There's so many of you.
Jó sokan vagytok.
(Laughter)
When I was a kid, I hid my heart under the bed, because my mother said, "If you're not careful, someday someone's going to break it." Take it from me: Under the bed is not a good hiding spot. I know because I've been shot down so many times, I get altitude sickness just from standing up for myself. But that's what we were told. "Stand up for yourself." And that's hard to do if you don't know who you are. We were expected to define ourselves at such an early age, and if we didn't do it, others did it for us. Geek. Fatty. Slut. Fag.
Amikor gyerek voltam, A szívemet az ágy alá rejtettem, mert anyum azt mondta, "Ha nem vagy elég óvatos, egy nap, valaki majd össze fogja törni." Higyjétek el, az ágy alja nem jó rejtekhely. Tudom, mert annyiszor lehurrogtak, hogy tériszonyom van attól, ha a sarkamra állok. De ezt mondták nekünk. Állj a sarkadra. Ezt elég nehéz, ha nem tudod ki vagy. Elvárták, hogy már korán meghatározzuk kik vagyunk, és ha nem tettük, mások tették meg nekünk. Kocka. Dagi. Ribi. Homi.
And at the same time we were being told what we were, we were being asked, "What do you want to be when you grow up?" I always thought that was an unfair question. It presupposes that we can't be what we already are. We were kids.
S miközben megmondták mik is vagyunk, megkérdezték: "Mik akartok lenni, amikor felnőttök?" Mindig is tisztességtelen kérdésnek éreztem ezt. Feltételezi, hogy nem lehetünk azok, akik már vagyunk. Gyerekek voltunk.
When I was a kid, I wanted to be a man. I wanted a registered retirement savings plan that would keep me in candy long enough to make old age sweet.
Amikor gyerek voltam, Férfi akartam lenni. Saját nyugdíjszámlát akartam, amiből elég édességet vehetek, hogy öregnapjaimra is jusson.
(Laughter)
Amikor gyerek voltam, borotválkozni akartam.
When I was a kid, I wanted to shave. Now, not so much.
Mostanság nem annyira.
(Laughter)
When I was eight, I wanted to be a marine biologist. When I was nine, I saw the movie "Jaws," and thought to myself, "No, thank you."
Amikor 8 éves voltam, tengerbiológus akartam lenni. Amikor 9 voltam, megnéztem "A cápát", és gondoltam: "Kösz, mégsem."
(Laughter)
Amikor 10 voltam, azt mondták, hogy a szüleim azért mentek el, mert nem akartak engem.
And when I was 10, I was told that my parents left because they didn't want me. When I was 11, I wanted to be left alone. When I was 12, I wanted to die. When I was 13, I wanted to kill a kid. When I was 14, I was asked to seriously consider a career path.
Amikor 11 voltam, azt akartam hagyjanak békén. Amikor 12, meg akartam halni. 13, meg akartam ölni egy gyereket. Amikor 14 lettem, megkértek, hogy komolyan gondolkodjak el a továbbtanuláson.
I said, "I'd like to be a writer."
Azt feleltem: "Író szeretnék lenni."
And they said, "Choose something realistic."
Így válaszoltak: "Válassz valami reálisabbat."
So I said, "Professional wrestler."
Azt mondtam: "Profi pankrátor."
And they said, "Don't be stupid."
Ők pedig: "Ne légy butus."
See, they asked me what I wanted to be, then told me what not to be.
Megkérdezték mi akarok lenni, aztán megmondták mi ne legyek.
And I wasn't the only one. We were being told that we somehow must become what we are not, sacrificing what we are to inherit the masquerade of what we will be. I was being told to accept the identity that others will give me.
És nem én voltam az egyetlen. Azt mondták, hogy valahogy azzá kell válnunk akik nem vagyunk, feláldozva azt, akik vagyunk, hogy örökölhessük az álarcát annak, akik majd leszünk. Azt mondták, hogy fogadjam el azt az identitást, amit mások adnak majd nekem.
And I wondered, what made my dreams so easy to dismiss? Granted, my dreams are shy, because they're Canadian.
