Alisa Volkman: So this is where our story begins -- the dramatic moments of the birth of our first son, Declan. Obviously a really profound moment, and it changed our lives in many ways. It also changed our lives in many unexpected ways, and those unexpected ways we later reflected on, that eventually spawned a business idea between the two of us, and a year later, we launched Babble, a website for parents.
Alisa Volkman: Hát, ez itt a történetünk kezdete -- a születés drámai pillanatai, ez itt Declan, a fiúnk. Világos, hogy egy nagyon lényeges pillanat, és sok tekintetben megváltoztatta az életünket. Számtalan nem várt módon is megváltoztatta, és ezekre a nem várt változásokra reagáltunk később, amikor kipattant a fejünkből egy vállalkozás gondolata, és egy évvel később útjára bocsájtottuk a Babble-t, egy web-oldalt szülők számára.
Rufus Griscom: Now I think of our story as starting a few years earlier. AV: That's true.
Rufus Griscom: Most úgy gondolok a történetünkre, mint ami néhány évvel korábban kezdődött. (AV: Ez így van.)
RG: You may remember, we fell head over heels in love.
RG: Talán emlékszel, hogy fülig szerelmesek voltunk.
AV: We did.
AV: Valóban.
RG: We were at the time running a very different kind of website. It was a website called Nerve.com, the tagline of which was "literate smut." It was in theory, and hopefully in practice, a smart online magazine about sex and culture.
RG: Akkoriban egy egészen másmilyen web-oldalt üzemeltettünk. Ez volt a Nerve.com, aminek az alcíme -- "malacságokról, igényesen". Ez elvileg, és remélhetőleg a gyakorlatban is, egy ügyes on-line magazin volt szexről és kultúráról.
AV: That spawned a dating site. But you can understand the jokes that we get. Sex begets babies. You follow instructions on Nerve and you should end up on Babble, which we did. And we might launch a geriatric site as our third. We'll see.
AV: Ez azután elindított egy randi-oldalt. De értik a tréfát, ami ebből kisült: A szexből gyerek lesz. Ha követik a Nerve utasításait, a végén a Babble-n kötnek ki, ahogyan az velünk is történt. Lehet, hogy harmadjára egy öregeknek szóló oldalt indítunk majd egyszer. Meglátjuk.
RG: But for us, the continuity between Nerve and Babble was not just the life stage thing, which is, of course, relevant, but it was really more about our desire to speak very honestly about subjects that people have difficulty speaking honestly about. It seems to us that when people start dissembling, people start lying about things, that's when it gets really interesting. That's a subject that we want to dive into. And we've been surprised to find, as young parents, that there are almost more taboos around parenting than there are around sex.
RG: De számunkra a Nerve és a Babble közti átmenet nem csupán az élethelyzetünkön múlott ami persze idevág, hanem sokkal inkább azon óhajunkon, hogy nagyon őszintén szóljunk olyan dolgokról, amelyekről az emberek nem nagyon tudnak nyíltan beszélni. Úgy tűnik nekünk, hogy amikor az emberek kezdik rejtegetni a dolgokat, elkezdenek hazudozni, akkor válnak a dolgok igazán izgalmassá, ezekbe a témákba fogunk belemenni. És fiatal szülőként meglepve tapasztaltuk, hogy szinte több a tabu a szülöi szerep, mint a szex körül.
AV: It's true. So like we said, the early years were really wonderful, but they were also really difficult. And we feel like some of that difficulty was because of this false advertisement around parenting. (Laughter) We subscribed to a lot of magazines, did our homework, but really everywhere you look around, we were surrounded by images like this. And we went into parenting expecting our lives to look like this. The sun was always streaming in, and our children would never be crying. I would always be perfectly coiffed and well rested, and in fact, it was not like that at all.
AV: Így igaz. Így hát azt gondoltuk, a korai évek csodálatosak voltak, de egyszer s mind tényleg nehezek. És úgy érezzük, hogy a nehézségek közül némelyiknek a szülöi szerep körüli téves hírverés volt az oka. (Nevetés) Előfizettünk egy csomó magazinra, megtettük, amit azok előírtak számunkra, de tényleg, mindenütt, ha körülnézünk, ehhez hasonló képekkel találkoztunk. És úgy csöppentünk bele a szülőí szerepbe, hogy azt vártuk, hogy a mi életünk is ilyen lesz. Mindig süt ránk a nap és a gyerekeink sosem sírnak. Mindig jól ápolt és kipihent leszek. Valójában pedig egyáltalán nem ez történt.
