I'd like to start with a simple question: Why do the poor make so many poor decisions? I know it's a harsh question, but take a look at the data. The poor borrow more, save less, smoke more, exercise less, drink more and eat less healthfully. Why?
Hadd kezdjem egy egyszerű kérdéssel: Miért hoznak a szegények olyan sok rossz döntést? Tudom, ez durva kérdés, de vessünk egy pillantást az adatokra. Több hitelt vesznek fel, kevesebbet spórolnak, többet dohányoznak és isznak, kevesebbet sportolnak, egészségtelenül élnek. Miért?
Well, the standard explanation was once summed up by the British Prime Minister, Margaret Thatcher. And she called poverty "a personality defect."
Margaret Thatcher még brit miniszterelnökként így foglalta össze sommásan: A szegénység "személyiséghiba".
(Laughter)
(Nevetés)
A lack of character, basically.
Alapvetően jellemhiba.
Now, I'm sure not many of you would be so blunt. But the idea that there's something wrong with the poor themselves is not restricted to Mrs. Thatcher. Some of you may believe that the poor should be held responsible for their own mistakes. And others may argue that we should help them to make better decisions. But the underlying assumption is the same: there's something wrong with them. If we could just change them, if we could just teach them how to live their lives, if they would only listen. And to be honest, this was what I thought for a long time. It was only a few years ago that I discovered that everything I thought I knew about poverty was wrong.
Biztos vagyok benne, hogy önök közül kevesen fogalmaznának ilyen nyersen. De az alapgondolat, miszerint alapvetően a szegényekkel van valami baj, nem Mrs. Thatchertől ered. Önök közt is biztos akad, aki úgy gondolja, hogy a szegények tehetnek saját nehéz sorsukról. Mások szerint segítenünk kellene nekik, hogy jobb döntéseket hozhassanak. De a mögöttes feltevés egy és ugyanaz: valami baj van velük. Ha megváltoztathatnánk őket, ha megtaníthatnánk nekik, hogy éljék az életüket, ha egyáltalán hallgatnának ránk. És hogy őszinte legyek, sokáig én is így gondoltam. Alig néhány éve jöttem rá, hogy teljesen tévesen gondolkodom a szegénységről.
It all started when I accidentally stumbled upon a paper by a few American psychologists. They had traveled 8,000 miles, all the way to India, for a fascinating study. And it was an experiment with sugarcane farmers. You should know that these farmers collect about 60 percent of their annual income all at once, right after the harvest. This means that they're relatively poor one part of the year and rich the other. The researchers asked them to do an IQ test before and after the harvest. What they subsequently discovered completely blew my mind. The farmers scored much worse on the test before the harvest. The effects of living in poverty, it turns out, correspond to losing 14 points of IQ. Now, to give you an idea, that's comparable to losing a night's sleep or the effects of alcoholism.
Minden egy cikkel kezdődött, amibe véletlenül botlottam bele, és amit amerikai pszichológusok írtak. Elutaztak nyolcezer mérföldre, a messzi Indiába egy lenyűgöző kutatást végezni. Cukornád-ültetvényen dolgozókkal végeztek egy kísérletet. Tudniuk kell, hogy ezek a munkások éves jövedelmük 60%-át egy összegben kapják meg, rögtön aratás után. Ez azt jelenti, hogy az év egy részében szegények, a többiben gazdagok. A kutatók aratás előtt és után IQ-tesztet végeztettek velük. A kutatás eredményeitől teljesen ledöbbentem. Ezek a munkások aratás előtt sokkal rosszabb eredményeket értek el. Mint kiderült, amikor szegénységben éltek, 14 ponttal kevesebbet teljesítettek. Összehasonlítási alapként: ez olyan, mint egy átvirrasztott éjszaka, vagy az alkoholizmus hatása.
A few months later, I heard that Eldar Shafir, a professor at Princeton University and one of the authors of this study, was coming over to Holland, where I live. So we met up in Amsterdam to talk about his revolutionary new theory of poverty. And I can sum it up in just two words: scarcity mentality. It turns out that people behave differently when they perceive a thing to be scarce. And what that thing is doesn't much matter -- whether it's not enough time, money or food.
