The question today is not: Why did we invade Afghanistan? The question is: why are we still in Afghanistan one decade later? Why are we spending $135 billion? Why have we got 130,000 troops on the ground? Why were more people killed last month than in any preceding month of this conflict? How has this happened? The last 20 years has been the age of intervention, and Afghanistan is simply one act in a five-act tragedy. We came out of the end of the Cold War in despair. We faced Rwanda; we faced Bosnia, and then we rediscovered our confidence. In the third act, we went into Bosnia and Kosovo and we seemed to succeed. In the fourth act, with our hubris, our overconfidence developing, we invaded Iraq and Afghanistan, and in the fifth act, we plunged into a humiliating mess.
A kérdés ma nem ez: Miért szálltuk meg Afganisztánt? A kérdés ez: Miért vagyunk még mindig Afganisztánban egy évtizeddel később? Miért költünk 135 milliárd dollárt? Miért állomásozik ott 130.000 katona? Miért halt meg több ember a múlt hónapban, mint ennek a konfliktusnak bármely előző hónapjában? Miként történt ez? Az utolsó 20 év a katonai beavatkozás korszaka volt, és Afganisztán csak egyszerűen egy felvonás egy ötfelvonásos tragédiában. A hidegháború végéből kétségbeesve jöttünk ki. Szembesültünk Ruandával; szembesültünk Boszniával; majd újra megjött az önbizalmunk. A harmadik felvonásban, bevonultunk Boszniába és Koszovóba és látszólag sikert értünk el. A negyedik felvonásban, önhittségünk, túlzott önbizalmunk fejlődőben, megszálltuk Irakot és Afganisztánt. És az ötödik felvonásban belesodródtunk egy megalázó felfordulásba.
So the question is: What are we doing? Why are we still stuck in Afghanistan? And the answer, of course, that we keep being given is as follows: we're told that we went into Afghanistan because of 9/11, and that we remain there because the Taliban poses an existential threat to global security. In the words of President Obama, "If the Taliban take over again, they will invite back Al-Qaeda, who will try to kill as many of our people as they possibly can." The story that we're told is that there was a "light footprint" initially -- in other words, that we ended up in a situation where we didn't have enough troops, we didn't have enough resources, that Afghans were frustrated -- they felt there wasn't enough progress and economic development and security, and therefore the Taliban came back -- that we responded in 2005 and 2006 with troop deployments, but we still didn't put enough troops on the ground. And that it wasn't until 2009, when President Obama signed off on a surge, that we finally had, in the words of Secretary Clinton, "the strategy, the leadership and the resources." So, as the president now reassures us, we are on track to achieve our goals.
Tehát a kérdés ez: Mit teszünk? Miért vagyunk még mindig Afganisztánban? És természetesen a válasz amit állandóan kapunk a következő. Azt mondták nekünk, hogy a 9/11 miatt mentünk Afganisztánba, és azért maradunk ott, mert a tálibok veszélyeztetik a globális biztonságot. Obama elnök szavaival: "Ha a tálibok újra hatalomra kerülnek, vissza fogják hívni az Al-Qaeda-t, aki majd megpróbál minél több polgárunkat megölni." A mese amit beadtak nekünk az, hogy eredetileg kevés megszálló erő volt -- vagyis olyan helyzetbe kerültünk, amiben nem volt elég katonánk, nem volt elég erőforrásunk, és az afgánok csalódottak voltak. Úgy érezték, nem volt elég haladás és gazdasági fejlődés és biztonság, és ezért jöttek vissza a tálibok. Erre mi 2005-ben és 2006-ban katonákat küldtünk, de még mindig nem volt elég csapatunk a terepen. És csak 2009-ben, amikor Obama elnök aláírta a csapatok új hullámát, csak akkor volt meg végre - Clinton államtitkár szavaival - "a stratégia, a vezetés és az erőforrások," vagyis, ahogy az elnök nyugtat most minket, jó úton vagyunk, hogy elérjük céljainkat.
