I'd like to do pretty much what I did the first time, which is to choose a lighthearted theme. Last time, I talked about death and dying.
Szeretném nagyjából azt csinálni, mint legelső alkalommal, egy vidám témát választani. Legutóbb a halálról és haldoklásról beszéltem.
(Laughter)
Ezúttal a mentális betegségről fogok beszélni.
This time, I'm going to talk about mental illness.
(Laughter)
But it has to be technological, so I'll talk about electroshock therapy.
De technikainak kell lennie, ezért az elektrosokk terápiáról beszélek majd. (Nevetés)
(Laughter)
Tudják, mióta az emberiség tisztában van
You know, ever since man had any notion that some of his other people, his colleagues, could be different, could be strange, could be severely depressed or what we now recognize as schizophrenia, he was certain that this kind of illness had to come from evil spirits getting into the body. So the way of treating these diseases in early times was to, in some way or other, exorcise those evil spirits. And this is still going on, as you know.
azzal, hogy embertársai, kollegái, talán valamiképp mások, szokatlanok, súlyosan depressziósak lehetnek vagy amit most már úgy ismerünk, mint skizofrénia, tudta, hogy az ilyen fajta betegség a testben levő gonosz szellemek miatt van. Szóval, az ilyesfajta betegségek gyógyítása a korai időkben úgy történt, hogy így vagy úgy, kiűzték azokat a gonosz szellemeket, és ez még mindig így van, mint tudják.
But it wasn't enough to use the priests. When medicine became somewhat scientific, in about 450 BC, with Hippocrates and those boys, they tried to look for herbs, plants that would literally shake the bad spirits out. So they found certain plants that could cause convulsions. And the herbals, the botanical books of up to the late Middle Ages, the Renaissance, are filled with prescriptions for causing convulsions to shake the evil spirits out.
De papokat használni nem volt elég. Amikor az orvoslás úgymond tudományos lett, nagyjából Krisztus előtt 450-ben, Hippokratésszal és azokkal a srácokkal, próbáltak olyan gyógynövények, növények után kutatni, amelyek szó szerint kirázták a rossz szellemeket. Tehát, találtak bizonyos növényeket, amelyek görcsös rohamokat idéztek elő. És a gyógynövényes, a botanikus könyvek egészen a középkor végéig, a reneszánszig, dugig vannak receptekkel a gonosz szellemek görcsrohammal történő kiűzésére.
Finally, in about the 16th century, a physician whose name was Theophrastus Bombastus Aureolus von Hohenheim -- called Paracelsus, a name probably familiar to some people here --
Végül, a tizenhatodik század körül egy orvos, Theophrastus Bombastus Aureolus von Hohenheim, akit úgy hívtak, hogy Paracelsus, bizonyára páran ismerik --
(Laughter)
(Nevetés) -- a jó, öreg Paracelsus
good old Paracelsus -- found that he could predict the degree of convulsion by using a measured amount of camphor to produce the convulsion. Can you imagine going to your closet, pulling out a mothball and chewing on it if you're feeling depressed? It's better than Prozac, but I wouldn't recommend it.
rájött, hogy előre meg tudja jósolni a konvulzió erejét egy előre meghatározott mennyiségű kámfor adaggal a görcsrohamot előidézve. El tudják képzelni, hogy odamennek a szekrényhez és kivesznek egy kis molyírtószert és elrágcsálják ha depressziósnak érzik magukat? Jobb, mint a Prozac, de azért nem javasolnám.
(Laughter)
Tehát amit a tizenhetedik, tizennyolcadik században látunk
So, what we see in the 17th, 18th century is the continued search for medications other than camphor that'll do the trick. Well, along comes Benjamin Franklin, and he comes close to convulsing himself with a bolt of electricity off the end of his kite. And so people begin thinking in terms of electricity to produce convulsions.
az a folymatos kutatás olyan orvosság után a kámforon kívül, ami erre alkalmas. Nos, aztán jön Benjamin Franklin, és közel kerül ahhoz, hogy görcsrohamot okozzon önmagának egy kis elektromossággal a papírsárkánya végéről. És így az emberek elkezdenek gondolkozni azon, hogy elektromossággal konvulziót idézhetnek elő.
And then we fast-forward to about 1932, when three Italian psychiatrists who were largely treating depression began to notice among their patients, who were also epileptics, that if they had a series of epileptic fits, a lot of them in a row -- the depression would very frequently lift. Not only would it lift, but it might never return. So they got very interested in producing convulsions, measured types of convulsions.
