It was the spring of 2011, and as they like to say in commencement speeches, I was getting ready to enter the real world. I had recently graduated from college and moved to Paris to start my first job. My dream was to become a war correspondent, but the real world that I found took me into a really different kind of conflict zone.
2011 tavasza volt, és ahogy azt a diplomaosztós beszédekben szeretik mondani, éppen arra készültem, hogy belépjek a nagybetűs életbe. Nem sokkal azelőtt diplomáztam, majd Párizsba költöztem, hogy betöltsem az első állásom. Az volt az álmom, hogy haditudósító leszek, de a rám váró nagybetűs élet egészen másféle háborús övezetbe vezetett.
At 22 years old, I was diagnosed with leukemia. The doctors told me and my parents, point-blank, that I had about a 35 percent chance of long-term survival. I couldn't wrap my head around what that prognosis meant. But I understood that the reality and the life I'd imagined for myself had shattered. Overnight, I lost my job, my apartment, my independence, and I became patient number 5624.
22 évesen leukémiát állapítottak meg nálam. Az orvosok köntörfalazás nélkül közölték a szüleimmel és velem, hogy hosszú távon kb. 35% esélyem van a túlélésre. Nem tudtam felfogni, mit jelent ez a prognózis. De rájöttem, hogy a valóság és a magamnak elképzelt életem darabjaira hullott. Egy éjszaka leforgása alatt elvesztettem az állásom, a lakásom, a függetlenségem, és az 5624-es számú páciens lett belőlem.
Over the next four years of chemo, a clinical trial and a bone marrow transplant, the hospital became my home, my bed, the place I lived 24/7. Since it was unlikely that I'd ever get better, I had to accept my new reality. And I adapted. I became fluent in medicalese, made friends with a group of other young cancer patients, built a vast collection of neon wigs and learned to use my rolling IV pole as a skateboard. I even achieved my dream of becoming a war correspondent, although not in the way I'd expected. It started with a blog, reporting from the front lines of my hospital bed, and it morphed into a column I wrote for the New York Times, called "Life, Interrupted."
Az ezt követő négyévnyi kemó, egy kísérleti módszer és egy csontvelő-átültetés alatt a kórház az otthonommá vált, és az ágyam lett a hely, ahol a nap 24 óráját töltöttem. Mivel valószínűtlen volt, hogy valaha is jobban legyek, el kellett fogadnom ezt az új valóságot. Alkalmazkodtam. Profin elsajátítottam az orvosi szakzsargont, összebarátkoztam egy csoport fiatal rákos beteggel, összegyűjtöttem egy kollekcióra való neonszínű parókát, és megtanultam gördeszkázni az infúziós állványommal. Még az az álmom is valóra vált, hogy haditudósító legyek, bár nem éppen úgy, ahogy azt elterveztem. Az egész egy bloggal kezdődött, amelyben a kórházi ágyam frontvonaláról tudósítottam. Ebből később egy The New York Times-i rovat lett, Félbeszakított élet címmel.
But -- (Applause)
De... (Taps)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
But above all else, my focus was on surviving. And -- spoiler alert --
De a célom mindenekelőtt a túlélés volt. És – spoilerveszély! –
(Laughter)
(Nevetés)
I did survive, yeah.
túléltem, igen.
(Applause)
(Taps)
Thanks to an army of supportive humans, I'm not just still here, I am cured of my cancer.
Egy seregnyi embernek köszönhetően, akik támogattak, nemcsak, hogy még mindig élek, de ki is gyógyultam a rákból.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
So, when you go through a traumatic experience like this, people treat you differently. They start telling you how much of an inspiration you are. They say you're a warrior. They call you a hero, someone who's lived the mythical hero's journey, who's endured impossible trials and, against the odds, lived to tell the tale, returning better and braver for what you're been through. And this definitely lines up with my experience.
Amikor ehhez hasonló traumatikus eseményen vagyunk túl, az emberek másképp kezelnek. Mondogatni kezdik, mennyire inspirálók vagyunk. Azt mondják, harcosok vagyunk. Hősnek tartanak, olyan személynek, aki átélte a hősök legendás kalandját, aki lehetetlen próbákat állt ki, és a kilátások ellenére megélte, hogy elmesélhesse a történetét, és az átélteknek köszönhetően erősebben és bátrabban tért vissza. Ez kétségkívül megfelel a tapasztalataimnak.
