So earlier this year, I was informed that I would be doing a TED Talk. So I was excited, then I panicked, then I was excited, then I panicked, and in between the excitement and the panicking, I started to do my research, and my research primarily consisted of Googling how to give a great TED Talk.
Pár hónapja kaptam a hírt, hogy TED-előadást fogok tartani. Először izgultam, aztán pánikba estem, aztán megint izgultam, majd pánikba estem, és valahol az izgalom és a pánik között kutatásba kezdtem, ami főleg abból állt, hogy rákerestem, hogyan kell jó TED-előadást tartani.
(Laughter)
(Nevetés)
And interspersed with that, I was Googling Chimamanda Ngozi Adichie. How many of you know who that is?
A keresés közepette Chimamanda Ngozi Adichie nevére is rákerestem. Önök közül hányan tudják, ki ő?
(Cheers)
(Ujjongás)
So I was Googling her because I always Google her because I'm just a fan, but also because she always has important and interesting things to say. And the combination of those searches kept leading me to her talk on the dangers of a single story, on what happens when we have a solitary lens through which to understand certain groups of people, and it is the perfect talk. It's the talk that I would have given if I had been famous first.
Az ő nevére is rákerestem, folyton ezt csinálom, mert rajongója vagyok, és mert ő mindig tud valami fontosat és érdekeset mondani. A kutatásom során folyton az ő TED-előadásába botlottam, amely az egyetlen történet veszélyeiről szól, arról, hogy mi történik, ha egyetlen lencsén keresztül vizsgálunk bizonyos embercsoportokat. Az az előadás tökéletes. Az én előadásom lett volna, ha én lettem volna hamarabb híres.
(Laughter)
(Nevetés)
You know, and you know, like, she's African and I'm African, and she's a feminist and I'm a feminist, and she's a storyteller and I'm a storyteller, so I really felt like it's my talk.
Tudják, ő afrikai, és én is az vagyok, ő feminista, és én is az vagyok, ő történeteket mesél, és én is ezt teszem, ezért úgy éreztem, az az én beszédem.
(Laughter)
(Nevetés)
So I decided that I was going to learn how to code, and then I was going to hack the internet and I would take down all the copies of that talk that existed, and then I would memorize it, and then I would come here and deliver it as if it was my own speech. So that plan was going really well, except the coding part, and then one morning a few months ago, I woke up to the news that the wife of a certain presidential candidate had given a speech that --
Elhatároztam tehát, hogy megtanulok programozni, feltöröm az internetet, törlöm az ő beszédét mindenhonnan, megtanulom kívülről, majd idejövök, és előadom a sajátomként. A terv jól működött, kivéve az a rész, hogy megtanulok programozni, aztán pár hónappal ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy egy bizonyos elnökjelölt felesége elmondott egy beszédet,
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
that sounded eerily like a speech given by one of my other faves, Michelle Obama.
amely kísértetiesen hasonlított egy másik kedvencem korábbi beszédére, Michelle Obamáéra.
(Cheers)
(Ujjongás)
And so I decided that I should probably write my own TED Talk, and so that is what I am here to do. I'm here to talk about my own observations about storytelling. I want to talk to you about the power of stories, of course, but I also want to talk about their limitations, particularly for those of us who are interested in social justice.
Ekkor úgy döntöttem, jobb lesz, ha magam írom meg a TED-előadásomat, úgyhogy ezt tettem. Azért jöttem, hogy elmondjam a saját megfigyeléseimet a történetmesélésről. Természetesen a történetek erejéről akarok beszélni, de a korlátaikról is, amelyek különösen azok számára fontosak, akiket érdekel a társadalmi igazságosság.
So since Adichie gave that talk seven years ago, there has been a boom in storytelling. Stories are everywhere, and if there was a danger in the telling of one tired old tale, then I think there has got to be lots to celebrate about the flourishing of so many stories and so many voices. Stories are the antidote to bias. In fact, today, if you are middle class and connected via the internet, you can download stories at the touch of a button or the swipe of a screen. You can listen to a podcast about what it's like to grow up Dalit in Kolkata. You can hear an indigenous man in Australia talk about the trials and triumphs of raising his children in dignity and in pride. Stories make us fall in love. They heal rifts and they bridge divides. Stories can even make it easier for us to talk about the deaths of people in our societies who don't matter, because they make us care. Right?
