérés. Egy 2015-ös tanulmány szerint a gazdag országokban a férfiak bármely életkorban kétszer nagyobb az eséllyel halnak meg, mint a nők.
But there is one place in the world where men live as long as women. It's a remote, mountainous zone, a blue zone, where super longevity is common to both sexes. This is the blue zone in Sardinia, an Italian island in the Mediterranean, between Corsica and Tunisia, where there are six times as many centenarians as on the Italian mainland, less than 200 miles away. There are 10 times as many centenarians as there are in North America. It's the only place where men live as long as women.
Viszont van egy hely a világon, ahol a férfiak annyit élnek, mint a nők. Ez egy eldugott, hegyvidéki táj, egy kék zóna, ahol különlegesen hosszú élettartam jellemző mindkét nemre. Ez a szardíniai kék zóna, egy mediterrán olasz sziget Korzika és Tunézia között, ahol hatszor többen élik meg a századik évüket, mint az olasz csizmán, amely kb. 320 km-re van. A szigeten tízszer annyi százéves van, mint Észak-Amerikában. Egyedül itt élnek a férfiak annyit, mint a nők.
But why? My curiosity was piqued. I decided to research the science and the habits of the place, and I started with the genetic profile. I discovered soon enough that genes account for just 25 percent of their longevity. The other 75 percent is lifestyle.
De miért? Ez piszkálta a csőrömet. Eldöntöttem, hogy megvizsgálom a helyi körülményeket és szokásokat, és a genetikai profillal kezdtem. Hamar rájöttem, hogy a gének csupán 25%-ban magyarázzák meg a hosszú életet. A többi 75% az életstílusból ered.
So what does it take to live to 100 or beyond? What are they doing right? What you're looking at is an aerial view of Villagrande. It's a village at the epicenter of the blue zone where I went to investigate this, and as you can see, architectural beauty is not its main virtue, density is: tightly spaced houses, interwoven alleys and streets. It means that the villagers' lives constantly intersect. And as I walked through the village, I could feel hundreds of pairs of eyes watching me from behind doorways and curtains, from behind shutters. Because like all ancient villages, Villagrande couldn't have survived without this structure, without its walls, without its cathedral, without its village square, because defense and social cohesion defined its design.
Nos, mi kell ahhoz, hogy több mint 100 évet éljünk? Mi a kék zóna titka? Amit most látnak, az Villagrande madártávlatból. Ez a falu a kék zóna központja, ahová elmentem a kérdést tanulmányozni. Láthatják, hogy nem az építészeti remekmű az erősségük, hanem a közelség egymáshoz: szűkre szabott házak, tekervényes sikátorok és utcák. Lefordítva, a falubeliek élete összefonódik. És amint végigmentem a falun, több száz szempár pillantása kísért utamon a kapualjakból, a függönyök és redőnyök mögül. Mert az ősi falvakhoz hasonlóan, Villagrande sem élne túl e faluszerkezet nélkül, falai és katedrálisa nélkül, a falu piactere nélkül. E szerkezetet az önvédelem és a társadalmi kohézió alakította ki.
Urban priorities changed as we moved towards the industrial revolution because infectious disease became the risk of the day. But what about now? Now, social isolation is the public health risk of our time. Now, a third of the population says they have two or fewer people to lean on.
Az ipari forradalom korára megváltoztak a városi prioritások, mert e korra jellemzőek voltak a fertőző betegségek. No de most? Jelenleg korunk rákfenéje a társadalmi elszigeteltség. Most a népesség egyharmada azt mondja, csupán egy-két személyre számíthat.
But let's go to Villagrande now as a contrast to meet some centenarians.
De menjünk Villagrandeba összehasonlításként, hogy találkozzunk néhány százévessel.
Meet Giuseppe Murinu. He's 102, a supercentenarian and a lifelong resident of the village of Villagrande. He was a gregarious man. He loved to recount stories such as how he lived like a bird from what he could find on the forest floor during not one but two world wars, how he and his wife, who also lived past 100, raised six children in a small, homey kitchen where I interviewed him. Here he is with his sons Angelo and Domenico, both in their 70s and looking after their father, and who were quite frankly very suspicious of me and my daughter who came along with me on this research trip, because the flip side of social cohesion is a wariness of strangers and outsiders. But Giuseppe, he wasn't suspicious at all. He was a happy-go-lucky guy, very outgoing with a positive outlook. And I wondered: so is that what it takes to live to be 100 or beyond, thinking positively? Actually, no.
