I want to talk to you about the future of medicine. But before I do that, I want to talk a little bit about the past. Now, throughout much of the recent history of medicine, we've thought about illness and treatment in terms of a profoundly simple model. In fact, the model is so simple that you could summarize it in six words: have disease, take pill, kill something.
Az orvoslás jövőjéről szeretnék beszélni. De előbb hadd meséljek az orvoslás múltjáról. Az orvoslás közelmúltbeli történelmének jelentős részében a betegségeket és kezelésüket roppant egyszerű séma alapján értelmeztük. E séma olyannyira egyszerű, hogy hat szóban összefoglalható: betegek vagyunk, gyógyszert szedünk, elpusztítunk valamit.
Now, the reason for the dominance of this model is of course the antibiotic revolution. Many of you might not know this, but we happen to be celebrating the hundredth year of the introduction of antibiotics into the United States. But what you do know is that that introduction was nothing short of transformative. Here you had a chemical, either from the natural world or artificially synthesized in the laboratory, and it would course through your body, it would find its target, lock into its target -- a microbe or some part of a microbe -- and then turn off a lock and a key with exquisite deftness, exquisite specificity. And you would end up taking a previously fatal, lethal disease -- a pneumonia, syphilis, tuberculosis -- and transforming that into a curable, or treatable illness. You have a pneumonia, you take penicillin, you kill the microbe and you cure the disease.
A séma elsöprő sikerének titka természetesen az antibiotikum-forradalom volt. Sokan talán nem tudják, de véletlenül épp ez évben ünnepeljük az antibiotikumok USA-ban való bevezetésének 100. évfordulóját. Azt azonban mindenki tudja, hogy az antibiotikumok bevezetése mindent gyökeresen megváltoztatott. Olyan természetes vagy mesterséges, laborban előállított vegyi anyagra tettünk szert, amely testünkben keringve célpontjára talál, majd rákapcsolódik, – pl. egy mikrobára vagy annak egy részére –, majd ráfordítja a zárra a kulcsot. Mindezt lélegzetelállítóan ügyesen, s lélegzetelállítóan pontosan. S az eredmény? A betegség, amely korábban pusztító, halálos kimenetelű volt, – a tüdőgyulladás, szifilisz, TBC –, egyszer csak kezelhetővé, gyógyíthatóvá válik. Ha tüdőgyulladásunk van, bevesszük a penicillint, elpusztítjuk a kórokozóit, és ezáltal meggyógyítjuk a betegséget.
So seductive was this idea, so potent the metaphor of lock and key and killing something, that it really swept through biology. It was a transformation like no other. And we've really spent the last 100 years trying to replicate that model over and over again in noninfectious diseases, in chronic diseases like diabetes and hypertension and heart disease. And it's worked, but it's only worked partly. Let me show you. You know, if you take the entire universe of all chemical reactions in the human body, every chemical reaction that your body is capable of, most people think that that number is on the order of a million. Let's call it a million. And now you ask the question, what number or fraction of reactions can actually be targeted by the entire pharmacopoeia, all of medicinal chemistry? That number is 250. The rest is chemical darkness. In other words, 0.025 percent of all chemical reactions in your body are actually targetable by this lock and key mechanism. You know, if you think about human physiology as a vast global telephone network with interacting nodes and interacting pieces, then all of our medicinal chemistry is operating on one tiny corner at the edge, the outer edge, of that network. It's like all of our pharmaceutical chemistry is a pole operator in Wichita, Kansas who is tinkering with about 10 or 15 telephone lines.
