I run a design studio in New York. Every seven years, I close it for one year to pursue some little experiments, things that are always difficult to accomplish during the regular working year. In that year, we are not available for any of our clients. We are totally closed. And as you can imagine, it is a lovely and very energetic time.
Egy design stúdiót vezetek New Yorkban. Minden hét évben bezárom azt egy évre, hogy elvégezzek néhány kicsi kísérletet, olyan dolgokat csináljak, amiket nehéz lenne végrehajtani egy átlagos munkával töltött év során. Ebben az évben egyik ügyfelünk számára sem vagyunk elérhetôek. Teljesen bezárunk. S gondolhatják, ez egy nagyon kellemes s nagyon energikus egy év.
I originally had opened the studio in New York to combine my two loves, music and design. And we created videos and packaging for many musicians that you know, and for even more that you've never heard of. As I realized, just like with many many things in my life that I actually love, I adapt to it. And I get, over time, bored by them. And for sure, in our case, our work started to look the same. You see here a glass eye in a die cut of a book. Quite the similar idea, then, a perfume packaged in a book, in a die cut. So I decided to close it down for one year.
Eredetileg azért nyitottam meg a stúdiómat New Yorkban, hogy összehozhassam a két szerelmemet, a zenét és a designt. S rengeteg videót s csomagolást hoztunk létre olyan zenészeknek akiket önök is ismernek. S még több olyannak, akiket nem ismernek. Észrevettem, hogy csakúgy mint sok sok más dologhoz az életemben amit valóban szeretek, alkalmazkodtam ehhez. S aztán, egy idô után, meguntam ezeket. S biztos vagyok benne, hogy a mi esetünkben, a munkánk ugyanolyannak kezdett kinézni. Itt láthatnak egy üvegszemet egy könyv vágásában. Egy hasonló ötlet, aztán az volt, hogy egy parfümöt egy könyvbe csomagoltunk, egy kivágásba. Tehát eldöntöttem, hogy bezárok egy évre.
Also is the knowledge that right now we spend about in the first 25 years of our lives learning, then there is another 40 years that's really reserved for working. And then tacked on at the end of it are about 15 years for retirement. And I thought it might be helpful to basically cut off five of those retirement years and intersperse them in between those working years. (Applause) That's clearly enjoyable for myself. But probably even more important is that the work that comes out of these years flows back into the company and into society at large, rather than just benefiting a grandchild or two.
Egy másik tény, hogy mostani adatok szerint életünk elsô 25 évét tanulással töltjük. S aztán van egy másik 40 év, ami a valódi munkának van fenntartva. S aztán ennek a végére oda van biggyesztve körülbelül 15 év, a nyugdíjra. S at gondoltam, hogy talán hasznos lenne, lecsípni 5 évet azokból a nyugdíjas évekbôl s beékelni azokat a munkával töltött évek közé. (Taps) Nekem ez nagyon élvezetes. De ami talán ennél is fontosabb, hogy az a munka ami ezekbôl az évekbôl születik visszaáramlik a cégbe, s aztán nagyban a társadalomba, ahelyett, hogy csak egy vagy két unokát kényeztetnénk.
There is a fellow TEDster who spoke two years ago, Jonathan Haidt, who defined his work into three different levels. And they rang very true for me. I can see my work as a job. I do it for money. I likely already look forward to the weekend on Thursdays. And I probably will need a hobby as a leveling mechanism. In a career I'm definitely more engaged. But at the same time, there will be periods when I think is all that really hard work really worth my while? While in the third one, in the calling, very much likely I would do it also if I wouldn't be financially compensated for it.
Van egy TED elôadó, aki két éve beszélt itt, Jonathan Haidt, aki a munkáját három különbözô szintben határozta meg. S ezek nekem nagyon igaznak hangzottak. Úgy tudom tekinteni munkámat, mint egy állást. Pénzért csinálom. Hajlamos vagyok arra, hogy csütörtökön már várjam a hétvégét. S valószínû, hogy kell nekem egy olyan hobby, mintegy kiegyenlítésképpen. Egy karriernél biztos, hogy jobban elkötelezett vagyok. De ugyanakkor néha vannak olyan idôszakok, mikor azon gondolom, hogy valóban megéri-e az a kemény munka a fáradozást? Míg a harmadiknál, az elhivatottságnál, ez egy olyan tevékenység, amit nagyon valószínû, hogy akkor is csinálnék, ha nem lennék ezért fizetve.