Cancer totally transformed my life. I left the hospital knowing exactly who I was and what I wanted to do in the world. And now, every day as the sun rises, I drink a big glass of celery juice, and I follow this up with 90 minutes of yoga. Then, I write down 50 things I'm grateful for onto a scroll of paper that I fold into an origami crane and send sailing out my window.
A rák teljesen átformálta az életem. Amikor elhagytam a kórházat, pontosan tudtam, ki vagyok, és mi a célom ezen a világon. Minden napfelkeltekor megiszom egy nagy pohár zellerlevet, és 90 perc jógával folytatom a napot. Ezután egy papírlapra leírok 50 dolgot, amiért hálás vagyok, és hajtogatok belőle egy origami darut, melyet útjára engedek az ablakomból.
(Laughter)
(Nevetés)
Are you seriously believing any of this?
Tényleg elhisznek ebből bármit is?
(Laughter)
(Nevetés)
I don't do any of these things.
Semmit se csinálok ezek közül.
(Laughter)
(Nevetés)
I hate yoga, and I have no idea how to fold an origami crane. The truth is that for me, the hardest part of my cancer experience began once the cancer was gone. That heroic journey of the survivor we see in movies and watch play out on Instagram -- it's a myth. It isn't just untrue, it's dangerous, because it erases the very real challenges of recovery.
Utálom a jógát, és fogalmam sincs, hogyan kell origami darut hajtogatni. Az az igazság, hogy számomra a rák legnehezebb része akkor kezdődött, amikor a betegségem elmúlt. A túlélő hősi kalandja, amelyet filmekben és Instagramon látunk, mítosz. És nemcsak, hogy nem igaz, hanem egyenesen veszélyes is, mert figyelmen kívül hagyja a felépülés igazi kihívásait.
Now, don't get me wrong -- I am incredibly grateful to be alive, and I am painfully aware that this struggle is a privilege that many don't get to experience. But it's important that I tell you what this projection of heroism and expectation of constant gratitude does to people who are trying to recover. Because being cured is not where the work of healing ends. It's where it begins.
Ne értsenek félre, mértéktelenül hálás vagyok, hogy még élek, és jól tudom, hogy ez a küzdelem olyan kiváltság, amelyet sokan nem tapasztalnak meg. De fontos kihangsúlyozni, mit tesz a gyógyulás útján járókkal ez a nekik tulajdonított hősiesség és az állandó hálálkodás elvárása. A betegség legyőzése nem a gyógyulási folyamat vége. Inkább a kezdete.
I'll never forget the day I was discharged from the hospital, finally done with treatment. Those four years of chemo had taken a toll on my relationship with my longtime boyfriend, and he'd recently moved out. And when I walked into my apartment, it was quiet. Eerily so. The person I wanted to call in this moment, the person who I knew would understand everything, was my friend Melissa. She was a fellow cancer patient, but she had died three weeks earlier. As I stood there in the doorway of my apartment, I wanted to cry. But I was too tired to cry. The adrenaline was gone. I had felt as if the inner scaffolding that had held me together since my diagnosis had suddenly crumbled. I had spent the past 1,500 days working tirelessly to achieve one goal: to survive. And now that I'd done so, I realized I had absolutely no idea how to live.
Sosem felejtem el a napot, amikor kiengedtek a kórházból, miután végre befejeződtek a kezelések. A négyévnyi kemó rányomta a bélyegét a régóta tartó párkapcsolatomra. Ő nem sokkal a vége előtt költözött el. Amikor beléptem a lakásomba, csend volt. Baljós csend. Az a személy, akit abban a pillanatban fel akartam hívni, akiről tudtam, hogy mindent megértene, Melissa barátnőm volt. Ő szintén rákbeteg társam volt, de három héttel azelőtt meghalt. Ahogy ott álltam a lakásom ajtajában, sírás fojtogatott. De túl kimerült voltam a síráshoz. Az adrenalinnak nyoma sem volt. Úgy éreztem, a belső állvány, amely a diagnózisom óta egyben tartott engem, hirtelen összedőlt. A megelőző 1 500 napon át egyetlen cél elérésén dolgoztam fáradhatatlanul: hogy túléljek. Amikor pedig ezt elértem, rájöttem, hogy fogalmam sincs arról, hogyan éljek.
