Fifty-two minutes ago, I took this picture about 10 blocks from here. This is the Grand Café here in Oxford. I took this picture because this turns out to be the first coffeehouse to open in England, in 1650. That's its great claim to fame. And I wanted to show it to you, not because I want to give you the Starbucks tour of historic England --
Alig néhány perce készítettem ezt a felvételt kb. 10 háztömbnyire innen. Ez a Grand Cafe, itt, Oxfordban. Azért készítettem, mert éppenséggel ez Anglia legelső kávéháza, 1650-ben nyílt meg. Ez elég ok rá, hogy híres legyen. És meg akartam mutatni önöknek, nem azért, hogy a történelmi Anglia amolyan Starbucks - körutját ajánljam önöknek,
(Laughter)
hanem sokkal inkább azért, mert
but rather because the English coffeehouse was crucial to the development and spread of one of the great intellectual flowerings of the last 500 years, what we now call the Enlightenment.
az angol kávéházaknak döntő jelentősége volt az utóbbi 500 év egyik nagy szellemi mozgalmának, a felvilágosodásnak kialakulásában és terjedésében.
And the coffeehouse played such a big role in the birth of the Enlightenment in part because of what people were drinking there. Because, before the spread of coffee and tea through British culture, what people drank -- both elite and mass folks drank -- day in and day out, from dawn until dusk, was alcohol. Alcohol was the daytime beverage of choice. You would drink a little beer with breakfast and have a little wine at lunch, a little gin, particularly around 1650, and top it off with a little beer and wine at the end of the day. That was the healthy choice, because the water wasn't safe to drink. And so, effectively, until the rise of the coffeehouse, you had an entire population that was effectively drunk all day.
Részben az itt fogyasztott ital volt az oka, hogy ilyen jelentős szerepe volt a kávéházaknak a felvilágosodás megszületésében. Mert mielőtt a kávé és a tea elterjedt volna a brit kultúrában, az emberek -- az elit és a tömegek egyaránt -- reggeltől estig, nap mint nap alkoholt ittak. Az alkohol volt a napi kedvenc ital. Ihattak kevéske sört a reggelihez, egy kis bort az ebédnél, egy kevés gint -- különösen 1650 táján -- és mindehhez még a nap végén egy kis bort vagy sört. Ez volt az egészséges választás, mert vizet inni nem volt biztonságos. Így azután, amíg divatba nem jöttek a kávéházak, gyakorlatilag a teljes népesség
(Laughter)
egész nap részeg volt.
And you can imagine what that would be like in your own life -- and I know this is true of some of you -- if you were drinking all day --
Talán el tudják képzelni, milyen is lenne az -- és tudom, hogy van önök között olyan, akivel ez már megtörtént --
(Laughter)
hogy valaki egész nap iszik,
and then you switched from a depressant to a stimulant in your life. You would have better ideas. You would be sharper and more alert. So it's not an accident that a great flowering of innovation happened as England switched to tea and coffee.
és a tompító hatású italokról áttér az élénkítőkre -- attól bizonyára jobb ötletei támadnának. Jobban fogna az agya és éberebb lenne. Nem véletlen tehát, hogy éppen akkora esik a nagy újítások időszaka, amikor Anglia áttér a teára és a kávéra.
But the other thing that makes the coffeehouse important is the architecture of the space. It was a space where people would get together, from different backgrounds, different fields of expertise, and share. It was a space, as Matt Ridley talked about, where ideas could have sex. This was their conjugal bed, in a sense; ideas would get together there. And an astonishing number of innovations from this period have a coffeehouse somewhere in their story.
A másik dolog, ami a kávéházakat fontossá teszi, a belső terük felépítése. Ez egy olyan tér volt, ahol összegyűlhettek a különböző háttérrel, szaktudással rendelkező emberek, és megoszthatták egymással gondolataikat. Olyan tér volt -- ahogyan Matt Ridley mondta -- , ahol az ötletek megtermékenyítették egymást. Ez volt a hitvesi ágyuk, bizonyos értelemben. Az ötletek itt jöttek össze. Hihetetlen, hogy a korszak találmányai közül hánynak a történetében szerepel valahol egy kávéház.
I've been spending a lot of time thinking about coffeehouses for the last five years because I've been kind of on this quest to investigate this question of where good ideas come from. What are the environments that lead to unusual levels of innovation, unusual levels of creativity? What's the kind of environmental -- what is the space of creativity? And what I've done is, I've looked at both environments like the coffeehouse, I've looked at media environments like the World Wide Web, that have been extraordinarily innovative; I've gone back to the history of the first cities; I've even gone to biological environments, like coral reefs and rain forests, that involve unusual levels of biological innovation. And what I've been looking for is shared patterns, signature behavior that shows up again and again in all of these environments. Are there recurring patterns that we can learn from, that we can take and apply to our own lives or our own organizations or our own environments to make them more creative and innovative? And I think I've found a few.