RG: When we lowered the glossy parenting magazine that we were looking at, with these beautiful images, and looked at the scene in our actual living room, it looked a little bit more like this. These are our three sons. And of course, they're not always crying and screaming, but with three boys, there's a decent probability that at least one of them will not be comporting himself exactly as he should.
RG: Amikor letettük azt a szülőknek szóló csillogó magazint, amit épp néztünk azokkal a bájos képekkel, és a saját nappalinkra pillantottunk, az inkább valahogy így nézett ki. Ez itt a három fiúnk. Persze nem sírnak meg visítanak állandóan. De három fiú esetében elég nagy az esélye annak, hogy legalább egyikükkel nem nem nagyon bír az ember.
AV: Yes, you can see where the disconnect was happening for us. We really felt like what we went in expecting had nothing to do with what we were actually experiencing, and so we decided we really wanted to give it to parents straight. We really wanted to let them understand what the realities of parenting were in an honest way.
AV: Igen, láthatják, hol következett be a szakadás nálunk. Valóban azt éreztük, hogy jelen tapasztalatainknak semmi köze ahhoz, amire számítottunk. És ezért elhatároztuk, hogy átadjuk azokat egyenest a szülőknek. Tényleg meg akartuk értetni velük őszintén, hogy valójában mit jelent szülőnek lenni.
RG: So today, what we would love to do is share with you four parenting taboos. And of course, there are many more than four things you can't say about parenting, but we would like to share with you today four that are particularly relevant for us personally. So the first, taboo number one: you can't say you didn't fall in love with your baby in the very first minute. I remember vividly, sitting there in the hospital. We were in the process of giving birth to our first child.
RG: Tehát, ma szeretnénk megosztani önökkel négy tabut a szülői szerepről. Persze jóval több, mint négy olyan dolog van, a szülői szereppel kapcsolatban, amiről nem tudunk beszélni. De most csak négy ilyet szeretnénk megosztani önökkel, négy olyat, ami különösen érintett minket személyesen. Először, az egyes számú tabu: nem beszél senki arról, hogy nem szeretett bele rögtön az első percben a gyerekébe. Élénken emlékszem, amint ott ülök a kórházban. Az első gyerekünk szülésével voltunk éppen elfoglalva.
AV: We, or I?
AV: Voltunk vagy voltam?
RG: I'm sorry. Misuse of the pronoun. Alisa was very generously in the process of giving birth to our first child -- (AV: Thank you.) -- and I was there with a catcher's mitt. And I was there with my arms open. The nurse was coming at me with this beautiful, beautiful child, and I remember, as she was approaching me, the voices of friends saying, "The moment they put the baby in your hands, you will feel a sense of love that will come over you that is [on] an order of magnitude more powerful than anything you've ever experienced in your entire life." So I was bracing myself for the moment. The baby was coming, and I was ready for this Mack truck of love to just knock me off my feet. And instead, when the baby was placed in my hands, it was an extraordinary moment. This picture is from literally a few seconds after the baby was placed in my hands and I brought him over. And you can see, our eyes were glistening. I was overwhelmed with love and affection for my wife, with deep, deep gratitude that we had what appeared to be a healthy child. And it was also, of course, surreal. I mean, I had to check the tags and make sure. I was incredulous, "Are you sure this is our child?" And this was all quite remarkable. But what I felt towards the child at that moment was deep affection, but nothing like what I feel for him now, five years later.
