Many people face the news each morning with trepidation and dread. Every day, we read of shootings, inequality, pollution, dictatorship, war and the spread of nuclear weapons. These are some of the reasons that 2016 was called the "Worst. Year. Ever." Until 2017 claimed that record --
Sokan vannak, akik zaklatottan, félelemmel várják a híreket minden reggel. Naponta olvasunk lövöldözésről, jogtiprásról, diktatúráról, környezetszennyezésről, háborúról és a nukleáris fegyverek terjedéséről. Ez csupán néhány ok a sok közül, amelyek miatt 2016-ot minden idők legrosszabb évének mondták. Egészen 2017-ig tartotta ezt a rekordot –
(Laughter)
(Nevetés)
and left many people longing for earlier decades, when the world seemed safer, cleaner and more equal.
sokakat hagyva a régi szép idők utáni vágyakozásban, amikor a világ biztonságosabb, tisztább és igazságosabb volt.
But is this a sensible way to understand the human condition in the 21st century? As Franklin Pierce Adams pointed out, "Nothing is more responsible for the good old days than a bad memory."
De vajon bölcs dolog-e a 21. században ez alapján ítélni meg az emberi viszonyokat? Ahogyan Franklin Pierce Adams rámutatott, "A régi, szép napok leginkább a rossz memóriának köszönhetők".
(Laughter)
(Nevetés)
You can always fool yourself into seeing a decline if you compare bleeding headlines of the present with rose-tinted images of the past. What does the trajectory of the world look like when we measure well-being over time using a constant yardstick?
A jelen véres szalagcímeit összevetve a múlt rózsaszín tintával rajzolt képeivel bármikor képesek vagyunk hanyatlást vizionálni. Vajon ha végig ugyanazt a mércét használnánk közérzetünk mérésére, milyen görbe rajzolódna ki a világ változásairól?
Let's compare the most recent data on the present with the same measures 30 years ago. Last year, Americans killed each other at a rate of 5.3 per hundred thousand, had seven percent of their citizens in poverty and emitted 21 million tons of particulate matter and four million tons of sulfur dioxide. But 30 years ago, the homicide rate was 8.5 per hundred thousand, poverty rate was 12 percent and we emitted 35 million tons of particulate matter and 20 million tons of sulfur dioxide.
Hasonlítsuk csak össze a jelen adatait a 30 évvel korábbiakkal azonos mutatók alapján. Tavaly az amerikaiak 5,3 százezreléke gyilkolászta egymást; az állampolgárok 7 százaléka élt szegénységben; 21 millió tonnányi szállóporral és 4 millió tonna kéndioxiddal szennyeztük a levegőt. 30 évvel ezelőtt az emberölések aránya 8.5 százezred volt; a szegénységi ráta pedig 12 százalék; és 35 millió tonnányi a szállópor-szennyezés, 20 tonnányi a kéndioxid.
What about the world as a whole? Last year, the world had 12 ongoing wars, 60 autocracies, 10 percent of the world population in extreme poverty and more than 10,000 nuclear weapons. But 30 years ago, there were 23 wars, 85 autocracies, 37 percent of the world population in extreme poverty and more than 60,000 nuclear weapons. True, last year was a terrible year for terrorism in Western Europe, with 238 deaths, but 1988 was worse with 440 deaths.
És mi a helyzet a világ egészével? Tavaly a világban 12 háború volt; 60 önkényuralmi rendszer; a világ 10 százaléka élt nyomorban; 10 000-nél nagyobb volt a nukleáris fegyverek száma. Ezzel szemben 30 éve 23 helyen dúlt háború; 85 önkényuralmi rendszer létezett; a népesség 37 százaléka élt nyomorban; és 60 000 fölött volt a nukleáris fegyverek száma. Igaz, Nyugat-Európában a tavalyi év valóban szörnyű volt a terrorizmus tekintetében a 238 halottal, de 1988 még ennél is rosszabb volt a maga 440 áldozatával.
