I want to take you back basically to my hometown, and to a picture of my hometown of the week that "Emergence" came out. And it's a picture we've seen several times. Basically, "Emergence" was published on 9/11. I live right there in the West Village, so the plume was luckily blowing west, away from us. We had a two-and-a-half-day-old baby in the house that was ours -- we hadn't taken it from somebody else.
Menjünk vissza abba a városba, ahol lakom, és ahhoz a képhez, ami azon a héten készült a városról, amikor az "Emergence" (Felbukkanás) című könyvem megjelent. Ezt a képet már számtalanszor láttuk. Hogy világos legyen, az "Emergence" szeptember 11-én jelent meg. Én pont itt lakom, a West Village-ben, így a füstfelhőt szerencsésen nyugatra fújta a szél, el tőlünk. Volt akkor velünk a házban egy két és fél napos baba, a miénk, nem vettük el senkitől.
(Laughter)
(Nevetés)
And one of the thoughts that I had dealing with these two separate emergences of a book and a baby, and having this event happen so close -- that my first thought, when I was still kind of in the apartment looking out at it all or walking out on the street and looking out on it just in front of our building, was that I'd made a terrible miscalculation in the book that I'd just written. Because so much of that book was a celebration of the power and creative potential of density, of largely urban density, of connecting people and putting them together in one place, and putting them on sidewalks together and having them share ideas and share physical space together.
Az volt az egyik gondolatom, ami foglalkoztatott, ezzel a két annyira közeli, de egymástól független felbukkanással, a könyvvel és a babával kapcsolatban, hogy az volt az első gondolatom, amikor kióvatoskodtam a lakásból vagy sétáltam az utcán vagy kimerészkedtem a házunk elé, hogy elképesztően elszámoltam magam a könyvben, amit épp most írtam. Merthogy ez a könyv a zsúfoltság erejét és és a benne rejlő alkotó lehetőséget ünnepelte, különösen a városi zsúfoltságnak azt a tulajdonságát, hogy összeköti az embereket és egy térbe helyezi, elhelyezi őket a járdákon, és arra készteti őket, hogy megosszák egymással a teret és a gondolataikat.
And it seemed to me looking at that -- that tower burning and then falling, those towers burning and falling -- that in fact, one of the lessons here was that density kills. And that of all the technologies that were exploited to make that carnage come into being, probably the single group of technologies that cost the most lives were those that enable 50,000 people to live in two buildings 110 stories above the ground. If they hadn't been crowded -- you compare the loss of life at the Pentagon to the Twin Towers, and you can see that very powerfully. And so I started to think, well, you know, density, density -- I'm not sure if, you know, this was the right call.
És az égő és leomló tornyokat nézve úgy tűnt nekem, hogy ahogyan azok a tornyok égnek és leomlanak, az egyik tanulság éppen az, hogy itt ez a zsúfoltság öl. És hogy az összes technológia közül, amit bevethettek, ahhoz, hogy ilyen vérdfürdőt lehessen rendezni, valószínűleg az volt a legalkalmasabb, az követelte a legtöbb emberéletet, amely lehetővé tette, hogy 50 000 ember összezsúfolódjék két épületben, 110 emeleten a földfelszín felett. Ha az emberek nem lettek volna összezsúfolva -- hasonlítsuk csak össze az áldozatok számát a Pentagonnál és az ikertornyoknál, és akkor nagyon világosan látjuk. És akkor gondolkodóba estem, zsúfoltság, zsúfoltság -- tudják, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez volt az igazi hívó szó.
And I kind of ruminated on that for a couple of days. And then about two days later, the wind started to change a little bit, and you could sense that the air was not healthy. And so even though there were no cars still in the West Village where we lived, my wife sent me out to buy a, you know, a large air filter at the Bed Bath and Beyond, which was located about 20 blocks away, north. And so I went out. And obviously I'm physically a very strong person, as you can tell -- (Laughter) -- so I wasn't worried about carrying this thing 20 blocks. And I walked out, and this really miraculous thing happened to me as I was walking north to buy this air filter, which was that the streets were completely alive with people.