RG: Óh, bocsánat! Rossz személyragot használtam. Inkább Alisa volt elfoglalva az első gyerekünk szülésével -- (AV: Köszönöm.) -- és én ott voltam egy fogókesztyűben. A karjaim széttárva. A nővér jött felém ezzel a gyönyörű gyerekkel. És emlékszem, ahogyan közeledett, szinte hallottam a barátaim szavát, "Abban a pillanatban, amikor a kezedbe adják a babát, érezni fogod, hogy valami olyan óriási szeretet áraszt el, amilyet még soha nem tapasztaltál." Felkészültem hát a pillanatra. Jött a baba, és fel voltam készülve rá, hogy ez a tömérdek szeretet kishíján ledönt a lábamról. És ehelyett, amikor a babát a kezembe tették, az valami különös pillanat volt. Ez a kép szó szerint néhány pillanattal az után készült, hogy a babát a kezembe adták, és én átvettem. És láthatják, hogy csillog a szemem. Méységes mély szeretet és a gyengédséget éreztem -- a feleségem iránt -- , hogy itt ez a valami, ami egy egészséges gyereknek látszik. És persze az egész olyan álomszerű volt. Úgy értem, meg kellett, hogy nézzem a szalagocskát a csuklóján. Hitetlenkedtem: "Biztos, hogy a mi gyerekünk?" Minden nagyon emlékezetes volt. De az az érzés ott, akkor a gyerekkel kapcsolatban, az egészen más volt, mint amit most, öt évvel később érzek.
And so we've done something here that is heretical. We have charted our love for our child over time. (Laughter) This, as you know, is an act of heresy. You're not allowed to chart love. The reason you're not allowed to chart love is because we think of love as a binary thing. You're either in love, or you're not in love. You love, or you don't love. And I think the reality is that love is a process, and I think the problem with thinking of love as something that's binary is that it causes us to be unduly concerned that love is fraudulent, or inadequate, or what have you. And I think I'm speaking obviously here to the father's experience. But I think a lot of men do go through this sense in the early months, maybe their first year, that their emotional response is inadequate in some fashion.
És itt valami eretnek dolgot tettünk. Rajzoltunk egy diagramot a gyerek felé irányuló szeretetünkről. (Nevetés) Tudják, ez eretnek cselekedet. Nem szabad a szeretetről diagramot rajzolni. Azért nem szabad, mert úgy gondolunk a szeretetre, mint ami vagy van, vagy nincs. Vagy szerelmesek vagyunk, vagy nem. Vagy szeretünk, vagy nem. Én meg úgy gondolom, hogy valójában a szeretet, az egy folyamat. Az a gond azzal, ha a szeretetre úgy gondolunk, ami vagy van, vagy nincs, hogy ettől indokolatlanul úgy tekintjük, hogy a szeretetünk hamis, vagy nem megfelelő. Természetesen én most itt az apai tapasztalatokról beszélek. De azt hiszem, sok férfi átélte ezt az érzést az első hónapokban, esetleg az első évben, hogy érzelmei valamilyen értelemben nem megfelelőek.
AV: Well, I'm glad Rufus is bringing this up, because you can notice where he dips in the first years where I think I was doing most of the work. But we like to joke, in the first few months of all of our children's lives, this is Uncle Rufus. (Laughter)
AV: Örülök, Rufus, hogy előhoztad ezt, mert észrevehetik, hogy lesüllyed az első évben érzelmileg, ott, amikor én csináltam a munka nagy részét. Azon viccelődtünk az első hónapokban, minden gyerekünknél, hogy ez itt a Rufus bácsi. (Nevetés)
RG: I'm a very affectionate uncle, very affectionate uncle.
RG: Én egy nagyon gyöngéd, szerető bácsi vagyok.
AV: Yes, and I often joke with Rufus when he comes home that I'm not sure he would actually be able to find our child in a line-up amongst other babies. So I actually threw a pop quiz here onto Rufus.
AV: Valóban, és gyakran ugratom Rufust, amikor jön haza, hogy nem vagyok biztos benne, hogy felismerné-e a gyerekünket más gyerekek között. Itt egy feleletválasztós kérdés Rufusnak.
RG: Uh oh.
RG: Ajajj!
AV: I don't want to embarrass him too much. But I am going to give him three seconds.
AV: Nem akarom nagyon kínos helyzetbe hozni. Három másodpercet adok neki.
RG: That is not fair. This is a trick question. He's not up there, is he?
RG: Ez nem ér. Ez egy beugratós kérdés. Ugye nincs is köztük?
AV: Our eight-week-old son is somewhere in here, and I want to see if Rufus can actually quickly identify him.
AV: A 8 hetes fiúnk itt van valahol, ezek között. És kíváncsi vagyok, hogy felismeri-e Rufus hirtelenjében.
RG: The far left. AV: No!
RG: A bal szélső az. (AV: Hát nem!)
(Laughter)
(Nevetés)
RG: Cruel.
RG: Hát ez durva.
AV: Nothing more to be said.
AV: Nincs mit mondanom.