What's going on? Was 1988 a particularly bad year? Or are these improvements a sign that the world, for all its struggles, gets better over time? Might we even invoke the admittedly old-fashioned notion of progress? To do so is to court a certain amount of derision, because I have found that intellectuals hate progress.
Hogy is van ez? 1988 különösen rossz év lett volna? Vagy ez a javulás azt jelzi, hogy az idő haladtával csak jobbá válik a világ az összes bajával együtt? Talán még vissza is kanyarodunk a fejlődés bevallottan régimódi eszméjéhez? Ezt tenni azt jelenti, hogy bizonyos mértékig a gúny tárgyai leszünk, mert tapasztalatom szerint az értelmiség utálja a fejlődést.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
And intellectuals who call themselves progressive really hate progress.
A magukat haladónak valló értelmiségiek valóban utálják a fejlődést.
(Laughter)
(Nevetés)
Now, it's not that they hate the fruits of progress, mind you. Most academics and pundits would rather have their surgery with anesthesia than without it. It's the idea of progress that rankles the chattering class. If you believe that humans can improve their lot, I have been told, that means that you have a blind faith and a quasi-religious belief in the outmoded superstition and the false promise of the myth of the onward march of inexorable progress. You are a cheerleader for vulgar American can-doism, with the rah-rah spirit of boardroom ideology, Silicon Valley and the Chamber of Commerce. You are a practitioner of Whig history, a naive optimist, a Pollyanna and, of course, a Pangloss, alluding to the Voltaire character who declared, "All is for the best in the best of all possible worlds."
Ez nem azt jelenti persze, hogy utálnák a fejlődés gyümölcsét. A legtöbb tudós és bölcselkedő a műtétet inkább altatásban kérné, mint anélkül. A fejlődésnek csak a gondolata tölti el nehéz szívvel a mértékadó elitet. Úgymond: ha hiszünk abban, hogy az emberiség javíthat saját sorsán, az azt jelenti, hogy vakon hiszünk; hogy van egy szinte vallásos hitünk az ósdi babonákban és a megállíthatatlan haladás mítoszának hamis ígéretében. Az Amerikában dívó "meg-tudjuk -csinálni" vezéréljenzői vagyunk a tanácstermek kötelező hurrá-optimizmusával. Lásd: Szilícium-völgy, és Kereskedelmi Kamara. Gyakorló Whig-történészek vagyunk naivul optimisták, egy Pollyanna és persze egy Pangloss, Voltaire hősére utalva, aki kijelentette, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.
Well, Professor Pangloss, as it happens, was a pessimist. A true optimist believes there can be much better worlds than the one we have today. But all of this is irrelevant, because the question of whether progress has taken place is not a matter of faith or having an optimistic temperament or seeing the glass as half full. It's a testable hypothesis. For all their differences, people largely agree on what goes into human well-being: life, health, sustenance, prosperity, peace, freedom, safety, knowledge, leisure, happiness. All of these things can be measured. If they have improved over time, that, I submit, is progress.
Pangloss mester történetesen pesszimista volt. Az igazi optimista úgy gondolkozik, hogy sokkal jobbá tehető a világ, mint a mi mai világunk. De persze ez az egész érdektelen, mert az, hogy volt-e fejlődés, nem a hiten múlik, vagy hogy optimista alkat vagyunk-e, hogy a poharat félig üresnek vagy végig telinek látjuk. Ez tesztelhető feltevés. Minden különbözőségük dacára az emberek jórészt egyetértenek abban, hogy mi tartozik hozzá az emberi jóléthez: az élet, az egészség, a fenntarthatóság, a boldogulás, a béke, a szabadság, a biztonság, a tudás, a pihenés, a boldogság. Mindezek mérhetőek. Ha ezekben javulás volt az idők folyamán, akkor elismerem, hogy van fejlődés.
