I believe that there are new, hidden tensions that are actually happening between people and institutions -- institutions that are the institutions that people inhabit in their daily life: schools, hospitals, workplaces, factories, offices, etc.
Azt hiszem, hogy újfajta, lappangó feszültségek vannak kialakulóban, tulajdonképpen az emberek és azon intézmények között, amelyekben a mindennapjaikat töltik: iskolák, kórházak, munkahelyek, gyárak, hivatalok és a többi.
And something that I see happening is something that I would like to call a sort of "democratization of intimacy." And what do I mean by that? I mean that what people are doing is, in fact, they are sort of, with their communication channels, they are breaking an imposed isolation that these institutions are imposing on them.
Emellett még valamit tapasztalok, amit leginkább úgy neveznék, hogy a "magánélet demokratizálódása". Mit is értek ezalatt? Azt, hogy az emberek a kommunikációs csatornák segítségével kitörnek az eddig kényszerű elszigeteltségből, melyet az említett intézmények erőltetnek rájuk.
How are they doing this? They're doing it in a very simple way, by calling their mom from work, by IMing from their office to their friends, by texting under the desk. The pictures that you're seeing behind me are people that I visited in the last few months. And I asked them to come along with the person they communicate with most. And somebody brought a boyfriend, somebody a father. One young woman brought her grandfather. For 20 years, I've been looking at how people use channels such as email, the mobile phone, texting, etc. What we're actually going to see is that, fundamentally, people are communicating on a regular basis with five, six, seven of their most intimate sphere.
Mégis hogyan teszik ezt? Egész egyszerűen. Felhívják az édesanyjukat a munkahelyükről, chatelnek az irodában a barátaikkal, SMS-eznek az asztal alatt. A mögöttem látható képeken olyan emberek vannak, akiket az előző pár hónapban kerestem fel, és megkértem őket, hogy hozzák magukkal azt, akivel a legtöbbet beszélgetnek. Volt, aki a barátját és olyan is, aki az édesapját hozta. Egy fiatal hölgy a nagypapáját hozta el. Húsz éve tanulmányozom, hogy az emberek hogyan használják az olyan eszközöket, mint az e-mail, a mobiltelefon, az SMS, és így tovább. Amit tulajdonképpen tapasztalhatunk az az, hogy alapjában véve az emberek rendszerint az öt, hat, hét legbizalmasabb ismerősükkel társalognak.
Now, lets take some data. Facebook. Recently some sociologists from Facebook -- Facebook is the channel that you would expect is the most enlargening of all channels. And an average user, said Cameron Marlow, from Facebook, has about 120 friends. But he actually talks to, has two-way exchanges with, about four to six people on a regular base, depending on his gender. Academic research on instant messaging also shows 100 people on buddy lists, but fundamentally people chat with two, three, four -- anyway, less than five. My own research on cellphones and voice calls shows that 80 percent of the calls are actually made to four people. 80 percent. And when you go to Skype, it's down to two people. A lot of sociologists actually are quite disappointed. I mean, I've been a bit disappointed sometimes when I saw this data and all this deployment, just for five people. And some sociologists actually feel that it's a closure, it's a cocooning, that we're disengaging from the public. And I would actually, I would like to show you that if we actually look at who is doing it, and from where they're doing it, actually there is an incredible social transformation.
Most lássunk néhány adatot. Facebook. Néhány szociológus nemrégiben a következőket mondta a Facebookról: A Facebook várhatóan a legnagyobb mértékben bővülő kommunikációs csatorna lesz. Szóval egy átlagos Facebook-felhasználónak, Cameron Marlow állítása szerint körülbelül 120 ismerőse van. De akikkel tényleg beszélget, rendszeresen, oda-vissza üzeneteket vált, az nemi hovatartozástól függően 4-6 személy. A chateléssel kapcsolatos tudományos kutatások szintén az mutatják, hogy a partnerlistákon nagyjából 100 ember szerepel, de alapvetően kettő, három, négy személlyel beszélgetnek az emberek -- ötnél mindenképp kevesebbel. A mobiltelefonokra és az internetes hanghívásokra vonatkozó saját kutatásaim szerint a hívások 80 százalékát tulajdonképpen négy fővel folytatjuk. 80 százalékát. És ha Skype-olunk, ez lecsökken két főre. Sok szociológus meglehetősen csalódott. Érthető, hogy jómagam is csalódott voltam kissé ezektől a számoktól és a következtetésektől, hogy csupán öt emberért van az egész. A szociológusok egy része tulajdonképpen úgy véli, hogy ez egy olyan leszűkítés, korlátozás, amit mi váltunk ki a közösségből. És én tulajdonképpen azt szeretném bemutatni Önöknek, hogy ha megfigyeljük, hogy kik viselkednek így, és honnan teszik ezt, akkor egy hihetetlen társadami átalakulást láthatunk.