Néhány hónap múlva hallottam, hogy Eldar Shafir, a Princeton Egyetem egyik professzora és a tanulmány egyik szerzője Hollandiába jött, ahol én élek. Amszterdamban találkoztunk, hogy megvitassuk forradalmian új elméletét a szegénységről. Ezt két szóban foglalnám össze: beszűkült gondolkodásmód. Kiderült, hogy az emberek eltérően reagálnak, amikor valamiben szűkölködnek. És mindegy, hogy az micsoda – kevés az idő, a pénz vagy az élelem.
You all know this feeling, when you've got too much to do, or when you've put off breaking for lunch and your blood sugar takes a dive. This narrows your focus to your immediate lack -- to the sandwich you've got to have now, the meeting that's starting in five minutes or the bills that have to be paid tomorrow. So the long-term perspective goes out the window. You could compare it to a new computer that's running 10 heavy programs at once. It gets slower and slower, making errors. Eventually, it freezes -- not because it's a bad computer, but because it has too much to do at once. The poor have the same problem. They're not making dumb decisions because they are dumb, but because they're living in a context in which anyone would make dumb decisions.
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor elborítanak a tennivalók, vagy amikor kihagyjuk az ebédszünetet, és leesik a vércukorszintünk. Ilyenkor csak a közvetlen hiányra tudunk koncentrálni: azonnal szendvicset kell szereznünk, öt perc múlva kezdődik a megbeszélés, holnap be kell fizetnünk a számlákat. Így a hosszú távú perspektíva elúszik a semmibe. Hasonlíthatjuk egy új számítógéphez is, ami tíz bonyolult programot futtat egyszerre. Egyre lassabban működik, hibát hibára halmoz. Végül lefagy – nem azért, mert rossz gép, hanem mert túl sok programot kell egyszerre lefuttatnia. A szegényeknek ugyanez a gondja. Nem azért hoznak buta döntéseket, mintha buták lennének, hanem mert abban a helyzetben bármelyikünk buta döntéseket hozna.
So suddenly I understood why so many of our anti-poverty programs don't work. Investments in education, for example, are often completely ineffective. Poverty is not a lack of knowledge. A recent analysis of 201 studies on the effectiveness of money-management training came to the conclusion that it has almost no effect at all. Now, don't get me wrong -- this is not to say the poor don't learn anything -- they can come out wiser for sure. But it's not enough. Or as Professor Shafir told me, "It's like teaching someone to swim and then throwing them in a stormy sea."
Hirtelen megértettem, miért nem működik a legtöbb szegénységellenes programunk. Például az oktatásba befektetett összegek többnyire teljesen hiábavalók. A szegénység nem tudáshiány. 201 tanulmányt elemeztek nemrég pénzügyi tréningek hatékonyságáról: az lett a végkövetkeztetés, hogy szinte semmit nem érnek. De kérem, ne értsenek félre – nem azt mondom, hogy a szegények nem tanulnak semmit – biztosan ér valamit a képzésük, de ez kevés. Vagy ahogy Shafir professzor mondta nekem: "Olyan, mint úszni tanítani valakit, aztán bedobni őt a háborgó tengerbe."
I still remember sitting there, perplexed. And it struck me that we could have figured this all out decades ago. I mean, these psychologists didn't need any complicated brain scans; they only had to measure the farmer's IQ, and IQ tests were invented more than 100 years ago. Actually, I realized I had read about the psychology of poverty before. George Orwell, one of the greatest writers who ever lived, experienced poverty firsthand in the 1920s. "The essence of poverty," he wrote back then, is that it "annihilates the future." And he marveled at, quote, "How people take it for granted they have the right to preach at you and pray over you as soon as your income falls below a certain level."
Látom magamat, ahogy ott ülök kővé dermedve. És főleg az ütött szíven, hogy minderre évtizedekkel ezelőtt rájöhettünk volna. A pszichológusoknak nem kellett bonyolult agyi CT-vizsgálatokat végezniük, elég volt az IQ-t mérniük. Az IQ-teszteket pedig több mint 100 éve dolgozták ki. Akkor rájöttem, hogy már olvastam a szegénység pszichológiájáról. George Orwell, a világirodalom egyik legnagyobb írója a húszas években saját bőrén tapasztalta, mi a szegénység. Később azt írta: "A szegénység lényege az, hogy megsemmisíti a jövőt". És felháborodott azon, idézem: "Hogy képzelik egyesek, hogy azt hiszik, joguk van prédikálni meg imádkozni érted, amint a jövedelmed egy bizonyos szint alá zuhan".