És aztán, előreugrunk körülbelül 1932-be, amikor három olasz pszichiáter, akik többnyire depressziósokat kezeltek észrevették a pácienseiknél, akik epilepsziában is szenvedtek, hogy ha epilepsziás -- egymás utáni görcsrohamok, sorozatát elszenvedték -- a depresszió ritkábban jelentkezett. Nem csak ritkábban, de akár soha nem is tért vissza náluk a betegség. Úgyhogy igazán felkeltette az érdeklődésüket, hogy kontrollált görcsös rohamokat produkáljanak.
And they thought, "Well, we've got electricity, we'll plug somebody into the wall. That always makes hair stand up and people shake a lot." So they tried it on a few pigs, and none of the pigs were killed. So they went to the police and they said, "We know that at the Rome railroad station, there are all these lost souls wandering around, muttering gibberish. Can you bring one of them to us?" Someone who is, as the Italians say, "gagootz." So they found this "gagootz" guy, a 39-year-old man who was really hopelessly schizophrenic, who was known, had been known for months, to be literally defecating on himself, talking nothing that made any sense, and they brought him into the hospital. So these three psychiatrists, after about two or three weeks of observation, laid him down on a table, connected his temples to a very small source of current. They thought, "Well, we'll try 55 volts, two-tenths of a second. That's not going to do anything terrible to him." So they did that.
És gondolták: "Nos, elektromosságunk van, majd rákötünk valakit a konnektorra. Attól mindig égnek áll a haj és jól felrázza az embereket." Tehát kipróbálták egy pár disznón és egyik sem pusztult bele. Így, elmentek a rendőrséghez és azt mondták: "Tudjuk, hogy a római vasútállomásnál fel s alá bolyonganak ezek az elveszett lelkek akik csak értelmetlenül motyognak maguk elé. Tudnak nekünk egyet hozni? Ez olyan valaki akit az olaszok úgy hívnak: "cagoots." Tehát, találtak egy ilyen "cagoots" embert, egy 39 éves férfit, aki reménytelenül skizofréniás volt, akiről tudták, már hosszú hónapok óta, hogy szó szerint összeürítkezte magát, semmi értelme nem volt annak amit mondott, és beszállították a kórházba. Tehát ez a három elmeorvos, körülbelül két vagy három heti megfigyelés után, lefektették egy asztalra és a két halántékára elektródákat helyeztek el. Gondolták: "Nos, megpróbálunk 55 voltot, két tized másodpercig. Az nem fog ártani neki." Így is tettek.
Well, I have the following from a firsthand observer, who told me this about 35 years ago, when I was thinking about these things for some research project of mine. He said, "This fellow" -- remember, he wasn't even put to sleep -- "after this major grand mal convulsion, sat right up, looked at these three fellas and said, 'What the fuck are you assholes trying to do?'"
Nos, a következőket olyantól tudom, aki a saját szemével látta mindezt, aki 35 évvel ezelőtt mesélte ezt el nekem, amikor ezekkel a dolgokkal foglalkoztam egy projektemhez. Azt mondta: "Ez a fickó -- emlékezzenek, még csak el sem altatták -- ez, az úgynevezett nagyroham után nyomban felült és ránézett erre a három pasasra és azt mondta: "Mi a fenét műveltek ti seggfejek?" (Nevetés)
(Laughter) If I could only say that in Italian.
Bárcsak olaszul mondhatnám.
(Laughter)
Nos, felettébb elégedettek voltak, hisz ez az ember
Well, they were happy as could be, because he hadn't said a rational word in the weeks of observation.
nem mondott egy racionális dolgot sem a hetekig tartó megfigyelés alatt.
(Laughter)
Így újra bekötözték,
So they plugged him in again, and this time, they used 110 volts for half a second. And to their amazement, after it was over, he began speaking like he was perfectly well. He relapsed a little bit, they gave him a series of treatments, and he was essentially cured. But of course, having schizophrenia, within a few months, it returned.
és ezúttal 110 voltot használtak fél másodpercig. És ámulatukra, miután végeztek, a férfi elkezdett beszélni, mint aki teljesen rendben van. Egy kicsit visszaesett, adtak neki egy sorozatnyi kezelést, és lényegében rendbe jött. De természetesen, mivel skizofréniás volt, betegsége néhány hónapon belül visszatért.
But they wrote a paper about this, and everybody in the western world began using electricity to convulse people who were either schizophrenic or severely depressed. It didn't work very well on the schizophrenics, but it was pretty clear in the '30s and by the middle of the '40s that electroconvulsive therapy was very, very effective in the treatment of depression.
De írtak erről egy tanulmányt és mindenki a nyugati világban elkezdte alkalmazni a módszert a skizofréniás vagy súlyosan depressziós pácienseken. Nem igazán működött a skizofréniásokon, de egyértelmű volt, hogy a harmincas, valamint a negyvenes évek közepétől az elektrosokk-terápia már igazán hatásos volt a depresszió kezelésében.