Let's go to the data, beginning with the most precious thing of all, life. For most of human history, life expectancy at birth was around 30. Today, worldwide, it is more than 70, and in the developed parts of the world, more than 80. 250 years ago, in the richest countries of the world, a third of the children did not live to see their fifth birthday, before the risk was brought down a hundredfold. Today, that fate befalls less than six percent of children in the poorest countries of the world. Famine is one of the Four Horsemen of the Apocalypse. It could bring devastation to any part of the world. Today, famine has been banished to the most remote and war-ravaged regions. 200 years ago, 90 percent of the world's population subsisted in extreme poverty. Today, fewer than 10 percent of people do. For most of human history, the powerful states and empires were pretty much always at war with each other, and peace was a mere interlude between wars. Today, they are never at war with each other. The last great power war pitted the United States against China 65 years ago. More recently, wars of all kinds have become fewer and less deadly. The annual rate of war has fallen from about 22 per hundred thousand per year in the early '50s to 1.2 today. Democracy has suffered obvious setbacks in Venezuela, in Russia, in Turkey and is threatened by the rise of authoritarian populism in Eastern Europe and the United States. Yet the world has never been more democratic than it has been in the past decade, with two-thirds of the world's people living in democracies. Homicide rates plunge whenever anarchy and the code of vendetta are replaced by the rule of law. It happened when feudal Europe was brought under the control of centralized kingdoms, so that today a Western European has 1/35th the chance of being murdered compared to his medieval ancestors. It happened again in colonial New England, in the American Wild West when the sheriffs moved to town, and in Mexico.
Nézzük hát az adatokat, kezdjük az összes közül a legértékesebbel, az élettel. A történelem során a születéskor várható élettartam többnyire 30 év körül volt. Ma világszerte 70 felett van, és a fejlett világban 80-nál is magasabb. 250 éve a világ leggazdagabb országaiban a gyermekek harmada nem érte meg ötödik születésnapját, mostanra ennek esélye a századára csökkent. Mára ezek a végzetes esetek a világ legszegényebb országaiban a gyerekek kevesebb mint hat százalékát érintik. Az éhség az Apokalipszis négy lovasának az egyike. A világ bármely részén pusztíthatott. Mára az éhséget visszaszorították a legtávolabbi és a háború sújtotta vidékekre. 200 éve a világ népességének 90 százaléka nyomorban élt. Mára ez alig 10 százalék. Az emberi történelem nagy részében az erős államok és birodalmak általában hadban álltak egymással, a béke kivételes időszak volt két háború között. Ma nincs közöttük háború. Az utolsó nagy hatalmi háborút az USA viselte Kína ellen 65 éve. Mára a háborúk kisebbek és kevesebb az áldozatuk. Az 50-es évek 22 százezredéről a háborúk éves átlaga mára 1,2 százezredre csökkent. A demokrácia nyilvánvalóan teret vesztett Venezuelában, Oroszországban és Törökországban. Tekintélyelvű populizmus fenyeget Kelet-Európában és az Egyesült Államokban. Mégis, a világ sosem volt ennyire demokratikus, mint az elmúlt évtizedben, azzal, hogy a világ lakosságának kétharmada demokráciákban él. Az emberölések aránya mindig is csökken, amikor az anarchia és a vérbosszú helyét a törvény veszi át. Ez megtörtént, amikor a feudális Európában központosított királyságok épültek ki, így a mai Nyugat-Európában annak esélye, hogy gyilkosság áldozatává válunk, 1/35-e annak, mint középkori elődeinké volt. Ugyancsak ez történt a gyarmati Új-Angliában, az amerikai Vadnyugaton, amikor sheriff érkezett a városba, és Mexikóban is.
Indeed, we've become safer in just about every way. Over the last century, we've become 96 percent less likely to be killed in a car crash, 88 percent less likely to be mowed down on the sidewalk, 99 percent less likely to die in a plane crash, 95 percent less likely to be killed on the job, 89 percent less likely to be killed by an act of God, such as a drought, flood, wildfire, storm, volcano, landslide, earthquake or meteor strike, presumably not because God has become less angry with us but because of improvements in the resilience of our infrastructure. And what about the quintessential act of God, the projectile hurled by Zeus himself? Yes, we are 97 percent less likely to be killed by a bolt of lightning.
