If I should have a daughter, instead of "Mom," she's going to call me "Point B," because that way she knows that no matter what happens, at least she can always find her way to me.
Ha lesz egy lányom, anya helyett B pontnak fog hivni engem, mert úgy tudni fogja, hogy bármi történjék, legalább mindig megtalálja a hozzám vezető utat.
And I'm going to paint solar systems on the backs of her hands so she has to learn the entire universe before she can say, "Oh, I know that like the back of my hand."
És az egész Naprendszert a tenyerére fogom festeni, úgyhogy meg kell tanulnia az egész univerzumot, mielőtt azt mondhatja, "Ó, ismerem akár a tenyeremet."
And she's going to learn that this life will hit you hard in the face, wait for you to get back up just so it can kick you in the stomach. But getting the wind knocked out of you is the only way to remind your lungs how much they like the taste of air. There is hurt, here, that cannot be fixed by Band-Aids or poetry.
És meg fogja tanulni hogy ettől az élettől olyan kemény pofont fogsz kapni, hogy mire visszanyered az erődet, gyomron vág. De az, hogy elveszted a lélegzeted a rúgástól az egyetlen módja annak, hogy emlékeztesd a tüdődet, mennyire szereti a friss levegő izét. Vannak it fájdalmak amiket sem sebtapasz, sem költészet nem gyógyithat.
So the first time she realizes that Wonder Woman isn't coming, I'll make sure she knows she doesn't have to wear the cape all by herself, because no matter how wide you stretch your fingers, your hands will always be too small to catch all the pain you want to heal. Believe me, I've tried. "And, baby," I'll tell her, don't keep your nose up in the air like that. I know that trick; I've done it a million times. You're just smelling for smoke so you can follow the trail back to a burning house, so you can find the boy who lost everything in the fire to see if you can save him. Or else find the boy who lit the fire in the first place, to see if you can change him. But I know she will anyway, so instead I'll always keep an extra supply of chocolate and rain boots nearby, because there is no heartbreak that chocolate can't fix. Okay, there's a few that chocolate can't fix.
Tehát amikor először rájön a lányom hogy Csodanő nem jön, tenni fogok róla, hogy tudja hogy nem kell, hogy egyedül viselje a csoda-köpenyét. Mert nem számit, mennyire szélesre nyújtod az ujjaid, a kezeid mindig túl kicsik lesznek, hogy elkaphasd az összes fájdalmat, amit meg akarsz gyógyitani. Higyj nekem, megpróbáltam. "És kicsim," fogom mondogatni neki, ne hordd úgy fönn az orrodat. Ismerem a trükköt, milliószor megcsináltam. Csak füst után szimatolsz, hogy követni tudd az utat vissza az égő házhoz, hogy aztán megtalálhasd a fiút, aki mindent elvesztett a tűzben hogy lásd, meg tudod-e őt menteni. Vagy hogy megtaláld a fiút, aki meggyújtotta mindenekelőtt, hogy lásd, meg tudod-e őt változtatni. De tudom, hogy úgyis meg fogja tenni a lányom, úgyhogy inkább mindig tartani fogok egy extra készletet a közelben, csokoládéból és gumicsizmából, mert nincs olyan szivfájdalom, amit a csokoládé nem tudna helyrehozni. Najó, van pár szivfájdalom, amit a csokoládé nem tud helyrehozni.
But that's what the rain boots are for, because rain will wash away everything, if you let it. I want her to look at the world through the underside of a glass-bottom boat, to look through a microscope at the galaxies that exist on the pinpoint of a human mind, because that's the way my mom taught me. That there'll be days like this.
De azért vannak a gumicsizmák. Mert az eső mindent el fog mosni, ha hagyod. Azt akarom, hogy a lányom nézzen a világra egy üveg-fenekű hajó alján keresztül, nézzen egy mikroszkópon keresztül a létező galaxisokra az emberi elme tűhegyén, mert úgy tanitotta az anyám. Hogy lesznek ilyen napok.
(Singing) There'll be days like this, my momma said. When you open your hands to catch and wind up with only blisters and bruises; when you step out of the phone booth and try to fly and the very people you want to save are the ones standing on your cape; when your boots will fill with rain, and you'll be up to your knees in disappointment. And those are the very days you have all the more reason to say thank you.
♫ Lesznek ilyen napok, mondta mamám. ♫ Amikor kitárod a tenyered, hogy kapj, és csupán hólyagokkal és sebekkel végzed, amikor kilépsz a telefonfülkéből, és megpróbálsz repülni, és pontosan azok az emberek, akiket meg akarsz menteni, ők lépnek rá a köpenyedre, amikor a csizmád tele lesz esővel, és térdig gázolsz a csalódásban. És pontosan azok a napok azok, amikor annál több okod van köszönetet mondani.