És azon gondolkoztam: mitől lehet az én álmaimat ennyire könnyen félresöpreni? Tegyük hozzá, az álmaim félénkek, lévén kanadaiak. (Nevetés)
(Laughter)
My dreams are self-conscious and overly apologetic. They're standing alone at the high school dance, and they've never been kissed. See, my dreams got called names too. Silly. Foolish. Impossible. But I kept dreaming. I was going to be a wrestler. I had it all figured out. I was going to be The Garbage Man.
Az álmaim öntudatosak, és túlzottan mentegetőzőek. Egyedül állnak a szalagavatós táncon, és soha nem csókolta őket senki. Még az álmaim is csúfolták. Hülyeség. Butaság. Lehetetlen. De tovább álmodtam. Pankrátor leszek. Mindent kitaláltam. Én leszek A Szemetes.
(Laughter)
A befejező mozdulatom a Szemétprés lesz.
My finishing move was going to be The Trash Compactor. My saying was going to be, "I'm taking out the trash!"
A szójárásom pedig: "Kirakom a szemetet'"
(Laughter)
(Nevetés) (Taps)
(Applause)
Aztán jött ez a pasas, Duke "A Kuka" Droese,
And then this guy, Duke "The Dumpster" Droese, stole my entire shtick.
és ellopta a figurám.
(Laughter)
I was crushed, as if by a trash compactor.
Összetörtem, akár egy szemétprés által.
(Laughter)
Azt gondoltam magamban: "Mi lesz most? Hova fordulok?"
I thought to myself, "What now? Where do I turn?"
Poetry.
Költészet.
(Laughter)
Like a boomerang, the thing I loved came back to me. One of the first lines of poetry I can remember writing was in response to a world that demanded I hate myself. From age 15 to 18, I hated myself for becoming the thing that I loathed: a bully.
Mint egy bumeráng, a dolog, amit imádtam, visszatért hozzám. Az egyik legelső sor, amire emlékszem, hogy leírtam, az válasz volt egy olyan világra, ami elvárta, hogy utáljam magam. 15 és 18 éves korom között utáltam magam, mert azzá váltam, amit gyűlölök: egy zsarnok.
When I was 19, I wrote, "I will love myself despite the ease with which I lean toward the opposite."
Amikor 19 voltam, ezt írtam: "Szeretni fogom magam, azon könnyedség ellenére, amivel az ellenkező irányba dőlök."
Standing up for yourself doesn't have to mean embracing violence.
Attól, hogy a sarkadra állsz, még nem kell erőszakhoz folyamodni.
When I was a kid, I traded in homework assignments for friendship, then gave each friend a late slip for never showing up on time, and in most cases, not at all. I gave myself a hall pass to get through each broken promise. And I remember this plan, born out of frustration from a kid who kept calling me "Yogi," then pointed at my tummy and said, "Too many picnic baskets." Turns out it's not that hard to trick someone, and one day before class, I said, "Yeah, you can copy my homework," and I gave him all the wrong answers that I'd written down the night before. He got his paper back expecting a near-perfect score, and couldn't believe it when he looked across the room at me and held up a zero. I knew I didn't have to hold up my paper of 28 out of 30, but my satisfaction was complete when he looked at me, puzzled, and I thought to myself, "Smarter than the average bear, motherfucker."
Amikor gyerek voltam, házik megírását cseréltem be barátságra, és minden barátomnak beírtam, ha késtek, vagy legtöbb esetben el se jöttek. Magamnak igazolást adtam, hogy túljussak minden be nem tartott ígéreten. Emlékszem erre a tervre, amit a frusztráció szült egy olyan sráctól, aki folyamatosan "Yoginak" hívott, aztán a hasamra mutatott, és így szólt: "Túl sok piknikkosár." Kiderült, hogy nem is olyan nehéz rászedni valakit, és egy nap az óra előtt, szóltam neki, "Persze, lemásolhatod a házimat," és odaadtam az összes kérdésre a rossz megoldást, amiket előző este írtam le. Majdnem tökéletes pontszámot várva kapta vissza a háziját, és nem hitte el, amikor a terem másik végéből rámnézett, és felmutatott egy nullát. Tudtam, hogy nem kell felmutatnom a 30-ból 28 pontos házim, de elégedettségem akkor lett teljes, amikor zavartan rám nézett, én meg azt gondoltam: "Okosabb, mint az átlag maci, hülyegyerek."
(Laughter)
(Nevetés) (Taps)
(Applause)
Ez vagyok én.