On paper, of course, I was better: I didn't have leukemia, my blood counts were back to normal, and the disability checks soon stopped coming. To the outside world, I clearly didn't belong in the kingdom of the sick anymore. But in reality, I never felt further from being well. All that chemo had taken a permanent physical toll on my body. I wondered, "What kind of job can I hold when I need to nap for four hours in the middle of the day? When my misfiring immune system still sends me to the ER on a regular basis?" And then there were the invisible, psychological imprints my illness had left behind: the fears of relapse, the unprocessed grief, the demons of PTSD that descended upon me for days, sometimes weeks.
Papíron, természetesen, jobban voltam: nem voltam leukémiás, a vérsejtjeim száma újra normális volt, és a betegtámogatásom hamarosan megvonták. A külvilág számára már egyértelműen nem tartoztam a betegek birodalmába. De valójában sosem éreztem magam távolabb a jólléttől. A sok kemoterápia örökre nyomot hagyott a testemen. Azon tűnődtem: milyen állást tudnék betölteni, amikor napközben négyórányi pihenésre van szükségem? Amikor a becsődölt immunrendszerem még mindig rendszeresen a sürgősségire juttat? Amikor még mindig jelen vannak a betegségem által hátrahagyott pszichológiai nyomok: a visszaeséstől való félelem, a feldolgozatlan gyász, a PTSD démonai, amelyek napokig, sőt néha hetekig a hatalmukba kerítettek?
See, we talk about reentry in the context of war and incarceration. But we don't talk about it as much in the context of other kinds of traumatic experiences, like an illness. Because no one had warned me of the challenges of reentry, I thought something must be wrong with me. I felt ashamed, and with great guilt, I kept reminding myself of how lucky I was to be alive at all, when so many people like my friend Melissa were not. But on most days, I woke up feeling so sad and lost, I could barely breathe. Sometimes, I even fantasized about getting sick again. And let me tell you, there are so many better things to fantasize about when you're in your twenties and recently single.
Reintegrációról általában a háborúval és a börtönnel kapcsolatosan beszélünk. Más traumatikus élményeknél, mint amilyen egy betegség, már nem használjuk olyan gyakran. Mivel senki sem figyelmeztetett a reintegráció kihívásaira, azt hittem, velem van a baj. Szégyelltem magam, és nagy bűntudatot érezve folyton arra emlékeztettem magam, hogy milyen szerencsém van, hogy egyáltalán élek, amikor oly sokaknak, mint például Melissának, ez nem adatott meg. A legtöbb napon, amikor felébredtem, annyira szomorú és elveszett voltam, hogy alig kaptam levegőt. Néha még arról is elgondolkodtam, mi lenne, ha újra beteg lennék. És hadd jegyezzem meg, temérdek jobb dolog is van, amiről egy húszas éveiben járó friss szingli fantáziálhat.
(Laughter)
(Nevetés)
But I missed the hospital's ecosystem. Like me, everyone in there was broken. But out here, among the living, I felt like an impostor, overwhelmed and unable to function. I also missed the sense of clarity I'd felt at my sickest. Staring your mortality straight in the eye has a way of simplifying things, of rerouting your focus to what really matters. And when I was sick, I vowed that if I survived, it had to be for something. It had to be to live a good life, an adventurous life, a meaningful one. But the question, once I was cured, became: How? I was 27 years old with no job, no partner, no structure. And this time, I didn't have treatment protocols or discharge instructions to help guide my way forward.
De hiányzott a kórházi környezet. Ott hozzám hasonlóan mindenki megtört volt. De itt a külvilágban, az élők között csalónak éreztem magam, levert voltam és működésképtelen. Hiányzott az is, hogy a betegségem idején mindent világosan láttam. Amikor farkasszemet nézünk a halállal, az sok mindent leegyszerűsít, arra irányítja a figyelmünket, ami tényleg számít. Amikor beteg voltam, megfogadtam, hogy a túlélésemnek célja lesz: jó élet, kalandokkal teli és tartalmas. De amikor meggyógyultam, felmerült a kérdés: hogyan? 27 éves voltam, de nem volt se munkám, se párom, se alapom. Abban az időben nem voltak sem kezelési eljárások, sem orvosi utasítások, amelyek továbbsegítettek volna az úton.