(Laughter)
(Nevetés)
I'll move on to taboo number two. You can't talk about how lonely having a baby can be. I enjoyed being pregnant. I loved it. I felt incredibly connected to the community around me. I felt like everyone was participating in my pregnancy, all around me, tracking it down till the actual due-date. I felt like I was a vessel of the future of humanity. That continued into the the hospital. It was really exhilarating. I was shower with gifts and flowers and visitors. It was a really wonderful experience, but when I got home, I suddenly felt very disconnected and suddenly shut in and shut out, and I was really surprised by those feelings. I did expect it to be difficult, have sleepless nights, constant feedings, but I did not expect the feelings of isolation and loneliness that I experienced, and I was really surprised that no one had talked to me, that I was going to be feeling this way. And I called my sister whom I'm very close to -- and had three children -- and I asked her, "Why didn't you tell me I was going to be feeling this way, that I was going to have these -- feeling incredibly isolated?" And she said -- I'll never forget -- "It's just not something you want to say to a mother that's having a baby for the first time."
Áttérek a kettes számú tabura. Nem beszélünk arról, hogy milyen magányossá válhat valaki attól, hogy babája van. Kifejezetten élveztem a terhességet. Nagyon jól éreztem magam a körülöttem lévő társaságban. Úgy éreztem, hogy mindannyian részesei az én terhességemnek azzal, hogy számontartják, mikorra várom a babát. Úgy éreztem, hogy én vagyok az emberiség jövőjének letéteményese. A kórházban is ugyanígy folytatódott, egész feldobva éreztem magam. El voltam árasztva ajándékokkal, virággal és látogatókkal. Csodálatos volt. De amikor hazamentem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, hirtelen bezártnak, elzártnak a külvilágtól. És nagyon meglepett ez az érzés. Számítottam rá, hogy nehéz lesz, lesznek álmatlan éjszakák, az állandó etetések, de nem vártam, hogy megtapasztalom az elzártságot és a magányt. És csodálkoztam, hogy erről nem beszélt nekem senki, hogy ezt fogom érezni. És felhívtam a nővérem, aki nagyon közel áll hozzám, és három gyereke van, és megkérdeztem, hogy miért nem szólt nekem erről, hogy lesz ez az iszonyú elszigeteltség-érzésem. És azt mondta -- sosem felejtem el -- "Ez nem az a dolog, amiről szívesen beszél az ember egy kismamának, aki az első gyerekét várja."
RG: And of course, we think it's precisely what you really should be saying to mothers who have kids for the first time. And that this, of course, one of the themes for us is that we think that candor and brutal honesty is critical to us collectively being great parents. And it's hard not to think that part of what leads to this sense of isolation is our modern world. So Alisa's experience is not isolated. So your 58 percent of mothers surveyed report feelings of loneliness. Of those, 67 percent are most lonely when their kids are zero to five -- probably really zero to two. In the process of preparing this, we looked at how some other cultures around the world deal with this period of time, because here in the Western world, less than 50 percent of us live near our family members, which I think is part of why this is such a tough period. So to take one example among many: in Southern India there's a practice known as jholabhari, in which the pregnant woman, when she's seven or eight months pregnant, moves in with her mother and goes through a series of rituals and ceremonies, give birth and returns home to her nuclear family several months after the child is born. And this is one of many ways that we think other cultures offset this kind of lonely period.
RG: És persze mi meg úgy gondoljuk, hogy pontosan ez az, amit el kellene mondani az első babájával várandós anyukáknak. És persze ez az egyik olyan téma, amivel kapcsolatban úgy gondoltuk, hogy a nyíltság és a nyers őszinteség valamennyiünk számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jó szülők legyünk. És nehéz nem észrevenni, hogy ennek az elszigeteltségnek az egyik oka a modern világunk. Alisa tapasztalata egyáltalán nem egyedülálló. A megkérdezett anyák 58 százaléka számolt be a magányosság érzéséről. Közülük 67 százalék különösen magányos volt, amikor a gyerek 5 évesnél fiatalabb volt -- valószínűleg leginkább 2 év alatti. Amikor erre felkészültünk, utánanéztünk, hogy másutt a világban hogyan kezelik ezt az időszakot, mert hogy itt, nyugaton 50 százaléknál kevesebben élünk a családunk közelében, ami, szerintem, az egyik oka annak, hogy olyan nehéz ez az időszak. Nézzünk egy példát a sok közül: Dél-Indiában van ez a "jholabihari"-nak nevezett szokás, ami szerint a várandós anya a hetedik vagy nyolcadik hónapban az édesanyjához költözik és átesik egy csomó rituálén, szertartáson, megszüli a gyereket és csak jó néhány hónappal a szülés után tér vissza a saját családjához. És ez csak az egyike azon lehetőségeknek, amivel más kultúrák, úgy gondoljuk, könnyítenek ezen a magányos időszakon.
