When I was 11, I remember waking up one morning to the sound of joy in my house. My father was listening to BBC News on his small, gray radio. There was a big smile on his face which was unusual then, because the news mostly depressed him.
11 éves voltam akkor. Nem felejtem: arra ébredtem reggel, hogy az öröm hangjai töltik be a házat. Apám a BBC Newst hallgatta egy apró, szürke rádión. Széles mosoly terült szét az arcán, ami ritka volt akkoriban, mert a hírek többnyire nyomasztották őt.
"The Taliban are gone!" my father shouted.
"Elmentek a tálibok!" -- kiáltotta apám.
I didn't know what it meant, but I could see that my father was very, very happy.
Nem tudtam, hogy ez mit jelent, csak azt láttam, hogy apám nagyon-nagyon örül.
"You can go to a real school now," he said.
"Mostantól járhatsz igazi iskolába" -- mondta.
A morning that I will never forget. A real school. You see, I was six when the Taliban took over Afghanistan and made it illegal for girls to go to school. So for the next five years, I dressed as a boy to escort my older sister, who was no longer allowed to be outside alone, to a secret school. It was the only way we both could be educated. Each day, we took a different route so that no one would suspect where we were going. We would cover our books in grocery bags so it would seem we were just out shopping. The school was in a house, more than 100 of us packed in one small living room. It was cozy in winter but extremely hot in summer. We all knew we were risking our lives -- the teacher, the students and our parents. From time to time, the school would suddenly be canceled for a week because Taliban were suspicious. We always wondered what they knew about us. Were we being followed? Do they know where we live? We were scared, but still, school was where we wanted to be.
Ezt a reggelt nem fogom elfelejteni. Igazi iskola! Mert, tudják, hat éves voltam, amikor a tálibok átvették Afganisztánt, és törvényen kívül helyezték a lányok iskoláztatását. Így aztán a következő öt évben fiúnak öltözve kísértem a titkos iskolába nővéremet, mert lányok nem hagyhatták el egyedül a házat. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mindketten tanulhassunk. Mindennap más úton mentünk, hogy senkinek se tűnjön fel, hová megyünk. Bevásárlószatyorba dugtuk a könyveinket, hogy azt higgyék, épp a boltból jövünk. Az iskola egy lakóházban volt, több mint százan szorongtunk egy kis nappaliban. Télen kellemes volt, de nyáron szörnyű meleg. Mind tudtuk, hogy az életünkkel játszunk -- a tanár, a tanulók és a szülők is. Elő-előfordult, hogy a tanítás hirtelen leállt egy hétre, mert a tálibok gyanakodtak. Mindig azon járt az agyunk, hogy tudnak-e rólunk. Vajon követnek-e minket? Tudják, hogy hol lakunk? Féltünk, de azért csak elmentünk az iskolába.
I was very lucky to grow up in a family where education was prized and daughters were treasured. My grandfather was an extraordinary man for his time. A total maverick from a remote province of Afghanistan, he insisted that his daughter, my mom, go to school, and for that he was disowned by his father. But my educated mother became a teacher. There she is. She retired two years ago, only to turn our house into a school for girls and women in our neighborhood. And my father -- that's him -- he was the first ever in his family to receive an education. There was no question that his children would receive an education, including his daughters, despite the Taliban, despite the risks. To him, there was greater risk in not educating his children. During Taliban years, I remember there were times I would get so frustrated by our life and always being scared and not seeing a future. I would want to quit, but my father, he would say, "Listen, my daughter, you can lose everything you own in your life. Your money can be stolen. You can be forced to leave your home during a war. But the one thing that will always remain with you is what is here, and if we have to sell our blood to pay your school fees, we will. So do you still not want to continue?"
Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan családba születtem, melyben a tanulást értékelték, és a lánygyerekeket becsülték. A nagyapám rendkívüli ember volt a maga idejében. Igazi szabadgondolkodó Afganisztán egy távoli tartományából, aki ragaszkodott ahhoz, hogy lánya, az én anyukám, iskolába járjon, amiért kitagadta az apja. És a tanult anyámból tanító lett. Íme, ő az. Két éve ment nyugdíjba, csak azért, hogy a házunkból iskolát csináljon a szomszédságban lakó lányok és asszonyok részére. Apám pedig -- ő az itt -- első volt a családjában, akit taníttattak. Fel sem merült a kérdés, hogy a gyermekeit -- köztük a lányait -- iskoláztassa-e vagy sem, még a tálibok és a kockázatok ellenére sem. Számára nagyobb kockázatot jelentett az, hogy a gyerekei nem tanulhatnak. Emlékszem, a tálibok alatt életünk tele volt frusztrációval, folyton féltünk, és nem láttuk a jövőt. A tanulást is feladtam volna, de apám ezt mondta: "Ide hallgass, kislányom, az életben elveszíthetsz mindent, amid csak van. A pénzedet ellophatják. Háborúban arra kényszerülhetsz, hogy elhagyd az otthonod. De egy dolgot nem vehetnek el tőled soha: azt, ami itt van; és ha a vérünket kell is eladni ahhoz, hogy fizessük a tandíjadat, megtesszük. Szóval, tényleg abba akarod hagyni?"
Today I am 22. I was raised in a country that has been destroyed by decades of war. Fewer than six percent of women my age have made it beyond high school, and had my family not been so committed to my education, I would be one of them. Instead, I stand here a proud graduate of Middlebury College.
22 éves vagyok. Olyan országban nőttem fel, melyben évtizedeken át háború pusztított. A korombéli nők kevesebb mint 6 százaléka jutott tovább a középiskolánál, és ha a családom nem áldozott volna annyit a továbbtanulásomért, nekem sem lenne diplomám. Így viszont a Middlebury College büszke végzettjének mondhatom magam.