And of course, in those days, there were no antidepressant drugs, and it became very, very popular. They would anesthetize people, convulse them ... But the real difficulty was that there was no way to paralyze muscles. So people would have a real grand mal seizure. Bones were broken; especially in old, fragile people, you couldn't use it. And then in the late 1950s, the so-called "muscle relaxants" were developed by pharmacologists, and it got so that you could induce a complete convulsion, an electroencephalographic convulsion -- you could see it on the brain waves -- without causing any convulsion in the body except a little bit of twitching of the toes. So again, it was very, very popular and very, very useful.
És természetesen, azokban az időkben nem voltak antidepresszánsok, így elképesztően népszerűvé vált. Altatták az embereket a kezelés során, de nehézséget okozott, hogy az izmokat nem tudták paralizálni. Tehát az emberek valóban nagyrohamon estek át. Csontok törtek. Különösképpen idősebb, törékeny embereknél, nem volt alkalmazható a terápia. És aztán az 1950-es években, az 1950-es évek vége felé a gyógyszerészek kifejlesztették az úgynevezett izomrelaxánsokat, és végül teljes rohamokat tudtak előidézni, azaz elektroenkefalográfiás görcsöt -- látható az agyhullámokon -- anélkül, hogy bármiféle rohamot okozna, éppen csak egy kis izomrángást a lábujjakban. Szóval, mégegyszer. Nagyon-nagyon népszerű és rendkívül hasznos volt.
Well, you know, in the middle '60s, the first antidepressants came out. Tofranil was the first. In the late '70s, early '80s, there were others, and they were very effective. And patients' rights groups seemed to get very upset about the kinds of things that they would witness, so the whole idea of electroconvulsive, electroshock therapy disappeared, but has had a renaissance in the last 10 years. And the reason that it has had a renaissance is that probably about 10 percent of the people, severe depressives, do not respond, regardless of what is done for them.
Nos, tudják, a hatvanas évek közepén, megjelent az első antidepresszáns. Tofranil volt a legelső. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek kezdetén újabbak is megjelentek és ezek nagyon hatásosak voltak. És a betegjogi csoportok nagyon felháborodtak azokon amiket tapasztaltak. Így ez az egész elektrokonvulzív kezelés, elektrosokk terápia felszívódott, de az utóbbi 10 évben reneszánszát éli. És az ok amiért a reneszánszát éli az, hogy valószínűleg az emberek körülbelül 10 százaléka, a súlyosan depressziósok, nem reagálnak semmiféle kezelésre.
Now why am I telling you this story at this meeting? I'm telling you this story because, actually, ever since Richard called me and asked me to talk about -- as he asked all of his speakers -- to talk about something that would be new to this audience that we had never talked about, never written about. I've been planning this moment. This reason really is that I am a man who, almost 30 years ago, had his life saved by two long courses of electroshock therapy. And let me tell you this story.
Nos, miért is osztom meg magukkal ezt a történetet ezen a előadáson? Azért mesélem el ezt, mert igazából mióta Richard felkért erre a beszédre -- ahogy a többi előadót is megkérte -- hogy olyan dologról essen szó, ami új a közönség számára, amiről még soha sem beszéltek, nem írtak, azóta tervezem ezt a pillanatot. Az igazi ok valójában az, hogy egy olyan férfi vagyok akinek az életét közel 30 évvel ezelőtt két, hosszú elektrosokk-kezelés mentette meg. És hadd osszam meg önökkel ezt a történetet.
I was, in the 1960s, in a marriage. To use the word "bad" would be perhaps the understatement of the year. It was dreadful. There are, I'm sure, enough divorced people in this room to know about the hostility, the anger, who knows what. Being someone who had had a very difficult childhood, a very difficult adolescence -- it had to do with not quite poverty, but close. It had to do with being brought up in a family where no one spoke English, no one could read or write English. It had to do with death and disease and lots of other things. I was a little prone to depression.
A hatvanas években házas voltam. Az, hogy rossz házasság volt, finoman szólva enyhe kifejezés volna. Iszonyatos volt. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány elvált ember van ebben a teremben, akik ismerik ezt a fajta gyűlöletet, haragot és még ki tudja mit. Olyasvalaki voltam, akinek rendkívül nehéz gyerekkora, és rendkívül nehéz kamaszkora volt -- ami a szinte nyomorban való létnek volt köszönhető. Köze volt ahhoz, hogy olyan családban nőttem fel, ahol senki nem beszélt angolul, senki nem tudott írni és olvasni sem angolul. Köze volt a halálhoz és betegséghez és sok más dologhoz. Egy kissé hajlamos voltam a depresszióra.