Now, those words are every bit as resonant today. The big question is, of course: What can be done? Modern economists have a few solutions up their sleeves. We could help the poor with their paperwork or send them a text message to remind them to pay their bills. This type of solution is hugely popular with modern politicians, mostly because, well, they cost next to nothing. These solutions are, I think, a symbol of this era in which we so often treat the symptoms, but ignore the underlying cause.
Nos, ma is érvényes minden szava. A nagy kérdés természetesen az: mit tehetünk? Korunk közgazdászainak van néhány terve a megoldásra. Segíthetünk a szegényeknek az adminisztrációs teendőkben, vagy küldhetünk nekik fizetési felszólításokat. Ez a megoldás igen népszerű mai politikusaink körében, főleg azért, mert nem kerül semmibe. Úgy vélem, ezek a megoldások korunk jelképei, jellemzően gyakran a tüneteket kezeljük, és figyelmen kívül hagyjuk az okokat.
So I wonder: Why don't we just change the context in which the poor live? Or, going back to our computer analogy: Why keep tinkering around with the software when we can easily solve the problem by installing some extra memory instead? At that point, Professor Shafir responded with a blank look. And after a few seconds, he said, "Oh, I get it. You mean you want to just hand out more money to the poor to eradicate poverty. Uh, sure, that'd be great. But I'm afraid that brand of left-wing politics you've got in Amsterdam -- it doesn't exist in the States."
Tehát felteszem a kérdést: Miért nem a körülményeken javítunk, amiben a szegények élnek? Vagy vissza a számítógépes hasonlathoz: Miért vacakoljunk a szoftverrel, ha memóriabővítéssel könnyen megoldhatjuk a problémát? Ekkor Shafir professzor elképedve meredt rám. Majd pár perc múlva azt mondta: "Értem. Ön tehát több pénzt osztana szét a rászorulók között, ezzel szüntetné meg a szegénységet. Na igen, ez nagyszerű lenne. Csak attól tartok, az Amszterdamban működőképes baloldali politika nem működne az Államokban."
But is this really an old-fashioned, leftist idea? I remembered reading about an old plan -- something that has been proposed by some of history's leading thinkers. The philosopher Thomas More first hinted at it in his book, "Utopia," more than 500 years ago. And its proponents have spanned the spectrum from the left to the right, from the civil rights campaigner, Martin Luther King, to the economist Milton Friedman. And it's an incredibly simple idea: basic income guarantee.
De ez vajon tényleg csak elavult, baloldali elképzelés? Eszembe jutott, hogy volt egy régi terv: valamelyik híres vezető filozófus indítványozta. Morus Tamás említette először Utópia című könyvében, több mint 500 évvel ezelőtt. Bal- és jobboldalon egyaránt számos híve akadt. A polgárjogi harcos Martin Luther Kingtől kezdve Milton Friedman közgazdászig. És ez egy hihetetlenül egyszerű elképzelés: a feltétel nélküli alapjövedelem.
What it is? Well, that's easy. It's a monthly grant, enough to pay for your basic needs: food, shelter, education. It's completely unconditional, so no one's going to tell you what you have to do for it, and no one's going to tell you what you have to do with it. The basic income is not a favor, but a right. There's absolutely no stigma attached. So as I learned about the true nature of poverty, I couldn't stop wondering: Is this the idea we've all been waiting for? Could it really be that simple? And in the three years that followed, I read everything I could find about basic income. I researched the dozens of experiments that have been conducted all over the globe, and it didn't take long before I stumbled upon a story of a town that had done it -- had actually eradicated poverty. But then ... nearly everyone forgot about it.