But what I did have was an in-box full of internet messages from strangers. Over the years, people from all over the world had read my column, and they'd responded with letters, comments and emails. It was a mix, as is often the case, for writers. I got a lot of unsolicited advice about how to cure my cancer with things like essential oils. I got some questions about my bra size. But mostly --
Ehelyett az online levelesládám tele volt ismeretlenektől kapott üzenetekkel. Az évek leforgása alatt a rovatom a világ minden tájára eljutott, és az olvasóktól leveleket, hozzászólásokat és íméleket kaptam. Vegyesek voltak, mint ahogy az az íróknál megszokott is. Kaptam egy rakás kéretlen tanácsot arról, hogyan tudnék illóolajak segítségével kigyógyulni a rákból. Jött néhány kérdés a mellbőségemről is. De főleg...
(Laughter)
(Nevetés)
mostly, I heard from people who, in their own different way, understood what it was that I was going through.
főleg olyanok írtak, akik a maguk módján megértették, min mentem keresztül.
I heard from a teenage girl in Florida who, like me, was coming out of chemo and wrote me a message composed largely of emojis. I heard from a retired art history professor in Ohio named Howard, who'd spent most of his life struggling with a mysterious, debilitating health condition that he'd had from the time he was a young man. I heard from an inmate on death row in Texas by the name of Little GQ -- short for "Gangster Quinn." He'd never been sick a day in his life. He does 1,000 push-ups to start off each morning. But he related to what I described in one column as my "incanceration," and to the experience of being confined to a tiny fluorescent room. "I know that our situations are different," he wrote to me, "But the threat of death lurks in both of our shadows." In those lonely first weeks and months of my recovery, these strangers and their words became lifelines, dispatches from people of so many different backgrounds, with so many different experiences, all showing me the same thing: you can be held hostage by the worst thing that's ever happened to you and allow it to hijack your remaining days, or you can find a way forward.
Üzenetet kaptam egy floridai tinédzserlánytól, aki hozzám hasonlóan épp akkor fejezte a kemót, és a levele jórészt emodzsikból állt. Írt egy Howard nevű, ohiói nyugalmazott művészettörténész professzor, aki élete nagy részében egy rejtélyes, gyengeséggel járó betegséggel küzdött, amelyet még fiatalkorában kapott el. Egy texasi elítélt is írt nekem a halálsorról, aki Little GQ-nak hívta magát, ami a "Gangster Quinn" rövidítése. Egy percig se volt beteg egész életében. Minden napját 1 000 fekvőtámasszal kezdi. Mégis azonosulni tudott azzal a jelenséggel, melyet a rovatomban a "rák börtönének" neveztem, és az élménnyel, hogy egy apró, fénycsöves szobába voltam zárva. "Tudom, hogy más helyzetben vagyunk – írta –, de a halál mindkettőnket fenyegető árnyékként követ." A felépülésem első, magányosan töltött hetei és hónapjai alatt ezek az ismeretlenek és a szavaik mentőövnek bizonyultak. A levelek oly sok különböző hátterű és más-mást megtapasztaló embertől jöttek, mégis mind ugyanarról tettek tanúbizonyságot: vagy hagyod, hogy a legrosszabb dolog, ami valaha történt velünk, fogva tartson, és tönkretegye a hátralévő napjainkat, vagy találunk módot a folytatásra.
I knew I needed to make some kind of change. I wanted to be in motion again to figure out how to unstuck myself and to get back out into the world. And so I decided to go on a real journey -- not the bullshit cancer one or the mythical hero's journey that everyone thought I should be on, but a real, pack-your-bags kind of journey. I put everything I owned into storage, rented out my apartment, borrowed a car and talked a very a dear but somewhat smelly friend into joining me.