Ez az elgondolás olyannyira megigézett bennünket, s olyannyira hatásos volt a zár, a kulcs meg a pusztítás metaforája, hogy a biológia teljesen behódolt neki. Sarkaiból fordult ki a világképünk. Az utóbbi évszázad során azzal foglalatoskodtunk, hogy újra és újra megismételjük a sémát és eredményét, a nem fertőző, azaz a krónikus betegségeknél, pl. a cukor- és szívbetegségnél. Sikerült is, de csak részben. Hadd mutassam meg, miért. Ha az emberi testben zajló vegyi reakciók összességét vizsgáljuk, minden egyes vegyi reakciót, amelyre testünk képes, a számuk a legtöbbek szerint milliós nagyságrendű lehet. Mondjuk, legyen egymillió. S most persze felmerül a kérdés: hány reakciót, a reakciók mely hányadát lehet sikeresen célba venni a gyógyszerkönyvekben fölsorolt orvosi vegyi anyagokkal? Az ilyen reakciók száma 250. A maradékot homály fedi. Más szóval, a testben zajló vegyi reakciók kb. 0,025%-át tudjuk célba venni a zár-lakat szerkezetű elgondolással. Ha az emberi fiziológiát kiterjedt telefonhálózathoz hasonlítjuk, amelyet egymásra ható csomópontok és elemek alkotnak, akkor az orvoslás vegyi eszköztára egy eldugott kis csücsökben ügyködik, valahol az óriási hálózat külső peremén. Mintha a gyógyszervegyészet egy 10-15 vonalért felelős rákosrettenetesi telefonkezelő lenne.
So what do we do about this idea? What if we reorganized this approach? In fact, it turns out that the natural world gives us a sense of how one might think about illness in a radically different way, rather than disease, medicine, target. In fact, the natural world is organized hierarchically upwards, not downwards, but upwards, and we begin with a self-regulating, semi-autonomous unit called a cell. These self-regulating, semi-autonomous units give rise to self-regulating, semi-autonomous units called organs, and these organs coalesce to form things called humans, and these organisms ultimately live in environments, which are partly self-regulating and partly semi-autonomous.
Mit érhetünk el ezzel a sémával? Mi lenne, ha másképp közelítenénk a kérdést? S valóban, a természet világa rávezethet bennünket a betegségek gyökeresen más értelmezésére. A betegség–gyógyszer–célpont modelltől eltérőre. A természet világa hierarchikusan alulról felfelé szerveződik, nem lefelé, hanem felfelé, s az alapja a többé-kevésbé autonóm, önszabályozó egység: a sejt. Ezek az önszabályozó, többé-kevésbé autonóm egységek önszabályozó, többé-kevésbé autonóm egységeket alkotnak: a szerveket. E szervekből épül föl az ember szervezete, amely az adott környezetben él, s a környezet részben önszabályzó, részben valamennyire autonóm.
What's nice about this scheme, this hierarchical scheme building upwards rather than downwards, is that it allows us to think about illness as well in a somewhat different way. Take a disease like cancer. Since the 1950s, we've tried rather desperately to apply this lock and key model to cancer. We've tried to kill cells using a variety of chemotherapies or targeted therapies, and as most of us know, that's worked. It's worked for diseases like leukemia. It's worked for some forms of breast cancer, but eventually you run to the ceiling of that approach. And it's only in the last 10 years or so that we've begun to think about using the immune system, remembering that in fact the cancer cell doesn't grow in a vacuum. It actually grows in a human organism. And could you use the organismal capacity, the fact that human beings have an immune system, to attack cancer? In fact, it's led to the some of the most spectacular new medicines in cancer.
A felfelé s nem lefelé rendeződő hierarchikus séma nagy előnye, hogy a betegségről alkotott képünk is módosul. Vegyük pl. a rákos megbetegedéseket. Az 1950-es évek óta kétségbeesetten próbáljuk a rákot a zár-lakat sémába gyömöszölni. A rákos sejteket törekszünk különböző kemoterápiás, célzott kezeléssel elpusztítani. Mint ismeretes, részben sikerrel jártunk. Pl. a leukémia kezelésében. Hatásos az emlőrák néhány formájánál is, de sajnos elértük a hatékonyság határát. Csak az utóbbi 10 évben jutott eszünkbe, hogy az immunrendszert fordíthatnánk a rák ellen, mert hirtelen rádöbbentünk: a rák nem légüres térben él. Hanem éppenséggel az emberi testben. S a szervezetnek vannak képességei, pontosabban immunrendszere, mely megtámadhatná a rákot. Ez a gondolat sok látványos, új módszerhez vezetett.