So, as things got worse, as we really began to hate each other, I became progressively depressed over a period of a couple of years trying to save this marriage, which was inevitably not to be saved. Finally, I would schedule -- all my major surgical cases, I was scheduling them for 12, one o'clock in the afternoon, because I couldn't get out of bed before about 11 o'clock. Anybody who's been depressed here knows what that's like. I couldn't even pull the covers off myself.
Tehát, amikor a dolgok rosszabbra fordultak, amikor igazán elkezdtük gyűlölni egymást, úgy lettem egyre depressziósabb egy pár év leforgása alatt, igyekezve ennek a házasságnak a megmentésén, ami elkerülhetetlenül menthetetlen volt. Végül, a napirendemet -- az összes fontosabb sebészeti esetemet, délre, délután 1 órára szerveztem, mivel képtelen voltam 11 előtt kikelni az ágyból. És bárki, aki valaha depressziós volt, tudja milyen az. A takarót sem voltam képes lehúzni magamról.
Well, you're in a university medical center, where everybody knows everybody. And it's perfectly clear to my colleagues, so my referrals began to decrease. As my referrals began to decrease, I clearly became increasingly depressed, until I thought, "My God, I can't work anymore." And, in fact, it didn't make any difference, because I didn't have any patients anymore.
Nos, egy egyetemi orvosi központban, ahol mindenki ismer mindenkit, és a kollegáimnak tökéletesen világos a helyzetem, az ajánlásaim elkezdtek visszaesni. Ahogy az ajánlásaim alábbhagytak, érthetően úgy váltam egyre inkább depresszióssá addig amíg beláttam, Istenem, képtelen vagyok így dolgozni. És az igazat megvallva, nem mintha számított volna mivel már nem voltak pácienseim.
So, with the advice of my physician, I had myself admitted to the acute care psychiatric unit of our university hospital. And my colleagues, who had known me since medical school, in that place, said, "Don't worry, Shep. Six weeks, you're back in the operating room. Everything's going to be great." Well, you know what bovine stercus is? That proved to be a lot of bovine stercus.
Tehát az orvosom tanácsára, befeküdtem az egyetemi kórházunk sürgősségi pszichiátriai osztályára És a munkatársaim, akik az orvosi egyetem óta ismertek azon a helyen, azt mondták: "Ne aggódj, haver! Hat hét és újra dolgozhatsz. Minden rendben lesz." Nos, tudják mit jelent a bovine stercus? Ez egy nagy bovine stercus volt.
(Laughter)
I know some people who got tenure in that place with lies like that.
Ismerek néhány embert, akik bérleti viszonyt kaptak azon a helyen ilyen hazugságokkal.
(Laughter)
(Nevetés)
(Laughter and applause)
So I was one of their failures.
Nos hát, én voltam az egyik kudarcuk.
But it wasn't that simple, because by the time I got out of that unit, I was not functional at all. I could hardly see five feet in front of myself. I shuffled when I walked. I was bowed over. I rarely bathed. I sometimes didn't shave. It was dreadful. And it was clear -- not to me, because nothing was clear to me at that time anymore -- that I would need long-term hospitalization in that awful place called a "mental hospital."
De nem volt ilyen egyszerű. Mivel mire kikerültem arról az osztályról, mükődésképtelen voltam már. Alig láttam el másfél méterre. Csoszogva mentem. Görnyedt voltam. Ritkán fürödtem. Néha nem borotválkoztam. Szörnyűséges volt. És nyivánvaló volt -- nem nekem, mert többé számomra semmi sem volt világos azokban az időkben -- hogy hosszú távú kórházi ápolásra lesz szükségem azon a rémes helyen, amit elmegyógyintézetnek hívnak.
So I was admitted, in the spring of 1973, to the Institute of Living, which used to be called the Hartford Retreat. It was founded in the 18th century, the largest psychiatric hospital in the state of Connecticut, other than the huge public hospitals that existed at that time. And they tried everything they had.
1973-ban kerültem be, 1973 tavaszán, az Élet Intézetbe, amit annak idején Hartford Menedéknek hívtak. A tizennyolcadik században alapították, a legnagyobb pszichiátriai kórház Connecticutban, az egyetlen a közkórházakon kívül, amelyek azokban az időkben léteztek.
They tried the usual psychotherapy. They tried every medication available in those days. And they did have Tofranil and other things -- Mellaril, who knows what. Nothing happened except that I got jaundiced from one of these things. And finally, because I was well-known in Connecticut, they decided they better have a meeting of the senior staff. All the senior staff got together, and I later found out what happened.