Ő Giuseppe Murinu, 102 éves, és egész életében ebben a faluban élt. Mindig társaságkedvelő volt. Szeretett történeteket mesélni, például miképpen élt az erdőben és gyűjtögetett az avarban, mint a madarak nem is egy, de két világháborúban. És hogy a feleségével, aki szintén megérte a 100. évét, hat gyereket nevelt fel egy apró, de otthonos konyhában, ahol az interjú is készült. Itt együtt van fiaival, Angeloval és Domenicoval, mindketten túl a hetvenen, és ők gondozzák apjukat. Nem titkolt gyanakvással néztek rám és a lányomra, aki elkísért kutatóutamra. A társadalmi kohézió másik oldala ugyanis az idegenekkel szembeni óvatosság. De Giuseppe egyáltalán nem volt gyanakvó. Életvidám, társaságkedvelő, és pozitív gondolkodású fickó volt. Elmerengtem, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy megérjünk 100. évet vagy többet, talán a pozitív gondolkodás? Igazából nem.
(Laughter)
(Nevetés)
Meet Giovanni Corrias. He's 101, the grumpiest person I have ever met.
Ő Giovanni Corrias. 101 éves, és a legmogorvább személy, akit ismerek.
(Laughter)
(Nevetés)
And he put a lie to the notion that you have to be positive to live a long life. And there is evidence for this. When I asked him why he lived so long, he kind of looked at me under hooded eyelids and he growled, "Nobody has to know my secrets."
Ő meghazudtolja, hogy pozitív kell legyünk a hosszú élet reményében. És ez tényekkel bizonyítható. Amikor rákérdeztem, hogyan élt ily sokat, rámvetett egy pillantást csuklyás szemhéja alól, és azt morogta: "Kinek mi köze hozzá."
(Laughter)
(Nevetés)
But despite being a sourpuss, the niece who lived with him and looked after him called him "Il Tesoro," "my treasure." And she respected him and loved him, and she told me, when I questioned this obvious loss of her freedom, "You just don't understand, do you? Looking after this man is a pleasure. It's a huge privilege for me. This is my heritage." And indeed, wherever I went to interview these centenarians, I found a kitchen party. Here's Giovanni with his two nieces, Maria above him and beside him his great-niece Sara, who came when I was there to bring fresh fruits and vegetables. And I quickly discovered by being there that in the blue zone, as people age, and indeed across their lifespans, they're always surrounded by extended family, by friends, by neighbors, the priest, the barkeeper, the grocer. People are always there or dropping by. They are never left to live solitary lives. This is unlike the rest of the developed world, where as George Burns quipped, "Happiness is having a large, loving, caring family in another city."
És bár ilyen zsémbes volt, a nála lakó unokahúg, aki vigyázott rá, "Il Tesoro"-nak, "kincsemnek" becézte... Tisztelte és szerette, és kérdésemre, hogy miért adta fel a személyes szabadságát, ezt felelte: "Egyszerűen nem érti, igaz? Örömmel viselem gondját. Számomra ez óriási kiváltság. Ez a családi örökségem." És tényleg, bárhova is mentem beszélgetni e százévesekkel, konyhapartikba csöppentem. Itt Giovanni van a két unokahúgával, Maria fent, mellette pedig unokahúga, Sara. Ottlétemkor érkeztek, hoztak friss gyümölcsöt, zöldséget. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a kék zónában, ahogy öregszenek, de valójában egész életük során, állandóan körülveszi őket népes családjuk, barátaik, szomszédaik, a pap, a kocsmáros meg a boltos. Ott vannak állandóan, vagy csak betoppannak. Sosem hagyják, hogy magányban élj. Nem úgy, mint a fejlett világ többi részén, ahol George Burns szerint: "A boldogság titka egy nagy, szerető család, amely egy másik városban él."
(Laughter)
(Nevetés)
Now, so far we've only met men, long-living men, but I met women too, and here you see Zia Teresa. She, at over 100, taught me how to make the local specialty, which is called culurgiones, which are these large pasta pockets like ravioli about this size, this size, and they're filled with high-fat ricotta and mint and drenched in tomato sauce. And she showed me how to make just the right crimp so they wouldn't open, and she makes them with her daughters every Sunday and distributes them by the dozens to neighbors and friends. And that's when I discovered a low-fat, gluten-free diet is not what it takes to live to 100 in the blue zone.