Mi is az? Roppant egyszerű. Az alapszükségletek fedezéséhez elegendő havi juttatás: ételre, lakhatásra, oktatásra. Teljesen feltétel nélküli, tehát senki nem fog érte cserébe bármit is követelni, és senki nem szabja meg, mire költse az, aki kapja. Az alapjövedelem nem segély, hanem alanyi jog. Semmiféle megbélyegzés nem kötődik hozzá. Amint tehát megértettem a szegénység igazi természetét, nem győzök csodálkozni: ez lehet a megoldás, amire vártunk? Ennyire egyszerű lenne? Aztán három évig mást se tettem, mint mindent elolvastam az alapjövedelemről. Számos kísérleten átrágtam magam, amik világszerte folytak, és nemsokára teljesen elképedtem egy kisváros történetén, ott megvalósították – és felszámolták a szegénységet De aztán... ma szinte senki nem emlékszik rá.
This story starts in Dauphin, Canada. In 1974, everybody in this small town was guaranteed a basic income, ensuring that no one fell below the poverty line. At the start of the experiment, an army of researchers descended on the town. For four years, all went well. But then a new government was voted into power, and the new Canadian cabinet saw little point to the expensive experiment. So when it became clear there was no money left to analyze the results, the researchers decided to pack their files away in some 2,000 boxes. Twenty-five years went by, and then Evelyn Forget, a Canadian professor, found the records. For three years, she subjected the data to all manner of statistical analysis, and no matter what she tried, the results were the same every time: the experiment had been a resounding success.
A történet a kanadai Dauphinben indul, a kisváros összes lakója alapjövedelmet kapott 1974-ben, senkit nem engedtek a létminimum alá csúszni. A kísérlet kezdetén kutatók serege szállta meg a városkát. Négy évig minden remekül működött. Aztán egy új kormány került hatalomra, és az új kabinet felhagyott a kísérlet folytatásával. Amikor világossá vált, hogy nincs több pénz a folytatásra, a kutatók mintegy 2000 mappába csomagolták el az aktáikat. Huszonöt év múlva Evelyn Forget kanadai professzor rábukkant ezekre. Három évig elemezte az adatokat sokféle statisztikai analízissel, és bármelyiket próbálta, mindig ugyanazok az eredmények jöttek ki: a kísérlet egyértelműen elsöprő sikert aratott.
Evelyn Forget discovered that the people in Dauphin had not only become richer but also smarter and healthier. The school performance of kids improved substantially. The hospitalization rate decreased by as much as 8.5 percent. Domestic violence incidents were down, as were mental health complaints. And people didn't quit their jobs. The only ones who worked a little less were new mothers and students -- who stayed in school longer. Similar results have since been found in countless other experiments around the globe, from the US to India.
Evelyn Forter kimutatta, hogy Dauphin lakói nemcsak tehetősebbek lettek, de okosabbak és egészségesebbek is. A gyerekek iskolai teljesítménye lényegesen javult. A kórházi kezelésre szorulók aránya 8 és fél százalékkal csökkent. A családon belüli erőszak is csökkent, ahogy a mentális panaszok száma is. És az emberek továbbra is dolgoztak. Csak a kismamák és a diákok dolgoztak valamivel kevesebbet – azok, akik továbbtanultak. Hasonló eredmények jöttek ki számos más kísérletben világszerte, Az Egyesült Államoktól Indiáig mindenfelé.
So ... here's what I've learned. When it comes to poverty, we, the rich, should stop pretending we know best. We should stop sending shoes and teddy bears to the poor, to people we have never met. And we should get rid of the vast industry of paternalistic bureaucrats when we could simply hand over their salaries to the poor they're supposed to help.
Tehát... íme, amire rájöttem. A szegénység ügyében mi, a gazdagok, nem tehetünk úgy, mintha mindent a legjobban tudnánk. Be kellene fejeznünk, hogy cipőt meg plüssmackót küldünk ismeretlen embereknek. Meg kéne szabadulnunk az óriási, atyáskodó bürokrata szervezetektől, hisz egyszerűen átadhatnánk a bérüket azoknak, akikről állítólag gondoskodnak.