Szinte minden tekintetben nőtt a biztonságunk. A múlt század során 96 százalékkal csökkent az esélye, hogy belehalunk egy autóbalesetbe; 88 százalékkal, hogy halálra gázolnak a járdán; 99 százalékkal, hogy repülő- szerencsétlenség áldozatává válunk; 95 százalékkal, hogy halálos munkahelyi baleset ér. 89 százalékkal kisebb az esélye, hogy halálra sújt valami isteni csapás, mint pl. aszály, árvíz, erdőtűz, vihar, vulkánkitörés, földcsuszamlás, földrengés, meteorbecsapódás. Feltehetőleg nem azért, mert Isten kevésbé haragudna ránk, hanem mert javult infrastruktúránk ellenálló képessége. Mi a helyzet azzal a tipikus isteni tettel, amivel maga Zeusz sújt le a halandókra? Mára 97 százalékkal kisebb az esélye, hogy villámcsapás áldozatává váljunk.
Before the 17th century, no more than 15 percent of Europeans could read or write. Europe and the United States achieved universal literacy by the middle of the 20th century, and the rest of the world is catching up. Today, more than 90 percent of the world's population under the age of 25 can read and write. In the 19th century, Westerners worked more than 60 hours per week. Today, they work fewer than 40. Thanks to the universal penetration of running water and electricity in the developed world and the widespread adoption of washing machines, vacuum cleaners, refrigerators, dishwashers, stoves and microwaves, the amount of our lives that we forfeit to housework has fallen from 60 hours a week to fewer than 15 hours a week.
A 17. század előtt az európaiak alig 15 százaléka tudott írni-olvasni. Európában és az Egyesült Államokban az írni-olvasni tudás a 20. század közepére vált általánossá, és a világ más részei mostanában érik ezt el. Mára a világ 25 éven aluli népességének 90 százaléka tud írni-olvasni. A 19. században Nyugaton heti 60 óránál többet dolgoztak a munkások. Mára 40-nél kevesebbet. Mivel a fejlett országokban a folyóvíz és az elektromos áram általánosan hozzáférhető, a mosógép, mosogatógép, hűtőszekrény, elektromos és mikrohullámú sütő, porszívó széles körben elterjedt, a háztartásunkra fordított idő a heti 60 óráról alig 15 órára csökkent.
Do all of these gains in health, wealth, safety, knowledge and leisure make us any happier? The answer is yes. In 86 percent of the world's countries, happiness has increased in recent decades.
Vajon ezek a nyereségek az egészségben, gazdagságban, biztonságban, tudásban pihenésben tényleg boldogabbá tesznek? Egyértelműen igen. A világ országainak 86 százalékában az emberek boldogabban élnek az utóbbi évtizedekben.
Well, I hope to have convinced you that progress is not a matter of faith or optimism, but is a fact of human history, indeed the greatest fact in human history. And how has this fact been covered in the news?
Remélem, meggyőztem önöket arról, hogy a fejlődés nem hit vagy optimizmus kérdése, hanem az emberi történelem valósága, sőt, a legnagyszerűbb tény az emberiség történetében. És hogy miként marad ez rejtve a hírekben?
(Laughter)
(Nevetés)
A tabulation of positive and negative emotion words in news stories has shown that during the decades in which humanity has gotten healthier, wealthier, wiser, safer and happier, the "New York Times" has become increasingly morose and the world's broadcasts too have gotten steadily glummer.
Ha kigyűjtjük a pozitív és negatív érzelmeket jelentő szavakat a hírekből, azt találjuk, hogy miközben az emberiség egészségesebb, tehetősebb, okosabb, boldogabb lett, és biztonsága is növekedett, a New York Times egyre morózusabbá vált, és a világ rádió- és tévéadásai is folyton rosszkedvűek.