Tudtam, hogy változtatnom kell valamin. Újra mozgásban akartam lenni, rá akartam jönni, hogy jöhetek ki ebből a helyzetből, s térhetek vissza az életbe. Ezért úgy döntöttem: igazi kalandba vágok, nem az átkozott rák kalandjába vagy a legendás hősi kalandba, amin mindenki szerint lennem kellene, hanem igazi "pakold össze a cuccaid" fajta kalandba. Minden tulajdonom letétbe helyeztem, kiadtam a lakásom, kölcsönkértem egy autót, és rábeszéltem nagyon kedves, de egy kissé büdös barátom, hogy csatlakozzon hozzám.
(Laughter)
(Nevetés)
Together, my dog Oscar and I embarked on a 15,000-mile road trip around the United States. Along the way, we visited some of those strangers who'd written to me. I needed their advice, also to say to them, thank you. I went to Ohio and stayed with Howard, the retired professor. When you've suffered a loss or a trauma, the impulse can be to guard your heart. But Howard urged me to open myself up to uncertainty, to the possibilities of new love, new loss. Howard will never be cured of illness. And as a young man, he had no way of predicting how long he'd live. But that didn't stop him from getting married. Howard has grandkids now, and takes weekly ballroom dancing lessons with his wife. When I visited them, they’d recently celebrated their 50th anniversary. In his letter to me, he'd written, "Meaning is not found in the material realm; it's not in dinner, jazz, cocktails or conversation. Meaning is what's left when everything else is stripped away."
Oscar kutyámmal egy csaknem 25 000 km-es, USA körüli útra indultunk. Útközben meglátogattunk néhányat az ismeretlen levélírók közül. Szükségem volt a tanácsaikra, és arra, hogy köszönetet mondjak nekik. Elmentem Ohióba, és Howardnál, a nyugdíjas professzornál szálltam meg. Amikor veszteség vagy trauma ér minket, ösztöneink azt súgják: zárjuk kulcsra szívünket. De Howard engem arra buzdított, hogy legyek nyitott a bizonytalanságra, az újabb szerelem és az újabb veszteség lehetőségére. Howard sosem fog meggyógyulni. Fiatalkorában esélytelen volt megjósolni, hogy meddig fog élni, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megházasodjon. Howardnak ma már unokái vannak, és heti rendszerességgel társastánc-órára jár a feleségével. Nem sokkal a látogatásom előtt ünnepelték az 50. házassági évfordulójukat. A levelében azt írta: "Az élet értelme nem a materiális világban van, nem a vacsorákban, a dzsesszben, a koktélokban vagy a beszélgetésekben. Az élet értelme az, ami megmarad, miután minden más elvész.
I went to Texas, and I visited Little GQ on death row. He asked me what I did to pass all that time I'd spent in a hospital room. When I told him that I got really, really good at Scrabble, he said, "Me, too!" and explained how, even though he spends most of his days in solitary confinement, he and his neighboring prisoners make board games out of paper and call out their plays through their meal slots -- a testament to the incredible tenacity of the human spirit and our ability to adapt with creativity.
Elmentem Texasba, és meglátogattam Little GQ-t a halálsoron. Megkérdezte, mivel ütöttem el azt a rengeteg időt, melyet a kórteremben töltöttem. Amikor elmondtam neki, hogy az idő alatt rendkívül jó lettem a Scrabble-ben, azt válaszolta: "Én is!", és elmesélte, hogy habár a legtöbb napját magánzárkában tölti, a szomszédos cellák rabjaival papírból készítenek társasjátékokat, és az ételbeadó nyíláson keresztül játszanak. Ez bizonyítja az emberi lélek elképesztő állhatatosságát és a kreativitásból fakadó alkalmazkodóképességét.
And my last stop was in Florida, to see that teenage girl who'd sent me all those emojis. Her name is Unique, which is perfect, because she's the most luminous, curious person I've ever met. I asked her what she wants to do next and she said, "I want to go to college and travel and eat weird foods like octopus that I've never tasted before and come visit you in New York and go camping, but I'm scared of bugs, but I still want to go camping." I was in awe of her, that she could be so optimistic and so full of plans for the future, given everything she'd been through. But as Unique showed me, it is far more radical and dangerous to have hope than to live hemmed in by fear.