Az utóbbi 5 évben sokat gondolkozom a kávéházakon, annak kapcsán, hogy azt tanulmányozom, hogy honnan jönnek a jó ötletek. Mi az a környezet, ami különösen kedvez az újításoknak, az kreativitás szokatlan szintjének? Miféle könyezet ez -- mi az alkotókészség tere? És megvizsgáltam mindkét környezetet, az olyat is, mint a kávéház, és a média-környezetet is, mint a világháló, ami különösen kedvez az újszerű gondolatoknak. Visszamentem az első nagyvárosok történetéig, sőt, még olyan biológiai környezeteket is megvizsgáltam, mint a korallzátonyok vagy az esőerdők, ahol a biológiai megújulás mértéke szokatlanul nagy; valami közös mintát kerestem ezekben, a viselkedésnek valami olyan nyomát, ami újra és újra felbukkan mindezekben a környezetekeben. Vannak-e vajon ismétlődő minták, amikből tanulhatunk, amiket elleshetünk és alkalmazhatunk a saját életünkben, intézményeinkban vagy környezetünkben, hogy kreatívabbak, újítóbbak legyünk? Azt hiszem, hogy találtam néhányat.
But what you have to do to make sense of this and to really understand these principles is, you have to do away with the way in which our conventional metaphors and language steers us towards certain concepts of idea creation. We have this very rich vocabulary to describe moments of inspiration. We have the "flash" of insight, the "stroke" of insight, we have "epiphanies," we have eureka moments, we have the "light bulb" moments, right? All of these concepts, as rhetorically florid as they are, share this basic assumption, which is that an idea is a single thing. It's something that happens often in a wonderful, illuminating moment.
De ahhoz, hogy ez értelmes legyen, és valóban megértsük ezeket az elveket, fel kell hagynunk megszokott hasonlatainkkal és nyelvezetünkkel az ötletek létrejöttének leírása tekintetében.. Nagyon gazdag a szókészletünk az ihlet pillanatának leírására. Van az éleslátás szikrája, a felvillanása, vannak nagy felismerések, vannak a "heuréka" pillanatok, vannak a megvilágosodás pillanatai, igaz? Mindezek a fogalmak, mint afféle retorikailag felcicomázott dolgok osztoznak abban a feltevésben, hogy az ötlet valami egyedülálló dolog, ami többnyire valami csodálatos, ihletett pillanatban születik meg.
But, in fact, what I would argue and what you really need to begin with is this idea that an idea is a network on the most elemental level. I mean, this is what is happening inside your brain. An idea -- a new idea -- is a new network of neurons firing in sync with each other inside your brain. It's a new configuration that has never formed before. And the question is: How do you get your brain into environments where these new networks are going to be more likely to form? And it turns out that, in fact, the network patterns of the outside world mimic a lot of the network patterns of the internal world of a human brain.
Pedig valójában, én itt épp azt akarom bizonygatni, és valami ilyesmivel kell kezdenünk, hogy egy ötlet, az elemi szinten egy hálózat. Úgy értem, hogy az, ami az agyunkban történik. Egy ötlet, egy új ötlet az egymással szinkronba kerülő neuronok egy új hálózata az agyunkban. Egy olyan konfiguráció, ami soha korábban nem jött még létre. A kérdés az, hogy hogyan juttatjuk az agyunk olyan környezetbe, ahol ez az új hálózat nagy valószínűséggel létrejön? És valóban, az derül ki, hogy a külső világ hálózati mintái nagy mértékben utánozzák az emberi agy
So the metaphor I'd like to use,
belső világának hálózatát.
I can take from a story of a great idea that's quite recent -- a lot more recent than the 1650s. A wonderful guy named Timothy Prestero has an organization called Design That Matters. They decided to tackle this really pressing problem of the terrible problems we have with infant mortality rates in the developing world. One of the things that's very frustrating about this is that we know by getting modern neonatal incubators into any context, if we can keep premature babies warm, basically -- it's very simple -- we can halve infant mortality rates in those environments. So the technology is there. These are standard in all the industrialized worlds. The problem is, if you buy a $40,000 incubator, and you send it off to a midsized village in Africa, it will work great for a year or two years, and then something will go wrong and it will break, and it will remain broken forever, because you don't have a whole system of spare parts, and you don't have the on-the-ground expertise to fix this $40,000 piece of equipment. So you end up having this problem where you spend all this money getting aid and all these advanced electronics to these countries, and it ends up being useless.