Ezen rágódtam néhány napig. És olyan két nappal később megváltozott a szélirány egy kicsit, és éreztük, hogy rossz a levegő. És akkor -- noha nem volt még egyetlen kocsi sem a West Village-ben, ahol éltünk, a feleségem elküldött, hogy vegyek egy nagy légszűrőt a "Bed Bath and Beyond" -nál, ami tőlünk 20 háztömbnyire volt, északra. És így elmentem. És én persze elég erős fizikumú vagyok, ahogyan látják, így nem ijedtem meg attól, hogy 20 tömbnyit cipekedjek. Kimentem, és az a valóban csodálatos dolog fogadott, ahogyan mentem észak felé, hogy megvegyem a légszűrőt, hogy az utcákon zajlott az élet.
There was an incredible -- it was, you know, a beautiful day, as it was for about a week after, and the West Village had never seemed more lively. I walked up along Hudson Street -- where Jane Jacobs had lived and written her great book that so influenced what I was writing in "Emergence" -- past the White Horse Tavern, that great old bar where Dylan Thomas drank himself to death, and the Bleecker Street playground was filled with kids. And all the people who lived in the neighborhood, who owned restaurants and bars in the neighborhood, were all out there -- had them all open. People were out. There were no cars, so it seemed even better, in some ways. And it was a beautiful urban day, and the incredible thing about it was that the city was working. The city was there. All the things that make a great city successful and all the things that make a great city stimulating -- they were all on display there on those streets.
Hihetetlen volt, tudják, gyünyörű nap volt, ez kb. egy héttel volt a történtek után, és a West Village soha nem volt még ilyen élettel teli. Végigsétáltam a Hudson Street-en, ahol valamikor Jane Jacobs élt és írta a remek könyvét, ami nagyban befolyásolt abban, hogy mit írjak az "Emergence"-ben , elhagytam a Fehér Ló Tavernát, azt a híres, régi bárt, ahol Dylan Thomas halálra itta magát, és a Bleecker Street játszótere tele volt gyerekekkel. Mindenki, aki a környéken élt, akinek étterme vagy kocsmája volt a közelben, kint volt, kinyitott. Az emberek kint voltak a szabadban. Sehol egy autó, így bizonyos szempontból még jobbnak tűnt a dolog. Gyönyörű városi nap volt, és hihetetlen volt, hogy a város működik. Maga a város volt ott. Megvolt minden, amitől egy nagyváros sikeres, minden, amitől egy nagyváros inspiráló -- mindez látható volt azokon az utcákon.
And I thought, well, this is the power of a city. I mean, the power of the city -- we talked about cities as being centralized in space, but what makes them so strong most of the time is they're decentralized in function. They don't have a center executive branch that you can take out and cause the whole thing to fail. If they did, it probably was right there at Ground Zero. I mean, you know, the emergency bunker was right there, was destroyed by the attacks, and obviously the damage done to the building and the lives. But nonetheless, just 20 blocks north, two days later, the city had never looked more alive. If you'd gone into the minds of the people, well, you would have seen a lot of trauma, and you would have seen a lot of heartache, and you would have seen a lot of things that would take a long time to recover.
Azt gondoltam magamban, igen, ez a város ereje. A város ereje -- beszéltünk róla, hogy a városok térben centralizáltak, de ami ilyen erőssé teszi őket, az többnyire éppenséggel az, hogy funkciójukat tekintve viszont decentralizáltak. Nincs nekik olyan működtető központjuk, amelyet kiiktatva az egész működésképtelenné válna. Ha mégis lett volna, arra a legalkalmasabb hely valószínűleg épp a Ground Zero lett volna. Tudják, úgy értem, hogy pont itt volt az óvóhely, amit lerombolt a támadás, és persze az kárt tett az épületben és emberéleteket követelt. De mindazonáltal, alig 20 tömbbel északra, 2 nappal később, a város soha korábban nem tűnt ennél elevenebbnek. Ha az emberek gondolataiba belelátnánk, rengeteg traumával találkoznánk, rengeteggel szívfájdalommal, és sok dologot látnánk, amiből hosszú idő felépülni.
But the system itself of this city was thriving. So I took heart in seeing that. So I wanted to talk a little bit about the reasons why that works so well, and how some of those reasons kind of map on to where the Web is going right now. The question that I found myself asking to people when I was talking about the book afterwards is -- when you've talked about emergent behavior, when you've talked about collective intelligence, the best way to get people to kind of wrap their heads around that is to ask, who builds a neighborhood? Who decides that Soho should have this personality and that the Latin Quarter should have this personality? Well, there are some kind of executive decisions, but mostly the answer is -- everybody and nobody. Everybody contributes a little bit. No single person is really the ultimate actor behind the personality of a neighborhood.