And finally there's the level of the environment, isn't there? You know, we don't think of cancer as altering the environment. But let me give you an example of a profoundly carcinogenic environment. It's called a prison. You take loneliness, you take depression, you take confinement, and you add to that, rolled up in a little white sheet of paper, one of the most potent neurostimulants that we know, called nicotine, and you add to that one of the most potent addictive substances that you know, and you have a pro-carcinogenic environment. But you can have anti-carcinogenic environments too. There are attempts to create milieus, change the hormonal milieu for breast cancer, for instance. We're trying to change the metabolic milieu for other forms of cancer.
Végül ott van, ugye, a környezet szintje. Fel sem ötlik bennünk, hogy a rák módosítja a környezetet. De említek egy igazán rákkeltő környezetet: a börtönről van szó. Magány, depresszió, bezártság, majd ehhez hozzájön egy piciny fehér papírba göngyölve az egyik legerősebb ismert idegserkentőszer, a nikotin, s hozzávesszük még az egyik ismert leghatásosabb függőségkialakító szert, s íme: már kész is a rákkeltő környezet. De vannak rákmegelőző környezetek is. Megkísérelték a környezetek átalakítását, pl. az emlőrák hormonális környezetéét. De más ráktípusok anyagcsere-környezetét is igyekszünk megváltoztatni.
Or take another disease, like depression. Again, working upwards, since the 1960s and 1970s, we've tried, again, desperately to turn off molecules that operate between nerve cells -- serotonin, dopamine -- and tried to cure depression that way, and that's worked, but then that reached the limit. And we now know that what you really probably need to do is to change the physiology of the organ, the brain, rewire it, remodel it, and that, of course, we know study upon study has shown that talk therapy does exactly that, and study upon study has shown that talk therapy combined with medicines, pills, really is much more effective than either one alone. Can we imagine a more immersive environment that will change depression? Can you lock out the signals that elicit depression? Again, moving upwards along this hierarchical chain of organization. What's really at stake perhaps here is not the medicine itself but a metaphor. Rather than killing something, in the case of the great chronic degenerative diseases -- kidney failure, diabetes, hypertension, osteoarthritis -- maybe what we really need to do is change the metaphor to growing something. And that's the key, perhaps, to reframing our thinking about medicine.
Vegyünk egy másik betegséget, a depressziót. Most is alulról felfelé próbáljuk nézni. A 60–70-es években makacsul próbáltuk lekapcsolni az idegsejtek közti hírvivő molekulákat – a szerotonint, a dopamint –, s így próbáltuk kezelni a depressziót. Itt is voltak eredmények, de gyorsan elapadtak. Ma már tudjuk, hogy valószínűleg a szerv, az agy fiziológiáján kell változtatnunk, úgymond újradrótozni, átalakítani, és ezt, ahogy tanulmányok sora mutatja, beszédterápiával lehet elérni, és kutatások sora rámutatott arra is, hogy a beszédterápia és gyógyszeres kezelés együttesen alkalmazva sokkal hatásosabb, mint külön-külön bármelyikük. S vajon elképzelhető-e olyan környezet, amely megváltoztatná a depressziót? Ki lehet-e zárni az olyan jelzéseket, amelyek depressziót idéznek elő? Tartsunk a hierarchia vonalain fölfelé! S itt igazából nem a gyógyszereinket, hanem a metaforáinkat kell sutba vágnunk. Ne pusztításban gondolkodjunk, ha súlyos, krónikus, leépüléses betegségekről van szó – pl. a veseelégtelenség, cukorbetegség, magas vérnyomás, köszvény –, talán csak a metaforát kell lecserélni. Nem pusztítunk, hanem felnevelünk. Ennyi kell csak talán ahhoz, hogy átalakítsuk a gyógyításról vallott nézeteinket.
Now, this idea of changing, of creating a perceptual shift, as it were, came home to me to roost in a very personal manner about 10 years ago. About 10 years ago -- I've been a runner most of my life -- I went for a run, a Saturday morning run, I came back and woke up and I basically couldn't move. My right knee was swollen up, and you could hear that ominous crunch of bone against bone. And one of the perks of being a physician is that you get to order your own MRIs. And I had an MRI the next week, and it looked like that. Essentially, the meniscus of cartilage that is between bone had been completely torn and the bone itself had been shattered.