This is who I am. This is how I stand up for myself.
Én így állok a sarkamra.
When I was a kid, I used to think that pork chops and karate chops were the same thing. I thought they were both pork chops. My grandmother thought it was cute, and because they were my favorite, she let me keep doing it. Not really a big deal. One day, before I realized fat kids are not designed to climb trees, I fell out of a tree and bruised the right side of my body. I didn't want to tell my grandmother because I was scared I'd get in trouble for playing somewhere I shouldn't have been. The gym teacher noticed the bruise, and I got sent to the principal's office. From there, I was sent to another small room with a really nice lady who asked me all kinds of questions about my life at home. I saw no reason to lie. As far as I was concerned, life was pretty good. I told her, whenever I'm sad, my grandmother gives me karate chops.
Amikor gyerek voltam, Azt hittem, hogy a disznó-oldalas és a karate-oldalas egy és ugyanaz. Azt hittem mindkettő disznó-oldalas. S mivel a nagyim aranyosnak találta, és mert az volt a kedvencem, hagyta, hogy így gondoljam. Nem nagy ügy. Egy nap, amikor rájöttem, hogy dagi srácokat nem famászásra tervezték, leestem a fáról, és a jobb oldalam megzúztam. Nem akartam a nagyimnak elmondani, mert féltem, hogy bajba kerülök, mert ott játszottam, ahol nem kellett volna. Pár nappal később a tesitanár észrevette a zúzódást, és beküldött az igazgatóhoz. Ő továbbküldött egy kis szobába, ahol egy nagyon aranyos néni rengeteg kérdést feltett az otthoni életemről. Nem éreztem szükségét, hogy hazudjak. Az én világomban meglehetősen jó dolgom volt. Elmeséltem, hogy amikor szomorú vagyok, a nagyimtól kapok egy karate-oldalast.
(Laughter)
(Nevetés)
This led to a full-scale investigation, and I was removed from the house for three days, until they finally decided to ask how I got the bruises. News of this silly little story quickly spread through the school, and I earned my first nickname: Porkchop. To this day, I hate pork chops.
Ez egy teljeskörű vizsgálathoz vezetett, és három napig nem lakhattam otthon, míg végre úgy döntöttek megkérdezik hogy szereztem a zúzódásokat. Ennek a buta kis történetnek a híre gyorsan terjedt az iskolában, és meg is kaptam az első becenevem: Disznó-oldalas. Mind a mai napig utálom a disznó oldalast.
I'm not the only kid who grew up this way, surrounded by people who used to say that rhyme about sticks and stones, as if broken bones hurt more than the names we got called, and we got called them all. So we grew up believing no one would ever fall in love with us, that we'd be lonely forever, that we'd never meet someone to make us feel like the sun was something they built for us in their toolshed. So broken heartstrings bled the blues, and we tried to empty ourselves so we'd feel nothing. Don't tell me that hurts less than a broken bone, that an ingrown life is something surgeons can cut away, that there's no way for it to metastasize; it does.
Nem én vagyok az egyetlen gyerek, aki így nőtt fel, körülvéve olyanokkal, akik kántálták azt a rímet a vesszőkkel es kövekkel, mintha a törött csontok jobban fájnának, mint ami gúnyneveken szólítottak, és mindegyiken szólítottak. Így abban a hitben nőttünk fel, hogy senki nem szeret majd belénk, hogy mindhalálig egyedül leszünk, hogy nem találkozunk senkivel, akitől úgy érezzük, hogy a Nap valami olyasmi, amit csak nekünk csinált a sufniban. Megszakadt szívek bluest véreztek, és igyekeztünk kiüríteni magunkat, hogy semmit se érezzünk. Ne mondd, hogy ez kevésbé fáj, mint egy törött csont, hogy egy benőtt élet az olyan, amit egy sebész ki tud vágni, hogy nem tud átterjedni máshová: megteszi. A kislány nyolc éves volt,
She was eight years old, our first day of grade three when she got called ugly. We both got moved to the back of class so we would stop getting bombarded by spitballs. But the school halls were a battleground. We found ourselves outnumbered day after wretched day. We used to stay inside for recess, because outside was worse. Outside, we'd have to rehearse running away, or learn to stay still like statues, giving no clues that we were there. In grade five, they taped a sign to the front of her desk that read, "Beware of dog."
harmadik osztály első napján hívták csúnyának. Mindkettőnket hátra ültettek, hogy ne lőjenek folyton nyálas papírgalacsinokkal. De a suli folyosói csataterek voltak. Minden egyes nyomorult nap túlerőben voltak. Szünetekben inkabb benn maradtunk, mert kint rosszabb volt. Kint elfutni gyakoroltunk, vagy megtanulni szoborként állni, hogy észre se vegyenek minket. Ötödikben a padjára ragasztottak egy matricát: "Vigyázz, kutya!"