És mindent bevetettek. Megpróbálták a szokásos pszichoterápiát. Minden lehetséges gyógyszeres kezelést kipróbáltak. És volt nekik Tofranil és egyebek -- Mellaril, és ki tudja még mi. Nem változott semmi, kivéve, hogy sárgaságot kaptam valamelyik szertől. És végül, mivel jól ismert voltam Connecticutban, úgy döntöttek, jobb ha ülést tartanak a vezető orvosok. Az összes vezető összeült, és csak később tudtam meg, mi is történt.
They put all their heads together, and they decided that there was nothing that could be done for this surgeon who had essentially separated himself from the world, who by that time had become so overwhelmed, not just with depression and feelings of worthlessness and inadequacy, but with obsessional thinking, obsessional thinking about coincidences. And there were particular numbers that every time I saw them, just got me dreadfully upset, all kinds of ritualistic observances ... just awful, awful stuff. Remember when you were a kid, and you had to step on every line? Well, I was a grown man who had all of these rituals, and it got so there was a throbbing, there was a ferocious fear in my head. You've seen this painting by Edvard Munch, "The Scream." Every moment was a scream; it was impossible.
Összedugták a fejüket és arra az elhatározásra jutottak, hogy már nincs mit tenni ennek a sebésznek az érdekében, aki tulajdonképpen elzárta magát a külvilágtól, aki akkor már annyira túlterhelt volt, nem csupán a depresszió, az értéktelenség és alkalmatlanság érzésével, hanem rögeszmés gondolkodással, véletlen egybeesésekről szóló kényszerképzetekkel. És voltak bizonyos számok, amiket ha bármikor láttam iszonyatosan kiborultam -- rituálészerű kényszercselekedetek, rettenetesen szörnyű dolgok. Emlékeznek, mint amikor gyerekként minden vonalra rá kellett lépniük? Nos, én felnőtt férfiként is ilyen jellegű rituálékat műveltem, és már annyira, hogy lüktető, kegyetlen félelem uralkodott el a fejemben. Láttak már Edvard Munch festményét, A Sikolyt. Minden pillanatom olyan volt.
So they decided there was no therapy, there was no treatment. But there was one treatment, which actually had been pioneered at the Hartford Hospital in the early 1940s, and you can imagine what it was: it was prefrontal lobotomy.
Lehetetlen volt. Arra a döntésre jutottak, hogy nincs az a terápia, nincs az a kezelés ami segíthet rajtam. Viszont volt egy kezelés, amit a Hartford kórházban fejlesztettek ki az 1940-es évek elején, és el tudják képzelni mi volt az. Prefrontális lobotómia.
(Imitates a popping sound) So they decided -- I didn't know this, again, I found this out later -- that the only thing that could be done was for this 43-year-old man to have a prefrontal lobotomy.
És úgy döntöttek, -- én erről mit sem sejtettem, csak később tudtam meg -- hogy az egyetlen dolog, ami segíthet ezen a 43 éves férfin, az a prefrontális
Well, as in all hospitals, there was a resident assigned to my case. He was 27 years old, and he would meet with me two or three times a week. And of course, I had been there, what, three or four months at the time. He asked to meet with the senior staff, and they agreed to meet with him, because he was very well thought of in that place. They thought he had a really extraordinary future.
homloklebeny metszés. Mint minden kórházban, itt is volt egy rezidens orvos akit hozzám rendeltek. 27 éves volt, és heti két-háromszor eljött hozzám. És természetesen én ott voltam, három-négy hónapokat kezelésenként. Tanácskozásra hívta a vezető orvosokat, és ők beleegyeztek, hisz jó híre volt a kórháznál. Azt beszélték fényes jövő vár rá.
And he dug in his heels and said, "No. I know this man better than any of you. I have met with him over and over again. You've just seen him from time to time. You've read reports and so forth. I really honestly believe that the basic problem here is pure depression, and all of the obsessional thinking comes out of it. And you know, of course, what'll happen if you do a prefrontal lobotomy. Any of the results along the spectrum, from pretty bad to terrible, terrible, terrible, is going to happen. If he does the best he can, he will have no further obsessions, probably no depression, but his affect will be dulled, he will never go back to surgery, he will never be the loving father that he was to his two children, his life will be changed. If he has the usual result, he'll end up like 'One Flew Over the Cuckoo's Nest.' And you know about that, just essentially in a stupor the rest of his life."