Because there's nothing more beautiful than the way the ocean refuses to stop kissing the shoreline, no matter how many times it's sent away. You will put the wind in win some, lose some. You will put the star in starting over, and over. And no matter how many land mines erupt in a minute, be sure your mind lands on the beauty of this funny place called life. And yes, on a scale from one to over-trusting, I am pretty damn naive. But I want her to know that this world is made out of sugar. It can crumble so easily, but don't be afraid to stick your tongue out and taste it.
Mert nincs annál gyönyörűbb, mint ahogy az óceán nem hajlandó abbahagyni a part csókolását, függetlenül attól, mennyiszer seperték el. Egyszer fenn, máskor lenn, bájod szele továbblendít. Megtalálod a csillagod az újra és újra kezdésben. És nem érdekes, mennyi akna robban egy perc alatt, a fontos, hogy az elméd kiaknázza a szépségét ennek a furcsa helynek, amit életnek hivnak. És igen, a mércén, ami egytől vak bizalomig terjed, eléggé naiv vagyok. De azt akarom, hogy a lányom tudja, hogy a világ cukorból van. Annyira könnyen összemorzsolódhat, de ne félj kinyújtani a nyelved, hogy megkóstold.
"Baby," I'll tell her, "remember, your momma is a worrier, and your poppa is a warrior, and you are the girl with small hands and big eyes who never stops asking for more." Remember that good things come in threes and so do bad things. Always apologize when you've done something wrong, but don't you ever apologize for the way your eyes refuse to stop shining. Your voice is small, but don't ever stop singing. And when they finally hand you heartache, when they slip war and hatred under your door and offer you handouts on street-corners of cynicism and defeat, you tell them that they really ought to meet your mother.
"Kicsim," fogom mondogatni neki, "emlékezz, hogy a mamád félős, és a papád egy hős, és te vagy a lány az apró kezekkel és nagy szemekkel aki sosem alkuszik meg." Emlékezz, hogy a jó dolgok hármasával jönnek, és úgy a rosszak is. És mindig kérj elnézést, ha valamit rosszul tettél. De soha ne kérj elnézést azért, mert a szemeid folyamatosan csillognak. A hangod halk, de soha ne hagyd abba az éneklést. És ha végül szivfájdalmat adnak a kezedbe, ha háborút és gyűlöletet csúsztatnak be az ajtód alatt és szórólapokat osztanak neked az utcasarkokon cinizmusról és vereségről, mondd meg nekik, hogy igazán meg kéne ismerkedniük anyáddal.
(Applause)
Köszönöm. Köszönöm.
Thank you. Thank you.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thanks.
Kösz.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
All right, so I want you to take a moment, and I want you to think of three things that you know to be true. They can be about whatever you want -- technology, entertainment, design, your family, what you had for breakfast. The only rule is don't think too hard. Okay, ready? Go. Okay.
Jól van, most szeretném ha Önök egy pillanatra elgondolkoznának, hogy mi az a három dolog amiről tudják, hogy igaz. Bármiről, amiről szeretnék -- technológiáról, szórakozásról, designról, a családjukról, arról, hogy mit ettek reggelire. Az egyetlen szabály, hogy ne gondolkozzanak túl sokáig. Jól van, készen állnak? Rajta. Oké.
So here are three things I know to be true. I know that Jean-Luc Godard was right when he said that, "A good story has a beginning, a middle and an end, although not necessarily in that order." I know that I'm incredibly nervous and excited to be up here, which is greatly inhibiting my ability to keep it cool.
Hát ez az a három dolog, amiről tudom, hogy igazak. Tudom, hogy Jean-Luc Godard-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy "egy jó történetnek van egy eleje, egy közepe és egy vége, bár nem muszáj, hogy ebben a sorrendben." Tudom, hogy hihetetlenül ideges és izgatott vagyok, hogy itt lehetek, ami nagyban gátol abban, hoy laza maradjak.
(Laughter)
(Nevetés)
And I know that I have been waiting all week to tell this joke.
És tudom, hogy egész héten arra vártam, hogy elmondjam ezt a viccet.
(Laughter)
(Nevetés)
Why was the scarecrow invited to TED? Because he was out standing in his field.
Miért hivták meg a madárijesztőt TED-re? Mert kitűnt a saját mezőnyében.