Nos, eddig csak hosszú életű férfiakról volt szó, de asszonyokkal is találkoztam, például itt van zia Teresa. Aki 100 fölött van, de megtanított a helyi specialitásra, nevezetesen a culurgiones-ra. Ez a raviolihoz hasonló töltött tészta szárd verziója, kb. ekkora, ekkora, amit megtöltenek zsíros túróval, mentával, majd paradicsomszószba forgatják. És megmutatta, hogyan kell tökéletesen becsavarni, hogy ne bomoljon ki. Ezt ő a lányaival készíti minden vasárnap, majd tucatjával osztogatja szomszédainak és barátainak. Én meg ekkor jöttem rá, hogy a kék zónában nem a zsírszegény, gluténmentes étrend a száz év titka.
(Applause)
(Taps)
Now, these centenarians' stories along with the science that underpins them prompted me to ask myself some questions too, such as, when am I going to die and how can I put that day off? And as you will see, the answer is not what we expect. Julianne Holt-Lunstad is a researcher at Brigham Young University and she addressed this very question in a series of studies of tens of thousands of middle aged people much like this audience here. And she looked at every aspect of their lifestyle: their diet, their exercise, their marital status, how often they went to the doctor, whether they smoked or drank, etc. She recorded all of this and then she and her colleagues sat tight and waited for seven years to see who would still be breathing. And of the people left standing, what reduced their chances of dying the most? That was her question.
Így hát e százévesek történetei az ezt megerősítő kutatással együtt arra ösztökéltek, hogy néhány kérdést megfogalmazzak. Például azt, hogy mikor fogok meghalni, és hogyan tolhatom ki ezt az időt? Ahogy látni fogják, erre nem az a válasz, amit várnánk. Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young University kutatója ugyanezt a kérdést tette fel egy tanulmánysorozatban több tízezer olyan középkorú személynek, akik inkább önökhöz hasonlóak. Megvizsgálta az életstílusuk minden egyes jellemzőjét: étrendet, testmozgást, családi állapotot, milyen gyakran voltak orvosnál, dohányoztak vagy ittak, stb. Mindent feljegyzett, aztán társaival együtt türelmesen csücsült 7 évet, hogy kiderítse, ki van még életben. És azoknál, akik még életben voltak, mi csökkentette leginkább az elhalálozási esélyt? Ezt a kérdést tette fel.
So let's now look at her data in summary, going from the least powerful predictor to the strongest. OK? So clean air, which is great, it doesn't predict how long you will live. Whether you have your hypertension treated is good. Still not a strong predictor. Whether you're lean or overweight, you can stop feeling guilty about this, because it's only in third place. How much exercise you get is next, still only a moderate predictor. Whether you've had a cardiac event and you're in rehab and exercising, getting higher now. Whether you've had a flu vaccine. Did anybody here know that having a flu vaccine protects you more than doing exercise? Whether you were drinking and quit, or whether you're a moderate drinker, whether you don't smoke, or if you did, whether you quit, and getting towards the top predictors are two features of your social life. First, your close relationships. These are the people that you can call on for a loan if you need money suddenly, who will call the doctor if you're not feeling well or who will take you to the hospital, or who will sit with you if you're having an existential crisis, if you're in despair. Those people, that little clutch of people are a strong predictor, if you have them, of how long you'll live. And then something that surprised me, something that's called social integration. This means how much you interact with people as you move through your day. How many people do you talk to? And these mean both your weak and your strong bonds, so not just the people you're really close to, who mean a lot to you, but, like, do you talk to the guy who every day makes you your coffee? Do you talk to the postman? Do you talk to the woman who walks by your house every day with her dog? Do you play bridge or poker, have a book club? Those interactions are one of the strongest predictors of how long you'll live.