(Applause)
(Taps)
Because, I mean, the great thing about money is that people can use it to buy things they need instead of things that self-appointed experts think they need. Just imagine how many brilliant scientists and entrepreneurs and writers, like George Orwell, are now withering away in scarcity. Imagine how much energy and talent we would unleash if we got rid of poverty once and for all. I believe that a basic income would work like venture capital for the people. And we can't afford not to do it, because poverty is hugely expensive. Just look at the cost of child poverty in the US, for example. It's estimated at 500 billion dollars each year, in terms of higher health care spending, higher dropout rates, and more crime. Now, this is an incredible waste of human potential.
Szerintem ugyanis az a nagyszerű a pénzben, hogy megvehetjük rajta azt, amire szükségünk van, de nem azt, amiről önjelölt szakértők állítják, hogy kell nekünk. Képzeljük csak el, mennyi ragyogó tudós, vállalkozó és író, amilyen Orwell volt, hervadozik manapság nélkülözve. Mennyi energiát és tehetséget szabadíthatnánk fel, ha örökre felszámolnánk a szegénységet. Hiszem, hogy az alapjövedelem kockázati tőkét jelentene az embereknek. Nem pazarolhatjuk el a lehetőséget, mivel a szegénység iszonyúan költséges. Nézzük csak például az amerikai gyermekszegénységet. Évente mintegy 500 milliárd dollárba kerül, többet kell fordítani betegellátásra, nagyobb a lemorzsolódás, és a bűnözés aránya. Ez az emberi erőforrások esztelen pazarlása.
But let's talk about the elephant in the room. How could we ever afford a basic income guarantee? Well, it's actually a lot cheaper than you may think. What they did in Dauphin is finance it with a negative income tax. This means that your income is topped up as soon as you fall below the poverty line. And in that scenario, according to our economists' best estimates, for a net cost of 175 billion -- a quarter of US military spending, one percent of GDP -- you could lift all impoverished Americans above the poverty line. You could actually eradicate poverty. Now, that should be our goal.
De térjünk a lényegre! Hogyan valósíthatjuk meg a feltétel nélküli alapjövedelmet? Nos, jóval olcsóbban, mint gondolnánk. Dauphinben a negatív jövedelemadóval oldották meg. Vagyis a létminimum alá eső jövedelmeket azonnal feltöltötték. És ezzel a forgatókönyvvel közgazdászaink legjobb becslése szerint 175 milliárd nettó költségért – ez az USA katonai kiadásainak 1/4 része, és a GDP 1 százaléka – minden amerikai szegény a létminimum fölé emelhető. Azonnal felszámolható a szegénység. Ez legyen a kitűzött célunk.
(Applause)
(Taps)
The time for small thoughts and little nudges is past. I really believe that the time has come for radical new ideas, and basic income is so much more than just another policy. It is also a complete rethink of what work actually is. And in that sense, it will not only free the poor, but also the rest of us.
Eljárt az idő a kósza gondolatok és apró lökések fölött. Tényleg hiszek benne, hogy eljött a radikális új eszmék kora, és az alapjövedelem sokkal többet jelent egy másfajta politikánál. Teljes újragondolása annak is, amit a munka jelent. És ebben az értelemben nemcsak a szegényeket szabadítja fel, hanem mindannyiunkat.
Nowadays, millions of people feel that their jobs have little meaning or significance. A recent poll among 230,000 employees in 142 countries found that only 13 percent of workers actually like their job. And another poll found that as much as 37 percent of British workers have a job that they think doesn't even need to exist. It's like Brad Pitt says in "Fight Club," "Too often we're working jobs we hate so we can buy shit we don't need."
Napjainkban több millióan érzik úgy, hogy a munkájuknak alig van értelme, jelentősége. Egy 142 országban, 230 000 alkalmazott körében végzett felmérés kimutatta, hogy a dolgozóknak csak 13%-a elégedett a munkakörével. Egy másik felmérés szerint a brit munkások 37%-a úgy véli: olyan munkát végez, aminek a létezése is teljesen fölösleges. Ahogy Brad Pitt mondja a Harcosok klubjában: "...azért melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra."