(Laughter)
(Nevetés)
I'm sorry. Okay, so these are three things I know to be true. But there are plenty of things I have trouble understanding. So I write poems to figure things out. Sometimes the only way I know how to work through something is by writing a poem. Sometimes I get to the end of the poem, look back and go, "Oh, that's what this is all about," and sometimes I get to the end of the poem and haven't solved anything, but at least I have a new poem out of it.
Ne haragudjanak. Oké, szóval ez az a három dolog, amiről tudom, hogy igazak. De rengeteg dolog van, amit nehezemre esik megérteni. Úgyhogy verseket irok, hogy megfejtsem őket. Néha az egyetlen mód, amit ismerek, arra, hogy hogyan silabizáljak ki valamit, az a versirás. És néha elérek a vers végére, és visszaolvasok, és azt mondom magamban, "Ó, hát erről volt szól ez az egész." És néha elérek a vers végére, és nem fejtettem meg semmit, de legalább van egy új versem róla.
Spoken-word poetry is the art of performance poetry. I tell people it involves creating poetry that doesn't just want to sit on paper, that something about it demands it be heard out loud or witnessed in person.
A spoken word költészet az előadó költészet művészete. Azt szoktam mondani, hogy az egész egy vers komponálása, ami nem akar csupán papiron maradni, hanem valami benne azt akarja, hogy személyesen meghallják vagy megtapasztalják.
When I was a freshman in high school, I was a live wire of nervous hormones. And I was underdeveloped and over-excitable. And despite my fear of ever being looked at for too long, I was fascinated by the idea of spoken-word poetry. I felt that my two secret loves, poetry and theater, had come together, had a baby, a baby I needed to get to know. So I decided to give it a try. My first spoken-word poem, packed with all the wisdom of a 14-year-old, was about the injustice of being seen as unfeminine. The poem was very indignant, and mainly exaggerated, but the only spoken-word poetry that I had seen up until that point was mainly indignant, so I thought that's what was expected of me.
Amikor elsőéves gimnazista voltam, egy valóságos, ideges hormonokból álló dróthálózat voltam. És alulfejlett voltam és könnyen izgatható. És a félelmem ellenére, hogy túl sokáig néznek rám, elkápráztatott a spoken word költészet ötlete. Úgy éreztem, hogy a két titkos szerelmem, költészet és szinház, összejött, lett egy babájuk, egy babájuk, akivel meg kellett ismerkednem. Úgyhogy elhatároztam, hogy kipróbálom. Az első spoken word versem, telerakva egy 14-éves minden bölcsességével, arról az igazságtalanságról szólt, hogy nem néztek nőiesnek. A vers nagyon felháborodott volt, és leginkább eltúlzott, de addig az egyetlen fajta spoken word költészet, amit láttam leginkább felháborodott volt, tehát úgy gondoltam, ez az, amit várnak tőlem.
The first time that I performed, the audience of teenagers hooted and hollered their sympathy, and when I came off the stage, I was shaking. I felt this tap on my shoulder, and I turned around to see this giant girl in a hoodie sweatshirt emerge from the crowd. She was maybe eight feet tall and looked like she could beat me up with one hand, but instead she just nodded at me and said, "Hey, I really felt that. Thanks." And lightning struck. I was hooked.
Az első alkalom, mikor előadtam a tinédzser hallgatóság behuhogta és ordibálta az együttérzését, és mikor remegve lejöttem a szinpadról, valaki meg megkocogtatta a vállamat, és mikor megfordultam, ezt az óriás, kapucnis lányt láttam kiemelkedni a tömegből. Talán megvolt két és fél méter magas, és úgy tűnt, meg tudna engem verni fél kézzel, de ehelyett csak rámbólintott, és igy szólt: "Hé, ez átjött. Kösz." És lecsapott a villám. Rabul estem
I discovered this bar on Manhattan's Lower East Side that hosted a weekly poetry open Mic, and my bewildered, but supportive, parents took me to soak in every ounce of spoken word that I could. I was the youngest by at least a decade, but somehow the poets at the Bowery Poetry Club didn't seem bothered by the 14-year-old wandering about. In fact, they welcomed me.
Felfedeztem ezt a bárt Manhattan alsó keleti oldalán, ahol hetenként volt nyitott költészeti felolvasóest, és az összezavarodott, de támogató szüleim elvittek, hogy beszivjam a spoken word minden lehető gramját. Legalább egy évtizeddel fiatalabb voltam mindenkinél, de valahogy a költők a Bowery Költészet Klubban nem látszottak bosszúsnak az ide-oda vándorló 14 éves miatt -- sőt, szivesen láttak.