Az Adichie beszéde óta eltelt hét évben a történetek népszerűsége hihetetlenül megnőtt. A történetek mindenütt ott vannak, és ha korábban az a veszély fenyegetett, hogy csak egyetlen régi mesét ismételünk, most jó okunk van ünnepelni, hiszen olyan sok történetet és hangot hallhatunk. A történetek az előítéletek ellenszerei. Ma egy középosztálybeli ember, aki hozzáfér az internethez, bármilyen történetet elérhet egyetlen gombnyomással vagy mozdulattal. Hallgathatunk podcastot arról, milyen dalitként felnőni Kalkuttában. Hallhatunk ausztrál őslakost arról beszélni, milyen nehézségekkel és örömökkel jár a gyerekeit méltón és büszkén nevelni. A történetek hatására szerelembe esünk. A történetek sebeket gyógyítanak be és szakadékokat hidalnak át. Megkönnyítik, hogy foglalkozzunk lenézett emberek halálával, mert a történetek törődésre késztetnek. Így igaz, nem?
I'm not so sure, and I actually work for a place called the Centre for Stories. And my job is to help to tell stories that challenge mainstream narratives about what it means to be black or a Muslim or a refugee or any of those other categories that we talk about all the time. But I come to this work after a long history as a social justice activist, and so I'm really interested in the ways that people talk about nonfiction storytelling as though it's about more than entertainment, as though it's about being a catalyst for social action. It's not uncommon to hear people say that stories make the world a better place. Increasingly, though, I worry that even the most poignant stories, particularly the stories about people who no one seems to care about, can often get in the way of action towards social justice. Now, this is not because storytellers mean any harm. Quite the contrary. Storytellers are often do-gooders like me and, I suspect, yourselves. And the audiences of storytellers are often deeply compassionate and empathetic people. Still, good intentions can have unintended consequences, and so I want to propose that stories are not as magical as they seem. So three -- because it's always got to be three -- three reasons why I think that stories don't necessarily make the world a better place.
Ebben nem vagyok biztos, pedig én a Történetek Központja nevű szervezetnél dolgozom. A munkám abból áll, hogy segítsek olyan történeteket mondani, amelyek kétségbe vonják a főáram történeteit arról, mit jelent feketének, muszlimnak, menekültnek vagy bármely csoport tagjának lenni, amelyről folyton beszélünk. Korábban azonban sokáig társadalmi aktivistaként tevékenykedtem, úgyhogy mélyen érdekel, hogy az emberek úgy beszélnek egy igaz történetről, mintha az több volna mint szórakoztatás, mintha egy történet előidézne valamiféle társadalmi változást. Gyakran mondják, hogy a történetek jobbá teszik a világot. Ám egyre jobban aggaszt, hogy még a legmegrendítőbb történetek, még a legmellőzöttebb emberekről szóló történetek is gyakran a társadalmi igazságosság útjába állnak. Nem mintha a mesélőket rossz szándék vezérelné. Épp ellenkezőleg. A mesélők gyakran jótét lelkek, hozzám és, gyanítom, önökhöz hasonlóan. A mesélők közönsége gyakran mélyen együttérző és empatikus emberekből áll. Ám a jó szándék nem várt következményekkel járhat, és azt gondolom, a történetek nem olyan varázsosak, mint elsőre tűnnek. Következzen három ok – mindig három oknak kell lennie –, tehát három ok, amiért szerintem a történetek nem feltétlenül teszik jobbá a világot.
Firstly, stories can create an illusion of solidarity. There is nothing like that feel-good factor you get from listening to a fantastic story where you feel like you climbed that mountain, right, or that you befriended that death row inmate. But you didn't. You haven't done anything. Listening is an important but insufficient step towards social action.