Egy, szinte mai, nagy ötlet történetét veszem hasonlatként, jóval későbbről való, mint az 1650-es évek. Egy nagyszerű fickónak, akinek a neve Timothy Prestero, van egy cége, aminek a neve ... egy szervezet, aminek a neve: "Design that Matters". Elhatározták, hogy foglalkozni fognak a gyermekhalandóság alakulásával a fejlődő országokban, ami valóban nagyon súlyos probléma. Nagyon frusztráló ezzel kapcsolatban, hogy tudjuk, hogy azzal, hogy valahol elhelyezünk korszerű inkubátorokat, hogy ha a koraszülött babákat melegen tudjuk tartani, -- ez nagyon egyszerű -- úgy ott lényegében a felére csökkenthetjük a gyerekhalandóságot. A technológia tehát megvan. Használatos az egész fejlett világban. Az a gond, hogy ha veszünk egy 40 000 dolláros inkubátort, és elküldjük egy közepes méretű afrikai faluba, nagyszerűen működik egy vagy két évig, és akkor valami elromlik benne, valami meghibásodik, és már örökre használhatatlan marad, mert nem áll rendelkezésre egy teljes tartalékalkatrész-készlet hozzá, és nincsen meg helyben a szakértelem a 40 000 dolláros berendezés a javítására. És a végén ott tartunk, hogy elköltöttük az összes pénzt segélyre és fejlett technológiára ezeknek az országoknak, és végül haszontalan az egész.
So what Prestero and his team decided to do was to look around and see: What are the abundant resources in these developing world contexts? And what they noticed was, they don't have a lot of DVRs, they don't have a lot of microwaves, but they seem to do a pretty good job of keeping their cars on the road. There's a Toyota 4Runner on the street in all these places. They seem to have the expertise to keep cars working. So they started to think, "Could we build a neonatal incubator that's built entirely out of automobile parts?" And this is what they came up with. It's called the NeoNurture device. From the outside, it looks like a normal little thing you'd find in a modern Western hospital. In the inside, it's all car parts. It's got a fan, it's got headlights for warmth, it's got door chimes for alarm, it runs off a car battery. And so all you need is the spare parts from your Toyota and the ability to fix a headlight, and you can repair this thing. Now that's a great idea, but I'd like to say that, in fact, this is a great metaphor for the way ideas happen. We like to think our breakthrough ideas, you know, are like that $40,000, brand-new incubator, state-of-the-art technology. But more often than not, they're cobbled together from whatever parts that happen to be around nearby.
Amit tehát Prestero és csapata elhatározott, hogy körülnéznek, hogy milyen bőséges források vannak ezekben a fejlődő országokban. Azt találták, hogy nincs sok videokamerájuk, nincs sok mikrohullámú sütőjük, de úgy tűnik, egész ügyesek abban, hogy a kocsijukat működőképesen tartsák. Ezeken a helyeken mindenütt van az utcán egy Toyota 4Runner. Úgy tűnik, hogy fel vannak készülve arra, hogy ezeket a kocsikat üzemben tartsák. Elkezdtek hát azon gondolkozni, hogy vajon tudnának-e építeni inkubátort csak autóalkatrészekből? És végül arra jutottak, hogy ezzel jönnek elő. Csecsemőinkubátornak nevezik. Külsőre olyan, mint azok a készülékek, amilyeneket modern nyugati kórházakban látni. Valójában csupa autóalkatrészből áll. Van benne ventillátor, van fényszóró a melegítéshez, van benne ajtócsengő riasztáshoz. Gépkocsi-akkumulátor működteti. Így hát nincs másra szükségünk, mint Toyota tartalékalkatrészekre, és hogy meg tudjunk javítani egy fényszórót, és akkor megjavíthatjuk ezt a készüléket. Nos, ez nagy ötlet, de amit valóban mondani szeretem volna, hogy ez az eset ragyogó hasonlat arra is, hogy hogyan merülnek fel az ötletek. Hasonlóképp gondolunk a korszakalkotó ötleteinkre, mint egy 40 000 dolláros vandonatúj inkubátorra, a legújabb technológiára, de az esetek többségében az egész csak össze van lapátolva azokból a szedett- vedett alkatrészekből, amelyek épp a kezünk ügyébe akadnak. Vesszük más emberek ötleteit,
We take ideas from other people, people we've learned from, people we run into in the coffee shop, and we stitch them together into new forms and we create something new. That's really where innovation happens. And that means we have to change some of our models of what innovation and deep thinking really looks like, right? I mean, this is one vision of it. Another is Newton and the apple, when Newton was at Cambridge. This is a statue from Oxford. You know, you're sitting there, thinking a deep thought, the apple falls from the tree, and you have the theory of gravity. In fact, the spaces that have historically led to innovation tend to look like this. This is Hogarth's famous painting of a kind of political dinner at a tavern, but this is what the coffee shops looked like back then. This is the kind of chaotic environment where ideas were likely to come together, where people were likely to have new, interesting, unpredictable collisions, people from different backgrounds. So if we're trying to build organizations that are more innovative, we have to build spaces that, strangely enough, look a bit more like this. This is what your office should look like, it's part of my message here.