All of this is wrong. Every one of those statements is wrong. Afghanistan does not pose an existential threat to global security. It is extremely unlikely the Taliban would ever be able to take over the country -- extremely unlikely they'd be able to seize Kabul. They simply don't have a conventional military option. And even if they were able to do so, even if I'm wrong, it's extremely unlikely the Taliban would invite back Al-Qaeda. From the Taliban's point of view, that was their number one mistake last time. If they hadn't invited back Al-Qaeda, they would still be in power today.
Ez mind téves. Azon mondatok mindegyike téves. Afganisztán nem fenyegeti a globális biztonság létét. Nagyon kicsi az esély arra, hogy a Talibán valaha is átveheti az ország vezetését -- nagyon valószínűtlen, hogy képesek lennének Kabult elfoglalni. Nekik egyszerűen nincs hagyományos katonai erejük. És még ha sikerülne is nekik, még ha én tévednék is, akkor is nagyon valószínűtlen, hogy a Talibán visszahívná az Al-Qaeda-t. A Talibán szempontjából az volt az első számú hibájuk az előző alkalommal. Ha nem hívták volna vissza az Al-Qaeda-t, még ma is hatalmon lennének.
And even if I'm wrong about those two things, even if they were able to take back the country, even if they were to invite back Al-Qaeda, it's extremely unlikely that Al-Qaeda would significantly enhance its ability to harm the United States or harm Europe. Because this isn't the 1990s anymore. If the Al-Qaeda base was to be established near Ghazni, we would hit them very hard, and it would be very, very difficult for the Taliban to protect them.
És még ha tévednék is mindkét dologról, még ha képesek lennének visszafoglalni az országot, még ha vissza is hívnák az Al-Qaeda-t, akkor is nagyon valószínűtlen, hogy az Al-Qaeda komolyan megnövelné képességét, hogy ártson az Egyesült Államoknak vagy ártson Európának. Mert most már nem 1990-et írunk. Ha az Al-Qaeda bázisa Ghazni mellett lenne, nagyon keményen odaütnénk nekik, és a Talibánnak nagyon nehéz lenne megvédeni őket.
Furthermore, it's simply not true that what went wrong in Afghanistan is the light footprint. In my experience, in fact, the light footprint was extremely helpful. And these troops that we brought in -- it's a great picture of David Beckham there on the sub-machine gun -- made the situation worse, not better. When I walked across Afghanistan in the winter of 2001-2002, what I saw was scenes like this. A girl, if you're lucky, in the corner of a dark room -- lucky to be able to look at the Koran. But in those early days when we're told we didn't have enough troops and enough resources, we made a lot of progress in Afghanistan. Within a few months, there were two and a half million more girls in school. In Sangin where I was sick in 2002, the nearest health clinic was within three days walk. Today, there are 14 health clinics in that area alone. There was amazing improvements. We went from almost no Afghans having mobile telephones during the Taliban to a situation where, almost overnight, three million Afghans had mobile telephones. And we had progress in the free media. We had progress in elections -- all of this with the so-called light footprint.
Továbbá, egyszerűen nem igaz, hogy Afganisztánban a kevés katonai erő miatt mentek rosszul a dolgok. Az én tapasztalom az, hogy a kevés katonai erő nagyon nagy segítség volt. És ezek a csapatok amiket behoztunk -- ez egy nagyszerű kép David Beckham-ről ott a géppuskával -- rosszabbá tették a helyzetet, nem jobbá. Amikor Afganisztánban jártam 2001-2002 telén, ilyen jeleneteket láttam. Egy kislány, ha szerencsés volt, a szoba sötét sarkában olvashatta a Koránt. De azokban a kezdeti napokban, amikről azt mondják, hogy nem volt elég csapatunk és errőforrásunk, nagyon sok fejlődést értünk el Afganisztánban. Pár hónap alatt két és fél millióval több lány járt iskolába. 2002-ben, Sanginban, ahol beteg voltam, a legközelebbi egészségügyi rendelő három napi járásra volt. Ma 14 egészségügyi rendelő van csak azon a területen. Csodálatos fejlődés ment végbe. A Talibán alatt szinte egy afgánnak se volt mobiltelefonja, most pedig, szinte máról holnapra, három millió afgánnak van mobiltelefonja. A szabad sajtóban is elértünk fejlődést. A választásokkal is fejlődtünk -- és mindezt azzal az úgynevezett kevés csapattal.