Why don't people appreciate progress? Part of the answer comes from our cognitive psychology. We estimate risk using a mental shortcut called the "availability heuristic." The easier it is to recall something from memory, the more probable we judge it to be. The other part of the answer comes from the nature of journalism, captured in this satirical headline from "The Onion," "CNN Holds Morning Meeting to Decide What Viewers Should Panic About For Rest of Day."
Miért nem értékeljük a haladást? A választ részben a kognitív pszichológia adja meg. A kockázat becslésekor egy mentális egyszerűsítéssel élünk: minél könnyebb előhívni valamit a memóriánkból, annál lehetségesebbnek fogjuk tartani. A magyarázat másik része az újságírás természetéből jön, a "The Onion" szatirikus szalagcíme ezt jól fogta meg: "Reggel a CNN értekezletet tart, hogy eldöntse, mitől kell rettegniük nézőiknek a nap folyamán."
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
News is about stuff that happens, not stuff that doesn't happen. You never see a journalist who says, "I'm reporting live from a country that has been at peace for 40 years," or a city that has not been attacked by terrorists. Also, bad things can happen quickly, but good things aren't built in a day. The papers could have run the headline, "137,000 people escaped from extreme poverty yesterday" every day for the last 25 years. That's one and a quarter billion people leaving poverty behind, but you never read about it. Also, the news capitalizes on our morbid interest in what can go wrong, captured in the programming policy, "If it bleeds, it leads." Well, if you combine our cognitive biases with the nature of news, you can see why the world has been coming to an end for a very long time indeed.
A hírek arról szólnak, ami megtörténik, nem arról, ami nem. Sosem találkozunk olyan újságíróval, aki azt mondaná: "Élőben közvetítek egy országból, ahol 40 éve béke van", vagy: olyan városból, ahol nem volt terrortámadás. Továbbá, a rossz dolgok gyorsan megtörténhetnek, de a jók nem készülnek el egyetlen nap alatt. Az újságok ezzel a szalagcímmel jelenhettek volna meg 25 éven keresztül minden áldott nap: "Tegnap is 137 ezer ember menekült ki a nyomorból." Ez azt jelenti, hogy negyedmilliárd ember hagyta maga mögött a szegénységet, de erről sosem olvastunk. Az újságírás ki is használja, hogy perverz módon az érdekel minket, miből lehet baj. Ez jól megfogalmazódik a "ha vér van benne, kerüljön az elejére" irányelvben. Kognitív elfogultságunkat és a hírek természetét együtt tekintve látjuk már, hogy miért is közeleg a világvége már nagyon hosszú idő óta.
Let me address some questions about progress that no doubt have occurred to many of you. First, isn't it good to be pessimistic to safeguard against complacency, to rake the muck, to speak truth to power? Well, not exactly. It's good to be accurate. Of course we should be aware of suffering and danger wherever they occur, but we should also be aware of how they can be reduced, because there are dangers to indiscriminate pessimism. One of them is fatalism. If all our efforts at improving the world have been in vain, why throw good money after bad? The poor will always be with you. And since the world will end soon -- if climate change doesn't kill us all, then runaway artificial intelligence will -- a natural response is to enjoy life while we can, eat, drink and be merry, for tomorrow we die.
Hadd tegyek fel néhány kérdést a fejlődéssel kapcsolatban, amiben sokan hisznek önök közül. Először, nem érdemes-e vajon pesszimistának lenni, ezzel védekezve az elbizakodottság ellen, a hibákat keresni, kritikusnak lenni a hatalommal szemben? Nem, nem igazán. Jó pontosnak lenni. Persze tudnunk kell a szenvedésekről és veszélyekről, bárhol is fordulnak elő, de tudnunk kell arról is, hogy ezek miképp csökkenthetők. Vannak veszélyei annak, ha mindenben csak a rosszat látjuk meg. E veszélyek egyike a fatalizmus: ha hiábavaló minden erőfeszítésünk a világ jobbítására, miért pazarolnánk rá több pénzt? Szegényeink mindig is lesznek. És mivel a világnak hamar vége – ha nem öl meg mindannyiunkat a klímaváltozás, akkor majd a fékevesztett mesterséges intelligencia fog – kézenfekvő válasz, hogy addig élvezzük az életet, amíg lehet. Együnk, igyunk, házasodjunk! – holnapra úgyis meghalunk.