Először is, a történetek az összetartás illúzióját kelthetik. Semmi sem fogható ahhoz a nagyszerű érzéshez, ami egy kiváló történetet hallva elönt, amikor úgy érezzük, mintha megmásztunk volna egy hegyet, vagy halálra ítélt rabbal barátkoztunk volna össze. Ám igazából nem ez történt. Nem tettünk semmit. A figyelem fontos, ám önmagában véve nem társadalmi cselekedet.
Secondly, I think often we are drawn towards characters and protagonists who are likable and human. And this makes sense, of course, right? Because if you like someone, then you care about them. But the inverse is also true. If you don't like someone, then you don't care about them. And if you don't care about them, you don't have to see yourself as having a moral obligation to think about the circumstances that shaped their lives.
Másodszor, úgy hiszem, gyakran olyan szereplőkhöz és főhősökhöz vonzódunk, akik rokonszenvesek és emberiek. Ez végül is érthető, nem? Hiszen ha szeretünk valakit, akkor törődünk vele. Ennek az ellenkezője is igaz. Ha valakit nem szeretünk, nem törődünk vele. Ha pedig nem törődünk vele, mentesülünk a morális kötelesség alól, hogy elgondolkodjunk, milyen körülmények alakították az életét.
I learned this lesson when I was 14 years old. I learned that actually, you don't have to like someone to recognize their wisdom, and you certainly don't have to like someone to take a stand by their side. So my bike was stolen while I was riding it --
14 éves voltam, amikor ezt megtanultam. Megtanultam, hogy igazából nem kell szeretni valakit ahhoz, hogy elismerjük az igazát, és végképp nem kell valakit szeretni ahhoz, hogy kiálljunk mellette. 14 éves koromban ellopták a biciklimet, miközben épp rajta ültem –,
(Laughter)
(Nevetés)
which is possible if you're riding slowly enough, which I was.
ami megeshet, ha az ember elég lassan teker, én pedig lassan tekertem.
(Laughter)
(Nevetés)
So one minute I'm cutting across this field in the Nairobi neighborhood where I grew up, and it's like a very bumpy path, and so when you're riding a bike, you don't want to be like, you know --
Az egyik pillanatban még a földeken hajtok keresztül Nairobi azon részén, ahol felnőttem. Az egy nagyon hepehupás út, úgyhogy ha az ember biciklin ül, nem akarja, hogy, tudják –
(Laughter)
(Nevetés)
And so I'm going like this, slowly pedaling, and all of a sudden, I'm on the floor. I'm on the ground, and I look up, and there's this kid peddling away in the getaway vehicle, which is my bike, and he's about 11 or 12 years old, and I'm on the floor, and I'm crying because I saved a lot of money for that bike, and I'm crying and I stand up and I start screaming. Instinct steps in, and I start screaming, "Mwizi, mwizi!" which means "thief" in Swahili. And out of the woodworks, all of these people come out and they start to give chase. This is Africa, so mob justice in action. Right? And I round the corner, and they've captured him, they've caught him. The suspect has been apprehended, and they make him give me my bike back, and they also make him apologize. Again, you know, typical African justice, right? And so they make him say sorry. And so we stand there facing each other, and he looks at me, and he says sorry, but he looks at me with this unbridled fury. He is very, very angry. And it is the first time that I have been confronted with someone who doesn't like me simply because of what I represent. He looks at me with this look as if to say, "You, with your shiny skin and your bike, you're angry at me?"