Lássuk hát az összefoglalója adatait, a legkisebb valószínűségi tényezőtől haladva a legnagyobbig. Rendben? Nos, a tiszta levegő, ami nagyszerű, nem jelzi előre a várható élettartamot. Ha kezelik a magas vérnyomást, szintén jó. De mégsem egy fontos előrejelző. És akár sovány, akár túlsúlyos, többé ne gyötörje magát, mert ez alig 3. helyen áll. A testmozgás a következő, de még mindig elég gyenge előrejelző. Ha volt szívpanasza, de most gyógyulóban van és tornázik rendszeresen, már tovább jutott. Kapott-e influenza elleni oltást. Tudta-e önök közül valaki, hogy az influenza elleni oltás jobban véd, mint a testmozgás? Ivott, de leszokott róla, vagy mértéktartóan iszik, nem dohányzik, esetleg korábban igen, de leszokott róla? -- és máris közeledünk a fő előrejelzőhöz, mindkettő a társadalmi életünk jellemzője. Először is, a szoros kapcsolataink. Ide tartoznak azok, akikhez kölcsönért folyamodhatunk, ha hirtelen megszorulunk; akik kihívják az orvost, ha rosszul érezzük magunkat vagy kórházba visznek;, vagy velünk ücsörögnek, ha azon töprengünk, van-e értelme élni, ha kétségbe vagyunk esve. Ezek az emberek, maroknyian, vannak-e vagy nincsenek, jó előjelzői, milyen hosszú lesz életünk. És aztán valami, ami igazán meglepett, valami, amit úgy hívunk, társadalmi beilleszkedés. Ezt azt jelenti, mennyire lépünk kapcsolatba másokkal a nap folyamán. Hánnyal állunk szóba? És ez egyaránt jelenti az erős és a gyenge kötődést, tehát nem csak azokat, akikhez nagyon közel állunk, akik fontosak nekünk, hanem például, hogy szóba elegyedünk azzal, aki a napi kávénkat készíti? Beszélgetünk-e a postással? Megszólítjuk-e a hölgyet, aki naponta sétáltatja a kutyáját a házunk előtt? Kártyázunk-e rendszeresen, járunk-e könyvklubba? Ezen kölcsönhatások a legjobb előjelzői, hogy milyen hosszú életűek leszünk.
Now, this leads me to the next question: if we now spend more time online than on any other activity, including sleeping, we're now up to 11 hours a day, one hour more than last year, by the way, does it make a difference? Why distinguish between interacting in person and interacting via social media? Is it the same thing as being there if you're in contact constantly with your kids through text, for example? Well, the short answer to the question is no, it's not the same thing. Face-to-face contact releases a whole cascade of neurotransmitters, and like a vaccine, they protect you now in the present and well into the future. So simply making eye contact with somebody, shaking hands, giving somebody a high-five is enough to release oxytocin, which increases your level of trust and it lowers your cortisol levels. So it lowers your stress. And dopamine is generated, which gives us a little high and it kills pain. It's like a naturally produced morphine.
Nos, ez elvezet a következő kérdéshez. Ha több időt töltünk online, mint bármely más tevékenységgel, beleértve az alvást is, hisz ma már 11 órát netezünk naponta, mellesleg eggyel többet, mint 2016-ban, számít-e ez? Miért tegyünk különbséget a személyes kapcsolatok és a közösségimédia-kapcsolatok között? Más ez, mintha ott lennénk, ha például állandóan kapcsolatban vagyunk a gyerekeinkkel SMS-en keresztül? Nos, válaszom röviden az, hogy más. Nem ugyanaz. A személyes kapcsolat egy egész seregnyi neurotranszmittert szabadít fel, amelyek az oltáshoz hasonlóan megvédenek a jelenben, és hatásuk sokáig érződik. Így hát az egyszerű szemkontaktus valakivel, a kézfogás, lepacsizás bőven elég az oxitocin képzéséhez, amely növeli a bizalom szintjét, és csökkenti a kortizolszintet. Vagyis csökkenti a stresszt. Ugyanakkor dopamin termelődik, ami kissé feldob, és elűzi a fájdalmat. Mint egy természetes morfium.
Now, all of this passes under our conscious radar, which is why we conflate online activity with the real thing. But we do have evidence now, fresh evidence, that there is a difference. So let's look at some of the neuroscience. Elizabeth Redcay, a neuroscientist at the University of Maryland, tried to map the difference between what goes on in our brains when we interact in person versus when we're watching something that's static. And what she did was she compared the brain function of two groups of people, those interacting live with her or with one of her research associates in a dynamic conversation, and she compared that to the brain activity of people who were watching her talk about the same subject but in a canned video, like on YouTube. And by the way, if you want to know how she fit two people in an MRI scanner at the same time, talk to me later.