azokét, akiktől tanultunk, azokét, akikkel összefutottunk a kávéházban, összeférceljük új formában, és létrehozunk valami egészen újat. Valójában így lesznek a találmányok. És ez azt jelenti, hogy valamit változtatnunk kell, az újítás és az alkotó gondolkodás modelljén, igaz? Úgy értem, hogy ez csupán egy lehetőség, ahogyan látjuk. A másik Newton és az alma, Newton Cambridge-ben. Ez egy szobor Oxfordból. Képzeljék el, hogy itt üldögélnek, mélyen elgondolkozva, és egy alma lehull a fáról, és megvan a tömegvonzás törvénye. Valóban, azok a terek, amelyek történetileg újításhoz vezettek, valahogy így néztek ki. Ez Hogarth híres festménye valami politikai vacsoráról egy tavernában, de ezen jól látni, hogyan néztek ki a kávéházak akkoriban. Ez az a fajta zűrzavaros környezet, ahol könnyen összejönnek az ötletek, ahol az eltérő környezetből jövő emberek könnyen bonyolódnak új, érdekes, kiszámíthatatlan vitákba. Így ha valami nagyon innovatív szervezetet akarunk létrehozni, akkor olyan tereket kell kialakítanunk amik -- elég furcsa módon -- valahogy így néznek inkább ki. Ez, hogy hogyan kéne kinézni az irodánknak, része a mondandómnak.
And one of the problems with this is that, when you research this field, people are notoriously unreliable when they actually self-report on where they have their own good ideas, or their history of their best ideas. And a few years ago, a wonderful researcher named Kevin Dunbar decided to go around and basically do the Big Brother approach to figuring out where good ideas come from. He went to a bunch of science labs around the world and videotaped everyone as they were doing every little bit of their job: when they were sitting in front of the microscope, when they were talking to colleagues at the watercooler ... And he recorded all these conversations and tried to figure out where the most important ideas happened. And when we think about the classic image of the scientist in the lab, we have this image -- you know, they're poring over the microscope, and they see something in the tissue sample, and -- "Eureka!" -- they've got the idea.
És ezzel az az egyik a probléma, hogy ha ezt a területet kutatjuk, hogy az emberek tényleg, az emberek közismerten megbízhatatlanok, amikor arról számolnak be, hogy honnan szedték a jó ötleteiket, vagy elmesélik legjobb ötleteik történetét. Néhány éve egy csodálatos kutató, Kevin Dunbar elhatározta, hogy a végére jár, és amolyan "nagy testvér" módjára kideríti, honnan jönnek a jó ötletek. Végigjárta a világ egy csomó kutatóintézetét és videót készített mindenkiről, amint a munkája legapróbb mozzanatát is végzi. Így például, amint ül a mikrosztkópja előtt, amikor a beszélget a kollégákkal a vízhűtőnél, stb. Rögzítette valamennyi beszélgetést és megpróbálta kideríteni, hogy hol születnek a legfontosabb ötletek. És hagyományosan úgy képzelünk el egy tudóst a laboratóriumban, az a képünk van róla -- tudják, hogy a mikroszkópba bámul, és néz valamit egy szövetmintán. És, "heuréka!", már megis van az ötlet.
What happened, actually, when Dunbar looked at the tape, is that, in fact, almost all of the important breakthrough ideas did not happen alone in the lab, in front of the microscope. They happened at the conference table at the weekly lab meeting, when everybody got together and shared their latest data and findings, oftentimes when people shared the mistakes they were having, the error, the noise in the signal they were discovering. And something about that environment -- and I've started calling it the "liquid network," where you have lots of different ideas that are together, different backgrounds, different interests, jostling with each other, bouncing off each other -- that environment is, in fact, the environment that leads to innovation.
És az történt, hogy amikor Dunbar megnézte a szalagokat, kiderült, hogy a valóságban azok a fontos, áttörő ötletek nem a labor magányában, a mikroszkóp előtt születtek. Azok a kerekasztal körül születtek a heti munkaértekezleten, amikor mindenki jelen volt és megosztották egymással a legújabb adataikat és eredményeiket, sokszor akkor, amikor megbeszélték a tévedéseiket, amikbe belefutottak, a hibákat, a jeleken lévő zajokat, amiket felfedeztek. És még valamit arról környezetről -- úgy kezdtem nevezni, hogy "folyékony hálózat," ahol a sok különféle ötlet találkozik, ahol különböző hátterek, érdekek ütköznek, visszaverődnek egymásról -- ez az a környezet ami valójában, az újításokhoz vezet.