And it was here, listening to these poets share their stories, that I learned that spoken-word poetry didn't have to be indignant, it could be fun or painful or serious or silly. The Bowery Poetry Club became my classroom and my home, and the poets who performed encouraged me to share my stories as well. Never mind the fact that I was 14. They told me, "Write about being 14." So I did and stood amazed every week when these brilliant, grown-up poets laughed with me and groaned their sympathy and clapped and told me, "Hey, I really felt that too."
És itt volt az, hallgatva ezeket a költőket mesélni, hogy megtanultam, hogy a spoken word költészetnek nem kell felháborodottnak lennie, lehet mókás vagy szenvedő vagy komoly vagy bolondos. A Bowery Kölszéet Klub lett az osztálytermem és otthonom. És a költők, akik előadtak bátoritottak engem, hogy én is osszam meg a történeteimet. Nem érdekes, hogy 14 vagy -- - mondták - "Irj arról, milyen 14-nek lenni." És igy is tettem, és minden héten elámultam, ahogy ezek a ragyogó, felnőtt költők velem nevettek és sóhajtoztak együttérzően és tapsoltak, és mondták nekem, "Hé, ez igazán átjött."
Now I can divide my spoken-word journey into three steps. Step one was the moment I said, "I can. I can do this." And that was thanks to a girl in a hoodie. Step two was the moment I said, "I will. I will continue. I love spoken word. I will keep coming back week after week." And step three began when I realized I didn't have to write indignant poems, if that's not what I was. There were things that were specific to me, and the more that I focused on those things, the weirder my poetry got, but the more that it felt like mine. It's not just the adage "Write what you know." It's about gathering up all of the knowledge and experience you've collected up to now to help you dive into the things you don't know. I use poetry to help me work through what I don't understand, but I show up to each new poem with a backpack full of everywhere else that I've been.
Szóval be tudom osztani az utamat a spoken word műfajban három lépésbe. Az első lépés volt a pillanat, amikor azt mondtam, "Képes vagyok erre." És az a kapucnis lánynak volt köszönhető. A második lépés volt a pillanat, amikor azt mondtam, "Folytani fogom. Imádom a spoken word műfaját. Hétről hétre vissza fogok térni." És a harmadik lépés akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy nem kell felháborodott verseket irnom, ha az nem az, ami én voltam. Voltak dolgok, amik sajátosak voltak nekem, és minél inkább rájuk koncentráltam, annál furábbá vált a költészetem, de annál inkább éreztem, hogy az enyém. Nem csak arról van szó, hogy "irj arról, amit ismersz," de arról is, hogy szedd össze minden ismereted és tapasztalatod amit mindeddig gyűjtöttél, hogy segitségükkel belemerülj azokba a dolgokba, amiket nem ismersz. Arra használom a költészetet, hogy kisilabizáljam a dolgokat, amiket nem értek, de minden vershez egy hátizsákkal állok neki, ami tele van minden hellyel, ahol már voltam.
When I got to university, I met a fellow poet who shared my belief in the magic of spoken-word poetry. And actually, Phil Kaye and I coincidentally also share the same last name. When I was in high school I had created Project V.O.I.C.E. as a way to encourage my friends to do spoken word with me. But Phil and I decided to reinvent Project V.O.I.C.E., this time changing the mission to using spoken-word poetry as a way to entertain, educate and inspire. We stayed full-time students, but in between we traveled, performing and teaching nine-year-olds to MFA candidates, from California to Indiana to India to a public high school just up the street from campus.
Amikor egyetemre mentem, találkoztam egy társ-költővel, aki osztotta a hitemet a spoken word költészet varázslatáról. És amúgy, Phil Kaye és én véletlenül ugyanazt a családnevet kaptuk. Amikor gimnáziumban voltam, megalapitottma a V.O.I.C.E.-projektet, bátoritásként a barátaimnak, hogy csinálják velem a spoken word-öt. De Phil és én úgy döntöttünk, újra szerkesztük a V.O.I.C.E.-projektet -- ez alkalommal megváltoztatva a küldetést arra, hogy a spoken word költészet célja a szórakoztatás, művelés és ihletés. Nappali tagozatos diákok maradtunk, de időközben utaztunk, előadni és tanitani kilenc évesektől kezdve bölcsészet mesteri diplomára készülőkig, Californiától kezdve Indianán és Indián keresztül az egyetemtől egy utcányira levő állami középiskoláig.