But when we began to bring more money, when we began to invest more resources, things got worse, not better. How? Well first see, if you put 125 billion dollars a year into a country like Afghanistan where the entire revenue of the Afghan state is one billion dollars a year, you drown everything. It's not simply corruption and waste that you create; you essentially replace the priorities of the Afghan government, the elected Afghan government, with the micromanaging tendencies of foreigners on short tours with their own priorities. And the same is true for the troops.
De amikor több pénzt kezdtünk behozni, amikor több erőforrást kezdtünk befektetni, a dolgok rosszabbra fordultak, nem jobbra. Miért? Először is, ha évente 125 milliárd dollárt nyomsz egy olyan országba mint Afganisztán, ahol az egész afgán államnak a bevétele egymilliárd dollár évente, akkor mindent elárasztasz. Nem csak egyszerűen korrupciót és pocsékolást hozol létre, hanem tulajdonképpen lecseréled az afgán kormány prioritásait, a választott afgán kormányét, a rövid időre ott lévő külföldiek minden részletre kitérő irányításával és saját prioritásaival. Ugyanez igaz a csapatokra is.
When I walked across Afghanistan, I stayed with people like this. This is Commandant Haji Malem Mohsin Khan of Kamenj. Commandant Haji Malem Mohsin Khan of Kamenj was a great host. He was very generous, like many of the Afghans I stayed with. But he was also considerably more conservative, considerably more anti-foreign, considerably more Islamist than we'd like to acknowledge. This man, for example, Mullah Mustafa, tried to shoot me. And the reason I'm looking a little bit perplexed in this photograph is I was somewhat frightened, and I was too afraid on this occasion to ask him, having run for an hour through the desert and taken refuge in this house, why he had turned up and wanted to have his photograph taken with me. But 18 months later, I asked him why he had tried to shoot me. And Mullah Mustafa -- he's the man with the pen and paper -- explained that the man sitting immediately to the left as you look at the photograph, Nadir Shah had bet him that he couldn't hit me. Now this is not to say Afghanistan is a place full of people like Mullah Mustafa. It's not; it's a wonderful place full of incredible energy and intelligence. But it is a place where the putting-in of the troops has increased the violence rather than decreased it.
Amikor Afganisztánban voltam ehhez hasonló embereknél laktam. Ez itt Haji Malem Mohsin Khan parancsnok Kamenj-ben. Ez a parancsnok csodálatos házigazda volt. Nagyon bőkezű volt, mint sok más afgán akinél megszálltam. De ugyanakkor sokkal konzervatívabb, sokkal idegen-ellenesebb volt, sokkal inkább iszlamista volt, mint azt mi szeretjük tudomásul venni. Ez az ember például, Mullah Mustafa, megpróbált engem lelőni. És az ok, amiért egy kicsit megzavarodottan nézek ezen a képen, az, hogy eléggé meg voltam ijedve, és ez alkalommal túlságosan féltem, hogy megkérdezzem - miután egy órán át rohantam a sivatagban és ebben a házban találtam menedékre - hogy miért jelent meg és akart velem fényképezkedni. De 18 hónappal később megkérdeztem tőle, hogy miért próbált meg lelőni. És Mullah Mustafa - ő az ember a papírral és tollal - elmagyarázta, hogy a képen a bal oldalán ülő ember, Nadir Shah fogadott vele, hogy nem tud eltalálni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Afganisztán tele van Mullah Mustafához hasonló emberekkel. Nincs; az egy gyönyörű hely tele hihetetlen energiával és értelemmel. De az egy olyan hely ahol a csapatnövelés nem csökkentette, hanem növelte az erőszakot.