The other problem that people have is, they like to condense their stories of innovation down to shorter time frames. So they want to tell the story of the eureka moment. They want to say, "There I was, I was standing there, and I had it all, suddenly, clear in my head." But, in fact, if you go back and look at the historical record, it turns out that a lot of important ideas have very long incubation periods. I call this the "slow hunch." We've heard a lot recently about hunch and instinct and blink-like sudden moments of clarity, but, in fact, a lot of great ideas linger on, sometimes for decades, in the back of people's minds. They have a feeling that there's an interesting problem, but they don't quite have the tools yet to discover them. They spend all this time working on certain problems, but there's another thing lingering there that they're interested in, but can't quite solve.
A másik probléma az emberekkel, hogy szeretik az újításuk történetét belezsúfolni, valami rövidebb időkeretbe. Így valami "heuréka!" pillanatról akarnak beszámolni. Valami ilyet akarnak mondani: "Itt álltam éppen, és akkor hirtelen minden világos lett". Pedig valójában, ha visszanézzük a feljegyzéseket a történtekről, az derül ki, hogy egy csomó fontos ötletnek nagyon hosszú a lappangási ideje. Úgy nevezem ezt, hogy "lassú előérzet." Sokat hallottunk mostanában előérzetről és ösztönről és felvillanásszerű hirtelen megvilágosodásról, de valójában a nagy ötletek többsége lassan érik be, néha évtizedekig, valahol az ember agyának valamelyik zugában. Azt érzi az ember, hogy ez érdekes probléma, épp csak nincs még meg a megfelelő eszköz hozzá, hogy felfedezze. Az egész időt alatt bizonyos problémákon dolgozik, de van egy másik sóvár gondolata, ami érdekli, de nem tudja megoldani.
Darwin is a great example of this. Darwin himself, in his autobiography, tells the story of coming up with the idea for natural selection as a classic eureka moment. He's in his study, it's October of 1838, and he's reading Malthus, actually, on population. And all of a sudden, the basic algorithm of natural selection kind of pops into his head, and he says, "Ah, at last, I had a theory with which to work." That's in his autobiography. About a decade or two ago, a wonderful scholar named Howard Gruber went back and looked at Darwin's notebooks from this period. Darwin kept these copious notebooks, where he wrote down every little idea he had, every little hunch. And what Gruber found was that Darwin had the full theory of natural selection for months and months and months before he had his alleged epiphany reading Malthus in October of 1838. There are passages where you can read it, and you think you're reading from a Darwin textbook, from the period before he has his epiphany. And so what you realize is that Darwin, in a sense, had the idea, he had the concept, but was unable to fully think it yet. And that is, actually, how great ideas often happen -- they fade into view over long periods of time.
Darwin nagyszerű példa erre. Maga Darwin úgy írja le az önéletrajzában, hogy hogyan támadt benne a gondolat a a természetes kiválasztódásról, mint egy klasszikus "heuréka!" pillanatot. Ül a dolgozószobájában, 1838 októbere van, és Malthus-t olvassa a népességről. És hirtelenjében beugrik neki a természetes kiválasztódás alapalgoritmusa, és azt mondja, "Óh, végre van egy elméletem, amivel dolgozhatok." Ez van az önéletrajzában. Egy vagy két évtizeddel ezelőtt, Howard Gruber, egy csodálatos kutató fogta magát és utánanézett ennek Darwin ebből az időszakából származó jegyzeteiben. Darwinnak voltak a terjengős jegyzetei, ahol minden egyes kis ötletét, minden egyes megérzését leírta. És Gruber azt találta, hogy Darwin teljes elmélete a természetes kiválasztódásról hosszú, hosszú hónapok óta kész volt már az előtt az állítólagos, Matthus-olvasás közbeni, 1838-as felismerés előtt. Vannak bekezdések a nagy felismerés előtti időszakból, ahol már olvashatjuk, és azt gondolnánk, hogy egy Darwin-tankönyvből való. Így felismerjük, hogy bizonyos értelemben Darwinnak már kész volt az ötlete, megvolt a koncepciója, de még nem volt képes teljesen végiggondolni azt. És valóban ez történik gyakran a nagy ötletekkel, hosszú időn keresztül a távoli ködbe vesznek.
