Photography has been my passion ever since I was old enough to pick up a camera, but today I want to share with you the 15 most treasured photos of mine, and I didn't take any of them. There were no art directors, no stylists, no chance for reshoots, not even any regard for lighting. In fact, most of them were taken by random tourists.
A fotózás mindig is a szenvedélyem volt, amióta elég nagy vagyok ahhoz, hogy kezembe vegyem a fényképezőgépet, de ma szeretném Önökkel megosztani a 15 legértékesebb fényképemet, és egyiket sem én készítettem. Nem voltak rendezők, sem arculattervezők, sem esély az újrafotózásra, és a világítással sem törődtünk . Valójában, többségük véletlen turisták által készültek.
My story begins when I was in New York City for a speaking engagement, and my wife took this picture of me holding my daughter on her first birthday. We're on the corner of 57th and 5th. We happened to be back in New York exactly a year later, so we decided to take the same picture.
A történetem akkor kezdődik amikor New Yorkban voltam beszédet tartani, és a feleségem ezt a képet készítette, amint a lányomat tartom az első szülinapján. Az 57-dik és az 5-dik sarkán vagyunk. Pontosan egy évre rá véletlenül épp ott voltunk New Yorkban, s eldöntöttük, hogy elkészítjük ugyanazt a képet.
Well you can see where this is going. Approaching my daughter's third birthday, my wife said, "Hey, why don't you take Sabina back to New York and make it a father-daughter trip, and continue the ritual?" This is when we started asking passing tourists to take the picture.
Már láthatják, hova vezet ez. Közeledve a lányom harmadik születésnapjához, a feleségem azt mondta: "Miért nem viszed el Szabinát újra New Yorkba egy apa-lánya utazásra, és folytatjátok a hagyományt?" Ekkor kezdtük el megkérni az elhaladó turistákat, hogy fényképezzenek le minket.
You know, it's remarkable how universal the gesture is of handing your camera to a total stranger. No one's ever refused, and luckily no one's ever run off with our camera.
Tudják, elképesztő, hogy milyen univerzális a mozdulat, ahogy átadjuk a fényképezőgépet egy teljesen idegen személynek. Senki sem utasított még vissza, és szerencsére még senki sem szaladt el a kamerával.
Back then, we had no idea how much this trip would change our lives. It's really become sacred to us. This one was taken just weeks after 9/11, and I found myself trying to explain what had happened that day in ways a five-year-old could understand.
Akkor nem gondoltuk volna, hogy ez az út mennyire megváltoztatja majd az életünket. Igazán szent dologgá vált a számunkra. Ez egy héttel szeptember 11-e után készült, éa azon kaptam magam, hogy megpróbáltam megmagyarázni, hogy mi történt akkor olyan módon, hogy egy ötéves is megértse.
So these photos are far more than proxies for a single moment, or even a specific trip. They're also ways for us to freeze time for one week in October and reflect on our times and how we change from year to year, and not just physically, but in every way. Because while we take the same photo, our perspectives change, and she reaches new milestones, and I get to see life through her eyes, and how she interacts with and sees everything. This very focused time we get to spend together is something we cherish and anticipate the entire year.
Ezek a képek sokkal többek mint emlékek egy pillanatról vagy egy különleges útról. Egyben lehetőségek, hogy lefagyasszuk az időt egy hétre októberben, és eltöprengjünk az időnkön és hogyan változunk évről évre, és nem csak fizikailag, hanem minden más formában is. Mert amíg ugyanazt a képet készítjük, a mi nézőpontunk változik, és a lányom új mérföldköveket ér el, és az életet az ő szemén keresztül szemlélhetem, hogy hogyan viszonyul és lát mindent. Ez az összpontosított idő, amit együtt töltünk, valami, amit nagy becsben tartunk és, amire egész évben számítunk.
Recently, on one trip, we were walking, and she stops dead in her tracks, and she points to a red awning of the doll store that she loved when she was little on our earlier trips. And she describes to me the feeling she felt as a five-year-old standing in that exact spot. She said she remembers her heart bursting out of her chest when she saw that place for the very first time nine years earlier. And now what she's looking at in New York are colleges, because she's determined to go to school in New York. And it hit me: One of the most important things we all make are memories.
Legutóbb, az egyik utazáson, épp sétáltunk a lányommal, mikor egyszer csak megtorpant, és rámutatott a játékbolt piros napellenzőjére, melyet szeretett, amikor kicsi volt a korábbi kirándulásainkon. Leírta az érzést melyet érzett, mikor ötévesen ugyanezen a helyen állt. Elmondta hogy emlékszik, hogy a szíve majd kiugrott a helyéből, mikor először meglátta ezt a helyet kilenc évvel ezelőtt. S most már az egyetemek után érdeklődik New Yorkban, mert eltökélte, hogy New Yorkba fog menni egyetemre. Ekkor ráébredtem: Az egyik legfontosabb dolog, amit mindannyian készítünk, azok az emlékek.
So I want to share the idea of taking an active role in consciously creating memories. I don't know about you, but aside from these 15 shots, I'm not in many of the family photos. I'm always the one taking the picture. So I want to encourage everyone today to get in the shot, and don't hesitate to go up to someone and ask, "Will you take our picture?" Thank you. (Applause)
Szeretném megosztani azon ötletet, hogy aktívan vegyenek részt az emlékek tudatos készítésében. Nem tudom Önökkel mi a helyzet, de én ezen a 15 képen kívül nem sok családi fotón vagyok rajta. Mindig én készítettem a képet. így, szeretnék ma mindenkit bátorítani, hogy álljanak be a képbe, és ne tétovázzanak odamenni valakihez és megkérdezni, "Lefényképezne minket?" Köszönöm. (Taps)