Nos, mindezt regisztrálja a tudatos énünk, és ezért mossuk egybe az online tevékenységet a valósággal. De most már van rá friss bizonyíték, hogy mégis van különbség. Közelítsünk tehát az idegtudomány felől. Elizabeth Redcay, a Marylandi Egyetem idegkutatója, próbálta feltérképezni a különbséget, hogy mi történik az agyunkban, amikor kapcsolatba kerülünk valakivel, és amikor csak figyelünk valakit passzívan. Két csoport tagjainak agytevékenységét hasonlította össze: azokét, akik élőben kommunikáltak vele vagy valamelyik kutatótársával, valódi párbeszédben, egybevetve azokéval, akik csupán online követték a beszédét ugyanazon témáról, például a YouTube-on. És ha netán szeretnék tudni, hogyan vizsgált egyszerre két személyt MRI-szkennerrel, elmondom az előadás után.
So what's the difference? This is your brain on real social interaction. What you're seeing is the difference in brain activity between interacting in person and taking in static content. In orange, you see the brain areas that are associated with attention, social intelligence -- that means anticipating what somebody else is thinking and feeling and planning -- and emotional reward. And these areas become much more engaged when we're interacting with a live partner.
Tehát, miben áll az eltérés? Így néz ki az agyunk a valós társas kapcsolat során. Amit most láthatnak, az az eltérés agyunk aktivitásában a személyes beszélgetés, és a passzív befogadás között. Narancs szín jelöli azon agyterületeket, melyek a figyelemért felelősek, társas intelligencia - ami azt jelenti, hogy ráérzünk mások gondolataira, érzéseire, terveire -- és érzelmi jutalom. És ezen területek sokkal aktívabbá válnak, amikor egy élő személlyel lépünk kapcsolatba.
Now, these richer brain signatures might be why recruiters from Fortune 500 companies evaluating candidates thought that the candidates were smarter when they heard their voices compared to when they just read their pitches in a text, for example, or an email or a letter. Now, our voices and body language convey a rich signal. It shows that we're thinking, feeling, sentient human beings who are much more than an algorithm. Now, this research by Nicholas Epley at the University of Chicago Business School is quite amazing because it tells us a simple thing. If somebody hears your voice, they think you're smarter. I mean, that's quite a simple thing.
Nos, ez a gazdagabb lenyomat az agyban, ez lehetett az oka, hogy az 500 legnagyobb amerikai cég fejvadászai okosabbnak gondolták a jelölteket az értékelés során, amikor a hangjukat hallották, mint amikor elolvasták szöveges jelentkezésüket, pl. e-mailüket vagy levelüket. Tudni kell, hogy a hang és testbeszéd gazdag jelzésforrás. Elárulják gondolatainkat, érzéseinket, meg hogy érző lények vagyunk, jóval többek, mint pusztán egy algoritmus. Nicholas Epley-nek ez a kutatása a Chicagói Egyetemen éppen azért csodálatos, mert egy egyszerű dolgot fogalmaz meg. Amennyiben valaki hallja a hangunkat, máris okosabbnak képzel. Vagyis ilyen egyszerű.
Now, to return to the beginning, why do women live longer than men? And one major reason is that women are more likely to prioritize and groom their face-to-face relationships over their lifespans. Fresh evidence shows that these in-person friendships create a biological force field against disease and decline. And it's not just true of humans but their primate relations, our primate relations as well. Anthropologist Joan Silk's work shows that female baboons who have a core of female friends show lower levels of stress via their cortisol levels, they live longer and they have more surviving offspring. At least three stable relationships. That was the magic number. Think about it. I hope you guys have three.
Nos, térjünk vissza a kiinduló kérdéshez: miért élnek a nők tovább, mint a férfiak? Az egyik fő ok az, hogy ők sokkal hajlamosabbak előtérbe helyezni és ápolni személyes kapcsolataikat életük során. A legfrissebb adatok szerint ezen személyes barátságok olyan biológiai erőmezőt hoznak létre, amely megvéd a betegségek és a hanyatlás ellen. És ez nem csak az emberek esetében igaz, hanem főemlős rokonainkra is. Joan Silk antropológus kutatása feltárja, hogy azoknak a nőstény páviánoknak, amelyek egy azonos nemű szűk baráti kör tagjai, kisebb stresszérték mutatható ki a kortizonszintjükben, hosszabb életűek, és több utódot nevelnek fel. Legalább három stabil kapcsolat esetén. Ez a varázserejű szám. Gondolkodjanak el ezen. Remélem, önöknek van három.