And we saw over and over the way that spoken-word poetry cracks open locks. But it turns out sometimes, poetry can be really scary. Turns out sometimes, you have to trick teenagers into writing poetry. So I came up with lists. Everyone can write lists. And the first list that I assign is "10 Things I Know to be True." And here's what happens, you would discover it too if we all started sharing our lists out loud. At a certain point, you would realize that someone has the exact same thing, or one thing very similar, to something on your list. And then someone else has something the complete opposite of yours. Third, someone has something you've never even heard of before. Fourth, someone has something you thought you knew everything about, but they're introducing a new angle of looking at it. And I tell people that this is where great stories start from -- these four intersections of what you're passionate about and what others might be invested in.
És láttuk újra és újra, ahogy a spoken word költészet zárakat tör fel. De néha az is kiderült, hogy a költészet igazán félelmetes is tud lenni. Néha kiderült, hogy rá kell szedni a tinédzsereket arra, hogy verset irjanak. Úgyhogy listákat találtam ki. Mindenki tud listákat irni. Az első lista, amit feladok a "10 Dolog, Amikről Tudom, Hogy Igazak." És ez az ami történik, és ez az, amit önök is felfedeznének, ha most mind elkezdenénk hangosan felolvasni a listáinkat. Egy ponton rájönnének, hogy valaki pontosan ugyanazt irta, vagy valami nagyon hasonlót, ahhoz, ami az ön saját listáján szerepel. Aztán valaki másnak valami, az önével teljesen ellentétes dolga van a listán. Harmadjára, valaki valami olyanról irt, amiről ön még sosem hallott ezelőtt. És negyedszer, valaki olyat irt, amiről ön úgy gondolta, mindent tud, de egy új szemszögben mutatják be. És szoktam mondani, hogy ebből erednek a nagyszerű történetek -- ez a négy metszőpontja annak, ami az ön szenvedélye és ami talán másokat is foglalkoztat.
And most people respond really well to this exercise. But one of my students, a freshman named Charlotte, was not convinced. Charlotte was very good at writing lists, but she refused to write any poems. "Miss," she'd say, "I'm just not interesting. I don't have anything interesting to say." So I assigned her list after list, and one day I assigned the list "10 Things I Should Have Learned by Now." Number three on Charlotte's list was, "I should have learned not to crush on guys three times my age." I asked her what that meant, and she said, "Miss, it's kind of a long story." And I said, "Charlotte, it sounds pretty interesting to me." And so she wrote her first poem, a love poem unlike any I had ever heard before. And the poem began, "Anderson Cooper is a gorgeous man."
És a legtöbben igazán jól reagálnak erre a feladatra. De az egyik diákom, egy elsőéves, akit Charlotte-nak hivtak, nem volt meggyőzve. Charlotte nagyon jó volt listairásban, de nem volt hajlandó verseket irni. "Tanárnő," szokta mondani, "Egyszerűen nem vagyok érdekes. Nincs semmi érdekes mondanivalóm." Úgyhogy listákat adtam fel neki egymás után, és egy nap feladtam neki a listát, "10 Dolog, Amit Meg Kellett Volna Mostanra Tanulnom." A harmadik számú dolog Charlotte listáján ez volt: "Meg kellett volna tanulnom nem belezúgni pasikba, akik háromszor olyan idősek, mint én." Megkérdeztem tőle, mit ért ez alatt, és azt válaszolta, "Tanárnő, ez elég hosszú történet." Erre azt mondtam, "Charlotte, ez elég érdekesnek hangzik számomra." Úgyhogy megirta az első versét, egy szerelmes verset, ami nem hasonlitott semmire, amit valaha hallottam. És a vers igy kezdődött: "Anderson Cooper egy oltári pasi."
(Laughter)
(Nevetés)
"Did you see him on 60 Minutes, racing Michael Phelps in a pool -- nothing but swim trunks on -- diving in the water, determined to beat this swimming champion? After the race, he tossed his wet, cloud-white hair and said, 'You're a god.' No, Anderson, you're the god."
"Láttad-e őt a 60 Percben, ahogy Michael Phelps-szel versenyzett a medencében -- egyszál úszónadrágban -- belemerülni a vizbe, elhatározva, hogy legyőzi az úszóbajnokot? A verseny után, hátravetette vizes, felhő-fehér haját és igy szólt, 'Egy isten vagy.' Nem, Anderson, te vagy az isten."
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
Now, I know that the number one rule to being cool is to seem unfazed, to never admit that anything scares you or impresses you or excites you. Somebody once told me it's like walking through life like this. You protect yourself from all the unexpected miseries or hurt that might show up. But I try to walk through life like this. And yes, that means catching all of those miseries and hurt, but it also means that when beautiful, amazing things just fall out of the sky, I'm ready to catch them. I use spoken word to help my students rediscover wonder, to fight their instincts to be cool and unfazed and, instead, actively pursue being engaged with what goes on around them, so that they can reinterpret and create something from it.