Now the challenge for all of us is: How do you create environments that allow these ideas to have this long half-life? It's hard to go to your boss and say, "I have an excellent idea for our organization. It will be useful in 2020."
Most mindannyiunk számára ez kihívás: hogyan lehet olyan környezetet létrehozni, ami megfelelő az ötletek hosszan lappangó életének, igaz? Aligha lehet odamenni a főnökhöz, és azt mondani, "Van egy remek ötletem a cég számára, 2020-ben nagyon jól jön majd.
(Laughter)
Kaphatok rá egy kis időt?"
"Could you just give me some time to do that?"
Manapság néhány cégnél, mint mondjuk a Google,
Now a couple of companies like Google have innovation time off, 20 percent time. In a sense, those are hunch-cultivating mechanisms in an organization. But that's a key thing. And the other thing is to allow those hunches to connect with other people's hunches; that's what often happens. You have half of an idea, somebody else has the other half, and if you're in the right environment, they turn into something larger than the sum of their parts. So in a sense, we often talk about the value of protecting intellectual property -- you know, building barricades, having secretive R and D labs, patenting everything that we have so that those ideas will remain valuable, and people will be incentivized to come up with more ideas, and the culture will be more innovative. But I think there's a case to be made that we should spend at least as much time, if not more, valuing the premise of connecting ideas and not just protecting them.
van újításokra fordítható idő, olyan 20 százaléknyi, ami, amolyan megérzés-érlelő tevékenységre használható. De ez egy lényeges dolog. És a másik, hogy engedni kell, hogy ezeket a megérzéseket össze lehessen kapcsolni más emberek megérzéseivel, ahogyan az gyakran történik is. Van egy fél ötletünk, és valaki másnál megvan a másik fél, és egy megfelelő környezetben ezek együtt többet érnek, mint külön a kettő összege. Szóval, gyakran beszélünk úgy a szellemi tulajdon védelméről, mint értékről, tudják, védősáncokat emelünk, vannak titkos kutató-fejlesztő laboratóriumaink, levédetünk mindent, amink van, így az ötletek értékesek maradnak, és ez ösztönözi az embereket, hogy újabb öteletekkel jöjjenek elő, és a kultúra ösztönzőbb lesz az újítások számára. De úgy gondolom, az is védhető, hogy legalább annyi időt, ha nem többet fordítsunk arra, hogy ne csupán megvédjük az ötleteket, hanem értékesnek tekintsük az összekapcsolásuk lehetőségét is.
And I'll leave you with this story, which I think captures a lot of these values. It's just a wonderful tale of innovation, and how it happens in unlikely ways. It's October of 1957, and Sputnik has just launched. And we're in Laurel, Maryland, at the Applied Physics Lab associated with Johns Hopkins University. It's Monday morning, and the news has just broken about this satellite that's now orbiting the planet. And, of course, this is nerd heaven, right? There are all these physics geeks who are there, thinking, "Oh my gosh! This is incredible. I can't believe this has happened." And two of them, two twentysomething researchers at the APL, are there at the cafeteria table, having an informal conversation with a bunch of their colleagues. And these two guys are named Guier and Weiffenbach. They start talking, and one of them says, "Hey, has anybody tried to listen for this thing? There's this, you know, man-made satellite up there in outer space that's obviously broadcasting some kind of signal. We could probably hear it, if we tune in." So they ask around to a couple of their colleagues, and everybody's like, "No, I hadn't thought of doing that. That's an interesting idea."
Végezetül egy tanulságos történet, ami ezekből az értékekből többet is magában foglal, és egy amolyan csodálatos mese az újításról, ami a véletleneken múlik. 1957 októbere van, a szputnyikot épp most lőtték föl; Laurel Maryland-ben vagyunk, a John Hopkins Egyetemhez tartozó alkalmazott fizikai laboratóriumban. Hétfő reggel van, épp az imént jelentették be az adást megszakítva a műhold pályára állítását. Ez persze maga a paradicsom az őrült fizikusoknak. Ezek a megszállottak így vélekednek: ."A mindenit! Elképesztő!. Nem hiszem el, hogy megtörténhetett." És ketten közülük, két huszonéves kutató az APL-től ül a kávézóasztalánál. fecsegnek valamiről pár kollegájukkal. Ez a két fickó Guier és Weiffenbach. És elkezdenek beszélgetni, és egyikük ezt mondja, "Hé, megpróbálta valaki meghallgatni ezt a micsodát? Tudjátok, van a világűrben ez a mesterséges hold ami nyilvánvalóan közvetít valamilyen jelet. Talán hallhatjuk, ha ráállunk a frekvenciájára." És végigkérdezik néhány kollégájukat, és mindenki így reagál: "Nem, nem is gondoltam erre. Érdekes ötlet."