AV: So taboo number three: you can't talk about your miscarriage -- but today I'll talk about mine. So after we had Declan, we kind of recalibrated our expectations. We thought we actually could go through this again and thought we knew what we would be up against. And we were grateful that I was able to get pregnant, and I soon learned that we were having a boy, and then when I was five months, we learned that we had lost our child. This is actually the last little image we have of him. And it was obviously a very difficult time -- really painful. As I was working through that mourning process, I was amazed that I didn't want to see anybody. I really wanted to crawl into a hole, and I didn't really know how I was going to work my way back into my surrounding community. And I realize, I think, the way I was feeling that way, is on a really deep gut level, I was feeling a lot of shame and embarrassed, frankly, that, in some respects, I had failed at delivering what I'm genetically engineered to do. And of course, it made me question, if I wasn't able to have another child, what would that mean for my marriage, and just me as a woman. So it was a very difficult time. As I started working through it more, I started climbing out of that hole and talking with other people. I was really amazed by all the stories that started flooding in. People I interacted with daily, worked with, was friends with, family members that I had known a long time, had never shared with me their own stories. And I just remember feeling all these stories came out of the woodwork, and I felt like I happened upon this secret society of women that I now was a part of, which was reassuring and also really concerning. And I think, miscarriage is an invisible loss. There's not really a lot of community support around it. There's really no ceremony, rituals, or rites. And I think, with a death, you have a funeral, you celebrate the life, and there's a lot of community support, and it's something women don't have with miscarriage.
AV: A hármas számú tabu: Nem beszélünk a magzat elvesztéséről -- én ma mégis beszélni fogok az enyémről. Azután, hogy meglett Declan, átértékeltük várakozásainkat. Azt gondoltuk, hogy ezt újra végig tudjuk csinálni, azt hittük, tudjuk már, mire számíthatunk. És nagyon boldogok voltunk, hogy újra teherbe estem. Hamarosan kiderült, hogy fiúnk lesz. Az ötödik hónapban voltam, amikor megtudtam, hogy elvesztettük a gyereket. Ez itt épp a legutolsó felvétel róla. Ez persze nagyon nehéz időszak volt -- nagyon fájdalmas. Amíg a gyászmunkát végeztem, magam is elcsodálkoztam, hogy látni sem akarok senkit. Legszívesebben elbújtam volna egy odúban. És tényleg kigondoltam, hogy hogyan fogom előkészíteni a visszatérésem a szokásos környezetembe. Azt hiszem, ahogyan akkor éreztem, az valóban mélyen a zsigereinkben van. Szégyent éreztem -- zavart, és őszintén -- hogy valamilyen értelemben elbuktam abban, amire genetikailag teremtve vagyok. Ez persze elgondolkodtatott, hogy ha nem lehetne több gyerekem, akkor annak milyen következményei lesznek a házasságomra, és rám, mint asszonyra nézve. Ez tehát nagyon nehéz időszak volt. Ahogyan komolyabban kezdtem ezt feldolgozni, kezdtem kimászni abból az odúból és beszélgetni más emberekkel. És tényleg megleptek azok a történetek, amikkel elárasztottak. Azok az emberek, akikkel nap mint nap beszélgettem, együtt dolgoztam, barátaink voltak, családtagok, akiket régről ismertem, sosem mondták el korábban a saját történetüket. És emlékszem, hogy mit éreztem, ahogyan ezek a történetek előjöttek a homályból. És úgy éreztem, hogy véletlenül megtaláltam az asszonyoknak ezt a titkos társaságát, aminek íme már én is a tagja vagyok, és ez egyszerre volt megnyugtató és aggasztó. És úgy gondolom, a vetélés, az egy láthatatlan veszteség. Nem nagyon van közösségi támasz az ilyen helyzetben. Nincs semmi szertartás, rítuálé, szokás körülötte. Halálesetnél a temetéskor -- azt hiszem -- az élet előtt tisztelgünk, és akkor ott a közösség támogatása. És ez az, ami hiányzik akkor, amikor egy asszony elveszti a magzatát.