There are three stories that I think are quite good examples. The first gentleman, he's a baker. And so he starts working every morning at four o'clock in the morning. And around eight o'clock he sort of sneaks away from his oven, cleans his hands from the flour and calls his wife. He just wants to wish her a good day, because that's the start of her day. And I've heard this story a number of times. A young factory worker who works night shifts, who manages to sneak away from the factory floor, where there is CCTV by the way, and find a corner, where at 11 o'clock at night he can call his girlfriend and just say goodnight. Or a mother who, at four o'clock, suddenly manages to find a corner in the toilet to check that her children are safely home.
Van három történetem, melyek úgy gondolom jól példázzák azt, amiről beszélek. Az első úriember egy pék. Így minden reggel négykor kezdi a munkát. És nyolc óra tájban megpróbál távolabb osonni a kemencétől, lemossa a lisztet a kezéről, és felhívja a feleségét. Csak szép napot akar kívánni neki, mivel párja ilyenkor ébred. A következő történetet már számtalanszor hallottam. Egy fiatal gyári munkás, aki éjjeli műszakban dolgozik, és arrébb tud lopakodni a munkaterülettől, ahol mellesleg kamerák figyelik, és talál egy sarkot, ahol este 11-kor fel tudja hívni a barátnőjét, csak hogy jó éjszakát kívánjon neki. Vagy egy édesanya, aki négykor rögtön keres egy zugot a mosdóban, hogy ellenőrizze, gyermekei biztonságban hazaértek-e?
Then there is another couple, there is a Brazilian couple. They've lived in Italy for a number of years. They Skype with their families a few times a week. But once a fortnight, they actually put the computer on their dining table, pull out the webcam and actually have dinner with their family in Sao Paulo. And they have a big event of it. And I heard this story the first time a couple of years ago from a very modest family of immigrants from Kosovo in Switzerland. They had set up a big screen in their living room, and every morning they had breakfast with their grandmother. But Danny Miller, who is a very good anthropologist who is working on Filipina migrant women who leave their children back in the Philippines, was telling me about how much parenting is going on through Skype, and how much these mothers are engaged with their children through Skype.
Aztán van egy másik pár, egy brazil pár. Ők évek óta Olaszországban élnek. A családjaikkal Skype-olnak párszor egy héten. De kéthetente egy alkalommal a számítógépet az étkezőasztalra teszik, bekapcsolják a webkamerát és tényleg együtt vacsoráznak a Sao Pauloban élő családjukkal. És ez egy nagy esemény a számukra. Pár éve hallottam először ezt a történetet egy Svájcban, nagyon szerény körülmények között élő koszovói bevándorló családtól. Ők egy nagy képernyőt állítottak a nappalijukba, és minden nap együtt reggeliztek a nagymamával. De Danny Miller, aki egy kiváló antropológus, és olyan Fülöp-szigetekről származó bevándorló nőkkel foglalkozik, akik hazájukban hagyták gyermekeiket, ő mesélt nekem arról, hogy hányszor nevelik a gyerekeket a Skype-on keresztül, és hogy hány anyuka foglalkozik gyermekével a Skype-on.
And then there is the third couple. They are two friends. They chat to each other every day, a few times a day actually. And finally, finally, they've managed to put instant messaging on their computers at work. And now, obviously, they have it open. Whenever they have a moment they chat to each other. And this is exactly what we've been seeing with teenagers and kids doing it in school, under the table, and texting under the table to their friends. So, none of these cases are unique. I mean, I could tell you hundreds of them.
És akkor itt a harmadik pár. Két barát, akik minden nap chatelnek egymással, pontosabban többször is egy nap. És végre valahára sikerült nekik telepíteni a chatet a munkahelyi gépre. És most már nyilvánvalóan meg is nyitották. Valahányszor csak alkalmuk adódik, chatelnek egymással. És pont ez az, amit láthatunk a tizenéveseknél és a gyerekeknél az iskolában, mikor az asztal alatt SMS-eznek a barátaikkal. Szóval az eddigiek közül egyik eset sem egyedi. Hasonlók százait mesélhetném.
