I am the daughter of a forger, not just any forger ... When you hear the word “forger,” you often think “mercenary.” You think “forged currency,” “forged pictures.” My father is no such man. For 30 years of his life, he forged papers -- never for himself, always for other people, and to helpf the persecuted and the oppressed. Let me introduce him. Here is my father at age 19. It all began for him during World War II, when, aged 17, he found himself thrust into a forged documents workshop. He quickly became the forged paper expert of the Resistance. And this story became special as after the Liberation, he went on forging papers until the ’70s.
Egy hamisító lánya vagyok, nem akármilyen hamisítóé... Amikor azt a szót halljuk, "hamisító", gyakran "zsoldost" értünk alatta. Érthetünk alatta még "hamisított pénzt," "hamis festményt." Az én apám nem ilyen ember volt. 30 évig papírokat hamisított -- sohasem magának, mindig másoknak, hogy segítségére lehessen az üldözötteknek és elnyomottaknak. Hadd mutassam be. Íme édesapám 19 éves korában. Az egész a Második világháború alatt kezdődött számára, amikor 17 éves korában egy irathamisító műhelyben találta magát. Hamarosan az Ellenállás hamisított dokumentumok szakértőjévé vált. És az nem egy köznapi történet -- a felszabadulás után folytatta dokumentumok hamisítását egészen a 70-es évekig.
When I was a child, I knew nothing about this, of course. This is me, in the middle, making faces. I grew up in the Paris suburbs and I was the youngest of three children. I had a "normal" dad like everybody else, apart from the fact he was 30 years older than ... well, he was basically old enoug to be my grandfather. Anyway, he was a photographer and a street educator, and he always taught us to strictly obey the laws. And, of course, he never talked about his past life when he was a forger.
Amikor gyerek voltam, persze semmit nem tudtam erről. Ez én vagyok középen, amint pofákat vágok. Párizs külvárosában nőttem fel három gyerek közül a legfiatalabbként. "Normális" édesapám volt, mint mindenki másnak, leszámítva, hogy 30 évvel időebb volt, mint ... nos, tulajdonképpen elég idős volt ahhoz, hogy a nagyapám lehessen. Tehát ő fényképész és utcai oktató volt, és mindig arra tanított, hogy szigorúan tartsuk be a törvényeket. És persze sohasem beszélt a múltjáról, amikor még hamisító volt.
But there was an episode, I will tell you about, that might have tipped me off. I was in high school and got a bad grade, a rare event for me, so I decided to hide it from my parents. And to do that, I thought I would forge their signature. I started working on my mother’s signature, because my father’s one is absolutely impossible to forge. So, I got working, I took some sheets of paper and started practicing, practicing, practicing, until I reached what I thought was a steady hand, and went into action. Later, while checking my school bag, my mother found my assignment and saw the signature was forged. She yelled at me like never before. I went to hide in my bedroom, under the blankets, and then I waited for my father to come back from work with, one could say, much apprehension. I heard him come in. I remained under the blankets He entered my room, sat on the corner of the bed, and he was silent, so I pulled the blanket from my head, and when he saw me, he started laughing. He was laughing so hard, he could not stop, holding my assignment. Then he said, “Really, Sarah, you could have worked harder! It’s too small!” Indeed, it's rather small.
Ennek ellenére volt egy eset, amiről beszélni szeretnék, ami után gyanakodni kezdtem. Középiskolás voltam és rossz jegyet kaptam, ez elég ritkán fordult elő, így elhatároztam, hogy ezt elrejtem szüleim elől. Ahhoz, hogy ezt véghez vihessem, nekifogtam hamisítani az aláírásukat. Az anyám aláírásával kezdtem, mert apámét teljesen lehetetlen volt hamisítani. Tehát nekiláttam. Elővettem egy pár papírlapot és elkezdtem gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, amig eljutottam addig, amikor már úgy gondoltam, hogy stabil a kezem, és akcióba léptem. Később, amikor ellenőrizte az iskolatáskámat, anyám kezébe került a házi feladatom és azonnal látta, hogy az aláírás hamisított. Kiabált velem, úgy, mint még soha azelőtt. Elbújtam a hálószobámban a takarók alatt, és vártam apámra, hogy hazajöjjön munkából egy kis megértéssel irányomban. Hallottam, amint megjön. A takarók alatt maradtam. Bejött a szobámba, az ágy sarkára ült, és néma maradt, így lehúztam a takarót a fejemről, és amikor meglátott, elkezdett nevetni. Annyira nevetett, hogy nem tudta abbahagyni, kezében pedig fogta a házi feladatom. Ekkor azt mondta, "De most tényleg, Sarah, ennél azért jobbat vártam! Nem látod, hogy ez túl kicsi?" Valóban, ez nagyon kicsi.