Mostanra már tudom, hogy az elsőszámú szabálya a lazaságnak halálnyugodtnak látszani, soha nem bevallani, hogy valamitől is félsz, vagy valami is lenyűgöz vagy izgatottá tesz téged. Valaki egyszer azt mondta nekem olyan, mint igy élni végig az életet. Megvéded magad minden váratlan rejtélytől vagy fájdalomtól, ami talán felbukkan. De én igy próbálom végigélni az életet. És igen, ez az jelenti, hogy elkapom mindazt a szenvedést és fájdalmat, de azt is jelenti, hogy amikor gyönyörű, csodálatos dolgok hullnak alá az égből, készen állak elkapni őket. Arra használom a spoken word-öt, hogy segitsem a diákjaimat újra felfedezni a csodát, hogy legyőzzék az ösztöneiket, hogy lazák és nyugodtak legyenek, és, ehelyett, aktívan törekedjenek részt venni abban, ami történik körülöttük hogy aztán újra tudjanak értelmezni és alkotni valamit belőle.
It's not that I think that spoken-word poetry is the ideal art form. I'm always trying to find the best way to tell each story. I write musicals; I make short films alongside my poems. But I teach spoken-word poetry because it's accessible. Not everyone can read music or owns a camera, but everyone can communicate in some way, and everyone has stories that the rest of us can learn from. Plus, spoken-word poetry allows for immediate connection. It's not uncommon to feel like you're alone or that nobody understands you, but spoken word teaches that if you have the ability to express yourself and the courage to present those stories and opinions, you could be rewarded with a room full of your peers, or your community, who will listen. And maybe even a giant girl in a hoodie who will connect with what you've shared. And that is an amazing realization to have, especially when you're 14. Plus, now with YouTube, that connection's not even limited to the room we're in. I'm so lucky that there's this archive of performances that I can share with my students. It allows for even more opportunities for them to find a poet or a poem that they connect to.
Nem gondolom azt, hogy a spoken word költészet az ideális művészeti forma. Mindig megpróbálom megtalálni a legjobb módját egy-egy történet elbeszélésére. Musicaleket irok, rövid filmeket készitek a verseimen kivül. De spoken word költészetet tanitok, mert könnyen hozzáférhető. Nem mindenki tud kottáról olvasni és nincs mindenkinek kamerája, de mindenki tud valamilyen módon kommunikálni, és mindenkinek vannak történetei amiből mindannyiunk tanulhat. Ezenkivül, spoken word költészet közvetlen kapcsolatokat enged meg. Nem szokatlan, hogy egyedül érezzük magunk, vagy hogy senki nem ért meg mindket, de a spoken word megtanitja, hogy ha meg van a képességed, hogy kifejezd magad, és a bátorságod, hogy előadd azokat a történeteket és véleményeket, jutalmul kaphatsz egy társaiddal teli szobát, vagy a közösségedet, akik meg fognak hallgatni. És talán még egy óriás kapucnis lány is lesz, aki átérzi azt, amit megosztottál. És az egy csodálatos felismerés, különösan, ha 14 vagy. Aztán, most, hogy van YouTube, a kapcsolatokat nem korlátolja a szoba, amiben vagyunk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy van ez az előadás-archivum, amit meg tudok mutatni a diákjaimnak. Még több lehetőséget ad nekik, hogy megtaláljanak egy költőt vagy verset
Once you've figured this out,
ami hozzájuk szól.
it is tempting to keep writing the same poem, or keep telling the same story, over and over, once you've figured out that it will gain you applause. It's not enough to just teach that you can express yourself. You have to grow and explore and take risks and challenge yourself. And that is step three: infusing the work you're doing with the specific things that make you you, even while those things are always changing. Because step three never ends. But you don't get to start on step three, until you take step one first: "I can."