But what is really exceptional is the setting. So, think of the three settings I've talked to you about: factory, migration, office. But it could be in a school, it could be an administration, it could be a hospital. Three settings that, if we just step back 15 years, if you just think back 15 years, when you clocked in, when you clocked in to an office, when you clocked in to a factory, there was no contact for the whole duration of the time, there was no contact with your private sphere. If you were lucky there was a public phone hanging in the corridor or somewhere. If you were in management, oh, that was a different story. Maybe you had a direct line. If you were not, you maybe had to go through an operator. But basically, when you walked into those buildings, the private sphere was left behind you.
De ami tényleg rendkívüli, az a környezet. Vagyis gondoljanak arra a három környezetre, amiket említettem: gyár, bevándorlók, iroda. De lehetne iskola, lehetne hivatal, lehetne kórház. Három környezet, ami, ha 15 évet visszamegyünk az időben, ha csupán visszaemlékszünk 15 évvel ezelőttre, amikor blokkoltunk, amikor blokkolni kellett a hivatalba érkezve, amikor blokkolni kellett a gyárba érkezve, ott az egész munkaidő alatt semmi kapcsolat nem volt, semmi kapcsolat nem volt a privát szféránkkal. Szerencsés esetben lógott egy nyilvános telefon a folyosón vagy valahol. Ha vezetőként dolgoztál, nos, az egy másik történet. Talán közvetlen vonalad volt. Ha nem, talán egy telefonkezelőnek kellett közvetítenie. De alapvetően, mikor besétáltál azokba az épületekbe, a magánéletedet a szögre akasztottad.
And this has become such a norm of our professional lives, such a norm and such an expectation. And it had nothing to do with technical capability. The phones were there. But the expectation was once you moved in there your commitment was fully to the task at hand, fully to the people around you. That was where the focus had to be. And this has become such a cultural norm that we actually school our children for them to be capable to do this cleavage. If you think nursery, kindergarten, first years of school are just dedicated to take away the children, to make them used to staying long hours away from their family.
És ez a szakmai életünk egyfajta normájává vált, egyfajta normává, egyfajta elvárássá. És ennek semmi köze nem volt a technikai lehetőségekhez. A telefonok ott voltak, de az volt az elvárás, hogy ha egyszer beléptél kötelességed teljes mértékben a feladatra és a körülötted lévő emberekre koncentrálnod. Ezen kellett lennie a hangsúlynak. És ez vált valamiféle kulturális normává, aminek a követésére tulajdonképpen a gyermekeinket is neveljük. Gondolhatunk a bölcsődére, az óvodára, az első iskolai évekre, melyek pont a gyermekek felügyeletére hivatottak, arra, hogy hozzászoktassák őket a hosszabb ideig tartó távolléthez a családtól.
And then the school enacts perfectly well. It mimics perfectly all the rituals that we will find in offices: rituals of entry, rituals of exit, the schedules, the uniforms in this country, things that identify you, team-building activities, team building that will allow you to basically be with a random group of kids, or a random group of people that you will have to be with for a number of time. And of course, the major thing: learn to pay attention, to concentrate and focus your attention. This only started about 150 years ago. It only started with the birth of modern bureaucracy, and of industrial revolution. When people basically had to go somewhere else to work and carry out the work. And when with modern bureaucracy there was a very rational approach, where there was a clear distinction between the private sphere and the public sphere.
Az iskola tökéletesen szentesíti, tökéletesen utánozza mindazokat a szertartásokat, amiket később az irodákban kezdünk majd el. A belépés szertartásait, a kilépés szertartásait, az időbeosztást, az egyenruhákat, a ránk jellemző dolgokat, a csapatépítő tevékenységeket, a csapatépítést, ami lehetővé teszi, hogy alapjában véve gyerekek egy véletlenszerű csoportjával együtt legyünk vagy olyan emberek véletlenszerű csoportjával, akikkel több időt is együtt kell majd töltenünk. És természetesen, a legfontosabb dolog: megtanulunk figyelni, koncentrálni és összpontosítani a figyelmünket. Ez csak úgy százötven éve kezdődött, a modern bürokrácia születésekor, az ipari forradalom kezdetén. Amikor az embereknek lényegében valahova máshova kellett dolgozni menniük és elvégezniük a munkát. A modern bürokráciával együtt járt egy nagyon ésszerű megközelítés, melyben világosan elkülönült a privát és a nyilvános szféra.
So, until then, basically people were living on top of their trades. They were living on top of the land they were laboring. They were living on top of the workshops where they were working. And if you think, it's permeated our whole culture, even our cities. If you think of medieval cities, medieval cities the boroughs all have the names of the guilds and professions that lived there. Now we have sprawling residential suburbias that are well distinct from production areas and commercial areas.