The other danger of thoughtless pessimism is radicalism. If our institutions are all failing and beyond hope for reform, a natural response is to seek to smash the machine, drain the swamp, burn the empire to the ground, on the hope that whatever rises out of the ashes is bound to be better than what we have now.
Az átgondolatlan pesszimizmus másik veszélye a radikalizmus. Ha intézményeink mind összeomlanak, ha nincs remény a reformra, kézenfekvő a válasz: összetörni a gépet, elárasztani a területet, földig felégetni a birodalmat, abban bízva, hogy bármi is épül a hamun, csak jobb lesz annál, amink ma van.
Well, if there is such a thing as progress, what causes it? Progress is not some mystical force or dialectic lifting us ever higher. It's not a mysterious arc of history bending toward justice. It's the result of human efforts governed by an idea, an idea that we associate with the 18th century Enlightenment, namely that if we apply reason and science that enhance human well-being, we can gradually succeed. Is progress inevitable? Of course not. Progress does not mean that everything becomes better for everyone everywhere all the time. That would be a miracle, and progress is not a miracle but problem-solving. Problems are inevitable and solutions create new problems which have to be solved in their turn. The unsolved problems facing the world today are gargantuan, including the risks of climate change and nuclear war, but we must see them as problems to be solved, not apocalypses in waiting, and aggressively pursue solutions like Deep Decarbonization for climate change and Global Zero for nuclear war.
Nos, ha létezik az, amit fejlődésnek hívunk, min múlik vajon? A fejlődés nem valami misztikus erő vagy kölcsönhatás, ami egyre magasabbra emel. Nem is a történelem titokzatos íve, ami az igazság felé hajlik. Emberi erőfeszítések eredménye, amit egy eszme vezérel, egy olyan eszme, amit a 18. századi felvilágosodáshoz kötünk – nevezetesen, hogy értelmünket és a tudományt használva tehetünk az emberi jólétért, és lassanként sikert érünk el. Látható előre a fejlődés? Persze, hogy nem. A fejlődés nem jelenti azt, hogy minden jobb lesz mindenki számára, minden időben. Az egy csoda lenne, a fejlődés pedig nem csoda, hanem problémamegoldás. A problémák nem láthatók előre. A megoldások új problémákhoz vezetnek, amiket szintén meg kell majd oldani. A világ mai problémái óriásiak, beleértve a klímaváltozás és a nukleáris háború kockázatát. De ezekre úgy kell tekintenünk, mint megoldandó ügyekre, nem pedig leselkedő világvégeként, és eltökélten kell keresnünk az olyan megoldásokat, mint a Deep Decarbonization nevű projekt a klímaváltozásra, vagy a Global Zero a nukleáris háború ellen.
Finally, does the Enlightenment go against human nature? This is an acute question for me, because I'm a prominent advocate of the existence of human nature, with all its shortcomings and perversities. In my book "The Blank Slate," I argued that the human prospect is more tragic than utopian and that we are not stardust, we are not golden and there's no way we are getting back to the garden.
És végül: ellene megy-e a felvilágosodás az emberi természetnek? Ez kínzó kérdés a számomra, mert közismert, hogy kiállok az emberi természet védelmében, annak minden gyengéje és romlottsága ellenére. A "The Blank Slate" című könyvemben úgy érvelek, hogy az emberiség kilátásai inkább tragikusak, mint utópisztikusak, nem vagyunk csillagpor és nem vagyunk arany, és nincs visszaút az édenkertbe,
(Laughter)
(Nevetés)
But my worldview has lightened up in the 15 years since "The Blank Slate" was published. My acquaintance with the statistics of human progress, starting with violence but now encompassing every other aspect of our well-being, has fortified my belief that in understanding our tribulations and woes, human nature is the problem, but human nature, channeled by Enlightenment norms and institutions, is also the solution.