Csábitó lehet -- ha egyszer már rájöttél -- csábitó lehet ugyanazt a verset irni vagy ugyanazt a történetet elmondani, újra és újra, ha egyszer rájöttél, hogy tapsot nyersz vele. Nem elég megtanitani, hogy ki tudod magad fejezni, érned kell és felfedezned, és kockázatokat vállalnod, és kétségbe vonnod magadat. És ez a harmadik lépés: feltölteni a munkát, amit csinálsz azokkal a sajátos dolgokkal, amik téged önmagaddá tesznek, még akkor is, ha azok a dolgok örökösen változnak. Mert a harmadik lépés soha nem ér véget. De nem kell a harmadik lépésre lépned, amig meg nem léped meg az elsőt: Képes vagyok rá. Sokat utazom, amíg tanitok,
I travel a lot while I'm teaching, and I don't always get to watch all of my students reach their step three, but I was very lucky with Charlotte, that I got to watch her journey unfold the way it did. I watched her realize that, by putting the things that she knows to be true into the work she's doing, she can create poems that only Charlotte can write, about eyeballs and elevators and Dora the Explorer. And I'm trying to tell stories only I can tell -- like this story. I spent a lot of time thinking about the best way to tell this story, and I wondered if the best way was going to be a PowerPoint, a short film -- And where exactly was the beginning, the middle or the end? I wondered whether I'd get to the end of this talk and finally have figured it all out, or not.
és nem mindíg láthatom a diákjaimat, ahogy elérik a harmadik lépést, de nagy szerencsém volt Charlotte-tal, hogy láthattam ahogy kibontakozott az útja. Láttam őt rájönni, hogy azzal, hogy beleirja a munkájába a dolgokat, amikről tudja, hogy igazak, olyan verseket tud irni, amiket csak Charlotte tud -- szemgolyókról, és liftekről, és Dóráról, a Felfedezőről. És én megpróbálok olyan történeteket elmondani, amiket csak én tudok -- mint ezt a történetet. Sokáig gondolkodtam, mi a legjobb módja ezen történet elmesélésének és tűnődtem, vajon a legjobb mód egy PowerPoint előadás vagy rövidfilm lesz -- és hogy pontosan hol volt az eleje, vagy a közepe, vagy a vége? És tűnődtem, hogy vajon végére érek-e ennek a beszédnek, és végre kitalálom, vagy sem.
And I always thought that my beginning was at the Bowery Poetry Club, but it's possible that it was much earlier. In preparing for TED, I discovered this diary page in an old journal. I think December 54th was probably supposed to be 24th. It's clear that when I was a child, I definitely walked through life like this. I think that we all did. I would like to help others rediscover that wonder -- to want to engage with it, to want to learn, to want to share what they've learned, what they've figured out to be true and what they're still figuring out.
És mindig úgy gondoltam, hogy a kezdetem a Bowery Költészet Klubban volt, de lehetséges, hogy sokkal korábban volt. TED-re való készülődés közben fedeztem fel ezt a napló-bejegyzést egy régi naplóban. Azt hiszem december 54-e valószniűleg 24-ét jelentette. Nyilvánvaló, hogy amikor gyermek voltam, kétségkivül igy éltem az életet. Úgy gondolom, mindannyiunk igy tette. Szeretnék segiteni másoknak újra megtalálni a csodát -- hogy akarjanak részt venni benni, hogy akarják tanulni, hogy akarják megosztani, amit tanultak, amire rájöttek, hogy igaz, és amit még mindig silabizálnak.
So I'd like to close with this poem.
Úgyhogy ezzel a verssel szeretnék zárni.
When they bombed Hiroshima, the explosion formed a mini-supernova, so every living animal, human or plant that received direct contact with the rays from that sun was instantly turned to ash. And what was left of the city soon followed. The long-lasting damage of nuclear radiation caused an entire city and its population to turn into powder. When I was born, my mom says I looked around the whole hospital room with a stare that said, "This? I've done this before." She says I have old eyes. When my Grandpa Genji died, I was only five years old, but I took my mom by the hand and told her, "Don't worry, he'll come back as a baby." And yet, for someone who's apparently done this already, I still haven't figured anything out yet. My knees still buckle every time I get on a stage. My self-confidence can be measured out in teaspoons mixed into my poetry, and it still always tastes funny in my mouth. But in Hiroshima, some people were wiped clean away, leaving only a wristwatch or a diary page. So no matter that I have inhibitions to fill all my pockets, I keep trying, hoping that one day I'll write a poem I can be proud to let sit in a museum exhibit as the only proof I existed. My parents named me Sarah, which is a biblical name. In the original story, God told Sarah she could do something impossible, and -- she laughed, because the first Sarah, she didn't know what to do with impossible. And me? Well, neither do I, but I see the impossible every day. Impossible is trying to connect in this world, trying to hold onto others while things are blowing up around you, knowing that while you're speaking, they aren't just waiting for their turn to talk -- they hear you. They feel exactly what you feel at the same time that you feel it. It's what I strive for every time I open my mouth -- that impossible connection. There's this piece of wall in Hiroshima that was completely burnt black by the radiation. But on the front step, a person who was sitting there blocked the rays from hitting the stone. The only thing left now is a permanent shadow of positive light. After the A-bomb, specialists said it would take 75 years for the radiation-damaged soil of Hiroshima City to ever grow anything again. But that spring, there were new buds popping up from the earth. When I meet you, in that moment, I'm no longer a part of your future. I start quickly becoming part of your past. But in that instant, I get to share your present. And you, you get to share mine. And that is the greatest present of all. So if you tell me I can do the impossible -- I'll probably laugh at you. I don't know if I can change the world yet, because I don't know that much about it -- and I don't know that much about reincarnation either, but if you make me laugh hard enough, sometimes I forget what century I'm in. This isn't my first time here. This isn't my last time here. These aren't the last words I'll share. But just in case, I'm trying my hardest to get it right this time around.