I was born in Algeria. There I would hear people say my father was a “moudjahid” and that means "fighter." Later on, in France, I loved eavesdroppin on grownups’ conversations, and I would hear all sorts of stories about my father’s former life, especially that he had “done” World War II, that he had "done" the Algerian war. In my head, I thought that “doing” a war meant being a soldier. But knowing my father, and how was a non-violent keen pacifist, I found it very hard to picture him with a helmet and gun. And indeed, I was very far from the mark.
Algériában születtem. Ott édesapámat úgy neveznék " mudzsahid" és ez "harcost" jelent. Később Franciaországban imádtam kulcslyukon keresztül hallgatózni, amint a felnőttek beszéltek, és hallhattam mindenféle történetet apám előző életéről, főleg arról, hogy "megcsinálta" a Második világháborút, hogy "megcsinálta" az algériai háborút. És úgy gondoltam, hogy egy háborút "megcsinálni" annyit jelent, hogy katonának lenni. De ismervén apámat, amint azt mondja, hogy pacifista és erőszakellenes, eléggé nehéz volt őt elképzelnem sisakban és fegyverrel a kezében. És valóban elég messze voltam az igazságtól.
One day, while my father was working on a file for us to obtain French nationality, I happened to see some documents. These are real! These are mine, I was born an Argentinean. But the document I happened to see, that would help us build a case for the authorities, was a document from the army thanking my father for his work on behalf of the secret services. And then, suddenly, I went "wow!" My father, a secret agent? It was very James Bond. I wanted to ask him questions, which he didn’t answer. And later, I told myself that one day I would have to question him. By then I was a mother of a little boy and thought it was now time, that he absolutely had to talk to us. I had just become a mother and he was celebrating his 77th birthday, and suddenly I was very, very afraid. I feared he'd go and take his silences with him, and take his secrets with him. I managed to convince him that it was important for us, but possibly also for other people that he shared his story. And so he did and I made a book of it, from which I will read you some excerpts later.
Egy nap, amikor apám egy iraton dolgozott számunkra, hogy megkapjuk a francia állampolgárságot, véletlenül megláttam néhány dokumentumot, ami megragadta a figyelmemet. Ezek eredetiek! Ezek az enyémek, argentinnak születtem. Viszont a dokumentum, amit megláttam, amely segített volna a hatóságoknál, egy dokumentum volt a hadseregtől, amely köszönetet mondott apám munkájáért a titkosszolgálat számára. És hirtelen felkiáltottam "Ejha!" Apám, mint titkosügynök? Egy James Bond. Kérdezni akartam tőle dolgokat, amelyekre nem válaszolt volna. És később megfogadtam, hogy egy nap majd fölteszem a kérdéseket. És aztan anya lettem, fiút szültem, és végre elhatároztam, hogy itt az idő -- most már beszélnie kell velünk. Anya lettem, ő pedig 77-ik születésnapját ünnepelte, és hirtelen nagyon, nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy itt hagy bennünket és magával viszi csendjét, magával viszi titkát. Sikerült meggyőznöm, hogy számunkra fontos és lehet, hogy mások számára is az, hogy elmondja történetét. Úgy döntött, hogy elmondja nekem és írtam egy könyvet,
Here’s his story: my father was born in Argentina. His parents were of Russian descent. The whole family came to settle in France in the ’30s. His parents were Jewish, Russian and above all, very poor. So at the age of 14, my father had to work. And with his only diploma, the primary school certificate, he found work at a dry cleaner’s. That’s where he discovered something totally magical, when he talks about it, it’s fascinating -- it's the magic of dyeing chemistry. that was during the war and his mother had been killed when he was 15. This coincided with the time when he threw himself body and soul into chemistry as it was the only consolation for his sadness. He would ask his boss many questions all day long, to learn, to gather more and more knowledge, and at night, when no one was looking, he'd put his experience to practice. He was mostly interested in ink bleaching.