De maga a város működött. Felbátorított ennek a látványa. Szeretnék beszélni egy kicsit arról, hogy miért működik ez ilyen jól, és hogy ezen okok némelyike hogyan képeződik le a világháló mai működésére. Azt vettem észre, amikor az embereket kérdezgettem, az események után a könyvről beszélgettem velük a spontán viselkedésről, bizonyos kollektív intelligenciáról, hogy úgy lehet őket legjobban rávenni, hogy elgondolkodjanak, ha megkérdezzük tőlük, hogy ki épít fel egy környéket? Ki határozza meg, hogy a Sohonak ez legyen a karaktere, és a Quarter Latinnek pedig az? Persze vannak bizonyos adminisztratív döntések, de a válasz többnyire ez: mindenki és senki. MIndenki hozzájárul valamennyire. Nincs egyetlen személy, akinek döntő szerepe lenne abban, hogy hogyan alakul egy környék karaktere.
Same thing to the question of, who was keeping the streets alive post-9/11 in my neighborhood? Well, it was the whole city. The whole system kind of working on it, and everybody contributing a small little part. And this is increasingly what we're starting to see on the Web in a bunch of interesting ways -- most of which weren't around, actually, except in very experimental things, when I was writing "Emergence" and when the book came out. So it's been a very optimistic time, I think, and I want to just talk about a few of those things. I think that there is effectively a new kind of model of interactivity that's starting to emerge online right now.
Hasonló a kérdés, hogy ki tartotta életben az utcákat a környékünkön szeptember 11 után? Persze, maga az egész város. Az egész rendszer dolgozott ezen valamilyen értelemben, és mindenki hozzájárult egy kicsit. És ez az, amit egyre inkább látunk a világhálón különböző érdekes formákban. Ezek többsége valójában nem volt még meg, legfeljebb kísérleti állapotban, amikor írtam az "Emergence"-t és amikor megjelent a könyv. Ez nagyon optimista időszak volt, úgy gondolom, és szeretnék most beszélni ezek közül a dolgok közül néhányról . Azt hiszem, van ténylegesen egy új modell az interaktivitásra, ami épp mostanság kezd felbukkanni online.
And the old one looked like this. This is not the future King of England, although it looks like it. It's some guy, it's a GeoCities homepage of some guy that I found online who's interested, if you look at the bottom, in soccer and Jesus and Garth Brooks and Clint Beckham and "my hometown" -- those are his links. But nothing really says this model of interactivity -- which was so exciting and captures the real, the Web Zeitgeist of 1995 -- than "Click here for a picture of my dog." That is -- you know, there's no sentence that kind of conjures up that period better than that, I think, which is that you suddenly have the power to put up a picture of your dog and link to it, and somebody reading the page has the power to click on that link or not click on that link.
A régi valahogy így nézett ki -- ez nem Anglia leendő királya, noha hasonlít rá. Ez itt csak egy srác, akit a neten találtam, annak a valakinek a GeoCities honlapja, akinek az érdeklődési köre, ha a lap alján a linkeket nézzük: a foci, Jézus, Garth Brooks, Clint Beckham, és az én városom. De semmi sem mond többet az interaktivitásnak erről a modelljéről, ami valaha annyira izgalmas volt, és ami annyira jól ragadja meg a világháló az 1995 körüli szellemiségét, mint hogy: "Kattints ide, ha a érdekel egy kép a kutyámról." Tudják, semmi sem varázsolhatná ide jobban azt az időszakot ennél, úgy gondolom, mint ez, hogy hirtelen megvan a lehetőségünk arra, hogy feltegyük a kutyánk képét és tegyünk rá egy linket, és hogy bárkinek, aki olvassa az oldalt, módja legyen rákattintani vagy nem rákattintani arra a linkre.
And, you know, I don't want to belittle that. That, in a sense -- to reference what Jeff was talking about yesterday -- that was, in a sense, the kind of interface electricity that powered a lot of the explosion of interest in the Web: that you could put up a link, and somebody could click on it, and it could take you anywhere you wanted to go. But it's still a very one-to-one kind of relationship. There's one person putting up the link, and there's another person on the other end trying to decide whether to click on it or not. The new model is much more like this, and we've already seen a couple of references to this. This is what happens when you search "Steven Johnson" on Google. About two months ago, I had the great breakthrough -- one of my great, kind of shining achievements -- which is that my website finally became a top result for "Steven Johnson." There's some theoretical physicist at MIT named Steven Johnson who has dropped two spots, I'm happy to say.