Az átalakítás gondolata, úgymond az észlelés átalakítása, nos, ennek következményeivel kb. 10 évvel ezelőtt szembesültem. Egész életemben futottam; kb. 10 évvel ezelőtt elmentem kocogni egy szombat reggel, hazatértem, felébredtem, mozdulni is alig bírtam. A jobb térdem teljesen bedagadt, s tisztán hallható volt a vészjósló, csont-csonton csikorgás hangja is. Az orvosi pálya egyik előnye, hogy magamnak rendelhetek MRI-ket. A következő héten készítettek egy MRI-t a térdemről, s az így festett: Alapjában véve, a porc félsarlója, amely a két csont közt fekszik, teljesen elszakadt, és maga a csont is eltört.
Now, if you're looking at me and feeling sorry, let me tell you a few facts. If I was to take an MRI of every person in this audience, 60 percent of you would show signs of bone degeneration and cartilage degeneration like this. 85 percent of all women by the age of 70 would show moderate to severe cartilage degeneration. 50 to 60 percent of the men in this audience would also have such signs. So this is a very common disease. Well, the second perk of being a physician is that you can get to experiment on your own ailments. So about 10 years ago we began, we brought this process into the laboratory, and we began to do simple experiments, mechanically trying to fix this degeneration. We tried to inject chemicals into the knee spaces of animals to try to reverse cartilage degeneration, and to put a short summary on a very long and painful process, essentially it came to naught. Nothing happened. And then about seven years ago, we had a research student from Australia. The nice thing about Australians is that they're habitually used to looking at the world upside down.
Ha most részvéttel néznek rám, akkor hadd említsek néhány tényt. Ha most a közönség minden tagjáról készítenénk egy MRI-felvételt, legalább 60%-uknál látnánk a porc- és csontleépülés hasonló jeleit. A 70 éves nők 85%-ánál fedezhetnénk fel kismértékű vagy előrehaladott porcleépülést. A közönségben levő férfiak 50–60%-ánál is ilyen jeleket találnánk. Roppant gyakori betegség ez. Az orvosi pálya egy másik előnye, hogy az ember tulajdon nyavalyáival kísérletezhet. 10 évvel ezelőtt kezdtük neki. Laborban vizsgáltuk ezt a leépülést. Egyszerű kísérleteket végeztünk, és mechanikusan próbáltuk megelőzni a leépülést. Állatok térdét oltottuk be vegyszerekkel, így próbálva visszafordítani a leépülést. A hosszú, fájdalmas kezelés eredménye: az egész fabatkát sem ért. Semmit nem értünk el. Aztán kb. 7 évvel ezelőtt meglátogatott minket egy ausztráliai diákkutató. Az ausztrálok kellemes vonása, hogy hozzászoktak a világ fejjel lefelé szemléléséhez.
(Laughter)
(Nevetés)
And so Dan suggested to me, "You know, maybe it isn't a mechanical problem. Maybe it isn't a chemical problem. Maybe it's a stem cell problem." In other words, he had two hypotheses. Number one, there is such a thing as a skeletal stem cell -- a skeletal stem cell that builds up the entire vertebrate skeleton, bone, cartilage and the fibrous elements of skeleton, just like there's a stem cell in blood, just like there's a stem cell in the nervous system. And two, that maybe that, the degeneration or dysfunction of this stem cell is what's causing osteochondral arthritis, a very common ailment. So really the question was, were we looking for a pill when we should have really been looking for a cell. So we switched our models, and now we began to look for skeletal stem cells. And to cut again a long story short, about five years ago, we found these cells. They live inside the skeleton. Here's a schematic and then a real photograph of one of them. The white stuff is bone, and these red columns that you see and the yellow cells are cells that have arisen from one single skeletal stem cell -- columns of cartilage, columns of bone coming out of a single cell. These cells are fascinating. They have four properties. Number one is that they live where they're expected to live. They live just underneath the surface of the bone, underneath cartilage. You know, in biology, it's location, location, location. And they move into the appropriate areas and form bone and cartilage. That's one. Here's an interesting property. You can take them out of the vertebrate skeleton, you can culture them in petri dishes in the laboratory, and they are dying to form cartilage. Remember how we couldn't form cartilage for love or money? These cells are dying to form cartilage. They form their own furls of cartilage around themselves. They're also, number three, the most efficient repairers of fractures that we've ever encountered. This is a little bone, a mouse bone that we fractured and then let it heal by itself. These stem cells have come in and repaired, in yellow, the bone, in white, the cartilage, almost completely. So much so that if you label them with a fluorescent dye you can see them like some kind of peculiar cellular glue coming into the area of a fracture, fixing it locally and then stopping their work. Now, the fourth one is the most ominous, and that is that their numbers decline precipitously, precipitously, tenfold, fiftyfold, as you age.
