It began with one question: If Africa was a bar, what would your country be drinking or doing? I kicked it off with a guess about South Africa, which wasn't exactly according to the rules because South Africa's not my country. But alluding to the country's continual attempts to build a postracial society after being ravaged for decades by apartheid, I tweeted, #ifafricawasabar South Africa would be drinking all kinds of alcohol and begging them to get along in its stomach.
Minden egy kérdéssel indult: ha Afrika bár lenne, mit inna vagy tenne az országod? Egy tippel kezdtem el Dél-Afrikáról, ami nem volt teljesen szabályszerű, mivel Dél-Afrika nem az én országom. De az ország folytonos próbálkozásaira utalva, hogy a faji megkülönböztetés utáni társadalmat építsenek miután évtizedekig dúlt a szegregáció, azt tweeteltem: #haafrikabárlenne Dél-Afrika mindenféle alkoholt fogyasztana és könyörögne, hogy jöjjenek ki egymással a gyomrában.
And then I waited. And then I had that funny feeling where I wondered if I crossed the line. So, I sent out a few other tweets about my own country and a few other African countries I'm familiar with. And then I waited again, but this time I read through almost every tweet I had ever tweeted to convince myself, no, to remind myself that I'm really funny and that if nobody gets it, that's fine.
És aztán vártam. Utána volt ez a vicces érzésem, hogy talán túl messzire mentem. Így aztán további tweeteket küldtem a saját országomról és pár más afrikai országról, amelyeket ismerek. És utána ismét vártam, de ezúttal átolvastam majdnem minden tweetet, amit valaha írtam, azért, hogy meggyőzzem magam, nem, hogy emlékeztessem magam, hogy nagyon vicces vagyok, és ha senki sem érti, az rendben van.
But luckily, I didn't have to do that for very long. Very soon, people were participating. In fact, by the end of that week in July, the hashtag #ifafricawasabar would have garnered around 60,000 tweets, lit up the continent and made its way to publications all over the world.
De szerencsére nem kellett olyan sokat várnom. Hamarosan az emberek csatlakozni kezdtek. Igazából, annak a júliusi hétnek a végére a #haafrikabárlenne hashtag 60 000 tweetet gyűjtött, felvillanyozta a kontinenst és eljutott a kiadványokba az egész világon.
People were using the hashtag to do many different things. To poke fun at their stereotypes: [#IfAfricaWasABar Nigeria would be outside explaining that he will pay the entrance fee, all he needs is the bouncer's account details.]
Az emberek a hashtaget sok mindenre használták. Gúnyolódtak a sztereotípiákon: [#haafrikabárlenne Nigéria kint volna és azt magyarázná, hogy kifizeti a belépőt, mindössze a kidobó számlaadataira van szüksége.]
(Laughter)
(nevetés)
To criticize government spending: [#ifafricawasabar South Africa would be ordering bottles it can't pronounce running a tab it won't be able to pay]
Kritizálták a kormányzati költéseket: [#haafrikabárlenne Dél-Afrika rendelné az italokat, melyeket ki sem tud ejteni, a számlájára, amit ki sem tud fizetni]
To make light of geopolitical tensions: [#IfAfricaWasABar South Sudan would be the new guy with serious anger management issues.]
Fényt vetettek a geopolitikai feszültségekre: [#haafrikabárlenne Dél-Szudán lenne az új fiú komoly dühkezelési problémákkal.]
To remind us that even in Africa there are some countries we don't know exist: [#IfAfricaWasABar Lesotho would be that person who nobody really knows but is always in the pictures.]
Emlékeztettek, hogy még Afrikában is vannak országok, melyeknek a létezéséről sem tudunk: [#haafrikabárlenne Lesotho lenne az a személy, akit senki sem ismer igazán, mégis minden képen rajta van.]
And also to make fun of the countries that don't think that they're in Africa: [#IfAfricaWasABar Egypt, Libya, Tunisia, Algeria and Morocco be like "What the hell are we doing here?!!"]