És tudják, nem akarom lekicsinyleni a dolgot, de egy bizonyos értelemben, -- hogy arra hivatkozzam, amiről Jeff tegnap beszélt -- az bizonyos értelemben olyan felületi villamosság volt, ami kiváltotta a világháló iránti érdeklődés robbanásszerű terjedését, hogy feltehettünk egy linket, és bárki rákattinthatott, és az elvezethetett akárhová, ahová csak akartuk. De ez még mindig egy nagyon egy-az-egyhez kapcsolat. Van egy ember, aki felteszi a linket, és van egy másik, valahol másutt, aki megpróbálja eldönteni, hogy rákattintson, vagy ne. Az új modell sokkal inkább ilyen, és már láttunk egy pár hivatkozást erre. Ez itt az, ami akkor történik, ha "Steven Johnson"-ra keresünk a Google-val. Körülbelül két hónappal ezelőtt megvolt a nagy áttörés, tudják, az egyik óriási, ragyogó eredményem, hogy végre az én oldalam lett az első találat a "Steven Johnson" keresésre. Van valami elméleti fizikus a MIT-nél, aki szintén Steven Johnson, és aki visszaesett két helyet, örömmel jelenthetem.
(Laughter)
(Nevetés)
And, you know, I mean, I'll look at a couple of things like this, but Google is obviously the greatest technology ever invented for navel gazing. It's just that there are so many other people in your navel when you gaze. Because effectively, what's happening here, what's creating this page, obviously -- and we all know this, but it's worth just thinking about it -- is not some person deciding that I am the number one answer for Steven Johnson, but rather somehow the entire web of people putting up pages and deciding to link to my page or not link to it, and Google just sitting there and running the numbers. So there's this collective decision-making that's going on. This page is effectively, collectively authored by the Web, and Google is just helping us kind of to put the authorship in one kind of coherent place.
És, hát tudják, utánanézek néhány hasonló dolognak, és hát a Google nyilvánvalóan a valaha volt legjobb technológia az úgynevezett köldöknézésre. És hát annyi ember kerül elő, amikor a köldökünket nézzük. Mert ami itt ténylegesen történik, ami ezt az oldalt létrehozza, nyilvánvalóan -- és ezt mindannyian tudjuk, de azért érdemes elgondolkozni rajta -- nem az, hogy valaki eldönti, hogy én vagyok az egyes számú találat a Steven Johnsonra, hanem az, ahogyan az összes ember hálója teszi fel az oldalakat, és eldönti, hogy csatlakozzék-e az oldalamhoz, vagy sem, és a Google csak üldögél és lefuttatja a számokat. Tehát egy kollektív döntéshozás működik. Ez az oldal gyakorlatilag a világháló kollektív terméke, és a Google csak segít minket abban, hogy minden az őt megillető helyre kerüljön.
Now, they're more innovative -- well, Google's pretty innovative -- but there are some new twists on this. There's this incredibly interesting new site -- Technorati -- that's filled with lots of little widgets that are expanding on these. And these are looking in the blog world and the world of weblogs. He's analyzed basically all the weblogs out there that he's tracking. And he's tracking how many other weblogs linked to those weblogs, and so you have kind of an authority -- a weblog that has a lot of links to it is more authoritative than a weblog that has few links to it. And so at any given time, on any given page on the Web, actually, you can say, what does the weblog community think about this page? And you can get a list. This is what they think about my site; it's ranked by blog authority. You can also rank it by the latest posts.
Na már most, nagyon innovatívak, -- a Google nagyon innovatív -- de van néhány újabb csavar a dologban. Van itt ez a hallatlanul érdekes új oldal, a technorati.com, aminek a sok kis ügyes funkciója még mindezeknek a kiterjesztése. Ezek a blogok világát figyelik, a webes feljegyzések világát. Ez kiértékelte az összes olyan blogot, amiket számon tart. Követi, hogy hány blog kapcsolódik azokhoz a blogokhoz, és az valamiféle rangot jelent: ha egy blogra sok link mutat, annak nagyobb a tekintélye, mint egy olyannak, amire csak kevés. Így hát valójában bármikor, a háló bármelyik oldaláról meg lehet mondani, hogy mit gondol az internet közössége arról az oldalról. És erről kaphatunk egy listát is. Itt van az, hogy mit gondolnak az én weboldalamról -- ez a blog rangja szerint van értékelve. Ugyancsak lehet rangsorolni a legutolsó bejegyzés szerint.