2005, Anthony Fitzherbert, an agricultural engineer, could travel through Helmand, could stay in Nad Ali, Sangin and Ghoresh, which are now the names of villages where fighting is taking place. Today, he could never do that. So the idea that we deployed the troops to respond to the Taliban insurgency is mistaken. Rather than preceding the insurgency, the Taliban followed the troop deployment, and as far as I'm concerned, the troop deployment caused their return.
2005-ben, Anthony Fitzherbert agrármérnök, átutazhatott Helmand tartományon, megszállhatott Nad Aliban, Sanginban és Ghoreshben, amely falvakban most harcok folynak. Ma ezt nem tehetné meg. Tehát a gondolat, hogy azért küldtük a csapatokat, hogy válaszoljunk a talibán felkelésre téves. Nem a felkelés volt a kiváltó ok, hanem a Talibán követte az új csapatok hadrendbe állítását. És az én véleményem szerint, az új csapatok küldése okozta a visszatérésüket.
Now is this a new idea? No, there have been any number of people saying this over the last seven years. I ran a center at Harvard from 2008 to 2010, and there were people like Michael Semple there who speak Afghan languages fluently, who've traveled to almost every district in the country. Andrew Wilder, for example, born on the Pakistan-Iranian border, served his whole life in Pakistan and Afghanistan. Paul Fishstein who began working there in 1978 -- worked for Save the Children, ran the Afghan research and evaluation unit. These are people who were able to say consistently that the increase in development aid was making Afghanistan less secure, not more secure -- that the counter-insurgency strategy was not working and would not work. And yet, nobody listened to them. Instead, there was a litany of astonishing optimism.
Vajon ez egy új gondolat? Nem, számos ember mondta ezt az utóbbi hét évben. Egy központot vezettem a Harvardon 2008 és 2010 között. És ott voltak emberek, mint Michael Semple, aki folyékonyan beszéli az afgán nyelveket, és aki az ország szinte minden részét bejárta. Andrew Wilder például a pakisztáni-iráni határ mellett született, egész életében Pakisztánban és Afganisztánban szolgált. Paul Fishstein 1978-ban kezdett ott dolgozni - dolgozott a Save the Children-nek - ő vezette az afganisztáni kutató és felmérő egységet. Ezek az emeberek következetesen állították, hogy a fejlesztési segély növelése Afganisztán biztonságát csökkentette, nem növelte - hogy a felkelők elleni stratégia nem működik és nem működhet. És mégis, senki se hallgatott rájuk. Ehelyett, egész litániája volt a meglepő optimizmusnak.
Beginning in 2004, every general came in saying, "I've inherited a dismal situation, but finally I have the right resources and the correct strategy, which will deliver," in General Barno's word in 2004, the "decisive year." Well guess what? It didn't. But it wasn't sufficient to prevent General Abuzaid saying that he had the strategy and the resources to deliver, in 2005, the "decisive year." Or General David Richards to come in 2006 and say he had the strategy and the resources to deliver the "crunch year." Or in 2007, the Norwegian deputy foreign minister, Espen Eide, to say that that would deliver the "decisive year." Or in 2008, Major General Champoux to come in and say he would deliver the "decisive year." Or in 2009, my great friend, General Stanley McChrystal, who said that he was "knee-deep in the decisive year." Or in 2010, the U.K. foreign secretary, David Miliband, who said that at last we would deliver the "decisive year." And you'll be delighted to hear in 2011, today, that Guido Westerwelle, the German foreign minister, assures us that we are in the "decisive year."