A sarkára állt és azt mondta: "Nem. Én ezt az embert jobban ismerem, mint bármelyikük. Többször találkoztam vele. Önök csak időnként látogatták. Csak jelentéseket olvastak róla és így tovább. Én őszíntén hiszem, hogy az alapvető probléma maga a depresszió, és a kényszerképzetek ennek a következményei. És tudják mi történik, ha prefrontális lobotomiát végeznek rajta. Az eredmény bármi lehet, a rossztól elkezdve egészen a borzasztóig. Ha mindent megtesz amit lehet, nem lesz többé rögeszmés, valószínűleg depressziós sem, de jelentősen lelassul, soha nem műthet többé, soha nem lesz az a szerető apa, aki volt két gyermekének, az élete megváltozik. Ha szokásos lesz az eredmény, akkor úgy végzi, mint a 'Száll a kakukk fészkére.' És ezt önök jól tudják, csak alapvetően elbódítják élete hátralevő részére."
"Well," he said, "can't we try a course of electroshock therapy?" And you know why they agreed? They agreed to humor him. They just thought, "Well, we'll give a course of 10. So we'll lose a little time. Big deal. It doesn't make any difference." So they gave the course of 10, and the first -- the usual course, incidentally, was six to eight, and still is six to eight -- plugged me into the wires, put me to sleep, gave me the muscle relaxant. Six didn't work. Seven didn't work. Eight didn't work. At nine, I noticed -- it's wonderful that I could notice anything -- I noticed a change. And at 10, I noticed a real change.
Nos, azt kérdezte: "Nem próbálhatnánk meg egy kezelést az elektrosokk terápiából?" És tudják miért egyeztek bele? Hogy a kedvében járjanak. Azt gondolták: "Adunk neki 10 alkalmat. Vesztünk egy kis időt. Nagy dolog. Nincs jelentősége." Szóval elkezdték a 10 alkalmas kezelést, és az első -- általában egy kezelés mellékesen hat-nyolc alkalomból állt és ez a mai napig így van. Rákötöttek a vezetékekre, elaltattak, beadták az izomrelaxánst. Hatodik kezelés, semmi. Hetedik kezelés, semmi. Nyolcadiknál sem volt változás. A kilencediknél észrevettem -- és csodalatos érzés volt, hogy egyáltalán érzékeltem bármit is. -- Észrevettem valami változást. És a tizediknél igazán észrevettem a változást. És visszament hozzájuk, megegyeztek, hogy csinálnak még egy 10 alkalmas kezelést.
And he went back to them, and they agreed to do another 10. Again, not a single one of them -- I think there are about seven or eight of them -- thought this would do any good. They thought this was a temporary change. But, lo and behold, by 16, by 17, there were demonstrable differences in the way I felt. By 18 and 19, I was sleeping through the night. And by 20, I had the sense, I really had the sense, that I could overcome this, that I was now strong enough that by an act of will, I could blow the obsessional thinking away. I could blow the depression away.
Ugyancsak, egyikük sem -- Azt hiszem, heten vagy nyolcan lehettek -- hitte, hogy érhet valamit a kezelés. Úgy vélték ez csak átmeneti változás. De láss csodát, a 16. és 17. alkalommal érzékelhető volt a különbség a közérzetemben. A 18. és 19. alkalomnál már átaludtam az éjszakát. És a huszadiknál, éreztem, igazán éreztem, hogy győzhetek, hogy most már elég erős vagyok, hogy puszta akarattal félresöpörhetem a kényszerképzeteimet. Megszabadulhatok a depressziótól.
And I've never forgotten -- I never will forget -- standing in the kitchen of the unit -- it was a Sunday morning in January of 1974 -- standing in the kitchen by myself and thinking, "I've got the strength now to do this." It was as though those tightly coiled wires in my head had been disconnected, and I could think clearly. But I need a formula. I need some thing to say to myself when I begin thinking obsessionally, obsessively. Well, the Gilbert and Sullivan fans in this room will remember "Ruddigore," and they will remember Mad Margaret, and they will remember that she was married to a fella named Sir Despard Murgatroyd. And she used to go nuts every five minutes or so in the play. And he said to her, "We must have a word to bring you back to reality, and the word, my dear, will be 'Basingstoke.'" So every time she got a little nuts, he would say, "Basingstoke!" And she would say, "Basingstoke, it is!" And she'd be fine for a little while.
És soha nem felejtettem el -- soha nem is fogom -- ahogy ott álltam a kórházi osztály konyhájában, és egy vasárnap reggel volt, 1974 januárjában, a konyhában állva gondolkoztam: "Most már elég erős vagyok, hogy megcsináljam." Olyan volt, mintha a fejemben azok a szorosan összetekert vezetékek megszakadtak volna és tisztán tudtam gondolkozni. De szükségem van egy receptre. Szükségem van arra, amit mondhatok magamnak amikor újra elkezdek mániákusan, megszállottan gondolkozni. Nos, a Gilbert és Sullivan rajongók ebben a teremben emlékeznek Ruddigore-ra és Mad Margaretre, és arra, hogy házastársa volt egy bizonyos Sir Despard Murgatroydnak. És Mad Margaret öt percenként bekattant a színdarabban, és a férj azt mondta neki: "Szükségünk van egy szóra, ami visszahoz téged a valóságba, és a szó, kedvesem, 'Basingstoke' lesz." Így mindig, amikor kicsit becsavarodott, a férfi azt mondta: "Basingstoke!" És Mad Margaret válaszolt,
(Laughter)
"Basingstoke ám!" És újra jól volt egy darabig.