Amikor bombázták Hiroshimát, a robbanás egy mini szupernóvát formált hogy minden élő állat, ember vagy növény, amivel közvetlenül érintkezett annak a napnak a sugaraival, rögtön hamuvá porladt. És ami maradt a városból hamar követte őket. A atomsugárzás hosszú-távú kárja egy egész várost és népességét porrá változtatott. Mikor megszülettem, anyukám mondogatja, körülnéztem az egész kórházteremben egy tekintettel, amit ezt mondta: "Ez? Ezt már megéltem ezelőtt." Azt mondja, öreg szemeim vannak. Amikor Genji nagyapám meghalt, még csak öt éves voltam, de megfogtam anyám kezét, és azt mondtam neki, "Ne félj, majd visszajön babaként." És mégis, ahhoz képest, hogy úgy néz ki, mindezt már megéltem, még mindig nem jöttem rá semmire. A térdeim még mindig összerogynak minden alkalommal, ha szinpadra állok. Az önbizalmam kimérhető teáskanállal, a költészetemmel vegyitve, és még mindig fura ize van a számban. De Hiroshimában, néhány ember teljesen eltörlődött, csak egy karórát vagy naplólapot hagyva maguk után. Úgyhogy nem érdekes, hogy vannak gátlásaim, hogy megtöltsem minden zsebem, folytatom a próbálgatást, remélve, hogy egy nap irok egy verset, amit büszkén hagyok egy múzeum kiállitáson, mint egyetlen bizonyitékot, hogy léteztem egyszer. A szüleim Sárának neveztek el, ami egy bibilai név. Az eredeti történetben Isten megmondta Sárának, hogy valami lehetetlenre képes és Sára kinevette, mert az első Sára, ő nem tudta, mit kezdjen a lehetetlennel. És én? Hát, én sem tudom, de látom a lehetetlen minden nap. A lehetetlen megpróbálni kapcsolatokat létesiteni ezen a világon, megpróbálni másokba kapaszkodni, mig a dolgok felrobbannak körülötted, tudva, hogy amig beszélsz, nemcsak a saját körükre várnak -- hallnak téged. Pontosan érzik, amit érzel ugyanabban a pillanatban, amikor érzed. Ez az, amire törekszem minden alkalommal, ha kinyitom a szám -- erre a lehetetlen kapcsolatra. Van egy faltöredék Hiroshimában amit a sugárzás teljesen feketére égetett. De a lépcsőjén, egy ember ült ott, és megakadályozta, hogy a sugarak elérjék a követ. Az egyetlen dolog, ami ottmaradt mára pozitiv fénynek egy állandó árnyéka. Az atombomba után, a szakértők 75 évet jósoltak arra, hogy a sugárzás-marta földje Hiroshima városának újra növesszen akármi zöldet. De azon a tavaszon, új rügyek bújtak elő a földből. Amikor találkozom veled, abban a pillanatban, már nem vagyok a jövőd része. Hamar a múltad részévé válok. De abban a másodpercben, részt veszek a jelenedben. És te, te részt veszel az enyémben. És az a legnagyobb ajándék mindenekfelett. Szóval ha azt mondod nekem, meg tudom tenni a lehetetlent, valószinűleg kinevetlek. Nem tudom még, hogy meg tudom-e változtatni a világot, mert nem tudok olyan sokat róla -- és nem tudok annyit a reinkarnációról sem, de ha eléggé megnevettetsz, néha elfelejtem melyik évszázadban vagyok. Ez nem az első alkalmam it. Ez nem az utolsó alkalmam itt. Ezek nem az utolsó szavak, amiket kimondok. De a biztonság kedvéért, mindent megteszek, hogy most pontosan jó legyen.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
(Applause)
Köszönöm.
Thank you.
(Taps)
(Applause)
Köszönöm.
Thank you.
(Taps)
(Applause)