(Applause)
(Taps)
When I returned to Afghanistan, my grandfather, the one exiled from his home for daring to educate his daughters, was among the first to congratulate me. He not only brags about my college degree, but also that I was the first woman, and that I am the first woman to drive him through the streets of Kabul.
Amikor hazatértem Afganisztánba, a nagyapám, az, amelyiknek el kellett hagynia otthonát, mert taníttatni merészelte a lányait, az elsők egyikeként gratulált nekem. Nemcsak a végzettségemmel büszkélkedik, hanem azzal is, hogy én voltam az első diplomás nő, és hogy az első olyan nő is én vagyok, aki végigautóztatta őt Kabul utcáin.
(Applause)
(Taps)
My family believes in me. I dream big, but my family dreams even bigger for me. That's why I am a global ambassador for 10x10, a global campaign to educate women. That's why I cofounded SOLA, the first and perhaps only boarding school for girls in Afghanistan, a country where it's still risky for girls to go to school. The exciting thing is that I see students at my school with ambition grabbing at opportunity. And I see their parents and their fathers who, like my own, advocate for them, despite and even in the face of daunting opposition.
A családom hisz bennem. Merész jövőt álmodok, de a családom még merészebbet álmodik nekem. Ezért lettem a 10x10 világnagykövete, azé a világmozgalomé, amely a nők iskoláztatásáért harcol. Ezért lettem a SOLA egyik alapítója, az első, és talán az egyetlen bentlakásos iskoláé, mely lányok részére létesült Afganisztánban, egy olyan országban, ahol a lányok számára még ma is kockázatos az iskolába járás. Nagyon jó látni, hogy az iskolám diákjai mekkora ambícióval ragadnak meg minden lehetőséget. És látni, hogy a szüleik, az apjuk, akárcsak az enyéim, mennyire támogatják őket, az ellenséges környezet ellenére, azzal dacolva.
Like Ahmed. That's not his real name, and I cannot show you his face, but Ahmed is the father of one of my students. Less than a month ago, he and his daughter were on their way from SOLA to their village, and they literally missed being killed by a roadside bomb by minutes. As he arrived home, the phone rang, a voice warning him that if he sent his daughter back to school, they would try again.
Ahogy Ahmed is. Nem ez az igazi neve, és az arcát sem mutathatom meg Önöknek, de Ahmed az egyik diákom édesapja. Nem egészen egy hónapja, ő és a lánya épp a SOLA-ból tartottak hazafelé a falujukba, amikor az út mellett elhelyezett bomba kis híján megölte őket: csak perceken múlott. Ahogy hazaértek, csengett a telefon, és egy hang azzal fenyegetőzött, hogy ha visszaküldik a lányt az iskolába, ismét próbálkozni fognak.
"Kill me now, if you wish," he said, "but I will not ruin my daughter's future because of your old and backward ideas."
"Öljetek meg engem, ha akartok", mondta az apa, "de nem teszem tönkre a lányom jövőjét az ósdi, elavult nézeteitek miatt!"
What I've come to realize about Afghanistan, and this is something that is often dismissed in the West, that behind most of us who succeed is a father who recognizes the value in his daughter and who sees that her success is his success. It's not to say that our mothers aren't key in our success. In fact, they're often the initial and convincing negotiators of a bright future for their daughters, but in the context of a society like in Afghanistan, we must have the support of men. Under the Taliban, girls who went to school numbered in the hundreds -- remember, it was illegal. But today, more than three million girls are in school in Afghanistan.
Van valami, ami eszembe jut Afganisztánnal kapcsolatban, valami, amit nyugaton gyakran figyelmen kívül hagynak, mégpedig az, hogy legtöbbünk mögött, akiknek sikerült, ott van egy apa is, aki látja a lányában rejlő értékeket, és aki a lánya sikerét a magáénak érzi. És ezzel nem az anyáink hozzájárulását akarom kicsinyíteni. Sőt, gyakran az anyák azok a meggyőző "prókátorok", akik elsőként látják meg a lányaikra váró jövőt, ám olyan társadalmak esetében, mint az afgán, a férfiak támogatását nem lehet nélkülözni. A tálibok alatt az iskolába járó lányok száma csak néhány száz volt -- ne feledjük, hogy törvénybe ütközött. De ma már hárommillió iskolás lány van Afganisztánban.
(Applause)
(Taps)
Afghanistan looks so different from here in America. I find that Americans see the fragility in changes. I fear that these changes will not last much beyond the U.S. troops' withdrawal. But when I am back in Afghanistan, when I see the students in my school and their parents who advocate for them, who encourage them, I see a promising future and lasting change. To me, Afghanistan is a country of hope and boundless possibilities, and every single day the girls of SOLA remind me of that. Like me, they are dreaming big.
Afganisztán annyira másnak látszik innen Amerikából. Tapasztalom, hogy az amerikaiak törékenynek látják a változásokat. Félek magam is, hogy ezek a változások nem lesznek tartósak az amerikai csapatok visszavonása után. De amikor otthon vagyok, Afganisztánban, és látom a diákokat az iskolámban, és látom a sorsukat egyengető szülőket, akik bátorítják őket, akkor biztatónak látom a jövőt és tartósnak a változást. Számomra Afganisztán a remény és a korlátlan lehetőségek országa, és ezt nap mint nap eszembe juttatják a SOLA-ban tanuló lányok. Merészet álmodnak ők, ahogyan én is.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)