Egészen addig az emberek a saját kereskedéseik felett laktak. Annak a földterületnek a szélén, ahol dolgoztak. A műhelyek fölött, melyekben munkájukat végezték. Gondoljanak arra, hogy mindez áthatotta az egész kultúránkat, még a városainkat is. Gondolhatnak akár a középkori városokra. Mindegyik rész az ott működő céhekről és szakmákról kapta a nevét. Manapság a burjánzó elővárosainkban élünk, melyek jól elkülönülnek a termelési övezetektől és a kereskedelmi területektől.
And actually, over these 150 years, there has been a very clear class system that also has emerged. So the lower the status of the job and of the person carrying out, the more removed he would be from his personal sphere. People have taken this amazing possibility of actually being in contact all through the day or in all types of situations. And they are doing it massively. The Pew Institute, which produces good data on a regular basis on, for instance, in the States, says that -- and I think that this number is conservative -- 50 percent of anybody with email access at work is actually doing private email from his office. I really think that the number is conservative. In my own research, we saw that the peak for private email is actually 11 o'clock in the morning, whatever the country. 75 percent of people admit doing private conversations from work on their mobile phones. 100 percent are using text.
És ezalatt a 150 év alatt egy nagyon világos osztályozási rendszer is megjelent. Vagyis minél alacsonyabb volt a munkának és az azt elvégző személynek az elismertsége, annál inkább eltávolodott az illető a magánéletétől. Az emberek tehát kapva kaptak ezen a csodálatos lehetőségen, hogy tényleg kapcsolatban lehetnek a nap folyamán mindenkivel, mindenféle helyzetben. És ezt határozottan így is történik. A Pew Intézet, amelyik rendszeresen szolgáltat jól használható adatokat, például az Egyesült Államokról, azt állítja -- és szerintem ez egy konzervatív becslés --, hogy a munkahelyeken e-mail hozzáféréssel rendelkezők fele tulajdonképpen magánlevelezést folytat az irodájából. Szerintem ez tényleg egy konzervatív becslés. A saját kutatásunkban azt láttuk, hogy reggel 11-kor a legmagasabb a magáncélú e-mailek száma, függetlenül az országtól. Az emberek 75 százaléka elismeri, hogy mobiltelefonon magánbeszélgetéseket folytat a munkahelyén. 100 százalékuk SMS-ezik.
The point is that this re-appropriation of the personal sphere is not terribly successful with all institutions. I'm always surprised the U.S. Army sociologists are discussing of the impact for instance, of soldiers in Iraq having daily contact with their families. But there are many institutions that are actually blocking this access. And every day, every single day, I read news that makes me cringe, like a $15 fine to kids in Texas, for using, every time they take out their mobile phone in school. Immediate dismissal to bus drivers in New York, if seen with a mobile phone in a hand. Companies blocking access to IM or to Facebook.
Lényegében arról van szó, hogy a magánszférának ez az átértékelődése nem minden intézmény esetében sikeres. Mindig meglepődöm, mikor az amerikai hadsereg szociológusai például annak a hatását vitatják meg, hogy az Irakban szolgáló katonák naponta kapcsolatba léphetnek a családjaikkal. De számos intézmény teljesen elzárja ezt a hozzáférést. És minden nap, minden egyes nap, megalázó híreket olvasok arról, hogy 15 dollárra bírságolnak gyerekeket Texasban minden egyes alkalommal, mikor az iskolában használják a mobiljukat. Azonnal elbocsátanak new yorki buszvezetőket, ha egy mobilt meglátnak a kezükben. A cégek letiltják a hozzáférést a chathez vagy a Facebookhoz.
Behind issues of security and safety, which have always been the arguments for social control, in fact what is going on is that these institutions are trying to decide who, in fact, has a right to self determine their attention, to decide, whether they should, or not, be isolated. And they are actually trying to block, in a certain sense, this movement of a greater possibility of intimacy.
A biztonsági problémák hangoztatása mögött, amelyek mindig is a társadalmi kontroll mellett szóló érvek voltak, valójában az húzódik, hogy ezek az intézmények megkérdőjelezik, hogy az embereknek jogukban áll önállóan meghatározni, éppen mire figyeljenek, jogukban áll eldönteni, hogy izolálódnak a magánéletüktől vagy sem. És tulajdonképpen, bizonyonyos értelemben megpróbálják megakadályozni az intim szféra kiterjesztésének ezt a mozgalmát.