S így Dan javasolta nekem: "Lehet, ez az egész nem is mechanikai gond. Semmi köze a vegyi anyagokhoz. Talán inkább az őssejtekhez van köze!" Más szóval, két hipotézise volt. Az első: létezik egy csontőssejt, amely a gerincesek teljes csontvázát fölépíti, ideértve a csontot, a porcot s a csontváz rostos elemeit is. Ugyanolyan, mint a vér őssejtjei, vagy az idegrendszer őssejtjei. A második hipotézis: az őssejtek leépülése vagy hibás működése okozza az elterjedt ízületi gyulladást. Igazándiból ez volt a kérdés: gyógyszert kerestünk-e, mikor tulajdonképpen sejtet kellett volna? Lecseréltük a modellt, s elkezdtünk csontőssejteket keresni. Rövidre fogom a hosszú történetet. Kb. 5 évvel ezelőtt megtaláltuk a csontőssejteket. A csontváz belsejében laknak. Íme egy vázlatos ábra, valamint egyikük igazi felvétele. Az a fehér anyag a csont, ezek a vörös oszlopok pedig, meg ezek a sárga sejtek ezek mind-mind sejtek, amelyek egyetlen őssejtből származnak. Egyetlen őssejtből több oszlopnyi csont és porc. Fantasztikusan érdekesek az őssejtek. Négy tulajdonságuk van. Az első: ott laknak, ahol várható volt: épp a csont felszíne alatt, a porcréteg alatt. Tudják, a biológiában is számít az elhelyezkedés! Az őssejtek beköltöznek a megfelelő helyre, és csontot-porcot gyártanak. Ez az egyik. Szintén érdekes tulajdonságuk, hogy kinyerhetők a gerincesek csontvázából, és laborokban Petri-csészében tenyészthetők. Égnek a vágytól, hogy porcot gyártsanak. Emlékeznek, hogy mit kínlódtunk a porcgyártással? Ezek meg játszi könnyedséggel gyártják. Porcgöngyölegeket készítenek maguk körül. A harmadik tulajdonságuk: a repedések valaha látott leghatékonyabb javítói. Ez itt egy csontocska, egy egércsont, melyet megrepesztettünk, s hagytuk magától meggyógyulni. Ezek az őssejtek megjelentek és javítottak, sárgával a csont-, fehérrel a porcjavításaikat jelöltük. Olyannyira, hogy ha fluoreszkáló festékkel színezzük a javításokat, olyan, mintha valami fura sejtragasztó lenne, amely kiszáll a repedés területére, helyben megjavítja, aztán abbahagyja a munkát. A negyedik tulajdonságuk talán vészjósló. A számuk ugyanis meredeken zuhan; tizedére, ötvenedére csökken, ahogy öregszünk.
And so what had happened, really, is that we found ourselves in a perceptual shift. We had gone hunting for pills but we ended up finding theories. And in some ways we had hooked ourselves back onto this idea: cells, organisms, environments, because we were now thinking about bone stem cells, we were thinking about arthritis in terms of a cellular disease.
Tehát igazából az történt, hogy megváltozott az észlelésünk. Tablettákra vadásztunk, de elméletekre bukkantunk. Sok szempontból visszatértünk ehhez az alapgondolathoz: sejtek, szervezetek, környezetek. Most ugyan már csontőssejteken törtük a fejünket, de az ízületi gyulladást sejtszintű megbetegedésként elemeztük.
And then the next question was, are there organs? Can you build this as an organ outside the body? Can you implant cartilage into areas of trauma? And perhaps most interestingly, can you ascend right up and create environments? You know, we know that exercise remodels bone, but come on, none of us is going to exercise. So could you imagine ways of passively loading and unloading bone so that you can recreate or regenerate degenerating cartilage?