Gúnyt űztek olyan országokból, amelyek nem hiszik, hogy Afrikához tartoznak: [#haafrikabárlenne Egyiptom, Líbia, Tunézia, Algéria és Marokkó azt mondaná „Mi a fenét keresünk mi itt?”]
(Laughter)
(nevetés)
And to note the countries that had made a big turnaround: [#ifAfricawasabar Rwanda would be that girl that comes with no money and no transport but leaves drunk, happy and rich]
Felhívták a figyelmet azokra az országokra, melyek nagy fordulatot vettek: [#haafrikabárlenne Ruanda volna az a lány, aki pénz és fuvar nélkül jön, de részegen, boldogan és gazdagon távozik]
But most importantly, people were using the hashtag to connect. People were connecting over their Africanness. So for one week in July, Twitter became a real African bar. And I was really thrilled, mainly because I realized that Pan-Africanism could work, that we had before us, between us, at our fingertips a platform that just needed a small spark to light in us a hunger for each other.
De a legfontosabb, hogy az emberek a hashtag használatával kapcsolódtak egymáshoz. Az embereket összekötötte az afrikaiságuk. Ezért egy hétig júliusban a Twitter egy igazi afrikai bárrá vált. És én nagyon izgatott lettem, főként azért, mert rájöttem, hogy a pánafrikanizmus működhet, hogy előttünk, köztünk, tőlünk karnyújtásnyira volt egy felület, amelynek csak egy apró szikrára volt szüksége, hogy meggyújtsa bennünk az egymás iránti éhséget.
My name is Siyanda Mohutsiwa, I'm 22 years old and I am Pan-Africanist by birth. Now, I say I'm Pan-Africanist by birth because my parents are from two different African countries. My father's from a country called Botswana in southern Africa. It's only slightly bigger than Germany. This year we celebrate our 50th year of stable democracy. And it has some very progressive social policies. My mother's country is the Kingdom of Swaziland. It's a very, very small country, also in southern Africa. It is Africa's last complete monarchy. So it's been ruled by a king and a royal family in line with their tradition, for a very long time.
A nevem Siyanda Mohutsiwa, 22 éves vagyok, és születésemtől pánafrikanista vagyok. Na most azt mondom születésemtől pánafrikanista vagyok, mivel a szüleim két különböző afrikai országból származnak. Apám Afrika déli részéből, a Botswana nevű államból származik. Csak egy kicsit nagyobb, mint Németország. Idén ünnepeljük az 50. évét a stabil demokráciának. És nagyon progresszív szociálpolitikája van. Anyám országa a Szváziföldi Királyság. Az egy nagyon kicsi ország, csakugyan Afrika déli részében. Ez Afrika utolsó teljes monarchiája. Szóval a király és a királyi család uralja összhangban a hagyományaikkal, nagyon hosszú ideje.
On paper, these countries seem very different. And when I was a kid, I could see the difference. It rained a lot in one country, it didn't rain quite as much in the other. But outside of that, I didn't really realize why it mattered that my parents were from two different places. But it would go on to have a very peculiar effect on me. You see, I was born in one country and raised in the other.
Papíron a két ország nagyon különbözik. És mikor gyerek voltam, láttam a különbséget. Sokat esett az egyik országban, és alig valamit a másikban. De ezen kívül nem igazán jöttem rá, miért is számított, hogy a szüleim két külön országból származnak. De ez továbbra is nagyon különös hatással volt rám. Tudják, én az egyik országban születtem, és a másikban nevelkedtem.
When we moved to Botswana, I was a toddler who spoke fluent SiSwati and nothing else. So I was being introduced to my new home, my new cultural identity, as a complete outsider, incapable of comprehending anything that was being said to me by the family and country whose traditions I was meant to move forward. But very soon, I would shed SiSwati. And when I would go back to Swaziland, I would be constantly confronted by how very non-Swazi I was becoming.