To this day, despite a loving husband, she doesn't think she's beautiful, because of a birthmark that takes up a little less than half her face. Kids used to say, "She looks like a wrong answer that someone tried to erase, but couldn't quite get the job done." And they'll never understand that she's raising two kids whose definition of beauty begins with the word "Mom," because they see her heart before they see her skin, because she's only ever always been amazing.
Mind a mai napig, a szerető férje ellenére nem gondolja, hogy gyönyörű egy anyajegy miatt, ami az arca kevesebb, mint felén látható. A többi gyerek azt mondta: "Úgy néz ki, mint egy rossz válasz, amit megpróbáltak kiradírozni, de nem igazán sikerült." És soha nem fogják megérteni, hogy két gyereket nevel akiknek a "gyönyörű" jelentése úgy indul, hogy "Anya", mert ők előbb látják a szívét, mint a bőrét, mert mindig csak elképesztő volt.
He was a broken branch grafted onto a different family tree, adopted, not because his parents opted for a different destiny. He was three when he became a mixed drink of one part left alone and two parts tragedy, started therapy in eighth grade, had a personality made up of tests and pills, lived like the uphills were mountains and the downhills were cliffs, four-fifths suicidal, a tidal wave of antidepressants, and an adolescent being called "Popper," one part because of the pills, 99 parts because of the cruelty. He tried to kill himself in grade 10 when a kid who could still go home to Mom and Dad had the audacity to tell him, "Get over it." As if depression is something that could be remedied by any of the contents found in a first-aid kit.
A fiú egy törött ág volt, amit ráoltottak egy másik családfára, örökbefogadták, nem azért, mert a szülei más jövőt akartak. Három éves volt, amikor kevert ital lett: egy rész egyedül, két rész tragédia, nyolcadikban kezdte a terápiát, és a személyisége teszteken és gyógyszereken alapult, és az életében a hegyek hatalmasak, a völgyek szakadékok voltak. négyötödrészt öngyilkos, aztán antidepresszáns-szökőár, és felnőttként "gyogyósnak" hívták, egyrészt a gyógyszerek, 99 részt a kegyetlenség miatt. Tizedikben megpróbálta megölni magát, amikor egy srácnak, aki még haza tudott menni Anyuhoz es Apuhoz, volt mersze azt mondani, hogy "Lépj túl rajta." Mintha a depresszióra lenne valami gyógyír egy elsősegélydoboz tartalmai között.
To this day, he is a stick of TNT lit from both ends, could describe to you in detail the way the sky bends in the moment before it's about to fall, and despite an army of friends who all call him an inspiration, he remains a conversation piece between people who can't understand sometimes being drug-free has less to do with addiction and more to do with sanity.
Mind a mai napig egy két végén meggyújtott dinamit, részletesen le tudja írni hogyan hajlik az ég pillanatokkal azelőtt, hogy leszakad, és hiába van egy hadseregnyi barátja, akik mind inspirációnak tartják, beszédtéma maradt olyan emberek között, akik nem értik, hogy néha gyógyszer nélkül lenni kevésbé függőség, mint józanság kérdése.
We weren't the only kids who grew up this way. To this day, kids are still being called names. The classics were "Hey, stupid," "Hey, spaz." Seems like every school has an arsenal of names getting updated every year. And if a kid breaks in a school and no one around chooses to hear, do they make a sound? Are they just background noise from a soundtrack stuck on repeat, when people say things like, "Kids can be cruel." Every school was a big top circus tent, and the pecking order went from acrobats to lion tamers, from clowns to carnies, all of these miles ahead of who we were. We were freaks -- lobster-claw boys and bearded ladies, oddities juggling depression and loneliness, playing solitaire, spin the bottle, trying to kiss the wounded parts of ourselves and heal, but at night, while the others slept, we kept walking the tightrope. It was practice, and yes, some of us fell.