I am not a religious person myself, but I did look for nature. I had spent my first sabbatical in New York City. Looked for something different for the second one. Europe and the U.S. didn't really feel enticing because I knew them too well. So Asia it was. The most beautiful landscapes I had seen in Asia were Sri Lanka and Bali. Sri Lanka still had the civil war going on, so Bali it was. It's a wonderful, very craft-oriented society.
Én magam nem vagyok vallásos ember, de kutattam a természet iránt. Az elsô alkotószabadságomat New York Cityben töltöttem. A másodiknál valami nagyon mást kerestem. Európa és az USA nem voltak túl csalogatónak, mert túl jól ismertem ôket. Tehát Ázsia volt az. A leggyönyörûbb képek amiket láttam Ázsiában azok Sri Lanka és Bali voltak. Sri Lankában még mindig háborúk dúltak. Tehát maradt Bali. Ez egy csodálatos, nagyon kézmûves-beállítottságú társadalom.
I arrived there in September 2008, and pretty much started to work right away. There is wonderful inspiration coming from the area itself. However the first thing that I needed was mosquito repellent typography because they were definitely around heavily. And then I needed some sort of way to be able to get back to all the wild dogs that surround my house, and attacked me during my morning walks. So we created this series of 99 portraits on tee shirts. Every single dog on one tee shirt. As a little retaliation with a just ever so slightly menacing message (Laughter) on the back of the shirt. (Laughter)
2008 szeptemberében érkeztem oda s nagyjából rögtön elkezdtem dolgozni. Már magából a helybôl egy fantasztikus inspiráció jön. Habár az elsô dolog amire szükségem volt az egy szúnyogriasztó tipográfia mert valóban rengeteg volt belôlük a környéken. S valahogyan találnom kellett egy módszert arra, hogy visszatérhessek azokhoz a vad kutyákhoz, akik körbevették a házamat, s megtámadtak a reggeli sétáim alkalmával. Tehát létrehoztunk egy 99 portréval ellátott póló sorozatot. Minden kutya egyenként egy pólón. Egy kis megtorlás egy kicsi fenyegetô üzenettel (Nevetés) a pólók hátulján. (Nevetés)
Just before I left New York I decided I could actually renovate my studio. And then just leave it all to them. And I don't have to do anything. So I looked for furniture. And it turned out that all the furniture that I really liked, I couldn't afford. And all the stuff I could afford, I didn't like. So one of the things that we pursued in Bali was pieces of furniture. This one, of course, still works with the wild dogs. It's not quite finished yet. And I think by the time this lamp came about, (Laughter) I had finally made peace with those dogs. (Laughter)
Azelôtt mielôtt elmentem New Yorkból eldöntöttem, hogy felújíthatnám a stúdiómat. S aztán csak mindent ráhagyni a felújítókra. S nekem nem kell semmit csinálnom. Tehát elmentem bútort nézni. S aztán kiderült, hogy azokat a bútorokat amik nagyon tetszettek, nem engedhettem meg magamnak. S azok a dolog amiket meg tudtam venni, nem tetszettek. Tehát az egyik dolog amit Balin vettünk az egy darab bútor volt. Ez természetesen még mindig mûködik a vad kutyákkal. Ez nincs egészen készen. S azt hiszem mire ez a lámpa elkészült, (Nevetés) végül elkészítettem egy darabot azokkal a kutyákkal. (Nevetés)
Then there is a coffee table. I also did a coffee table. It's called Be Here Now. It includes 330 compasses. And we had custom espresso cups made that hide a magnet inside, and make those compasses go crazy, always centering on them. Then this is a fairly talkative, verbose kind of chair. I also started meditating for the first time in my life in Bali. And at the same time, I'm extremely aware how boring it is to hear about other people's happinesses. So I will not really go too far into it.
S aztán itt van ez a dohányzó asztal. Csináltam egy dohányzó asztalt is. A neve "Legyél itt most." 300 iránytût foglal magában. S aztán voltak szabványos eszpresszó poharaink amikbe mágneseket rejtettünk s megôrítettük vele az iránytûket azáltal, hogy középre raktuk ôket. Ez egy eléggé beszédes, mondanivalóval töltött szék. S életemben elôször, Balin elkezdtem meditálni. Ugyanakkor, tisztában vagyok azzal, hogy mennyire unalmas is hallani mások boldogságáról. Tehát ebbe nem megyek most bele.
Many of you will know this TEDster, Danny Gilbert, whose book, actually, I got it through the TED book club. I think it took me four years to finally read it, while on sabbatical. And I was pleased to see that he actually wrote the book while he was on sabbatical. And I'll show you a couple of people that did well by pursuing sabbaticals.