Amikor Botswanába költöztünk, még kisgyerek voltam, folyékonyan beszéltem szvázi nyelven és sehogy máshogy. Szóval bemutattak az új otthonomnak, az új kulturális identitásomnak, mint egy teljesen kívülállót, aki képtelen megérteni, bármit is mond neki a család és az ország, akiknek a hagyományait tovább kell majd vinnie. De hamarosan elhagytam a szvázi nyelvet. És mikor visszatértem Szváziföldre, folyton azzal szembesültem, hogy mennyire nem szvázivá válok.
Add to that my entry into Africa's private school system, whose entire purpose is to beat the Africanness out of you, and I would have a very peculiar adolescence. But I think that my interest in ideas of identity was born here, in the strange intersection of belonging to two places at once but not really belonging to either one very well and belonging to this vast space in between and around simultaneously. I became obsessed with the idea of a shared African identity.
Add hozzá ehhez a belépésem Afrika magániskola-rendszerébe, – amelynek egyetlen célja, hogy kiölje az afrikaiságot belőlünk –, és így nagyon sajátos kamaszkorom lett. De szerintem innen indult az érdeklődésem az identitás felé, a furcsa kereszmetszetben, ahol két helyhez kötődsz egyszerre, de mégsem tartozol egyikhez sem igazán, és része vagy ennek a nagy területnek közte és körülötte egyaránt. Megszállottja lettem ennek az ötletnek, a közös afrikai identitásnak.
Since then, I have continued to read about politics and geography and identity and what all those things mean. I've also held on to a deep curiosity about African philosophies. When I began to read, I gravitated towards the works of black intellectuals like Steve Biko and Frantz Fanon, who tackled complex ideas like decolonization and black consciousness. And when I thought, at 14, that I had digested these grand ideas, I moved on to the speeches of iconic African statesmen like Burkina Faso's Thomas Sankara and Congo's Patrice Lumumba. I read every piece of African fiction that I could get my hands on.
Azóta tovább olvastam politikáról, földrajzról, identitásról, és hogy mit is jelentenek ezek. Ugyancsak mély kíváncsiságot tápláltam az afrikai filozófiák iránt. Mikor elkezdtem olvasni, vonzottak a fekete értelmiségiek munkái, mint Steve Biko és Frantz Fanon, akik komplex ötletekkel birkóztak meg, mint a dekolonizáció és a fekete öntudat. És mikor 14 évesen azt gondoltam, hogy megemésztettem ezeket a nagy ötleteket, áttértem az olyan ikonikus afrikai államférfiak beszédeire, mint Burkina Faso Thomas Sankarája és Kongó Patrice Lumumbája. Minden egyes afrikai fikciót elolvastam, amit csak megszereztem.
So when Twitter came, I hopped on with the enthusiasm of a teenage girl whose friends are super, super bored of hearing about all this random stuff.
Szóval mikor megjelent a Twitter, egy tinédzser lány lelkesedésével szöktem neki, akinek a barátai nagyon, nagyon untak ilyen random dolgokról hallani.
The year was 2011 and all over southern Africa and the whole continent, affordable data packages for smartphones and Internet surfing became much easier to get. So my generation, we were sending messages to each other on this platform that just needed 140 characters and a little bit of creativity. On long commutes to work, in lectures that some of us should have been paying attention to, on our lunch breaks, we would communicate as much as we could about the everyday realities of being young and African.
2011-et írtunk és szerte Dél-Afrikában, meg az egész kontinensen a megfizethető adatcsomagok okostelefonhoz és internetes böngészéshez sokkal könnyebben beszerezhetővé váltak. Szóval az én generációmban üzeneteket küldtünk egymásnak ezen a felületen, amihez csupán 140 karakterre és egy kis kreativitásra volt szükség. A hosszú ingázásokkor munkába, előadásokon, – ahol néhányunknak figyelni kellett volna –, ebédszünetekben kommunikáltunk, amennyit csak tudtunk, a fiatal afrikaiak életének mindennapi valóságáról.