The power of such face-to-face contact is really why there are the lowest rates of dementia among people who are socially engaged. It's why women who have breast cancer are four times more likely to survive their disease than loners are. Why men who've had a stroke who meet regularly to play poker or to have coffee or to play old-timer's hockey -- I'm Canadian, after all --
A személyes kapcsolat ereje teszi, hogy kevesebb az elmebaj a társas életben résztvevők között. Ez az oka annak, hogy a mellrákos nőknek négyszer nagyobb a túlélési esélyük, ha nem magányosak. Ezért van az, hogy agyvérzés után azok a férfiak, akik rendszeresen összejönnek pókerezni, kávézni vagy hokizni öregfúként - elvégre kanadai vagyok -
(Laughter)
(Nevetés)
are better protected by that social contact than they are by medication. Why men who've had a stroke who meet regularly -- this is something very powerful they can do. This face-to-face contact provides stunning benefits, yet now almost a quarter of the population says they have no one to talk to.
jobban védve vannak e társas kapcsolataik által, mintha gyógyszert szednének. Ezért az agyvérzésen átesett férfiak számára a rendszeres találkozás nagyon hatékony eszköz, amivel élhetnek. A közvetlen kapcsolat elképesztő előnyökkel jár, mégis a lakosság majdnem negyede azt állítja, nincs kivel beszélgessen.
We can do something about this. Like Sardinian villagers, it's a biological imperative to know we belong, and not just the women among us. Building in-person interaction into our cities, into our workplaces, into our agendas bolsters the immune system, sends feel-good hormones surging through the bloodstream and brain and helps us live longer. I call this building your village, and building it and sustaining it is a matter of life and death. Thank you.
Tehetünk ez ellen. Mint a szardíniai faluban, biológiai szükséglet, hogy tudjuk, tartozunk valahová, és ez nem csak a nőkre érvényes. Ha beépítjük teendőink közé a személyes kapcsolatok ápolását városunkban, munkahelyünkön, azzal erősítjük immunrendszerünket, 'jól érzem magam' hormonokat küldünk a véráramba és az agyba, és hosszabb életre számíthatunk. Azt mondom, építjük a magunk faluját, és ennek építése és fenntartása élet-halál kérdése. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Helen Walters: Susan, come back. I have a question for you. I'm wondering if there's a middle path. So you talk about the neurotransmitters connecting when in face-to-face, but what about digital technology? We've seen enormous improvements in digital technology like FaceTime, things like that. Does that work too? I mean, I see my nephew. He plays Minecraft and he's yelling at his friends. It seems like he's connecting pretty well. Is that useful? Is that helpful?
Helen Walters: Susan, egy pillanatra. Feltennék egy kérdést. Vajon van-e köztes út? Szó volt a neurotranszmitterekről személyes találkozások során, de mi van a digitális technikával? Láttuk, hogy ez milyen óriási léptekkel fejlődik, FaceTime és hasonlók. Ez életképes? Úgy értem, látom az unokaöcsém, Minecraft-bolond, és ordítozik a barátaival. Úgy tűnik, jól buliznak így. Ez vajon segít?
Susan Pinker: Some of the data are just emerging. The data are so fresh that the digital revolution happened and the health data trailed behind. So we're just learning, but I would say there are some improvements that we could make in the technology. For example, the camera on your laptop is at the top of the screen, so for example, when you're looking into the screen, you're not actually making eye contact. So something as simple as even just looking into the camera can increase those neurotransmitters, or maybe changing the position of the camera. So it's not identical, but I think we are getting closer with the technology.
Susan Pinker: Az adatok részben még csak most gyűlnek, annyira újak, mint maga a digitális forradalom, az egészségi adatok meg még ezek után kullognak. Tehát még csak tanulunk, de vannak fejlesztések, amit megtehetünk a technológiában. Például a laptop kamerája a monitor tetején van. így ha a képernyőbe bámulunk, valójában nem kerülünk szemkontaktusba. Akár egy olyan egyszerű dologgal, mint belenézni a kamerába, növelhetjük a neurotranszmitterek számát, vagy akár a kamera elmozdításával is. Így bár nem ugyanaz, mégis közelebb kerülünk a technika segítségével.
HW: Great. Thank you so much.
HW: Nagyszerű. Hálás köszönet!
SP: Thank you.
SP: Köszönöm szépen!
(Applause)
(Taps)