And it turns out Weiffenbach is kind of an expert in microwave reception, and he's got a little antenna set up with an amplifier in his office. So Guier and Weiffenbach go back to Weiffenbach's office, and they start noodling around -- "hacking," as we might call it now. And after a couple of hours, they start picking up the signal, because the Soviets made Sputnik very easy to track; it was right at 20 MHz, so you could pick it up really easily, because they were afraid people would think it was a hoax, basically, so they made it really easy to find.
És kiderült, hogy Weiffenbach ért valamicskét a mikrohullámú vételhez, és van neki egy antenna-készlete egy erősítővel az irodájában. Guier és Weiffenbach visszamegy hát Weiffenbach irodájába, és kezdenek vacakolni vele -- meghackkelik, ahogyan ma mondanánk. És néhány óra után valóban kezdik fogni a jeleket, mert a szovjetek úgy csinálták a szputnyikot, hogy könnyen nyomonkövethető legyen. 20 MHz -en adott, így könnyen lehetett fogni, mert attól féltek, hogy azt gondolják majd az emberek, hogy átverés az egész. Úgy csinálták hát, hogy könnyű legyen megtalálni.
So these guys are sitting there, listening to this signal, and people start coming into the office and saying, "That's pretty cool. Can I hear?" And before long, they think, "Jeez, this is kind of historic. We may be the first people in the United States listening to this. We should record it." So they bring in this big, clunky analog tape recorder and start recording these little bleep, bleeps. And they start writing down the date stamp, time stamps for each little bleep that they record. And then they start thinking, "Well, gosh, we're noticing small little frequency variations here. We could probably calculate the speed that the satellite is traveling if we do a little basic math here using the Doppler effect." And they played around with it a little bit more and talked to a couple of their colleagues who had other specialties. And they said, "You know, we could actually look at the slope of the Doppler effect to figure out the points at which the satellite is closest to our antenna and the points at which it's furthest away. That's pretty cool."
Ez a két fickó tehát ott ült és hallgatta a jeleket, az emberek meg kezdtek beszivárogni az irodába és ilyeneket mondani, "Nahát, ez tök jó. Meghallgathatom? Óh, remek." És egy idő után azt mondták, "Hát ez fantasztikus, ez történelem. Valószínűleg mi vagyunk az elsők az Egyesült Államokban, akik ezt hallgatják. Rögzíteni kéne." És akkor hozták azt a nagy böhöm analóg magnót, és elkezdték rögzíteni azt a csipogást. És elkezdtek lejegyezni valami dátum- és időbélyeg jellegű dolgot minden egyes csipogáshoz. És kezdték azt gondolni. "Kutyafáját, tudjátok, valami apró frekvencia-eltérést észleltünk itt. Talán ki tudjuk számolni a sebességet, amivel a műhold mozog, ha valami kis elemi számításokat végzünk a Doppler-hatást figyelembe véve. És még egy kicsit vacakoltak vele, és beszélgettek néhány kollégájukkal, akik más területen dolgoztak. Azok azt mondták, "Hinnye, tudjátok, úgy gondoljuk, tényleg kéne egy pillantást vetni a Doppler-hatás meredekségére, hogy meghatározzuk azt a pontot, amelyikben a műhold a legközelebb van az antennánkhoz, és azt, amelyikben a legtávolabb. Nagyon klassz."
Eventually, they get permission -- this is all a little side project that hadn't been officially part of their job description -- they get permission to use the new UNIVAC computer that takes up an entire room that they'd just gotten at the APL. And they run some more of the numbers, and at the end of about three or four weeks, turns out they have mapped the exact trajectory of this satellite around the Earth, just from listening to this one little signal, going off on this little side hunch that they'd been inspired to do over lunch one morning.
És valóban, kaptak rá engedélyt, ez egy amolyan mellékkutatás, ami nem része a hivatalos munkájuknak. Megkapták az engedélyt, hogy használhassák az új UNIVAC számítógépet, tudják, ami egy teljes szobát megtöltött, ezt épp akkoriban kapták az APL-nál. Lefuttatnak néhány további adatsort, és a három vagy négy hétre rá kiderül, hogy a műhold teljes Föld körüli pályáját feltérképezték, csupán a vett jelek alapján, kiindulva abból a pillanatnyi ötletből, ami reggelizés közben támadt bennük.