amiből később néhány részletet majd felolvasok. Tehát, az ő története. Apám Argentínában született. Szülei orosz származásúak voltak. Az egész család Franciaországban telepedett le a 30-as években. Szülei orosz zsidók voltak és mindenek felett nagyon szegények. Így 14 éves korában apámnak dolgoznia kellett. És egyetlen bizonyítványával, egy általános iskolai bizonyítvánnyal, egy ruhafestő-tisztítóban kezdett el dolgozni. Ezen a helyen fedezett fel valami egészen varázslatost, és amikor beszél róla, egészen felvillanyozó -- ez a vegyfestés varázslata. Ez alatt az idő alatt dúlt a háború és édesanyja meghalt, amikor apám 15 éves volt. Ez egybeesett azokkal az időkkel, amikor testestül-lelkestül a vegyészetbe menekült, mert ez volt az egyetlen vigasz szomorúságára. Egész nap csak kérdéseket tett fel főnökének, hogy tanuljon, minél több tudást sajátítson el, és éjjel, amikor senki se figyelt, a tudást átültette a gyakorlatba. Legjobban a tintaeltüntetés érdekelte.
All this to tell you that if my father became a forger, actually, it was almost by accident. His family was Jewish, so they were hunted down. They were all arrested eventually and taken to the Drancy camp. They got out at the last minute thanks to their Argentinean papers. They were out, but still in danger. The “Jew” stamp was still on their papers. It was my grandfather who decided they needed forged documents. My father had been instilled with such respect for the law that although he was being persecuted, he’d never thought of forged papers. But it was he who went to meet a man from the Resistance.
Ez elárulja, hogy ha apám hamisító lett, az tulajdonképpen majdnem csak véletlen volt. Családja zsidó volt, tehát üldözöttek. Végül mindenkit letartóztattak és a Drancy táborba vitték őket és sikerült kikerülniük az utolsó pillanatban argentin papírjaiknak köszönhetően. Nos megmenekültek, de állandó veszélyben voltak. A nagy "Zsidó" bélyeg még mindig a papírjaikon volt. A nagyapám volt az, aki úgy döntött, hogy hamis papírokra van szüségük. Apám annyira törvénytisztelő volt, hogy bár üldözték, soha nem jutottak eszébe a hamis papírok. De ő volt az, aki találkozott valakivel az Ellenállásból.
Back then, documents had hard covers, they were filled in by hand, and they stated your job. In order to survive, he needed work. He asked the man to write "dyer." Suddenly, the man looked very, very interested. “As a “dyer,” do you know how to bleach ink marks?” Of course, he knew. Suddenly, the man started explaining that actually the whole Resistance had a huge problem: even the top experts could not manage to bleach an ink called “indelible,” the "Waterman" blue ink. And my father immediately replied that he knew exactly how to bleach it. The man was very impressed with this 17-year-old who could immediately give him the formula, so he recruited him. Unknowingly, my father had just invented something you find in every schoolchild’s pencil case: the so-called "correction pen." (Applause)
Azokban az időkben a személyes dokumentumoknak kemény lapja volt, kézzel töltötték ki őket, és tartalmazták az ember foglalkozását is. A túléléshez szüksége volt munkára. Megkérte az illetőt, hogy "vegyfestőt" írjon be. Hirtelen a férfi érdeklődést kezdett tanúsítani. Mint "vegyfestő", tudja-e, hogyan kell tintanyomokat eltüntetni? Természetesen tudta. És ekkor a férfi azonnal elkezdte magyarázni, hogy az Ellenállásnak tulajdonképpen egy óriási problémája van: még a legjobb szakemberek sem tudják eltüntetni az úgynevezett "kitörölhetetlen" tintát, ami a "Waterman" kék tinta. És édesapám azonnal válaszolt, hogy ő tudja pontosan, hogyan kell eltüntetni. A férfit persze azonnal lenyűgözte a 17 éves fiatalember, aki azonnal megadta a receptet, úgyhogy beszervezte őt. És így apám, anélkül, hogy tudta volna, felfedezett valamit, amit ma megtalálhatunk minden kisiskolás tolltartójában: az úgynevezett "tintajavító tollat". (Taps)
But it was only the beginning. That's my father. As soon as he got to the lab, though he was the youngest, he immediately saw there was a problem with the making of forged documents. All the groups would stop at falsifying.. But demand was ever-growing and it was difficult to tamper with existing documents. He thought they should be made from scratch. He started a press and started photoengraving. He started making rubber stamps, inventing all kind of things -- he invented a centrifuge using a bicycle wheel. Anyway, he had to do all this because he was completel obsessed with output. He had made a simple calculation: In one hour, he could make 30 forged documents. If he slept one hour, 30 people would die.