Ezután azt kérdeztük: no, és a szervek? Építhetünk-e mindezzel szervet a testen kívül? Visszaültethetjük-e az így kinyert porcot a sérült testrészekbe? S talán a legérdekesebb: felfelé haladva létrehozhatunk-e környezeteket? Azt tudjuk, hogy a sport átalakítja a csontot, de az is tuti, hogy közülünk kevesen sportolnak. Elképzelhető-e az, hogy passzívan terheljük le a csontokat, hogy regeneráljuk a leépülő porcréteget?
And perhaps more interesting, and more importantly, the question is, can you apply this model more globally outside medicine? What's at stake, as I said before, is not killing something, but growing something. And it raises a series of, I think, some of the most interesting questions about how we think about medicine in the future. Could your medicine be a cell and not a pill? How would we grow these cells? What we would we do to stop the malignant growth of these cells? We heard about the problems of unleashing growth. Could we implant suicide genes into these cells to stop them from growing? Could your medicine be an organ that's created outside the body and then implanted into the body? Could that stop some of the degeneration? What if the organ needed to have memory? In cases of diseases of the nervous system some of those organs had memory. How could we implant those memories back in? Could we store these organs? Would each organ have to be developed for an individual human being and put back? And perhaps most puzzlingly, could your medicine be an environment? Could you patent an environment? You know, in every culture, shamans have been using environments as medicines. Could we imagine that for our future? I've talked a lot about models. I began this talk with models. So let me end with some thoughts about model building. That's what we do as scientists. You know, when an architect builds a model, he or she is trying to show you a world in miniature. But when a scientist is building a model, he or she is trying to show you the world in metaphor. He or she is trying to create a new way of seeing. The former is a scale shift. The latter is a perceptual shift.
Talán érdekesebb s fontosabb a kérdés, hogy működik-e ez az elgondolás az orvoslás területén kívül? Mint említettem, az elv lényege, hogy nem pusztításban gondolkodunk, hanem növesztésben. Ez rengeteg érdekes kérdést vet fel arról, hogy a jövőben hogyan vélekedjünk az orvoslásról. Talán a gyógyszer nem tabletta lesz, hanem sejt? Hogyan tenyészthetnénk ezeket a sejteket? Hogyan állíthatnánk meg a sejtek rosszindulatú szaporodását? Sokat hallhattunk már a növekedés megindításának veszélyeiről. Beépíthetünk-e öngyilkos géneket a sejtekbe, hogy leállítsuk szaporodásukat? A gyógyszereink szervek lesznek-e, melyeket a testen kívül hozunk létre, majd helyükre ültetjük őket? Megakadályozhatjuk-e így a leépülést? És ha a szervnek emlékezet is kell? Az idegrendszer megbetegedéseinél emlékező szervek vannak. Hogy ültethetnénk vissza az emlékeiket? Tudnánk-e ezeket a szerveket tárolni? Minden betegnek személyre szabott szervet kellene-e készíteni, és azt átültetni? Talán a legnagyobb rejtély: lehet-e környezetünk a gyógyszerünk? Ha igen, lehet-e szabadalmaztatni? Minden kultúra sámánjai felismerték a környezet gyógyító hatását. El tudjuk-e ezt képzelni a jövőben? Előadásomat a sémákkal kezdtem, sokat emlegettem őket. Hadd fejezzem be a sémaalkotásról szóló pár gondolattal. Ez a mi dolgunk, a tudósoké. Ha egy építész makettet készít, egy világ kicsinyített mását ábrázolja. Ha egy tudós készít sémát, a világról alkotott metaforáit mutatja be. A tudós igyekszik új látásmódra szert tenni. A makettnél csak a lépték változik. A sémák az észlelést változtatják meg.
Now, antibiotics created such a perceptual shift in our way of thinking about medicine that it really colored, distorted, very successfully, the way we've thought about medicine for the last hundred years. But we need new models to think about medicine in the future. That's what's at stake.
Az antibiotikumok pl. pont a gyógyítás fogalmát változtatták meg. Kiszínezték, torzították látásmódunkat, méghozzá oly mélyen, hogy 100 évig csak így tudtunk az orvoslásról gondolkodni. De ha a jövő orvoslásáról gondolkodunk, új sémákra lesz szükségünk. Ez az igazán lényeges.