Sokan ismerni fogjátok azt a TED-est, Danny Gilbert-et, akinek a könyvével a TED könyv klubon keresztül találkoztam. Azt hiszem 4 évig tartott, mire végül sikerült elolvasnom, amíg az alkotói évemet töltöttem. S nagy örömmel láttam, hogy ô ezt a könyvet akkor írta amikor alkotói szabadságon volt. S mutatok mindjárt két embert akik ugyanezt folytatták amíg alkotói évüket töltötték.
This is Ferran Adria. Many people think he is right now the best chef in the world with his restaurant north of Barcelona, El Bulli. His restaurant is open seven months every year. He closes it down for five months to experiment with a full kitchen staff. His latest numbers are fairly impressive. He can seat, throughout the year, he can seat 8,000 people. And he has 2.2 million requests for reservations.
Ez Ferran Adria. Sokan azt gondolják, hogy ô jelenleg a világ legjobb séfje az éttermével, ami Észak-Barcelóában van, elBulliben. Az ô étterme 7 hónapot van nyitva minden évben. Öt hónapra bezárja, hogy hogy kísérleteket végezzen a konyhán dolgozókkal. A legújabb számadatai nagyon lenyûgözôek. Le tud ültetni, amikor nyitva van, le tud ültetni 8000 embert. S 2.2 millió foglalása van.
If I look at my cycle, seven years, one year sabbatical, it's 12.5 percent of my time. And if I look at companies that are actually more successful than mine, 3M since the 1930s is giving all their engineers 15 percent to pursue whatever they want. There is some good successes. Scotch tape came out of this program, as well as Art Fry developed sticky notes from during his personal time for 3M. Google, of course, very famously gives 20 percent for their software engineers to pursue their own personal projects.
Hogyha megézem a körforgást- 7 év, 1 év alkotói szabadság, ez 12.5 százaléka az idômnek. S hogyha megnézek olyan cégeket, amelyek sikeresebbek az enyémnél, 3M, az 1930-as évek óta, odaad minden mérnöküknek 15 százalékot, hogy megkapják amit akarnak. Van néhány nagy siker. A Scotch ragasztó ennek a programnak az eredménye, csakúgy mint az Art Fry fejlesztette, ragadós jegyzetlapok, a személyes szabadságával töltött idejébôl. Google, természetesen nagyon híresen 20 százalékot ad a rendszerfejlesztôinek, hogy haladhadjanak a személyes projektjeikkel.
Anybody in here has actually ever conducted a sabbatical? That's about five percent of everybody. So I'm not sure if you saw your neighbor putting their hand up. Talk to them about if it was successful or not. I've found that finding out about what I'm going to like in the future, my very best way is to talk to people who have actually done it much better than myself envisioning it.
Volt itt már valaki valaha alkotói szabadságon? Ez körülbelül 5 százaléka itt az embereknek. Nem tudom, hogy látták-e a szomszédjukban ülôt a kezét felrakni. Kérdezzék meg ôket, hogy vajon sikeres volt-e vagy nem. Megfigyeltem, hogy megtudni azt mit fogok szeretni a jövôben, a legjobb módja, hogy beszélni kell olyan emberekkel akik valóban megtették már ezt azelôtt sokkal hasznosabb, mint csak elképzelni azt magamtól.
When I had the idea of doing one, the process was I made the decision and I put it into my daily planner book. And then I told as many, many people as I possibly could about it so that there was no way that I could chicken out later on. (Laughter)
Mikor jött az ötlet, hogy csináljak egy ilyet, úgy történt, hogy meghoztam a döntést, majd ezt beleírtam a naplómba. S aztán annyi embernek mondtam ezt el amennyinek csak tudtam, tehát nem volt lehetôség arra, hogy el mismásoljam késôbb a dolgot. (Nevetés)
In the beginning, on the first sabbatical, it was rather disastrous. I had thought that I should do this without any plan, that this vacuum of time somehow would be wonderful and enticing for idea generation. It was not. I just, without a plan, I just reacted to little requests, not work requests, those I all said no to, but other little requests. Sending mail to Japanese design magazines and things like that. So I became my own intern. (Laughter)
Az elején, az elsô alkotói év, katasztrofális volt. Az gondoltam, hogy minden terv nélkül kéne ezt csinálnom, hogy ez a sok üres idô majd valahogy csodálatos és hívogató lesz ötletelés céljára. Nem volt az. Én csak, minden tervezés nélkül, eleget tettem, kicsi kéréseknek, nem munka-jellegûeknek, azokra mindre nemet mondtam, de más kicsi szívességeknek. Írni egy levelet egy japán magazinnak, ilyesmik. Tehát a saját gyakornokommá váltam. (Nevetés)
And I very quickly made a list of the things I was interested in, put them in a hierarchy, divided them into chunks of time and then made a plan, very much like in grade school. What does it say here? Monday, 8 to 9: story writing; 9 to 10: future thinking. Was not very successful. And so on and so forth. And that actually, specifically as a starting point of the first sabbatical, worked really well for me. What came out of it? I really got close to design again. I had fun. Financially, seen over the long term, it was actually successful. Because of the improved quality, we could ask for higher prices.