So when I was talking in "Emergence," I talked about the limitations of the one-way linking architecture that, basically, you could link to somebody else but they wouldn't necessarily know that you were pointing to them. And that was one of the reasons why the web wasn't quite as emergent as it could be because you needed two-way linking, you needed that kind of feedback mechanism to be able to really do interesting things. Well, something like Technorati is supplying that. Now what's interesting here is that this is a quote from Dave Weinberger, where he talks about everything being purposive in the Web -- there's nothing artificial. He has this line where he says, you know, you're going to put up a link there, if you see a link, somebody decided to put it there. And he says, the link to one site didn't just grow on the other page "like a tree fungus."
Amikor az "Emergence"-ben beszéltem, az egyirányú összekötőszerkezetek korlátairól beszéltem, aminek a lényege, hogy hozzá tudtunk kapcsolódni valakihez, de az illető nem okvetlen értesül róla, hogy hivatkozunk rá. És ez volt az egyik oka annak, hogy a világháló korántsem volt annyira figyelemfelkeltő, mint amennyire lehetett volna, mert kétirányú kapcsolatra van szükségünk, szükségünk van bizonyos visszacsatolásokra ahhoz, hogy valóban képesek legyünk érdekes dolgokat tenni. Az olyasmi, mint a Technorati épp ezt nyújtja. Van itt ez az érdekes dolog, ez egy idézet Dave Weinberger-től, amiben azt mondja, hogy az interneten mindent szándékosan hoztak létre -- semmi sem mesterséges. Van az a sora, ahol azt mondja -- tudják, majd tesznek ide egy linket --- "ha látunk valahol egy linket, az azért van ott, mert valaki úgy döntött, hogy odateszi." És azt is mondja, hogy a linkek nem a földből nőnek, mint a gomba.
And in fact, I think that's not entirely true anymore. I could put up a feed of all those links generated by Technorati on the right-hand side of my page, and they would change as the overall ecology of the Web changes. That little list there would change. I wouldn't really be directly in control of it. So it's much closer, in a way, to a data fungus, in a sense, wrapped around that page, than it is to a deliberate link that I've placed there. Now, what you're having here is basically a global brain that you're able to do lots of kind of experiments on to see what it's thinking. And there are all these interesting tools. Google does the Google Zeitgeist, which looks at search requests to test what's going on, what people are interested in, and they publish it with lots of fun graphs. And I'm saying a lot of nice things about Google, so I'll be I'll be saying one little critical thing.
Úgy gondolom, hogy ez már nem teljesen igaz többé. A saját oldalam jobb felére fel tudnék tenni egy hírfolyamot a Technorati által generált összes linkhez, és ezek együtt változnának a háló környezeti változásaival. Ez a kis lista is megváltozna itt. Nem igazán befolyásolhatnám közvetlenül. És ez így bizonyos értelemben jóval közelebb van egy "adatgombához", amely behálózza az oldalt, mint egy általam szándékosan elhelyezett linkhez. Ez az egész olyan, mint egy nagy, globális agy, amin sok-sok kísérletet elvégezhetünk, hogy megtudjuk, mire gondol éppen. És vannak ezek az izgalmas eszközök. A Google megalkotta a Google Zeitgeist-ot, ami a keresésekkor megnézi, mi történik éppen, mi érdekli az embereket, és az eredményt vicces grafikonokban publikálja. Egy csomó szépet mondtam itt a Google-ról, mondok valami apró kritikát is.
There's a problem with the Google Zeitgeist, which is it often comes back with news that a lot of people are searching for Britney Spears pictures, which is not necessarily news. The Columbia blows up, suddenly there are a lot of searches on Columbia. Well, you know, we should expect to see that. That's not necessarily something we didn't know already. So the key thing in terms of these new tools that are kind of plumbing the depths of the global brain, that are sending kind of trace dyes through that whole bloodstream -- the question is, are you finding out something new?