You know, there's a popular trope out there that the reason we haven't had the transformative impact on the treatment of illness is because we don't have powerful-enough drugs, and that's partly true. But perhaps the real reason is that we don't have powerful-enough ways of thinking about medicines. It's certainly true that it would be lovely to have new medicines. But perhaps what's really at stake are three more intangible M's: mechanisms, models, metaphors.
Létezik egy általánosan elfogadott nézet. Eszerint azért nem érhettük el a gyökeres változást a betegségek kezelésében, mert nincsenek elég hatékony gyógyszereink, és ez persze részben igaz. De az igazi ok talán az, hogy még nem sikerült hatékony új gyógyítási látásmódot találni. Annyi bizonyos, hogy remek lenne, ha új gyógyszereink lennének. De ami igazán lényeges, az három kevésbé kézzelfogható cél: szerkezetek, sémák, metaforák.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Chris Anderson: I really like this metaphor. How does it link in? There's a lot of talk in technologyland about the personalization of medicine, that we have all this data and that medical treatments of the future will be for you specifically, your genome, your current context. Does that apply to this model you've got here?
Chris Anderson: Valóban remek metafora. Milyen vonatkozásai vannak? A technológia világában sokat kotyognak a gyógyítás személyre szabásáról, meg arról, hogy rengeteg adatunk van, s hogy a jövő gyógymódjai személyesen rád szabottak, a te génjeidre, a te környezetedre. Van ennek köze az említett sémákhoz?
Siddhartha Mukherjee: It's a very interesting question. We've thought about personalization of medicine very much in terms of genomics. That's because the gene is such a dominant metaphor, again, to use that same word, in medicine today, that we think the genome will drive the personalization of medicine. But of course the genome is just the bottom of a long chain of being, as it were. That chain of being, really the first organized unit of that, is the cell. So, if we are really going to deliver in medicine in this way, we have to think of personalizing cellular therapies, and then personalizing organ or organismal therapies, and ultimately personalizing immersion therapies for the environment. So I think at every stage, you know -- there's that metaphor, there's turtles all the way. Well, in this, there's personalization all the way.
S.M.: Ez nagyon érdekes kérdés. A gyógyítás személyre szabását szinte csak a genomika alapján képzeljük el. Azért, mert a gén oly tekintélyt parancsoló metafora, – ismét ezzel a kifejezéssel élek – a mai orvoslásban, hogy azt hisszük: a génállomány vezérli majd a gyógyítás személyre szabását. De a génállomány maga csak a létezés hosszú láncának az alján van. A létezés láncának első szervezett eleme a sejt. Ha az orvoslást valóban így akarjuk átalakítani, akkor a sejtterápiákat kell személyre szabni. Ezután a szervek terápiáját, majd az élőlények terápiáját. A végső cél a környezet személyre szabása lenne. Tehát minden szinten, és mindig egy szinttel tovább. Nos, itt személyre kellene szabni minden szintet.
CA: So when you say medicine could be a cell and not a pill, you're talking about potentially your own cells.
CA: Amikor azt mondod, hogy a gyógyszer talán egy sejt, és nem tabletta, akkor a személy saját sejtjeiről van szó?
SM: Absolutely. CA: So converted to stem cells, perhaps tested against all kinds of drugs or something, and prepared.
SM: Természetesen. CA: Belőlük őssejtek készülnének, talán letesztelve mindenféle gyógyszerrel, majd kipreparálnák.
SM: And there's no perhaps. This is what we're doing. This is what's happening, and in fact, we're slowly moving, not away from genomics, but incorporating genomics into what we call multi-order, semi-autonomous, self-regulating systems, like cells, like organs, like environments.
SM: A "talán" nem is kell, már ma is ezt csináljuk. Mindez már folyamatban van, s bár lassan haladunk, egyelőre nem a génállománytól elfelé, hanem a géntudomány integrálásával az ún. multirendszer felé, amely jórészt autonóm, önszabályozó rendszerekből áll, mint pl. a sejt, a szerv, a környezet.
CA: Thank you so much.
CA: Nagyon köszönjük!
SM: Pleasure. Thanks.
SM: Nincs mit. Köszönöm.