Az utolsó állomásom Floridában volt, hogy találkozhassak a tinédzserlánnyal, aki azt a sok emodzsit küldte. A neve Unique, amely tökéletesen illik rá, mivel ő a legragyogóbb és a legkíváncsibb ember, akit ismerek. Megkérdeztem tőle, mi a következő lépés, és azt mondta: "Szeretnék egyetemre menni, utazni, új, furcsa ételeket megkóstolni, mint pl. a polipot, meglátogatni téged New Yorkban, s kempingezni, – igaz, félek a bogaraktól, de még így is el akarok menni." Teljesen lenyűgözött, hogy ennyire optimista tud lenni, és ennyi terve van a jövőre nézve mindazok után, amin keresztülment. De ahogy azt Unique példája megmutatta, sokkal radikálisabb és veszélyesebb reménykedni, mint félelemben élni.
But the most important thing I learned on that road trip is that the divide between the sick and the well -- it doesn't exist. The border is porous. As we live longer and longer, surviving illnesses and injuries that would have killed our grandparents, even our parents, the vast majority of us will travel back and forth between these realms, spending much of our lives somewhere between the two. These are the terms of our existence.
Azonban a legfontosabb dolog, amit megtanultam az út alatt: a beteg és az egészséges közötti választóvonal nem létezik. Egy hajszál választja el őket egymástól. Mivel egyre tovább élünk, olyan betegségeket és sérüléseket élünk túl, melyekbe a nagyszüleink, sőt, akár még a szüleink is belehaltak volna, így tehát a legtöbb ember oda-vissza utazgat a két világ között, és élete nagy részét valahol a kettő között tölti. Ezek az élet feltételei.
Now, I wish I could say that since coming home from my road trip, I feel fully healed. I don't. But once I stopped expecting myself to return to the person I'd been pre-diagnosis, once I learned to accept my body and its limitations, I actually did start to feel better. And in the end, I think that's the trick: to stop seeing our health as binary, between sick and healthy, well and unwell, whole and broken; to stop thinking that there's some beautiful, perfect state of wellness to strive for; and to quit living in a state of constant dissatisfaction until we reach it.
Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy amióta hazatértem az utamról, úgy érzem, teljesen meggyógyultam. Nem így van. De amikor felhagytam az elvárással, hogy ugyanaz az ember legyek, mint aki a diagnózis előtt voltam, amikor megtanultam elfogadni a testem és a korlátait, kezdtem jobban érezni magam. Végül is, azt hiszem, ez a trükk: hogy az egészséget ne binárisnak tekintsük: beteg vagy egészséges, jó vagy rossz, és ép vagy sérült között. Ne higgyük, hogy létezik az egészség gyönyörű, tökéletes állapota, amelyért küzdenünk kell, és ne éljünk állandó elégedetlenségben, ameddig el nem érjük.
Every single one of us will have our life interrupted, whether it's by the rip cord of a diagnosis or some other kind of heartbreak or trauma that brings us to the floor. We need to find ways to live in the in-between place, managing whatever body and mind we currently have. Sometimes, all it takes is the ingenuity of a handmade game of Scrabble or finding that stripped-down kind of meaning in the love of family and a night on the ballroom dance floor, or that radical, dangerous hope that I'm guessing will someday lead a teenage girl terrified of bugs to go camping.
Minden egyes ember életét félbe fogja szakítani valami, legyen az egy diagnózis jelentette pofon vagy más szívfájdalom, illetve trauma, amely a padlóra küld minket. Meg kell találjuk a módját, hogyan éljünk a két véglet között, és hogyan boldoguljunk a testünk és lelkünk éppen aktuális állapotával. Néha csak egy saját készítésű Scrabble eredetiségére van szükség, vagy arra, hogy a családi szeretetben és a bálterem táncparkettjén töltött estékben leljünk rá az élet lecsupaszított értelmére; esetleg arra a radikális, veszélyes reményre van szükségünk, amelynek köszönhetően egy bogaraktól rettegő lány egy napon majd kempingezésre adja a fejét.
If you're able to do that, then you've taken the real hero's journey. You've achieved what it means to actually be well, which is to say: alive, in the messiest, richest, most whole sense.
Ha képes vagyunk erre, akkor igazi hősi kalandba keveredtünk. Elértük, hogy valóban jól legyünk: hogy éljünk – a szó legzűrösebb, leggazdagabb, legteljesebb értelmében.
Thank you, that's all I've got.
Ez minden, köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you. (Applause)
Köszönöm. (Taps)