De ez csak a kezdet volt. Ez az apám. Amint a laboratóriumba lépett, bár a legfiatalabb volt, azonnal észrevette, hogy gond van a dokumentumhamisítással. Minden leállt a hamisításnál. De a kereslet egyre nőtt és nehéz volt babrálni a meglévő papírokkal. Úgy döntött, hogy egészen a kezdetektől kell mindent csinálni. Nekilátott egy nyomdának, majd autotípiának. Majd gumipecséteket kezdett csinálni. Mindenféle dolgot föltalált -- néhány anyagból készített egy centrifugát egy biciklikerék segítségével. Nos, mindezt meg kellett csinálnia, mert az eredmény megszállottja volt. Elvégzett egy egyszerű számítást: egy óra alatt 30 dokumentumot tudott hamisítani. Ha egy órát aludt, 30 ember halt meg.
This sense of responsability for other people’s lives when he was just 17 -- and also his guilt for being a survivor, since he had escaped the camp when his friends had not -- stayed with him all his life. And this is maybe explains why, for 30 years, he continued to make false papers at the cost of every sacrifice. I'd like to talk about those sacrifices, because there were many. There were obviously financial sacrifices because he always refused to be paid. To him, being paid would have meant being a mercenary. If he had accepted payment, he wouldn't be able to say "yes" or "no" depending on what he deemed a just or unjust cause. So he was a photographer by day, and a forger by night for 30 years. He was broke all of the time.
Ez a fajta felelősségérzet más emberek élete iránt 17 éves korában -- és bűntudata, amiért ő megmenekült, mivel elkerülte a tábort és barátai nem -- vele maradt egész életében. És ez talán megmagyarázza, miért folytatta a dokumentumhamisítást 30 éven keresztül mindenféle áldozat árán is. Szeretnék ezekről az áldozatokról beszélni, mert sok volt belőlük. Természetesen anyagi jellegűek is voltak, mert soha nem vett el pénzt munkájáért. Számára a fizetés azt jelentette volna, hogy zsoldos. Ha fizetést fogadott volna el, nem tudott volna "igent", vagy "nemet" mondani attól függően, mit vélt igazságosnak, vagy igazságtalannak. Tehát nappal fényképész volt, éjjel pedig hamisító 30 éven keresztül. Állandóan pénzszűkében volt.
Then there were the emotional sacrifices: How can one live with a woman while having so many secrets? How can one explain what one does at night in the lab, every single night? Of course, there was another kind of sacrifice involving his family that I understood much later. One day my father introduced me to my sister. He also explained to me that I had a brother, too, and the first time I saw them I must have been three or four, and they were 30 years older than me. They are both in their sixties now.
Aztán itt vannak még az érzelmi áldozatok is. Hogyan élhet valaki egy asszonnyal, akinek ennyi titka van? Hogyan magyarázhatja meg valaki, mit csinál éjjel a laborban, minden éjjel? Persze volt egy másfajta áldozat is, ami magába foglalta a családját is, amit én csak sokkal később értettem meg. Egy nap apám bemutatott a nővéremnek. Elmagyarázta azt is, hogy van egy bátyám is és az első alkalommal, amikor láttam őket, 3 vagy 4 éves lehettem és ők 30 évvel voltak nálam idősebbek. Ma már mindketten hatvanas éveikben vannak.