Úgyhogy szép lassan tekerek, amikor hirtelen a földön találom magam. Ott fekszem, felnézek, és látom, ahogy egy kölyök épp elszelel az én meglovasított biciklimen. A kölyök lehet vagy 11-12 éves, én ott fekszem a földön, és sírok, mert sokáig spóroltam arra a biciklire, úgyhogy sírok, aztán felállok, és üvölteni kezdek. Működésbe lépnek az ösztöneim, és azt üvöltöm: "Mwizi, mwizi!", ami tolvajt jelent szuahéliül. Erre előkerül pár ember a fafeldolgozó üzemből, és üldözni kezdik a kölyköt. Ez Afrika, magunknak szolgáltatunk igazságot. Nem igaz? Ahogy befordulok a sarkon, látom aztán, hogy elkapták, elkapták a tolvajt. Előállítják tehát a bűnöst, kényszerítik, hogy adja vissza a biciklimet, és kérjen bocsánatot. Tudják, a tipikus afrikai igazságszolgáltatás. Bocsánatot kell kérnie. Ott állunk hát egymással szemben, a fiú rám néz, és bocsánatot kér, de a tekintete féktelen dühről árulkodik. Nagyon-nagyon dühös. Ez az első alkalom életemben, hogy szembekerülök valakivel, aki utál engem, pusztán azért, amit a létem jelent. A tekintete mintha azt mondta volna: "Te, a csillogó bőröddel meg a bicikliddel, te haragszol rám?"
So it was a hard lesson that he didn't like me, but you know what, he was right. I was a middle-class kid living in a poor country. I had a bike, and he barely had food. Sometimes, it's the messages that we don't want to hear, the ones that make us want to crawl out of ourselves, that we need to hear the most. For every lovable storyteller who steals your heart, there are hundreds more whose voices are slurred and ragged, who don't get to stand up on a stage dressed in fine clothes like this. There are a million angry-boy-on-a-bike stories and we can't afford to ignore them simply because we don't like their protagonists or because that's not the kid that we would bring home with us from the orphanage.
Kemény lecke volt, hogy nem kedvelt engem, de tudják mit? Igaza volt. Középosztálybeli gyerek voltam egy szegény országban. Nekem jutott biciklire is, neki még ételre is alig. Néha épp azokat az üzeneteket kell a leginkább hallanunk, amelyeket nem akarunk meghallani, amelyektől legszívesebben elsüllyednénk. Minden szeretetre méltó, szívbemarkoló mesélőre jut több száz kivehetetlen vagy érdes hangú mesélő, aki nem állhat színpadra ilyen szép ruhákban, mint én. Milliónyi történet szól dühös kölykökről, akik biciklit lopnak, és nem foghatjuk be a fülünket, csak mert nem szeretjük a főszereplőket, csak mert nem arról a gyerekről szólnak, akit hazavinnénk az árvaházból.
The third reason that I think that stories don't necessarily make the world a better place is that too often we are so invested in the personal narrative that we forget to look at the bigger picture. And so we applaud someone when they tell us about their feelings of shame, but we don't necessarily link that to oppression. We nod understandingly when someone says they felt small, but we don't link that to discrimination. The most important stories, especially for social justice, are those that do both, that are both personal and allow us to explore and understand the political.
A harmadik ok, ami miatt azt gondolom, a történetek nem feltétlenül teszik jobbá a világot, az, hogy gyakran annyira belemerülünk az egyes ember történetébe, hogy elfeledkezünk a nagyobb összefüggésekről. Megtapsoljuk, aki mesél a szégyenéről, de ezt nem mindig kapcsoljuk össze az elnyomással. Megértően bólogatunk, ha valaki azt mondja, jelentéktelennek érezte magát, de nem látjuk mögötte a diszkriminációt. A legfontosabb történetek az igazság szempontjából azok, amelyek egyéniek és áltanosak is, amelyek személyesek, de lehetővé teszik, hogy megvizsgáljuk mögötte a politikát.
But it's not just about the stories we like versus the stories we choose to ignore. Increasingly, we are living in a society where there are larger forces at play, where stories are actually for many people beginning to replace the news. Yeah? We live in a time where we are witnessing the decline of facts, when emotions rule and analysis, it's kind of boring, right? Where we value what we feel more than what we actually know. A recent report by the Pew Center on trends in America indicates that only 10 percent of young adults under the age of 30 "place a lot of trust in the media." Now, this is significant. It means that storytellers are gaining trust at precisely the same moment that many in the media are losing the confidence in the public. This is not a good thing, because while stories are important and they help us to have insights in many ways, we need the media. From my years as a social justice activist, I know very well that we need credible facts from media institutions combined with the powerful voices of storytellers. That's what pushes the needle forward in terms of social justice.