But of course, this luxury was not available to everybody. So this meant that if you were a teenage girl in Botswana and you wanted to have fun on the Internet, one, you had to tweet in English. Two, you had to follow more than just the three other people you knew online. You had to follow South Africans, Zimbabweans, Ghanaians, Nigerians. And suddenly, your whole world opened up. And my whole world did open up.
De persze ez a luxus nem volt elérhető mindenki számára. Szóval ez azt jelentette, hogy ha tinédzser lány voltál Botswanából és szórakozni szerettél volna az interneten, egyrészt angolul kellett tweetelned. Másrészt, több személyt kellett követned azon a hármon kívül, akit ismertél. Követned kellett dél-afrikaiakat, zimbabweieket, ghánaiakat, nigériaiakat. És hirtelenjében az egész világ megnyílt előtted. És az én világom valóban megnyílt.
I followed vibrant Africans who were travelling around the continent, taking pictures of themselves and posting them under the hashtag #myafrica. Because at that time, if you were to search Africa on Twitter or on Google or any kind of social media, you would think that the entire continent was just pictures of animals and white guys drinking cocktails in hotel resorts.
Követtem az életvidám afrikaiakat, akik beutazták az egész kontinenst, képeket csináltak magukról és megosztották az #énafrikám hashtaggel. Mivelhogy akkoriban ha Afrikára kerestél volna Twitteren, vagy a Google-ön, vagy bármilyen más közösségi médiában, azt képzelhetted volna, hogy az egész kontinens csak állatos képekből és fehér emberekből áll, akik koktélokat isznak a szállodákban.
(Laughter)
(nevetés)
But Africans were using this platform to take some kind of ownership of the tourism sectors. It was Africans taking selfies on the beaches of Nigeria. It was Africans in cocktail bars in Nairobi.
De az afrikaiak használták ezt a felületet, hogy bizonyos értelemben visszaszerezzék a turizmust. Afrikaiak csináltak szelfiket magukról Nigéria partjainál. Afrikaiak voltak Nairobi koktélbárjaiban.
And these were the same Africans that I began to meet in my own travels around the continent. We would discuss African literature, politics, economic policy. But almost invariably, every single time, we would end up discussing Twitter. And that's when I realized what this was. We were standing in the middle of something amazing, because for the first time ever young Africans could discuss the future of our continent in real time, without the restriction of borders, finances and watchful governments.
És ugyanezekkel az afrikaiakkal kezdtem találkozni utazásaim során a kontinensen. Megtárgyaltuk az afrikai irodalmat, politikát, gazdaságot. De szinte kivétel nélkül, minden egyes alkalommal a Twitterről beszéltünk végül. És akkor jöttem rá, hogy mi az is valójában. Valami csodálatos dolog közepén álltunk, mivel akkor először fiatal afrikaiak beszélgethettek a kontinens jövőjéről valós időben, anélkül, hogy korlátoznák őket a határok, a pénzügyek és az éber kormányok.
Because the little known truth is many Africans know a lot less about other African countries than some Westerners might know about Africa as a whole. This is by accident, but sometimes, it's by design. For example, in apartheid South Africa, black South Africans were constantly being bombarded with this message that any country ruled by black people was destined for failure. And this was done to convince them that they were much better off under crushing white rule than they were living in a black and free nation. Add to that Africa's colonial, archaic education system, which has been unthinkingly carried over from the 1920s -- and at the age of 15, I could name all the various causes of the wars that had happened in Europe in the past 200 years, but I couldn't name the president of my neighboring country. And to me, this doesn't make any sense because whether we like it or not, the fates of African people are deeply intertwined.