De világlátásom optimistábbá vált az óta a 15 év óta, hogy a "The Blank Slate" megjelent. Azzal, hogy megismertem az emberi fejlődés statisztikáit, kezdve az erőszaktól, de most már beleértve a jólét minden tényezőjét is, megerősödött a hitem, hogy megpróbáltatásaink és bánatunk megértésében az emberi természet a probléma, de egyben ez maga a megoldás is a felvilágosodás normáin és intézményein keresztül.
Admittedly, it's not easy to replicate my own data-driven epiphany with humanity at large. Some intellectuals have responded with fury to my book "Enlightenment Now," saying first how dare he claim that intellectuals hate progress, and second, how dare he claim that there has been progress.
Bevallom, nem könnyű az én adatvezérelt ráébredésemet az emberiség egészére vonatkoztatni. Egyes értelmiségiek mérgesen válaszoltak az "Enlightenment Now" című könyvemre, mondván: hogy merem azt állítani, hogy az értelmiségiek utálják a fejlődést, illetve, hogy merem azt állítani, hogy volt fejlődés.
(Laughter)
(Nevetés)
With others, the idea of progress just leaves them cold. Saving the lives of billions, eradicating disease, feeding the hungry, teaching kids to read? Boring.
Másokkal együtt hidegen hagyta őket a fejlődés gondolata. Megvédeni emberéletek milliárdjait? Leküzdeni a betegségeket? Élelmet adni az éhezőknek? Megtanítani a gyermekeket írni, olvasni? Ugyan már!
At the same time, the most common response I have received from readers is gratitude, gratitude for changing their view of the world from a numb and helpless fatalism to something more constructive, even heroic.
Ugyanakkor többnyire elismerést kaptam olvasóimtól, elismerést, hogy megváltoztattam a világról alkotott képüket: a fatalizmus kábultságából és reménytelenségéből valami építőbb, akár emberfeletti felé.
I believe that the ideals of the Enlightenment can be cast a stirring narrative, and I hope that people with greater artistic flare and rhetorical power than I can tell it better and spread it further. It goes something like this.
Szerintem a felvilágosodás eszméiből izgalmas történetek kerekedhetnek, és reménykedem, hogy nálamnál nagyobb művészi ihletettséggel és szónoki erővel bíró emberek jobban el tudják ezt mondani, és terjeszteni fogják. Ennek ez a módja.
We are born into a pitiless universe, facing steep odds against life-enabling order and in constant jeopardy of falling apart. We were shaped by a process that is ruthlessly competitive. We are made from crooked timber, vulnerable to illusions, self-centeredness and at times astounding stupidity.
Egy kegyetlen világra születtünk, kevés eséllyel a rendszerrel szemben, amin életünk múlik, és az elbukás állandó kockázatával. Könyörtelen versenyben formálódtunk. Görbe fából vagyunk teremtve, kiszolgáltatva csalárdságoknak, énközpontúságnak és sokszor elképesztő hülyeségnek.
Yet human nature has also been blessed with resources that open a space for a kind of redemption. We are endowed with the power to combine ideas recursively, to have thoughts about our thoughts. We have an instinct for language, allowing us to share the fruits of our ingenuity and experience. We are deepened with the capacity for sympathy, for pity, imagination, compassion, commiseration. These endowments have found ways to magnify their own power. The scope of language has been augmented by the written, printed and electronic word. Our circle of sympathy has been expanded by history, journalism and the narrative arts. And our puny rational faculties have been multiplied by the norms and institutions of reason, intellectual curiosity, open debate, skepticism of authority and dogma and the burden of proof to verify ideas by confronting them against reality.