In order to write the book, I asked my sister questions. I wanted to know who my father was, who was the father she had known. She explained that the father that she’d had would tell them he’d come and pick them up on Sunday to go for a walk. They would get all dressed up and wait for him, but he would almost never come. He'd say, "I'll call." He wouldn't call. And then he would not come. Then one day he totally disappeared. Time passed, and they thought he had surely forgotten them, at first. Then as time passed, after almost two years, they thought, "Well, perhaps our father has died." And then I understood that asking my father so many questions was stirring up a whole past he probably didn’t feel like talking about because it was painful. And while my half brother and sister thought they’d been abandoned, orphaned, my father was making false papers. And if he did not tell them, it was of course to protect them.
Ahhoz, hogy meg tudjam írni ezt a könyvet, kérdéseket tettem fel a nővéremnek. Meg akartam tudni, ki az apám, milyen apának ismerte ő. Elmondta, hogy neki olyan apja volt, aki azt mondta, eljön értük vasárnap, hogy sétálni vigye őket. Felöltöztek, majd vártak rá, de ő szinte soha nem jött. Azt mondta, majd felhív. De nem hívott. És nem is jött. Aztán egy nap szőrén-szálán eltűnt. Az idő múlt, és ők először úgy gondolták, biztosan elfelejtette őket. Ahogyan aztán múlt az idő és eltelt majdnem két év, úgy gondolták, "Nos, édesapánk biztosan meghalt." És ekkor megértettem, hogy ennyi sok kérdést feltenni apámnak egy olyan múltat kavar fel, amelyről nem szívesen beszélne, mert fájdalommal teli. És amíg mostohabátyám és nővérem azt gondolták, hogy elhagyta őket, árvaságra jutottak, apám papírokat hamisított És amikor ezt nem mondta el nekik, az persze azért volt, hogy megvédje őket.
After the Liberation, he made false papers so the survivors of concentration camps could immigrate to Palestine before the creation of Israel. As he was a staunch anti-colonialist, he made false papers for Algerians during the Algerian war. After the Algerian war, at the heart of the internationa resistance movements, his name circulated and the whole world came knocking at his door. In Africa there were countrie fighting for their independence: Guinea, Guinea-Bissau, Angola. And then my father connected with Nelson Mandela’ anti-apartheid party. He made forged papers for persecuted black South Africans.
A felszabadulás után azért hamisított iratokat, hogy a koncentrációs táborok túlélői kivándorolhassanak Palesztinába még Izrael megalakulása előtt. És ezután abból kifolyólag, hogy megrögzött antikolonialista volt, iratokat hamisított az algériaiaknak az algériai háború alatt. Az algériai háború után a nemzetközi ellenállási mozgalmak belsejében a neve jól csengett, és az egész világ az ajtaján kopogtatott. Afrikában az országok a függetlenségükért harcoltak: Guinea, Guinea-Bissau, Angola. És ezután apám kapcsolatba lépett Nelson Mandela apartheid-ellenes pártjával. Iratokat hamisított az üldözött fekete dél-afrikaiaknak.
There was also Latin America. My father helped those who resisted dictatorships in the Dominican Republic, Haiti, and then it was the turn of Brazil, Argentina, Venezuela, El Salvador, Nicaragua, Colombia, Peru, Uruguay, Chile and Mexico. Then there was the Vietnam War. My father made forged papers for the American deserters who refused to take up arms against the Vietnamese. Europe was not spared either. My father made forged papers for the dissidents against Franco in Spain, Salazar in Portugal, against the colonels’ dictatorship in Greece, and even in France. There, just once, it happened in May of 1968. My father watched, benevolently, of course, the demonstrations of the month of May, but his heart was elsewhere, and so was his time because he had over 15 countries to serve.