Aztán gyorsan készítettem egy listát arról amik érdekeltek, sorba rendeztem ôket, csoportokra osztottam, s készítettem egy tervezetet, körülbelül úgy, mint az általános iskolában. Mit mond ez itt? Hétfô, 8-tól 9-ig: történet írás. 9-tôl 10-ig: jövôrôl gondolkodás. Ez nem volt túl sikeres. Így ment ez. S ez tulajdonképpen, fôleg mint egy kiinduló pont az elsô szabadsághoz, nagyon jól mûködött. Mi lett ennek az eredménye? Megint nagyon közel kerültem a design-hoz. Jól éreztem magam. Anyagi szempontból, hosszú távon, tulajdonképpen sikeres volt. A növekedô minôség miatt, magasabb árat kérhettünk el.
And probably most importantly, basically everything we've done in the seven years following the first sabbatical came out of thinking of that one single year. And I'll show you a couple of projects that came out of the seven years following that sabbatical. One of the strands of thinking I was involved in was that sameness is so incredibly overrated. This whole idea that everything needs to be exactly the same works for a very very few strand of companies, and not for everybody else.
S valószínûleg a legfontosabb, hogy hogy tulajdonképpen minden amit csináltunk a hét év alatt a szabadságot követôen, arra az egy évre gondolva jött ki. Megmutatok két projektet, ami a hét év alatt jött ki a szabadságot követôen. Az egyik eredménye a gondolkodásnak az volt, hogy az azonosság hihetetlenül túlértékelt. Az egész ötlet, hogy mindennek ugyanolyannak kell lennie, csak néhány cégnél mûködik, de másoknál nem.
We were asked to design an identity for Casa da Musica, the Rem Koolhaas-built music center in Porto, in Portugal. And even though I desired to do an identity that doesn't use the architecture, I failed at that. And mostly also because I realized out of a Rem Koolhaas presentation to the city of Porto, where he talked about a conglomeration of various layers of meaning. Which I understood after I translated it from architecture speech in to regular English, basically as logo making. And I understood that the building itself was a logo.
Meg voltunk bízva arra, hogy tervezzünk egy arculatot a Casa de Musica-nak, a Rem Koolhaas- építette zenei centrumnak Portóban, Portugáliában. S annak ellenére, hogy egy olyan arculatot szerettem volna, ami nem használja az építészetet, ez nem sikerült. Legfôképpen azért, mert egy Rem Koolhaas prezentációból Portóban kiderült, hogy ô a különbözô rétegek összehalmozódásáról beszélt. Amit én aztán lefordítva egy építészeti nyelvrôl általános angolra, úg értelmeztem mint logó készítést. S értettem, hogy az épület maga volt a logó.
So then it became quite easy. We put a mask on it, looked at it deep down in the ground, checked it out from all sides, west, north, south, east, top and bottom. Colored them in a very particular way by having a friend of mine write a piece of software, the Casa da Musica Logo Generator. That's connected to a scanner. You put any image in there, like that Beethoven image. And the software, in a second, will give you the Casa da Musica Beethoven logo. Which, when you actually have to design a Beethoven poster, comes in handy, because the visual information of the logo and the actual poster is exactly the same.
Aztán az egész nagyon egyszerûvé vált. Rátettünk egy maszkot, megnéztük mélyrôl, megvizsgáltuk minden oldalról, Nyugat, Észak, Dél, Kelet, tetô, alj. Egy egészen különleges módon kiszíneztük ôket, egy barátom segítségével, aki írt egy szoftvert nekem, a Casa de Musia Logo Generator-t. Ezt egy szkennerhez kapcsolták. Beleteszünk egy képet, mint egy Beethoven kép. S a szoftver, pillanatokon belül, kiadja a Casa de Musica Beethoven logóját. Ami egyébként hasznos lehet, mikor tervezni kell egy Beethoven poszert, mert a logó vizuális információja s maga a poszter, ugyanaz.