Mert a kevéssé ismert igazság az, hogy sok afrikai jóval kevesebbet tud más afrikai országokról, mint amennyit néhány nyugati tud egész Afrikáról összesen. Ez véletlenül alakult így, viszont néha szándékosan. Például a szegregált Dél-Afrikában a fekete dél-afrikaiakat folyamatosan bombázták azzal az üzenettel, hogy bármely ország, amelyet feketék vezetnek, bukásra van ítélve. És ezt azért tették, hogy meggyőzzék őket arról, hogy sokkal jobban járnának a nyomasztó fehér uralom alatt, mintha fekete és szabad nemzetként élnének. Add hozzá Afrika elavult, gyarmati oktatási rendszerét, amelyet meggondolás nélkül átvettek 1920-ból... és 15 évesen meg tudtam nevezi minden különböző okát a háborúknak, amelyek Európában történtek az utóbbi 200 évben, de képtelen voltam megnevezni a szomszéd ország elnökét. És számomra, ennek semmi értelme, mert akár tetszik, akár nem, az afrikai emberek sorsa szorosan összefonódik.
When disaster hits, when turmoil hits, we share the consequences. When Burundians flee political turmoil, they go to us, to other African countries. Africa has six of the world's largest refugee centers. What was once a Burundian problem becomes an African problem. So to me, there are no Sudanese problems or South African problems or Kenyan problems, only African problems because eventually, we share the turmoil.
Amikor katasztrófa üt be, vagy nyugtalanság üt be, mi osztozunk a következményeken. Mikor a burundiak elmenekülnek a politikai nyugtalanság elől, hozzánk jönnek, más afrikai országokhoz. A világ legnagyobb menekültközpontjai közül hat Afrikában található. Ami egyszer burundi probléma volt, afrikai problémává válik. Szóval számomra nincsenek szudáni problémák, vagy dél-afrikai problémák, vagy kenyai problémák, csakis afrikai problémák, mivel előbb-utóbb mind osztozunk a nyugtalanságon.
So if we share the problems, why aren't we doing a better job of sharing the successes? How can we do that? Well, in the long term, we can shoot towards increasing inter-African trade, removing borders and putting pressure on leaders to fulfill regional agreements they've already signed. But I think that the biggest way for Africa to share its successes is to foster something I like to call social Pan-Africanism.
Ezért ha osztozunk a problémákon, miért nem igyekszünk jobban, hogy osztozzunk a sikereken is? Hogyan tehetjük meg ezt? Nos, hosszú távon megcélozhatjuk az Afrikán belüli kereskedelem növelését, eltávolíthatjuk a határokat, nyomást gyakorolhatunk a vezetőkre, hogy betartsák a helyi egyezményeket, amelyeket aláírtak. De szerintem a legjobb módja, hogy Afrika osztozzon a sikerein az, ha táplál valamit, amit társadalmi pánafrikanizmusnak szeretek nevezni.
Now, political Pan-Africanism already exists, so I'm not inventing anything totally new here. But political Pan-Africanism is usually the African unity of the political elite. And who does that benefit? Well, African leaders, almost exclusively. No, what I'm talking about is the Pan-Africanism of the ordinary African. Young Africans like me, we are bursting with creative energy, with innovative ideas. But with bad governance and shaky institutions, all of this potential could go to waste. On a continent where more than a handful of leaders have been in power longer than the majority of the populations has been alive, we are in desperate need of something new, something that works. And I think that thing is social Pan-Africanism.
Na most politikai pánafrikanizmus már létezik, szóval ezzel nem hozok létre semmi újat. De a politikai pánafrikanizmus általában a politikai elitek afrikai egysége. És ez kinek kedvez? Nos, az afrikai vezetőknek, majdnem mindig. Nem, amiről én beszélek, az a hétköznapi afrikaiak pánafrikanizmusa. Fiatal afrikaiak, mint én, tele vagyunk kreatív energiával, innovatív ötletekkel. De rossz kormányzás és ingatag intézmények mellett mindez a lehetőség kárba veszhet. Egy kontinensen, ahol több mint egy maroknyi vezető régebb óta van hatalmon, mint amennyi a népesség nagyobb részének életkora, kétségkívül szükségünk van valami újra, valamire, ami működik. És szerintem ez a társadalmi pánafrikanizmus.