2004-től kezdve minden érkező tábornok ezzel kezdte: "Egy lehangoló helyzetet örököltem, de végre megkaptam a megfelelő erőforrásokat és a helyes stratégiát, ami sikert fog hozni.", mondta Barno tábornok 2004-ben, a "döntő évben". És tudják mit? Nem sikerült. De ez nem volt elég Abuzaid tábornoknak, hogy azt mondja, hogy neki megvan a stratégiája és erőforrásai, hogy 2005-öt a "döntő évvé" tegye. Vagy David Richards tábornoknak, aki 2006-ban jött és azt mondta, neki megvan a stratégiája és erőforrásai, hogy elhozza az "összeroppantás évét". Vagy 2007-ben, Espen Eidének, norvég helyettes külügyminiszternek, hogy azt mondja, majd ez elhozza a "döntő évet". Vagy 2008-ban Champoux vezérőrnagynak, hogy bevonuljon és a "döntő évet" ígérje. Vagy 2009-ben, kedves barátomnak, Stanley McChrystal tábornoknak, aki azt mondta, hogy "térdig jár a döntő évben". Vagy 2010-ben, David Milibandnak, a brit külügyminiszternek, aki azt mondta, hogy végre meghozzuk a "döntő évet". És örömmel fogják hallani, hogy ma, 2011-ben, Guido Westerwelle, a német külügyminiszter, biztosít minket, hogy a "döntő évben" járunk.
(Applause)
(Taps)
How do we allow any of this to happen? Well the answer, of course, is, if you spend 125 billion or 130 billion dollars a year in a country, you co-opt almost everybody. Even the aid agencies, who begin to receive an enormous amount of money from the U.S. and the European governments to build schools and clinics, are somewhat disinclined to challenge the idea that Afghanistan is an existential threat to global security. They're worried, in other words, that if anybody believes that it wasn't such a threat -- Oxfam, Save the Children wouldn't get the money to build their hospitals and schools. It's also very difficult to confront a general with medals on his chest. It's very difficult for a politician, because you're afraid that many lives have been lost in vain. You feel deep, deep guilt. You exaggerate your fears, and you're terrified about the humiliation of defeat.
Hogy engedjük meg, hogy ilyesmi történjen? A válasz természetesen az, hogy ha 125 vagy 130 milliárd dollárt költesz évente egy országban, szinte mindenkit beszervezel, még a segélyszervezeteket is -- amik hatalmas pénzeket kezdenek kapni az amerikai és európai kormányoktól, hogy iskolákat és kórházakat építsenek - és ezért nem igazán hajlandók kétségbe vonni a gondolatot, hogy Afganisztán veszélyezteti a globális biztonságot. Más szóval aggódnak, hogy ha valaki elhiszi, hogy nem veszélyezteti -- az Oxfam, a Save the Children -- nem kapnák meg a pénzt az iskoláik és kórházaik építésére. És szintén nehéz ellentmondani egy kitüntetésekkel teli tábornoknak. Nagyon nehéz a politikusoknak, mert félnek, hogy sok életet hiába áldoztak fel. Nagyon, de nagyon bűnösnek érzed magad. Eltúlozod a félelmeid. És meg vagy rémülve a vereség megaláztatásától.
What is the solution to this? Well the solution to this is we need to find a way that people like Michael Semple, or those other people, who are telling the truth, who know the country, who've spent 30 years on the ground -- and most importantly of all, the missing component of this -- Afghans themselves, who understand what is going on. We need to somehow get their message to the policymakers. And this is very difficult to do because of our structures.
Mi erre a megoldás? A megoldás erre az, hogy kell találjunk egy módot, hogy a Michael Semple féle emeberek és más emberek, akik az igazat mondják, akik ismerik az országot, akik 30 évet töltöttek a terepen -- és a legfontosabb hiányzó alkotórész ebben -- maguk az afgánok, akik értik mi történik valójában. Szükséges, hogy valahogy eljutassuk az üzenetüket a politikusokhoz. És ezt nagyon nehéz megtenni a struktúráink miatt.