So it will always fit together, conceptually, of course. If Zappa's music is performed, it gets its own logo. Or Philip Glass or Lou Reed or the Chemical Brothers, who all performed there, get their own Casa da Musica logo. It works the same internally with the president or the musical director, whose Casa da Musica portraits wind up on their business cards. There is a full-blown orchestra living inside the building. It has a more transparent identity. The truck they go on tour with. Or there's a smaller contemporary orchestra, 12 people that remixes its own title.
Tehát ezek mindig össze fognak passzolni- koncepció tekintetében, persze. Amikor Zappa zenéjét játsszák, az saját logót kap. Vagy Philips Glass vagy Lou Reed vagy a Chemical Brothers akik mind játszottak ott, megkapják a saját Casa de Musica logójukat. Ez mûködik az elnökkel vagy a zenei vezetôvel is akiknek a Casa de Musica portréja felillan a névjegykártyájukon. Van egy teljes felfújt zenekar az épület belsejében. Ennek egy kissé átlátszóbb személyisége van. A kamion amivel turnéznak. Azon van egy kisebb kortárs kamarazenekar, 12 ember mixeli a saját címét.
And one of the handy things that came about was that you could take the logo type and create advertising out of it. Like this Donna Toney poster, or Chopin, or Mozart, or La Monte Young. You can take the shape and make typography out of it. You can grow it underneath the skin. You can have a poster for a family event in front of the house, or a rave underneath the house or a weekly program, as well as educational services.
S az egyik dolog ami ebbôl kijött az az, hogy vehetünk egy fajta logót, s készíthetünk egy egész hirdetést belôle. Mint ez a Donna Toney plakát, vagy Chopen, vagy Mozart, vagy La Monte Young. Vehetsz egy formát, s csinálhatsz tipográfiát belôle. Növesztheted a bôr alatt. Lehet egy posztered egy családi eseményrôl a ház elôtt, vagy egy vendégoldal a ház alján, vagy egy heti program vagy akár egy tanítási program.
Second insight. So far, until that point I had been mostly involved or used the language of design for promotional purposes, which was fine with me. On one hand I have nothing against selling. My parents are both salespeople. But I did feel that I spent so much time learning this language, why do I only promote with it? There must be something else. And the whole series of work came out of it. Some of you might have seen it. I showed some of it at earlier TEDs before, under the title "Things I've Learned in My Life So Far." I'll just show two now.
Második betekintés. Eddig, addig a pontig fôként olyan dolgokban vettem részt, vagy használtam a design nyelvét, amik promóciós szándékkal készültek, és én ezt nem bántam. Az egyik oldalról, nincs semmi ellenvetésem az eladás ellen. A szüleim mindketten eladásban érdekeltek. De azt éreztem, hogy rengeteg idôt töltöttem ennek a nyelvnek a tanulásával, miért csak promótálok vele? Valami másnak is lennie kell. S egy egész sor munka született meg ebbôl. Néhányan talán már látták, néhányat megmutattam ezek közül korábban már a TED-en, azzal a címmel, hogy "Dolgok, amiket eddig tanultam az életben." Most megmutatok kettôt.
This is a whole wall of bananas at different ripenesses on the opening day in this gallery in New York. It says, "Self-confidence produces fine results." This is after a week. After two weeks, three weeks, four weeks, five weeks. And you see the self confidence almost comes back, but not quite. These are some pictures visitors sent to me. (Laughter)
Ez egy egész fal banánokkal borítva, különbözô érésûek akkor mikor a kiállítás megnyílt, ebben a galériában New Yorkban. Ez azt mondja: "Az önbizalom jó eredményeket hoz." Ez egy héttel késôbb készült. Két héttel, hárommal, néggyel, öttel késôbb. S itt láthatják, hogy az önbizalom majdnem visszajön, de még nem teljesen. Itt van néhány kép amit a látogatók küldtek nekem. (Nevetés)
And then the city of Amsterdam gave us a plaza and asked us to do something. We used the stone plates as a grid for our little piece. We got 250,000 coins from the central bank, at different darknesses. So we got brand new ones, shiny ones, medium ones, and very old, dark ones. And with the help of 100 volunteers, over a week, created this fairly floral typography that spelled, "Obsessions make my life worse and my work better."