My dream is that young Africans stop allowing borders and circumstance to suffocate our innovation. My dream is that when a young African comes up with something brilliant, they don't say, "Well, this wouldn't work in my country," and then give up. My dream is that young Africans begin to realize that the entire continent is our canvas, is our home. Using the Internet, we can begin to think collaboratively, we can begin to innovate together. In Africa, we say, "If you want to go fast, you go alone, but if you want to go far, you go together." And I believe that social Pan-Africanism is how we can go far together.
Az én álmom, hogy fiatal afrikaiak megszüntetik a határokat és körülményeket, amelyek fullasztják az innovációnkat. Az álmom az, hogy amikor egy fiatal afrikai előáll egy brilliáns ötlettel, nem mondja majd azt, hogy „hát, ez nem működne az országomban”, és aztán feladja. Az álmom, hogy fiatal afrikaiak rájönnek arra, hogy az egész kontinens a mi vásznunk, a mi otthonunk. Az internet használatával elkezdhetünk közösen gondolkodni, elkezdhetünk együtt újítani. Afrikában van egy mondás: „Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül, de ha messzire akarsz jutni, menj másokkal együtt.” És hiszem, hogy messzire juthatunk el együtt, a társadalmi pánafrikanizmussal.
And this is already happening. Access to these online networks has given young Africans something we've always had to violently take: a voice. We now have a platform. Before now, if you wanted to hear from the youth in Africa, you waited for the 65-year-old minister of youth --
És ez már most történik. Az online hálózatok lehetőséget adtak a fiatal afrikaiaknak valamihez, amit mindig erőszakkal kellet elvennünk: egy hanghoz. Most már van egy felületünk. Mostanáig, ha hallani szerettél volna az afrikai fiatalokról, vártál a 65 éves ifjúsági miniszterre...
(Laughter)
(nevetés)
to wake up in the morning, take his heartburn medication and then tell you the plans he has for your generation in 20 years time. Before now, if you wanted to be heard by your possibly tyrannical government, you were pushed to protest, suffer the consequences and have your fingers crossed that some Western paper somewhere might make someone care. But now we have opportunities to back each other up in ways we never could before.
hogy felkeljen reggel, bevegye a szívfájás elleni gyógyszerét, és utána elmondja terveit a generációd számára, 20 éves távlatban. Mostanáig, ha azt akartad, hogy meghalljon az esetleg zsarnok kormányod, rákényszerítettek a tiltakozásra, a következmények elszenvedésére, és drukkolhattál, hogy egy nyugati újság valahol valakiben együttérzést keltsen. De most van lehetőségünk egymást támogatni oly módon, ahogy eddig sosem voltunk képesek.
We support South African students who are marching against ridiculously high tertiary fees. We support Zimbabwean women who are marching to parliament. We support Angolan journalists who are being illegally detained. For the first time ever, African pain and African aspiration has the ability to be witnessed by those who can empathize with it the most: other Africans.
Támogatjuk a dél-afrikai diákokat, akik a nevetségesen magas felsőoktatási díjak ellen vonulnak. Támogatjuk a zimbabwei nőket, akik a parlamenthez vonulnak. Támogatjuk az angolai újságírókat, akiket törvénytelen módon letartóztattak. Most először az afrikai fájdalmat és az afrikai törekvéseket szemtanúként megfigyelhetik azok, akik a leginkább együttéreznek vele: más afrikaiak.
I believe that with a social Pan-Africanist thinking and using the Internet as a tool, we can begin to rescue each other, and ultimately, to rescue ourselves.
Én hiszem, hogy a társadalmi pánafrikanista gondolkodással, és az Internetet eszközként használva, elkezdhetjük megmenteni egymást, és végső soron megmenteni magunkat.
Thank you.
Köszönöm!
(Applause)
(taps)