The first thing we need to change is the structures of our government. Very, very sadly, our foreign services, the United Nations, the military in these countries have very little idea of what's going on. The average British soldier is on a tour of only six months; Italian soldiers, on tours of four months; the American military, on tours of 12 months. Diplomats are locked in embassy compounds. When they go out, they travel in these curious armored vehicles with these somewhat threatening security teams who ready 24 hours in advance who say you can only stay on the ground for an hour.
Az első dolog amit meg kell változtassunk az a kormányunk szerkezete. Nagyon, nagyon szomorú, hogy a külügyéreinknek, az Egyesült Nemzeteknek, a katonáknak ezekben az országokban nagyon kevés fogalma van arról, mi is történik valójában. Az átlag brit katona csak hat hónapot tölt Afganisztánban; az olaszok csak négy hónapot; az amerikai katonák pedig 12 hónapot. A diplomaták be vannak zárva a védett nagykövetségekbe. Amikor kijönnek, ezekben a furcsa páncélozott járművekben utaznak ezekkel az elég ijesztő biztonsági csoportokkal, akik egy nappal előre felkészülnek, akik azt mondják, hogy csak egy órát maradhatsz a terepen.
In the British embassy in Afghanistan in 2008, an embassy of 350 people, there were only three people who could speak Dari, the main language of Afghanistan, at a decent level. And there was not a single Pashto speaker. In the Afghan section in London responsible for governing Afghan policy on the ground, I was told last year that there was not a single staff member of the foreign office in that section who had ever served on a posting in Afghanistan. So we need to change that institutional culture. And I could make the same points about the United States and the United Nations.
Az afganisztáni brit nagykövetségen 2008-ban 350 ember dolgozott, de csak három ember beszélte a dari nyelvet, Afganisztán fő nyelvét, tűrhető szinten. És nem volt egyetlen pastu nyelvet beszélő se. A londoni afgán részlegen, amelyik felelős a gyakorlati afgán politikánkért, tavaly mondták nekem, hogy senki se volt a személyzetben a külügyminisztériumnak azon a részlegén, aki szolgált volna Afganisztánban. Tehát meg kell változtassuk az intézményi kultúránkat. Ugyanezek az észrevételek igazak az Egyesült Államokra és az Egyesült Nemzetekre is.
Secondly, we need to aim off of the optimism of the generals. We need to make sure that we're a little bit suspicious, that we understand that optimism is in the DNA of the military, that we don't respond to it with quite as much alacrity. And thirdly, we need to have some humility. We need to begin from the position that our knowledge, our power, our legitimacy is limited. This doesn't mean that intervention around the world is a disaster. It isn't.
Másodsorban, le kell törnünk a tábornokok optimizmusát. Biztosak kell legyünk, hogy egy kicsit gyanakvóak vagyunk, és megértjük, hogy az optimizmus a katonaság génjeiben van, és hogy ne válaszoljunk rá ilyen lelkesedéssel. És harmadsorban, szükségünk van némi alázatosságra. Abból kell kiindulnunk, hogy a tudásunk, a hatalmunk, a legitimitásunk véges. Ez nem jelenti azt, hogy a nagyvilágban tett beavatkozások katasztrofálisak. Nem azok.
Bosnia and Kosovo were signal successes, great successes. Today when you go to Bosnia it is almost impossible to believe that what we saw in the early 1990s happened. It's almost impossible to believe the progress we've made since 1994. Refugee return, which the United Nations High Commission for Refugees thought would be extremely unlikely, has largely happened. A million properties have been returned. Borders between the Bosniak territory and the Bosnian-Serb territory have calmed down. The national army has shrunk. The crime rates in Bosnia today are lower than they are in Sweden.
Bosznia és Koszovó jelzés értékű sikerek voltak, hatalmas sikerek. Ma, amikor Boszniába utazol majdnem lehetetlen elhinni, hogy amit láttunk a 90-es években, megtörtént. Szinte lehetetlen elhinni a fejlődést, amit elértünk 1994 óta. A menekültek visszatértek - amit az Egyesült Nemzetek menekültügyi bizottsága nagyon valószínűtlennek tartott - nagy mértékben megtörtént. Egymillió ingatlant adtak vissza. A bosnyák és szerb-bosnyák területek közti határok lecsendesedtek. A nemzeti hadsereg kissebb lett. Ma, a boszniai bűnügyi mutatók jobbak, mint Svédországban.