Well, you know, I'm from the Bronx. I can't say "Basingstoke."
Tudják, én bronxi vagyok. Nem mondhatom, hogy "Basingstoke".
(Laughter)
De volt valami jobb a tarsolyomban. És igazán egyszerű volt.
But I had something better. And it was very simple. It was, "Ah, fuck it!"
Az volt, hogy: "Oh, a fene egye meg!"
(Laughter)
(Nevetés) Sokkal jobb, mint "Basingstoke",
Much better than "Basingstoke," at least for me. And it worked! My God, it worked. Every time I would begin thinking obsessionally -- again, once more, after 20 shock treatments -- I would say, "Ah, fuck it." And things got better and better, and within three or four months, I was discharged from that hospital. I joined a group of surgeons, where I could work with other people, in a community, not in New Haven, but fairly close by. I stayed there for three years.
legalábbis nekem. És működött -- istenem, működött. Minden alkalommal, amikor elkezdtem rögeszméssé válni -- újra, húsz sokk terápia kezelés után -- azt mondtam: "Oh, a fene egye meg!" És egyre jobb lett, és három-négy hónapon belül, kiengedtek a kórházból és csatlakoztam egy csapat sebészhez ahol emberekkel, közösségben dolgozhattam, nem New Havenben, de elég közel. Három évig voltam ott.
At the end of three years, I went back to New Haven, had remarried by that time. I brought my wife with me, actually, to make sure I could get through this. My children came back to live with us. We had two more children after that. Resuscitated the career, even better than it had been before. Went right back into the university and began to write books. Well, you know, it's been a wonderful life. It's been, as I said, close to 30 years. I stopped doing surgery about six years ago and became a full-time writer, as many people know. But it's been very exciting. It's been very happy. Every once in a while, I have to say, "Ah, fuck it." Every once in a while, I get somewhat depressed and a little obsessional. So, I'm not free of all of this. But it's worked. It's always worked.
Három év után visszamentem New Havenbe, akkor már újranősültem. Igazából feleségem itt van velem, azért, hogy megbizonyosodjon, képes vagyok végigcsinálni. A gyerekeim hazaköltöztek hozzánk. Még két gyerekünk született ezután. Újjáélesztettem a karrierem, még jobb is volt, mint annak idején. Rövidesen visszatértem az egyetemhez és elkezdtem könyveket írni. Nos, tudják, csodás életem van. Ahogy mondtam, közel harminc év. Hat éve felhagytam a sebészettel és főállású író lettem, mint sokan tudják. De az életem igazán izgalmas. Boldogan élek. Olykor-olykor mondanom kell, hogy "Oh, a fene egye meg!" Alkalomadtán kissé depresszióba esek és kissé rögeszméssé válok. Tehát nem vagyok teljesen túl az egészen. De működött. Mindig is működött.
Why have I chosen, after never, ever talking about this, to talk about it now? Well, those of you who know some of these books know that one is about death and dying, one is about the human body and the human spirit, one is about the way mystical thoughts are constantly in our minds. And they have always to do with my own personal experiences. One might think reading these books -- and I've gotten thousands of letters about them by people who do think this -- that, based on my life's history as I portray it in the books, my early life's history, I am someone who has overcome adversity, that I am someone who has drunk -- drank? -- drunk of the bitter dregs of near-disaster in childhood and emerged not just unscathed but strengthened. I really have it figured out so that I can advise people about death and dying, so that I can talk about mysticism and the human spirit.
Miért döntöttem úgy, ha eddig még soha, hogy éppen most beszélek erről? Nos, azok akik olvasták a könyveim tudják, hogy az egyik a halálról és haldoklásról szól, az egyik az emberi testről és lélekről, az egyik arról, hogy minduntalan miként járják át misztikus gondolatok elménket és ezek mind az én személyes tapasztalataimmal kapcsolatosak. Valaki azt gondolhatja ezeket a könyveket olvasva, -- és ezernyi levelet kaptam erről olyanoktól, akik így gondolják -- hogy az élettörténetemen alapulva, ahogy ezt előadtam a könyveimben az életem korai szakasza történelem. Egy olyan ember vagyok aki képes volt túllépni a hányattatatásokon. Olyan ember vagyok, aki ivott, itta a gyermekkor keserű, majdnem végzetes cseppjeit és feltört nem csupán sértetlenül, de erősebben. Már megtaláltam a választ, így tanáccsal szolgálhatok a halálról és haldoklásról, beszélhetek a miszticizmusról és az emberi lélekről.