RG: Which is too bad because, of course, it's a very common and very traumatic experience. Fifteen to 20 percent of all pregnancies result in miscarriage, and I find this astounding. In a survey, 74 percent of women said that miscarriage, they felt, was partly their fault, which is awful. And astoundingly, 22 percent said they would hide a miscarriage from their spouse.
RG: És ez persze nagyon rossz, mert ez elég gyakori és megrázó tapasztalat. A terhességek 15 - 20 százaléka vetéléssel végződik. Ezt megdöbbentőnek tartom. Egy felmérés szerint a nők 74 százaléka mondta azt, hogy a vetélést részben saját kudarcként élte meg, ami elképesztő. És megdöbbentő, hogy 22 százalék válaszolta, hogy eltitkolná a vetélést a házastársa előtt.
So taboo number four: you can't say that your average happiness has declined since having a child. The party line is that every single aspect of my life has just gotten dramatically better ever since I participated in the miracle that is childbirth and family. I'll never forget, I remember vividly to this day, our first son, Declan, was nine months old, and I was sitting there on the couch, and I was reading Daniel Gilbert's wonderful book, "Stumbling on Happiness." And I got about two-thirds of the way through, and there was a chart on the right-hand side -- on the right-hand page -- that we've labeled here "The Most Terrifying Chart Imaginable for a New Parent." This chart is comprised of four completely independent studies. Basically, there's this precipitous drop of marital satisfaction, which is closely aligned, we all know, with broader happiness, that doesn't rise again until your first child goes to college. So I'm sitting here looking at the next two decades of my life, this chasm of happiness that we're driving our proverbial convertible straight into. We were despondent.
Na, a négyes számú tabu: nem beszélünk róla, hogy az átlagboldogságunk csökkent, mióta gyerekünk van. Az elvárt szöveg, hogy az életem minden tekintetben lényegesen jobbá lett, mióta részese lettem a szülés és a család csodájának. Sosem fogom elfelejteni, élénken emlékszem erre a napra, első fiúnk, Declain kilenc hónapos volt, és én ültem a díványon, és Daniel Gilbert csodálatos könyvét olvastam: "Belebotlani a boldogságba". És már úgy a kétharmadánál jártam, és volt ott egy grafikon a jobb oldalon -- a jobb oldalon -- feltettük ide " Az elképzelhető legrémisztőbb diagram egy újdonsült szülő számára" Ez a diagram négy, egymástól teljesen független tanulmányból áll össze. Szembetűnő itt ez a meredek esése a házastársi elégedettségnek, ami - tudjuk jól - közel egybeesik, a tágabb értelemben vett boldogsággal, és ez nem is emelkedik újra egész addig, amíg az első gyerek egyetemre nem megy. Szóval, itt ülök, nézem az életem következő két évtizedét, itt ez a szakadék a boldogságban, és a közmondás szerint a kocsinkkal egyenest felé tartunk. El voltunk keseredve.
AV: So you can imagine, I mean again, the first few months were difficult, but we'd come out of it, and were really shocked to see this study. So we really wanted to take a deeper look at it in hopes that we would find a silver lining.
AV: Talán el tudják képzelni, hogy az első néhány hónap nagyon nehéz volt, de már túl voltunk rajta, és akkor tényleg megdöbbentett ez a tanulmány. Alaposabban utána akartunk nézni a dolognak, abban bízva, hogy csak találunk valami reménysugarat.
RG: And that's when it's great to be running a website for parents, because we got this incredible reporter to go and interview all the scientists who conducted these four studies. We said, something is wrong here. There's something missing from these studies. It can't possibly be that bad. So Liz Mitchell did a wonderful job with this piece, and she interviewed four scientists, and she also interviewed Daniel Gilbert, and we did indeed find a silver lining. So this is our guess as to what this baseline of average happiness arguably looks like throughout life. Average happiness is, of course, inadequate, because it doesn't speak to the moment-by-moment experience, and so this is what we think it looks like when you layer in moment-to-moment experience. And so we all remember as children, the tiniest little thing -- and we see it on the faces of our children -- the teeniest little thing can just rocket them to these heights of just utter adulation, and then the next teeniest little thing can cause them just to plummet to the depths of despair. And it's just extraordinary to watch, and we remember it ourselves. And then, of course, as you get older, it's almost like age is a form of lithium.