S aztán Amszterdam városa adott nekünk egy plázát, s kért, hogy csináljunk valamit. A kô padlót használtuk mint rácsozatot a kicsi darabjainkhoz. Kaptunk 250.000 érmét a központi banktól, különbözô sötétségûeket. Tehát kaptunk teljesen újakat, csillogóakat, közepeseket, nagyon régieket, sötéteket. S aztán 100 önkéntes segítségével, egy hét alatt létrehoztuk ezt a virágos betûtípust, ami azt mondta " A kényszeresség nehezebbé teszi az életemet, de jobbá teszi a munkámat."
And the idea of course was to make the type so precious that as an audience you would be in between, "Should I really take as much money as I can? Or should I leave the piece intact as it is right now?" While we built all this up during that week, with the 100 volunteers, a good number of the neighbors surrounding the plaza got very close to it and quite loved it. So when it was finally done, and in the first night a guy came with big plastic bags and scooped up as many coins as he could possibly carry, one of the neighbors called the police.
S az ötlet az volt, hogy olyan finomra csináljuk a fontot, hogy mint a közönség, valahol a kettô között lennél, "Valóban el kellene vennem annyi pénzt amennyit lehet? Vagy érintetlenül kellene hagynom ôket?" Míg mi ezt építettük, a hét alatt, száz önkéntessel, egy nagy létszámú emberrel akik a pláza körül voltak, nagyon megszerették, s közel kerültek hozzá. Tehát ez mikor végre elkészült, s az elsô éjszaka jött egy srác egy mûanyag szatyorral, s eltett annnyi érmét amennyit csak tudott, az egyik szomszéd hívta a rendôrséget.
And the Amsterdam police in all their wisdom, came, saw, and they wanted to protect the artwork. And they swept it all up and put it into custody at police headquarters. (Laughter) I think you see, you see them sweeping. You see them sweeping right here. That's the police, getting rid of it all. So after eight hours that's pretty much all that was left of the whole thing. (Laughter)
S az amszterdami rendôrség, minden bölcsességükkel, jöttek, láttak, s meg akarták védeni az alkotást. Tehát az egészet felsöpörték s ôrizetben a fôkapitányságon. (Nevetés) Azt hiszem éppen most láthatják ôket söpörni. Ott van a rendôrség, megszabadul mindtôl. Tehát nyolc óra elteltével, ez az kb. ami maradt az egészbôl. (Nevetés)
We are also working on the start of a bigger project in Bali. It's a movie about happiness. And here we asked some nearby pigs to do the titles for us. They weren't quite slick enough. So we asked the goose to do it again, and hoped she would do somehow, a more elegant or pretty job. And I think she overdid it. Just a bit too ornamental. And my studio is very close to the monkey forest. And the monkeys in that monkey forest looked, actually, fairly happy. So we asked those guys to do it again. They did a fine job, but had a couple of readability problems. So of course whatever you don't really do yourself doesn't really get done properly.
Most szintén egy nagyobb projekt elôkészületein dolgozunk Balin. Ez egy film a boldogságról. S itt megkértünk néhány helyi malacot, hogy adjanak nekünk egy címet. ôk nem voltak elég ravaszak ehhez. Tehát megkértük a libát, hogy csinálja újra, s reméltük, hogy ô valahogy egy elegánsabb vagy szebb munkát csinál. Azt gondolom, hogy túltett a dolgon. Egy kicsit túl ornamentikusra sikeredett. Az én stúdióm nagyon közel van a majom erdôhöz. S a majmok az erdôben valójában egészen boldognak tûntek. Tehát megkértük ôket, hogy csinálják meg mégegyszer. Jó munkát csináltak, de volt néhány olvashatósági probléma. Tehát természetesen amit nem saját magad csinálsz, az nem lesz rendesen megcsinálva.
That film we'll be working on for the next two years. So it's going to be a while. And of course you might think that doing a film on happiness might not really be worthwhile. Then you can of course always go and see this guy.
A film amin az elkövetkezô két évben fogunk dolgozni. Tehát ez eltart majd egy darabig. S természetesen azt gondolhatják, hogy egy filmet csinálni a boldogságról nem biztos, hogy megéri, aztán persze mindig mehetnek s megnézhetik a srácot.
Video: (Laughter) And I'm happy I'm alive. I'm happy I'm alive. I'm happy I'm alive.
videó: (Nevetés) S én örülök, hogy élek. Boldog vagyok, hogy élek.
Stefan Sagmeister: Thank you. (Applause)
Stefan Sagmeister: Köszönöm. (Taps)