And I've always felt guilty about that. I've always felt that somehow I was an impostor, because my readers don't know what I have just told you. It's known by some people in New Haven, obviously, but it is not generally known. So one of the reasons that I have come here to talk about this today is to -- frankly, selfishly -- unburden myself and let it be known that this is not an untroubled mind that has written all of these books.
És mindig is lelkifurdalásom volt emiatt. Mindig úgy éreztem, hogy valamiképp szélhámos vagyok, mert az olvasóim nem tudják azt, amit most elmeséltem. Persze néhányan tudják New Havenben, nyilvánvalóan, de ez nem közismert. Tehát az egyik ok, hogy eljöttem ma ide erről beszélni, az az, hogy -- őszíntén, önző módon -- megszabaduljak ettől a terhemtől és világgá kürtöljem, hogy nem egy zavartalan elme írta azokat a könyveket.
But more importantly, I think, is the fact that a very significant proportion of people in this audience are under 30, and there are many, of course, who are well over 30. For people under 30, and it looks to me like almost all of you, I would say all of you, are either on the cusp of a magnificent and exciting career or right into a magnificent and exciting career: anything can happen to you. Things change. Accidents happen. Something from childhood comes back to haunt you. You can be thrown off the track. I hope it happens to none of you, but it will probably happen to a small percentage of you. To those to whom it doesn't happen, there will be adversities. If I, with the bleakness of spirit -- with no spirit -- that I had in the 1970s, and no possibility of recovery as far as that group of very experienced psychiatrists thought, if I can find my way back from this, believe me, anybody can find their way back from any adversity that exists in their lives.
De még ennél is fontosabb, úgy vélem, az a tény, hogy a jelenlevő közönség egy igen jelentős hányada harminc év alatti, és vannak jó néhányan, természetesen, akik már jóval elmúltak harminc. A harminc alattiak, nekem úgy tűnik, hogy a legtöbben itt -- úgy mondanám, mindenki -- egy nagyszerű és ígéretes karrier előtt állnak vagy már egy nagyszerű és ígéretes karriert építenek: bármi történhet. A dolgok változnak. Balesetek történnek. Valami a gyerekkorból feltörhet és kísértheti az életed. Letéríthet az elképzelt útról. Remélem, egyikőjükkel sem történik meg, de valószínű, hogy néhányukkal meg fog. Azokkal akikkel nem fog, lesznek hányattatásaik. Ha én, a lelki ürességgel, lélek nélkül, amilyen voltam az 1970-es években, és a gyógyulás kilátástalanságával, ahogy azt a rendkívül tapasztalt orvosi csoport gondolta, ha én meg találom a visszautat, higgyék el, bárki megtalálhatja a visszavezető utat bármely megpróbáltatásból, ami uralja az életét.
And for those who are older, who have lived through perhaps not something as bad as this, but who have lived through difficult times, perhaps where they lost everything, as I did, and started out all over again: some of these things will seem very familiar. There is recovery. There is redemption. And there is resurrection. There are resurrection themes in every society that has ever been studied, and it is because not just only do we fantasize about the possibility of resurrection and recovery, but it actually happens. And it happens a lot.
És azoknak, akik idősebbek, akik átélték, talán nem olyan súlyos dolgokat, mint én, de akik átéltek kemény időszakokat, talán, el is vesztettek mindent, ahogy én is, és mindent újra kezdtek, azoknak ezek a dolgok ismerősek lesznek. Van esély a gyógyulásra. Van esély megváltásra. És van esély a feltámadásra. Minden valaha vizsgált társadalomban van újjáéledés és nem csupán elképzelhetjük a újjászületés és felépülés lehetőségét, hanem át is élhetjük. Erre van lehetőség.
Perhaps the most popular resurrection theme, outside of specifically religious ones, is the one about the phoenix, the ancient story of the phoenix, who, every 500 years, resurrects itself from its own ashes to go on to live a life that is even more beautiful than it was before.
Talán az egyik legnépszerűbb újjáéledési eset, a vallásiakon kívül, a főnixről szóló, a főnix ősi története, aki minden ötszáz évben, feltámad hamvaiból, hogy olyan életet éljen, mely csodálatosabb, mint előtte volt. Richard,
Richard, thanks very much.
köszönöm szépen.