RG: És azért is remek dolog, hogy van ez a web-oldal a szülők számára, mert meg tudtuk nyerni ezt a kiváló riportert, hogy csináljon interjút azokkal a szakemberekkel, akik ezt a négy tanulmányt készítették. Azt mondtuk, hogy itt valami nem stimmel. Hogy itt valami hiányzik a tanulmányból. Képtelenség, hogy ez ilyen rossz legyen. Liz Mitchell kiváló munkát végzett ebben a témában. Meginterjúvolta a négy tudóst, és ugyancsak készített egy interjút Daniel Gilberttel. És valóban megtaláltuk a reménysugarat. Tehát a mi tippünk a következő: hihetőnek tűnik az átlagboldogság vonala. Az átlagboldogság nem a lényeget ragadja meg, mert amiről szól, az nem a pillanatról pillanatra megélt élmény. És amire mi gondoltunk, az az, amikor belemerülünk egy pillanatról pillanatra megélt élménybe. Mindannyian emlékszünk még arra, hogy gyerekként még a legapróbb dolog is -- és látjuk most is a gyerekeink arcán -- a legapróbb dolog is hihetetlen elragadtatásba repített, és a következő pillanatban egy másik semmiség a teljes kétségbeesés mélységébe taszított. Valami szenzációs ezt megfigyelni, és mi magunk is emlékszünk rá. És persze, ahogyan öregszünk, az évek csillapítólag hatnak.
As you get older, you become more stable. And part of what happens, I think, in your '20s and '30s, is you start to learn to hedge your happiness. You start to realize that "Hey, I could go to this live music event and have an utterly transforming experience that will cover my entire body with goosebumps, but it's more likely that I'll feel claustrophobic and I won't be able to get a beer. So I'm not going to go. I've got a good stereo at home. So, I'm not going to go." So your average happiness goes up, but you lose those transcendent moments.
Ahogyan öregszünk, kiegyensúlyozottabbak leszünk. És a körülményektől függően, úgy a 20-as 30-as éveinkben, megtanuljuk határok közé szorítani boldogságunkat. Kezdünk rájönni az ilyenekre: "Hát, elmehetnék arra a koncertre és ott valami egészen felkavaró élményben lehetne részem, amitől libabőrös leszek, de sokkal valószínűbb, hogy rámjön a klausztrofóbia és még csak egy sört sem fogok tudni inni. Így inkább nem megyek. Van egy jó hi-fim otthon. Így inkább nem megyek." Így az átlagos boldogság emelkedik, de elveszítjük az elragadtatásnak azokat a pillanatait.
AV: Yeah, and then you have your first child, and then you really resubmit yourself to these highs and lows -- the highs being the first steps, the first smile, your child reading to you for the first time -- the lows being, our house, any time from six to seven every night. But you realize you resubmit yourself to losing control in a really wonderful way, which we think provides a lot of meaning to our lives and is quite gratifying.
AV: Ja, és akkor jön az első gyerek. És akkor alávetjük magunkat újra ezeknek a magasságoknak és mélységeknek -- a magasságok: az első lépések, az első mosoly, amikor a gyerek először olvas -- a mélységek az otthonunk minden este 6-tól 7-ig. De tudjuk, hogy valami csodálatos módon áldozunk a függetlenségünkből, úgy, hogy ez értelmet ad az életünknek, és ez így örömteli számunkra.
RG: And so in effect, we trade average happiness. We trade the sort of security and safety of a certain level of contentment for these transcendent moments. So where does that leave the two of us as a family with our three little boys in the thick of all this? There's another factor in our case. We have violated yet another taboo in our own lives, and this is a bonus taboo.
RG: És így, gyakorlatilag becseréljük az átlagos boldogságot. Lemondunk bizonyos mértékig a nyugalmunkról és biztonságunkról ezekért a felemelő pillanatokért. Szóval, szó sincs arról, hogy mi ketten, a családdal, a három kisfiúnkkal, ettől valami reménytelen helyzetben lennénk. Van itt még egy másik dolog is az esetünkben. Megsértettünk még egy tabut a saját életünkben is. Ez egy ráadás tabu.