Van itt egy kis gond a Google Zeitgeist-tal, mégpedig az, hogy gyakran ad vissza olyasmit, hogy sokan kíváncsiak Britney Spears fotóira, ami nem okvetlenül hírértékű. A Columbia felrobban, hirtelenjében sok a keresés a Columbiára. Tudják, ezt várnánk, hogy ezt lássuk. Tehát ez nem feltétlenül olyasmi, amit ne tudtunk volna már korábban is. Ezeknek az új eszközöknek az a lényege, hogy a globális agy érrendszerét teljes mélységében megfessük a véráramon keresztül, hogy megtudjuk, van-e valami újdonság.
And one of the things that I experimented with is this thing called Google Share which is basically, you take an abstract term, and you search Google for that term, and then you search the results that you get back for somebody's name. So basically, the number of pages that mention this term, that also mention this page, the percentage of those pages is that person's Google Share of that term. So you can do kind of interesting contests. Like for instance, this is a Google Share of the TED Conference. So Richard Saul Wurman has about a 15 percent Google Share of the TED conference. Our good friend Chris has about a six percent -- but with a bullet, I might add.
Ezzel kapcsolatosak azok a tapasztalataim, amiket a Google Share-rel szereztem, ami alapvetően úgy működik, hogy veszünk egy elvont fogalmat, rákeresünk a Google-val, és a kapott eredményhalmazon belül rákeresünk valaki nevére. Szóval gyakorlatilag bizonyos számú oldal említi ezt a fogalmat, melyek ezt az oldalt is említik, és a kettőnek az aránya lesz annak a személynek a Google Share adata. Lehet érdekes versenyeket rendezni. Például, ez itt Google Share a TED konferenciákra. Így Richard Saul Wurman-nak kb. 15% a Google Share értéke a TED konferencián. Chris nevű barátunknak 6%-a van -- amit olyan gyorsan szerzett meg, mint akit puskából lőttek ki.
(Laughter)
(Nevetés)
But the interesting thing is, you can broaden the search a little bit. And it turns out, actually, that 42 percent is the Mola mola fish. I had no idea. No, that's not true. (Laughter) I made that up because I just wanted to put up a slide of the Mola mola fish.
De érdekes, hogy egy kicsit szélesíteni lehet a keresésen. És kiderül, hogy a holdhalnak 42%-a van. Nem is tudtam. Nem, ez nem igaz. (Nevetés) Ezt csak azért találtam ki, mert fel akartam tenni egy oldalt a holdhalról
(Laughter)
(Nevetés)
I also did -- and I don't want to start a little fight in the next panel -- but I did a Google Share analysis of evolution and natural selection. So right here -- now this is a big category, you have smaller percentages, so this is 0.7 percent -- Dan Dennett, who'll be speaking shortly. Right below him, 0.5 percent, Steven Pinker. So Dennett's in the lead a little bit there. But what's interesting is you can then broaden the search and actually see interesting things and get a sense of what else is out there. So Gary Bauer is not too far behind -- has slightly different theories about evolution and natural selection. And right behind him is L. Ron Hubbard. So -- (Laughter) you can see we're in the ascot, which is always good. And by the way, Chris, that would've been a really good panel, I think, right there.
Szintén megcsináltam -- és nem akarok vitát indítani a következő panellal -- csináltam egy elemzést az evolúcióról és a természetes kiválasztódásról. Ez az itt -- ez egy szélesebb terület, kisebb százalékokat kapunk, 0.7% -- Dan Dennett, aki hamarosan beszél majd. Közvetlenül utána, 0.5%-kal Steven Pinker. Tehát Dennett vezet itt egy kicsit. De ami érdekes, lehet tágítani a keresést, és valójában megnézni az érdekes dolgokat, és valami fogalmat szerezni arról, hogy mi van még ott. Így Gary Bauer alig van lemaradva mögöttük -- akinek egy kissé mások a nézetei az evolúcióról és a természetes kiválasztódásról. És közvetlenül utána jön L. Ron Hubbard. Így -- (Nevetés) fej-fej mellett haladunk, ami mindig jó dolog. Amúgy Chris, szerintem ez egy nagyon jó előadás lett volna, pont itt.