This has been done by an incredible, principled effort by the international community, and, of course, above all, by Bosnians themselves. But you need to look at context. And this is what we've lost in Afghanistan and Iraq. You need to understand that in those places what really mattered was, firstly, the role of Tudman and Milosevic in coming to the agreement, and then the fact those men went, that the regional situation improved, that the European Union could offer Bosnia something extraordinary: the chance to be part of a new thing, a new club, a chance to join something bigger.
Ezt egy hihetetlen és elveken alapúló erőfeszítéssel érte el a nemzetközi közösség, és természetesen - mindenek fölött - maguk a bosnyákok. De figyelembe kell venni az összefüggéseket. És ez az amit elvesztettünk Afganisztánban és Irakban. Meg kell érteni, hogy ott az volt az igazán jelentős, elsősorban Tudman és Milosevic szerepe a megegyezésben, és a tény, hogy őket leváltották, hogy a regionális helyzet javult, hogy az Európai Unió valami nagyszerűt tudott nyújtani Boszniának: az esélyt, hogy részese legyen valami újnak, egy új klubnak, az esélyt, hogy csatlakozzon valami nagyobbhoz.
And finally, we need to understand that in Bosnia and Kosovo, a lot of the secret of what we did, a lot of the secret of our success, was our humility -- was the tentative nature of our engagement. We criticized people a lot in Bosnia for being quite slow to take on war criminals. We criticized them for being quite slow to return refugees. But that slowness, that caution, the fact that President Clinton initially said that American troops would only be deployed for a year, turned out to be a strength, and it helped us to put our priorities right.
És végül, meg kell értenünk, hogy Boszniában és Koszovóban, a tetteink titkának nagy része, a sikerünk titkának nagy része, a saját alázatosságunk volt -- a küldetésünk próbálkozó jellege volt. Rengeteget kritizáltuk a bosnyákokat a háborús bűnösök elítélésének lassúsága miatt. Kritizáltuk őket, mert a menekültek lassan tértek vissza. De az a lassúság, az az óvatosság, a tény, hogy Clinton elnök először azt mondta, hogy az amerikai csapatok csak egy évig lesznek bevetve, végül is az erősségünk lett, és segített nekünk helyesen eldönteni a prioritásainkat.
One of the saddest things about our involvement in Afghanistan is that we've got our priorities out of sync. We're not matching our resources to our priorities. Because if what we're interested in is terrorism, Pakistan is far more important than Afghanistan. If what we're interested in is regional stability, Egypt is far more important. If what we're worried about is poverty and development, sub-Saharan Africa is far more important. This doesn't mean that Afghanistan doesn't matter, but that it's one of 40 countries in the world with which we need to engage.
Az afganisztáni beavatkozás egyik legszomorúbb ténye, hogy nincsenek rendben a prioritásaink. Nem felelnek meg az erőforrásaink a prioritásainknak. Mert ha a terrorizmus érdekel minket, Pakisztán sokkal fontosabb, mint Afganisztán. Ha a régió stabilitása érdekel minket, akkor Egyiptom sokkal fontossabb. Ha a szegénység és fejlődés hiánya miatt aggódunk, a Szaharától délre fekvő afrikai országok sokkal fontosabbak. Ez nem jelenti azt, hogy Afganisztán nem számít, de az csak egy a világ 40 országa közül ahol be kellene avatkoznunk.
So if I can finish with a metaphor for intervention, what we need to think of is something like mountain rescue. Why mountain rescue? Because when people talk about intervention, they imagine that some scientific theory -- the Rand Corporation goes around counting 43 previous insurgencies producing mathematical formula saying you need one trained counter-insurgent for every 20 members of the population. This is the wrong way of looking at it. You need to look at it in the way that you look at mountain rescue.