És ott volt még Latin-Amerika is. Apám segített azoknak, akik a diktatúra ellen voltak a Dominikai Köztársaságban, Haitin, és akkor bekövetkezett a fordulat Brazíliában, Argentínában, Venezuelában, El Salvadorban, Nicaraguában, Kolumbiában, Peruban, Uruguayban, Chilében és Mexikóban. És akkor jött a vietnami háború. Apám iratokat hamisított az amerikai dezertőröknek, akik nem akartak fegyvert fogni a vietnamiakra. Európa sem volt kivétel. Apám iratokat hamisított a disszidenseknek Franco Spanyolországában, Salazar Portugáliájában, az ezredes diktatúrájában Görögországban, és Franciaországban is. És egyetlen alkalommal, ez 1968 májusában történt... Apám végignézte a májusi demonstrációkat, persze szimpatizálva, de lélekben egész máshol volt, csakúgy, mint az ideje, mert több mint 15 országot kellett szolgálnia.
Once, though, he agreed to make false papers for someone you might recognize. (Laughter) He was much younger in those days, and my father agreed to make false papers to enable him to come back and speak at a meeting. He told me that those false papers were the most media-relevant and the least useful he’d had to make in all his life. But, he agreed to do it, even though Daniel Cohn-Bendit’s life was not in danger, just because it was a good opportunity to mock the authorities, and to show them that there’s nothin more porous than borders -- and that ideas have no borders.
Nos, egyszer úgy döntött, hogy iratokat hamisít valakinek, akit talán fölismernek. (Nevetés) Azokban az időkben sokkal fiatalabb volt, és apám beleegyezett, hogy elkészítí a papírokat, hogy az illető visszatérhessen és beszédet mondhasson. Édesapám azt mondta, azok a hamis papírok a média számára a legjelentősebbek, és a leghaszontalanabbak voltak, amiket egész életében készített. De beleegyezett, hogy elkészíti őket, még akkor is, ha Daniel Cohn-Bendit élete nem volt veszélyben, csak azért, mert ez egy jó lehetőség volt, hogy gúnyt űzzön a hatóságokból, és hogy megmutassa nekik, mennyire átjárhatóak a határok -- és hogy a gondolatoknak semmi nem szabhat határt.
All my childhood, while my friends’ dads would tell them Grimm’s fairy tales, my father would tell me stories about very unassuming heroes with unshakeable utopias who managed to make miracles. And those heroes did not need an army behind them. Anyhow, nobody would have followed them, except for a handful [of] men and women of conviction and courage. I understood much later that it was his own story my father would tell me to get me to sleep. I asked him whether, considering the sacrifices he had to make, he ever had any regrets. He said no. He told me that he would have been unable to witness or submit to injustice without doing anything. He was persuaded, and he's still convinced that another world is possible -- a world where no one would ever need a forger. He's still dreaming about it. My father is here in the room today. His name is Adolfo Kaminsky and I’m going to ask him to stand up. (Applause) Thank you.
Egész gyermekkoromban, amíg barátaim édesapjáék Grimm meséit olvasták gyermekeiknek, apám szerény hősökről mesélt nekem rendíthetetlen utópiákkal, akik csodákra voltak képesek. És ezeknek a hősöknek nem volt szükségük hadseregre, ami védje őket. Úgyszólván senki se követte volna őket, leszámítva néhány bátor és megvádolt férfit és nőt. Később értettem meg, hogy ezek a történetek az ő történetei voltak, amiket azért mondott el, hogy álomba ringasson. Megkérdeztem tőle, tekintve az áldozatokat, amelyeket hozott, hogy megbánt-e bármit is. Azt válaszolta, nem. Azt mondta, képtelen lett volna végignézni és belenyugodni az igazságtalanságba, anélkül, hogy valamit ne tett volna. Meggyőzték őt és még mindig meg van győződve arról, hogy egy más világ is lehetséges -- egy világ, amelyben senkinek nincs szüksége hamisítókra. Még mindig erről álmodik. Apám itt van ma ebben a teremben. Neve Adolfo Kaminsky és megkérem őt, hogy álljon fel. (Taps) Köszönöm.