(Laughter)
(Nevetés)
Hubbard apparently started to reach, but besides that, I think it would be good next year. Another quick thing -- this is a slightly different thing, but this analysis some of you may have seen. It just came out. This is bursty words, looking at the historical record of State of the Union Addresses. So these are words that suddenly start to appear out of nowhere, so they're kind of, you know, memes that start taking off, that didn't have a lot of historical precedent before. So the first one is -- these are the bursty words around 1860s -- slaves, emancipation, slavery, rebellion, Kansas. That's Britney Spears. I mean, you know, OK, interesting. They're talking about slavery in 1860. 1935 -- relief, depression, recovery banks. And OK, I didn't learn anything new there as well -- that's pretty obvious. 1985, right at the center of the Reagan years -- that's, we're, there's, we've, it's.
Úgy néz ki, hogy Hubbard már terjeszkedik, de emellett azt hiszem, jó lesz a következő évben. Gyorsan valami mást -- ez egy kicsit másról szól, de néhányan Önök közül talán látták az elemzést. Mostanában jelent meg. A divatszavak, az amerikai elnökök országértékelő beszédeiről fennmaradt feljegyzések alapján. Ezek olyan szavak, amelyek hirtelen tűntek fel a semmiből, valami olyasmik, tudják, mint a mémek, amiket mostanában jelennek meg, de nem nagyon volt említésre méltó előzményük. Az első ilyen -- divatszavak az 1860-as évekből -- rabszolga, felszabadítás, rabszolgaság, lázadás, Kansas. Ez itt Britney Spears. Úgy értem, izé, érdekes. Rabszolgaságról beszélnek 1860-ban. 1935 -- segély, válság, helyreállítás, bankok. És persze semmi újat nem tudtam meg -- ez elég nyilvánvaló. 1985, a Reagan-korszak legközepe -- ez az, mi, itt van, nekünk, az az.
(Laughter)
(Nevetés)
Now, there's one way to interpret this, which is to say that "emancipation" and "depression" and "recovery" all have a lot of syllables. So you know, you can actually download -- it's hard to remember those. But seriously, actually, what you can see there, in a way that would be very hard to detect otherwise, is Reagan reinventing the political language of the country and shifting to a much more intimate, much more folksy, much more telegenic -- contracting all those verbs. You know, 20 years before it was still, "Ask not what you can do," but with Reagan, it's, "that's where, there's Nancy and I," that kind of language. And so something we kind of knew, but you didn't actually notice syntactically what he was doing. I'll go very quickly. The question now -- and this is the really interesting question -- is, what kind of higher-level shape is emerging right now in the overall Web ecosystem -- and particularly in the ecosystem of the blogs because they are really kind of at the cutting edge.
Egyetlen módon lehet ezt értelmezni, nevezetesen, hogy a "felszabadítás", a "válság" és a "helyreállítás" szavak túl sok szótagból állnak. Le lehet ezeket tölteni, nehéz így emlékezni rájuk. De komolyan, valójában azt láthatjuk itt, amit máskülönben elég nehéz lenne tetten érni, hogy Reagan újradefiniálta az ország politikai nyelvezetét és eltolta egy sokkal közvetlenebb, sokkal köznapibb, televízióra alkalmasabb felé -- az összevont igealakokat használva. Tudják, 20 évvel korábban még ez volt a stílus, "Ne kérdezd, mit tehetsz a hazáért," míg Reagan idejében ez: "itt vagyunk, itt van Nancy, és itt vagyok én". És ezt tudtuk valahogy, de szintaktikailag nem érzékeltük, hogy hogyan is csinálja. Nagyon gyors leszek. Az most a kérdés -- és ez valóban nagyon érdekes -- hogy miféle formáció bukkan fel mostanában a globális internetes közösségi rendszerben magas szinten, különös tekintettel a blogok rendszerére, hiszen ezek azok, amik valamilyen értelemben az élen járnak.
And I think what happens there will also happen in the wider system. Now there was a very interesting article by Clay Shirky that got a lot of attention about a month ago, and this is basically the distribution of links on the web to all these various different blogs. It follows a power law, so that there are a few extremely well-linked to, popular blogs, and a long tail of blogs with very few links. So 20 percent of the blogs get 80 percent of the links. Now this is a very interesting thing. It's caused a lot of controversy because people thought that this was the ultimate kind of one man, one modem democracy, where anybody can get out there and get their voice heard.