(Laughter)
(Nevetés)
Now, don't get me wrong -- I'm not talking about the teachers and the garbagemen and the care workers here. If they stopped working, we'd be in trouble. I'm talking about all those well-paid professionals with excellent résumés who earn their money doing ... strategic transactor peer-to-peer meetings while brainstorming the value add-on of disruptive co-creation in the network society.
Ne értsenek félre – nem a tanárokról és nem a szemetesekről beszélek, sem a segítő foglalkozásúakról. Ha ők beszüntetnék a munkájukat, igen nagy bajban lennénk. Azokról a jól megfizetett, kiválóra értékelt szakemberekről van szó, akik mivel is keresik a kenyerüket? Stratégiai üzletkötői értekezleteket tartanak, és a hálózati társadalomban folyó szokatlan közös alkotás hozzáadott értékén rágódnak.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
Or something like that. Just imagine again how much talent we're wasting, simply because we tell our kids they'll have to "earn a living." Or think of what a math whiz working at Facebook lamented a few years ago: "The best minds of my generation are thinking about how to make people click ads."
Vagy valami effélével. Megint csak gondoljunk bele, mennyi tehetséget elpazarlunk, csak mert azt mondjuk gyermekeinknek: "a megélhetésért" kell dolgozni. Vagy gondoljunk a matekzsenire, aki pár éve így kesergett a Facebookon: "Legtehetségesebb kortársaim azon gürcölnek, hogy mivel bírják rá a népeket a reklámkattintásra".
I'm a historian. And if history teaches us anything, it is that things could be different. There is nothing inevitable about the way we structured our society and economy right now. Ideas can and do change the world. And I think that especially in the past few years, it has become abundantly clear that we cannot stick to the status quo -- that we need new ideas.
Én történész vagyok. És ha a történelem valamire megtanít, az az, hogy a dolgok sokfélék lehetnek. Semmi sincs kőbe vésve társadalmunk és gazdaságunk jelenlegi felépítését illetően. Új ötletek új világot teremthetnek és teremtenek. És úgy gondolom, különösen az elmúlt néhány évben elég egyértelmű lett, hogy nem tarthatjuk fenn a status quót - elkerülhetetlen a megújulás.
I know that many of you may feel pessimistic about a future of rising inequality, xenophobia and climate change. But it's not enough to know what we're against. We also need to be for something. Martin Luther King didn't say, "I have a nightmare."
Tudom, sokan önök közül borúlátók lehetnek a fokozódó egyenlőtlenség, a terjedő idegengyűlölet és a klímaváltozás miatt. De nem elég tudni, mi az, amit ellenzünk. Álljunk is ki valami mellett! Martin Luther King nem azt mondta: "Van egy rémálmom".
(Laughter)
(Nevetés)
He had a dream.
Egy álma volt!
(Applause)
(Taps)
So ... here's my dream: I believe in a future where the value of your work is not determined by the size of your paycheck, but by the amount of happiness you spread and the amount of meaning you give. I believe in a future where the point of education is not to prepare you for another useless job but for a life well-lived. I believe in a future where an existence without poverty is not a privilege but a right we all deserve. So here we are. Here we are. We've got the research, we've got the evidence and we've got the means.
Tehát... íme, az én álmom: olyan jövőben hiszek, ahol munkánk értékét nem a fizetésünk nagysága határozza meg, hanem hogy mennyire ragyogunk az örömtől, és mennyi értelme van annak, amit teszünk. Olyan jövőben hiszek, ahol nem egy újabb értelmetlen munkára készít fel az oktatás, hanem az értelmes életre. Olyan jövőben hiszek, ahol nem kiváltság szegénység nélkül élni, hanem mindenki megérdemelt alapjoga. Itt tartunk tehát. Itt vagyunk. Van kutatásunk, van bizonyítékunk, és vannak eszközeink.
Now, more than 500 years after Thomas More first wrote about a basic income, and 100 years after George Orwell discovered the true nature of poverty, we all need to change our worldview, because poverty is not a lack of character. Poverty is a lack of cash.
Most, 500 évvel Morus Tamás után, aki először írt az alapjövedelemről, és 100 évvel Orwell után, aki feltárta a szegénység valódi természetét, másképp kell néznünk a világra, mert a szegénység nem jellemhiba. A szegénység pénzhiány.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)