Ám ez nem csak arról szól, hogy tetszik-e egy történet vagy sem. Olyan társadalomban élünk, ahol egyre nagyobb erők hatnak, ahol sokak számára a történetek kezdik átvenni a hírek szerepét. Nem így van? Oly korban élünk, ahol a tények háttérbe szorulnak, ahol az érzelmek uralkodnak, s ahol elemezni valamit – hát, az elég unalmas, ugye? Ahol nagyobb értéket tulajdonítunk annak, amit érzünk, mint annak, amit tudunk. A Pew Center friss tanulmánya az amerikai trendekről azt mutatja, hogy a 30 évnél fiatalabb felnőtteknek csak 10%-a "van nagy bizalommal a média iránt." Ez fontos. Azt jelzi, hogy a mesélők nyerik el a bizalmunkat, épp akkor, amikor sok médiamunkás már nem bízik a nyilvánosságban. Ez pedig nem jó hír, mert bár a történetek fontosak, és betekintést nyújtanak sok mindenbe, szükségünk van a médiára is. Az aktivistaként szerzett tapasztalataimból tudom, hogy a média által szolgáltatott hiteles tényekre éppúgy szükség van, mint a mesélők erőteljes hangjára. Ez mozdítja előre a társadalmi igazságosság ügyét.
In the final analysis, of course, it is justice that makes the world a better place, not stories. Right? And so if it is justice that we are after, then I think we mustn't focus on the media or on storytellers. We must focus on audiences, on anyone who has ever turned on a radio or listened to a podcast, and that means all of us.
Mindent egybevetve, természetesen, az igazság az, ami a világot jobbá teszi, nem a történetek. Nem így van? Ha tehát az igazságot keressük, nem koncentrálhatunk a médiára és a mesélőkre. A közönségre kell koncentrálnunk, bárkire, aki valaha bekapcsolta a rádiót vagy meghallgatott egy podcastot, vagyis mindannyiunkra.
So a few concluding thoughts on what audiences can do to make the world a better place. So firstly, the world would be a better place, I think, if audiences were more curious and more skeptical and asked more questions about the social context that created those stories that they love so much. Secondly, the world would be a better place if audiences recognized that storytelling is intellectual work. And I think it would be important for audiences to demand more buttons on their favorite websites, buttons for example that say, "If you liked this story, click here to support a cause your storyteller believes in." Or "click here to contribute to your storyteller's next big idea." Often, we are committed to the platforms, but not necessarily to the storytellers themselves. And then lastly, I think that audiences can make the world a better place by switching off their phones, by stepping away from their screens and stepping out into the real world beyond what feels safe.
Végül pár gondolat arról, mit tehet a közönség, hogy jobbá tegye a világot. Először is, szerintem a világ jobb hely lenne, ha a közönség kíváncsibb és kétkedőbb volna, és több kérdést tenne fel a társadalmi viszonyokról, amely az olyannyira szeretett történeteket szülte. Másodszor, a világ jobb hely lenne, ha a közönség felismerné, hogy mesélni szellemi munka. Arra volna szükség, hogy a közönség több lehetőséget követeljen a kedvenc weboldalain, pl. olyan opciót, amely azt mondja: "Ha tetszett a történet, kattints ide, hogy támogass egy ügyet, amelyben a mesélő hisz." Vagy: "Kattints ide, és támogasd a mesélő következő nagy ötletét." Gyakran a felületekhez ragaszkodunk, nem feltétlenül magukhoz a mesélőkhöz. Végül pedig azt hiszem, a közönség jobbá teheti a világot, ha kikapcsolja telefonját, kilép a képernyők mögül, és belép a komfortzónán túli valóságba.
Alice Walker has said, "Look closely at the present you are constructing. It should look like the future you are dreaming." Storytellers can help us to dream, but it's up to all of us to have a plan for justice.
Alice Walker mondta a következőt: "Figyelj jól, milyen jelent építesz. Úgy kellene kinéznie, mint a jövő, amelyről álmodsz." A mesélők segíthetnek álmodni, de tőlünk függ, hogy elhozzuk az igazságot.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)