A couple weeks later, their boss, Frank McClure, pulls them into the room and says, "Hey, you guys, I have to ask you something about that project you were working on. You've figured out an unknown location of a satellite orbiting the planet from a known location on the ground. Could you go the other way? Could you figure out an unknown location on the ground if you knew the location of the satellite?" And they thought about it and they said, "Well, I guess maybe you could. Let's run the numbers here." So they went back and thought about it and came back and said, "Actually, it'll be easier." And he said, "Oh, that's great, because, see, I have these new nuclear submarines"
Pár héttel később főnökük, Frank McClure, behívja őket a szobájába és azt mondja, "Hé, gyerekek, szeretnék kérdezni tőletek valamit azzal a projekttel kapcsolatban, amin dolgoztatok. Meghatároztátok a Föld körül keringő műhold helyzetét a Föld egy ismert pontja alapján. Meg tudnátok ezt csinálni fordítva is? Meg tudnátok határozni a földfelszín egy pontját ha ismernétek a műhold helyét?" Ezen elgondolkodtak, és azt mondták: "Igen, esetleg tudnánk. Nézzük, mi jön ki így az adatokból!" Visszamentek hát, és gondolkodtak rajta. És visszajöttek azzal, hogy: "Sőt, még, egyszerűbb is lesz." A főnök azt mondta "Óh, az remek." Mert hogy vannak ezek az új atom-tengeralattjárók,
(Laughter)
amiket építek.
"that I'm building. And it's really hard to figure out how to get your missile so that it will land right on top of Moscow if you don't know where the submarine is in the middle of the Pacific Ocean. So we're thinking we could throw up a bunch of satellites and use it to track our submarines and figure out their location in the middle of the ocean. Could you work on that problem?"
És tényleg nehéz meghatározni, hogy hogyan kell kilőni úgy a rakétát, hogy Moszkvában érjen célba, ha egyszer nem tudjuk, hogy hol a csudában van az a tengeralattjáró a Csendes-óceán közepén. Így most azon gondolkozunk, hogy fellőhetnénk egy sereg műholdat, és arra használnánk, hogy kövessük a tengeralattjáróinkat és kiszámítsuk a pozíciójukat az óceán közepén. Tudnátok foglalkozni a problémával? És így született meg a GPS.
And that's how GPS was born. Thirty years later, Ronald Reagan, actually, opened it up and made it an open platform that anybody could build upon, and anybody could come along and build new technology that would create and innovate on top of this open platform, left it open for anyone to do pretty much anything they wanted with it. And now, I guarantee you, certainly half of this room, if not more, has a device sitting in their pocket right now that is talking to one of these satellites in outer space. And I bet you one of you, if not more, has used said device and said satellite system to locate a nearby coffeehouse somewhere in the last --
És 30 évvel később Ronald Reagan feloldotta a titkosságát, feltette egy nyilvános platformra, amit bárki használhat, amire bárki ráépíthet új technológiát, létrehozhat és hozzáfejleszthet a nyilvános platformhoz, és meghagyja nyilvánosnak mindenki számára, hogy csináljon vele bármit, amit csak akar. És most, biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik itt ülnek, legalább a felének ott lapul a zsebében egy kis készülék, ami ezekkel a világűrben lévő műholdakkal társalog. És lefogadnám, hogy legalább egy valaki, de lehet, hogy többen is, használta már az említett készüléket és az említett műholdas rendszert, hogy keressen a közelben valahol egy kávéházat az utóbbi --
(Laughter)
(Nevetés)
in the last day or last week, right?
legutóbbi napokban vagy héten, igaz?
(Applause)
(Taps)
And that, I think, is a great case study, a great lesson in the power -- the marvelous, unplanned, emergent, unpredictable power -- of open innovative systems. When you build them right, they will be led to completely new directions the creators never even dreamed of. I mean, here you have these guys who basically thought they were just following this hunch, this little passion that had developed, then they thought they were fighting the Cold War, and then, it turns out, they're just helping somebody find a soy latte.
És, azt gondolom, ez egy remek esettanulmány, ragyogó tanulság a nyílt innovációs rendszerekben rejlő és felszabaduló csodálatos, sosem gondolt, előre nem látható lehetőségről. Ha ezeket megfelően alakítjuk ki, akkor ezek egészen új irányba vezetnek, olyanokba, amelyekről a létrehozója még csak nem is álmodott. Úgy értem, itt vannak ezek a fickók, akik csupán azt gondolták, hogy a megérzésüket követik, és ez a hobbijuk odáig fejlődött, hogy azután azt hitték, hogy a hidegháborút vívják, és végül úgy alakult, hogy épp most segítenek valakinek találni végre egy jó csésze kávét.
(Laughter)
(Nevetés)
That is how innovation happens. Chance favors the connected mind.
Hát így születnek az találmányok. A véletlen kedveli az egymáshoz kapcsolódó elméket.
Thank you very much.
Nagyon köszönöm.
(Applause)
(Taps)