Nem mi voltunk az egyedüli gyerekek, akik így nőttek fel. Mind a mai napig, a gyerekeket csúfolják. A klasszikusok "Héj, hülye", "Héj köcsög". Mintha minden sulinak lenne egy raktárnyi csúfja, amit minden évben kiegészítenek, és ha egy gyerek megtörik egy suliban, és senki körülötte nem akarja meghallani, hallatszanak egyáltalán? Vagy csak háttérzajok egy lemezen ami akad, mikor emberek legyintenek, hogy "A gyerekek gonoszak." Minden suli egy sátras cirkusz, és a rangsor az akrobatáktól indult, majd oroszlánidomárok, bohócoktól a karneválosokig, mind fényévekkel előttünk. Mi voltunk a szörnyszülöttek — rákkéz-srácok és szakállas hölgyek, furcsaságok, akik egyedülléttel és depresszióval zsonglőrködnek, egymagunk üvegeztünk, megpróbálván megcsókolni önmagunk sebeit hogy gyógyuljunk, de éjjel, amíg a többiek aludtak, mi a kötélen sétáltunk. Gyakoroltunk, és igen, páran leestünk.
But I want to tell them that all of this is just debris left over when we finally decide to smash all the things we thought we used to be, and if you can't see anything beautiful about yourself, get a better mirror, look a little closer, stare a little longer, because there's something inside you that made you keep trying despite everyone who told you to quit. You built a cast around your broken heart and signed it yourself, "They were wrong." Because maybe you didn't belong to a group or a clique. Maybe they decided to pick you last for basketball or everything. Maybe you used to bring bruises and broken teeth to show-and-tell, but never told, because how can you hold your ground if everyone around you wants to bury you beneath it? You have to believe that they were wrong. They have to be wrong. Why else would we still be here?
De azt akarom nekik mondani, hogy mindez csak törmelék, amit hátrahagyunk, amint eldöntjük, hogy leszámolunk mindennel, amiről azt hittük, hogy voltunk, és ha nem látsz semmi szépet magadban, szerezz egy jobb tükröt, nézz kicsit alaposabban, bámulj kicsit hosszabban, mert van benned valami, ami miatt tovább próbálkozol, akkor is, ha mindenki azt mondta add fel. Gipszet tettél a törött szívedre, és magad írtad alá. Azt írtad: "Tévedtek". Mert lehet, hogy nem tartoztál egy csoportba vagy klikkbe. Lehet, hogy téged választottak utoljára kosárban, vagy bármiben. Lehet, hogy zúzódásokat és hiányzó fogakat hoztál élménybeszámolókra, de soha nem meséltél, mert hogy tudsz megállni a saját lábadon, ha mindenki körülötted el akar tenni láb alól? Hinned kell, hogy tévedtek! Tévedniük kellett! Mi másért lennénk még mindig itt?
We grew up learning to cheer on the underdog because we see ourselves in them. We stem from a root planted in the belief that we are not what we were called. We are not abandoned cars stalled out and sitting empty on some highway, and if in some way we are, don't worry. We only got out to walk and get gas. We are graduating members from the class of We Made It, not the faded echoes of voices crying out, "Names will never hurt me." Of course they did.
Úgy nőttünk fel, hogy az esélyteleneknek szurkoltunk, mert magunkat láttuk bennük. Egy olyan gyökérből nőttünk ki, amit abban a hitben ültettek, hogy nem azok vagyunk, aminek csúfoltak. Nem egy elakadt magára hagyott autók vagyunk amik csak üresen állnak valami autópályán, és ha mégis, ne aggódj. Csak a következő benzinkútig kell menni benzinért. Mi végzett tagjai vagyunk a "Megcsináltuk" osztálynak, nem elhalkult visszhangjai felkiáltásoknak, "Csúfolások soha nem fognak bántani." De, persze hogy bántottak.
But our lives will only ever always continue to be a balancing act that has less to do with pain and more to do with beauty.
De az életünk mindig csak egy egyensúlyozás marad aminek kevésbé a fájdalomhoz mint inkább a szépséghez van köze.
(Applause)
(Taps)