Úgy gondolom, hogy ami ott történik, az fog történni a bővebb rendszerben is. Volt Clay Shirkynek egy nagyon érdekess cikke, ami különösen nagy figyelmet kapott kb. egy hónappal ezelőtt a különböző blogokhoz vezető linkek eloszlásáról. Ez exponenciális eloszlást követ, vagyis van néhány sokat hivatkozott, népszerű blog, és a sor végén sok-sok blog nagyon kevés linkkel. A blogok 20 százaléka osztozik a linkek 80 százalékán. Ez nagyon érdekes dolog. Ez sok vita forrása, mert az emberek úgy gondolták, hogy ez valamiképp az ember kiterjeszkedése, egy modern demokrácia, ahol bárki kiállhat és hallathatja a hangját.
And so the question is, "Why is this happening?" It's not being imposed by fiat from above. It's an emergent property of the blogosphere right now. Now, what's great about it is that people are working on -- within seconds of Clay publishing this piece, people started working on changing the underlying rules of the system so that a different shape would start appearing. And basically, the shape appears largely because of a kind of a first-mover advantage. if you're the first site there, everybody links to you. If you're the second site there, most people link to you. And so very quickly you can accumulate a bunch of links, and it makes it more likely for newcomers to link to you in the future, and then you get this kind of shape. And so what Dave Sifry at Technorati started working on, literally as Shirky started -- after he published his piece -- was something that basically just gave a new kind of priority to newcomers. And he started looking at interesting newcomers that don't have a lot of links, that suddenly get a bunch of links in the last 24 hours.
A kérdés, hogy miért van ez. Ezt nem valami felső hatalom rendezte így. Ez a blogszféra mostanában felbukkanó tulajdonsága. Nos, remek dolog ezzel kapcsolatban, hogy az emberek már dolgoznak rajta -- másodpercekkel azután, hogy Clay publikálta ezt a munkáját, az emberek nekikezdtek, hogy megváltoztassák a rendszer alapjául szolgáló szabályokat, így egy másfajta alakzat kezd összeáálni. Leginkább az elsőként cselekvő előnye miatt bukkan fel az alakzat. Ha miénk az első oldal, akkor mindenki hozzánk kapcsolódik. Ha miénk a második, akkor a többség. És így nagyon gyorsan össze lehet gyűjteni egy egész csomó linket, és ettől jóval valószínűbb lesz, hogy egy újonnan érkező hozzánk fog kapcsolódni, és akkor ilyesmi alakzat áll elő. És amin Dave Sifry elkezdett dolgozni a Technoratinál, szó szerint úgy, ahogy Shirky kezdte -- miután publikálta a munkáját -- annak az volt a lényege, hogy az újonnan érkezőknek rögtön adjon valamilyen újfajta prioritást. És elkezdte figyelni az érdekesebb újoncokat, akiknek nincs még sok linkjük, hogy ezek egy egész csomó linket szereztek 24 órán belül.
So in a sense, bursty weblogs coming from new voices. So he's working on a tool right there that can actually change the overall system. And it creates a kind of planned emergence. You're not totally in control, but you're changing the underlying rules in interesting ways because you have an end result which is maybe a more democratic spread of voices. So the most amazing thing about this -- and I'll end on this note -- is, most emergent systems, most self-organizing systems are not made up of component parts that are capable of looking at the overall pattern and changing their behavior based on whether they like the pattern or not. So the most wonderful thing, I think, about this whole debate about power laws and software that could change it is the fact that we're having the conversation. I hope it continues here. Thanks a lot.
Valamilyen értelemben tehát a legdivatosabb blogok az újaktól valók. Egy olyan eszközön dolgozik tehát, ami megváltoztathatja a teljes rendszert. Ez egy bizonyos értelemben vett tervezett felbukkanást hoz létre. Nem vagyunk teljes mértékben az ellenőrzés birtokában, de izgalmas módon változtatjuk meg az alapvető szabályokat, mert végeredményben lehet, hogy ez a véleménynyilvánítás egy demokratikusabb módja lesz. A legbámulatosabb dolog ezzel kapcsolatban -- és ezzel fejezem be --, hogy a legtöbb felbukkanó rendszer, a legtöbb önszerveződő rendszer nem olyan részekből áll össze, ami látni képes a teljes mintát és aszerint változtatni a viselkedését, hogy tetszik-e neki a minta, vagy sem. A legcsodálatosabb dolog ebben a vitában a az exponenciális eloszlásról és a szoftverről, ami módosíthatja, az maga a tény, hogy beszélünk róla. Azt remélem, hogy ez folytatódik itt. Köszönöm.