AV: A quick bonus taboo for you, that we should not be working together, especially with three children -- and we are.
AV: Gyorsan egy tabu ráadásként, csak önöknek: nem lenne szabad együtt dolgoznunk, különösen nem három gyerekkel -- és mi mégis ezt tesszük.
RG: And we had reservations about this on the front end. Everybody knows, you should absolutely not work with your spouse. In fact, when we first went out to raise money to start Babble, the venture capitalists said, "We categorically don't invest in companies founded by husbands and wives, because there's an extra point of failure. It's a bad idea. Don't do it." And we obviously went forward. We did. We raised the money, and we're thrilled that we did, because in this phase of one's life, the incredibly scarce resource is time. And if you're really passionate about what you do every day -- which we are -- and you're also passionate about your relationship, this is the only way we know how to do it. And so the final question that we would ask is: can we collectively bend that happiness chart upwards? It's great that we have these transcendent moments of joy, but they're sometimes pretty quick. And so how about that average baseline of happiness? Can we move that up a little bit?
RG: És voltak is fenntartásaink eleinte. Mindenki tudja, hogy egyáltalán nem lenne szabad a házastársaknak együtt dolgozniuk. Valóban, amikor először mentünk pénzt szerezni a Babble-hoz, a befektető azt mondta, "Semmiképp nem fektetünk be olyan cégekbe, amit férj és feleség közösen alapít, mert az külön kockázatot jelent. Rossz ötlet. Ne csinálják!" És persze mi mentünk tovább. Megcsináltuk. Összegyűjtöttük a pénzt és örülünk, hogy megcsináltuk, mert az életünknek ebben a szakaszában az időnek vagyunk leginkább a szűkében. És ha tényleg szeretjük a mindennapi munkánkat -- és mi szeretjük --, valóban komolyan vesszük a kapcsolatunkat, akkor ez az egyetlen lehetőségünk, amit tehetünk. Az utolsó kérdésünk, amit felteszünk magunknak: el tudjuk vajon együtt érni, hogy a boldogság-diagramunk emelkedjék? Az jó, hogy vannak ezek az átszellemült boldogság pillanatok, de ezek néha nagyon gyorsan elszállnak. De mi van az boldogság átlagának vonalával? Feljebb tudjuk ezt egy kicsit tornázni?
AV: And we kind of feel that the happiness gap, which we talked about, is really the result of walking into parenting -- and really any long-term partnership for that matter -- with the wrong expectations. And if you have the right expectations and expectation management, we feel like it's going to be a pretty gratifying experience.
AV: Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a "boldogságunk", amiről beszéltünk, azért alakult így, mert úgy lettünk szülők -- és ez persze igaz más hosszú távú társulásokra is -- hogy másra számítottunk. Ha megvannak a megfelelő elvárásaink, és hozzá a kezelésük módja, akkor, úgy gondoljuk, az nagyon örömteli tapasztalat lesz.
RG: And so this is what -- And we think that a lot of parents, when you get in there -- in our case anyway -- you pack your bags for a trip to Europe, and you're really excited to go. Get out of the airplane, it turns out you're trekking in Nepal. And trekking in Nepal is an extraordinary experience, particularly if you pack your bags properly and you know what you're getting in for and you're psyched. So the point of all this for us today is not just hopefully honesty for the sake of honesty, but a hope that by being more honest and candid about these experiences, that we can all collectively bend that happiness baseline up a little bit.
RG: És így ez valami -- És úgy gondoljuk, sok szülő úgy jár -- mint ahogyan mi is -- , hogy összecsomagol egy európai útra, alig várja, hogy mehessen. Kiszáll a gépből, kiderül, hogy Nepálban van, túrázni. Nepalban túrázni különleges élmény, különösen, ha megfelelőképp csomagoltunk össze, és tudjuk, miért jöttünk, és felkészültünk rá. Így a lényeg ma számunkra nem a reményt adó őszinteség, pusztán az őszinteség kedvéért, hanem az a remény, hogy azzal, hogy őszintébbek, nyíltabbak vagyunk ezekben a dolgokban, ezáltal együtt felemelhetjük ezt a boldogság-vonalat egy kicsit.
RG + AV: Thank you.
RG + AV: Köszönjük.
(Applause)
(Taps)