De az emberi természet meg van áldva olyan forrásokkal is, amelyek teret nyitnak valamiféle megváltásnak. Fel vagyunk ruházva a képességgel, hogy elképzeléseinket rekurzívan kombináljuk, hogy gondolataink legyenek gondolatainkról. Érzékünk van a nyelvek iránt, lehetővé téve, hogy megosszuk tudásunkat és tapasztalatainkat. Megerősödött bennünk az együttérzés képessége, a sajnálaté, a képzeleté, a részvété, szánalomé. Ezek az adományok megtalálták a módját, hogy felnagyítsák saját erejüket. A nyelv hatóköre megsokszorozódott az írott, nyomtatott, elektronikusan rögzített szavakkal. Együttérzésünk köre kiterjedt a történelem, az újságírás és az elbeszélő művészetek által. A racionalitásra való gyengécske fogékonyságunkat megsokszorozták az érvelés normái és eszközei, az intellektuális kíváncsiság, a nyílt viták, a hatalom és a dogmák iránti kételyek; és a bizonyítás kényszere: elgondolásaink igazolását a valósággal való szembesítéstől várjuk.
As the spiral of recursive improvement gathers momentum, we eke out victories against the forces that grind us down, not least the darker parts of our own nature. We penetrate the mysteries of the cosmos, including life and mind. We live longer, suffer less, learn more, get smarter and enjoy more small pleasures and rich experiences. Fewer of us are killed, assaulted, enslaved, exploited or oppressed by the others. From a few oases, the territories with peace and prosperity are growing and could someday encompass the globe. Much suffering remains and tremendous peril, but ideas on how to reduce them have been voiced, and an infinite number of others are yet to be conceived.
Ahogyan a rekurzív fejlődés spiráljából újabb lendületet nyerünk, tovább győzedelmeskedünk a minket veszélyeztető erők ellen, köztük saját természetünk sötét oldala ellen is. Hozzáférkőzünk a kozmosz titkához, az élet és az elme titkait is beleértve. Hosszabb ideig élünk, kevesebbet szenvedünk, többet tanulunk, okosabbá válunk, jobban élvezzük az apró örömöket, gyarapítjuk tapasztalatainkat. Kevesebbeket ölnek meg, bántalmaznak, ejtenek rabul, zsákmányolnak ki, nyomnak el közülünk mások. Néhány kis oázisból kinőnek a béke és virágzás területei, és egyszer még felölelik az egész bolygót. Megmarad sok szenvedés és rengeteg veszély, de közismertté válik, miként csillapíthatók, és számtalan egyéb lehetőség is alakulhat közben.
We will never have a perfect world, and it would be dangerous to seek one. But there's no limit to the betterments we can attain if we continue to apply knowledge to enhance human flourishing. This heroic story is not just another myth. Myths are fictions, but this one is true, true to the best of our knowledge, which is the only truth we can have. As we learn more, we can show which parts of the story continue to be true and which ones false, as any of them might be and any could become.
Sosem lesz a világunk tökéletes, és talán veszélyes is lenne a tökéletességet keresni. De nincs határa fejlődésünknek, ha a tudást továbbra is az emberiség felvirágoztatására használjuk. Ez az emberfeletti történet nem mítosz. A mítosz kitaláció, ez pedig valóság. Valóság a legjobb tudásunk szerint, az egyetlen elképzelhető igazságunk. Ahogy többet tapasztalunk, meg tudjuk mutatni, hogy a történet melyik része igaz továbbra is, melyik hamis. Talán bármelyik lehet az, és bármelyik válhat azzá.
And this story belongs not to any tribe but to all of humanity, to any sentient creature with the power of reason and the urge to persist in its being, for it requires only the convictions that life is better than death, health is better than sickness, abundance is better than want, freedom is better than coercion, happiness is better than suffering and knowledge is better than ignorance and superstition.
Ez a történet nem egyetlen néptörzshöz tartozik, hanem a teljes emberiséghez, minden érző teremtményhez, akiben megvan az értelem ereje és a vágy, hogy ne adja fel létét. Ehhez csupán az a meggyőződés szükséges, hogy az élet jobb a halálnál, az egészség a betegségnél, a jólét a szűkölködésnél; a szabadság a kényszernél; a boldogság a szenvedésnél; a tudás a tudatlanságnál és a babonánál.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)