Befejezésül egy metaforát adnék a beavatkozásra, amire úgy kellene gondolnunk mint a hegyi mentésre. Miért a hegyi mentés? Mert amikor az emberek a beavatkozásról beszélnek, valamilyen tudományos elméletet képzelnek el -- a Rand Corporation analizál 43 előző felkelést, matematikai képletet készít, ami előírja, hogy szükséged van egy szakképzett ellen-felkelőre minden 20 lakosra. Ez egy rossz hozzáállás. Úgy kell hozzáállni, mint a hegyi mentéshez.
When you're doing mountain rescue, you don't take a doctorate in mountain rescue, you look for somebody who knows the terrain. It's about context. You understand that you can prepare, but the amount of preparation you can do is limited -- you can take some water, you can have a map, you can have a pack. But what really matters is two kinds of problems -- problems that occur on the mountain which you couldn't anticipate, such as, for example, ice on a slope, but which you can get around, and problems which you couldn't anticipate and which you can't get around, like a sudden blizzard or an avalanche or a change in the weather.
Amikor hegyi mentéssel foglalkozol, nem doktorálsz le előtte belőle, hanem keresel valakit, aki ismeri a terepet. Minden a környezetről szól. Megérted, hogy felkészülhetsz, de a felkészülés mennyisége véges. Vihetsz magaddal vizet, egy térképet, egy hátizsákot. De valójában két féle probléma számít - a hegyen előforduló problémák, amiket nem tudsz előrelátni, mint például a jég a lejtőn, de amiket meg tudsz kerülni, és a problémák, amiket nem tudsz előrelátni és nem tudod elkerülni őket, mint egy hirtelen hóvihar vagy egy lavina vagy egy időjárás változás.
And the key to this is a guide who has been on that mountain, in every temperature, at every period -- a guide who, above all, knows when to turn back, who doesn't press on relentlessly when conditions turn against them. What we look for in firemen, in climbers, in policemen, and what we should look for in intervention, is intelligent risk takers -- not people who plunge blind off a cliff, not people who jump into a burning room, but who weigh their risks, weigh their responsibilities. Because the worst thing we have done in Afghanistan is this idea that failure is not an option. It makes failure invisible, inconceivable and inevitable. And if we can resist this crazy slogan, we shall discover -- in Egypt, in Syria, in Libya, and anywhere else we go in the world -- that if we can often do much less than we pretend, we can do much more than we fear.
És a megoldás erre egy vezető, aki már volt a hegyen, minden hőmérsékletben, minden időszakban -- egy vezető, aki mindenek fölött tudja, mikor forduljon vissza, aki nem kényszerít könyörtelenül tovább, amikor a körülmények ellene fordulnak. Amit keresünk a tűzoltókban, a hegymászókban, a rendőrökben, és amit keresünk a beavatkozásban, azok az intelligens rizikó vállalók -- nem a szikláról vakon fejest ugrók, nem azok, akik beugranak az égő szobába, hanem azok, akik felmérik a rizikókat, felmérik a felelősségeiket. Mert a legrosszabb dolog, amit Afganisztánban tettünk az maga a gondolat, hogy a kudarc nem egy lehetőség. Ez a kudarcot láthatatlanná, elképzelhetetlenné és elkerülhetetlenné teszi. És ha ellen tudunk állni ennek az őrült jelmondatnak, felfedezhetjük majd -- Egyiptomban, Szíriában, Líbiában, és bárhol máshol a világban - hogy ha gyakrabban teszünk kevesebbet annál, amit színlelünk, akkor sokkal többet tehetünk annál, amit félünk.
Thank you very much.
Nagyon szépen köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you. Thank you very much. Thank you. Thank you very much. Thank you. Thank you. Thank you.
Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you. Thank you. Thank you. Thank you.
Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Bruno Giussani: Rory, you mentioned Libya at the end. Just briefly, what's your take on the current events there and the intervention?
Bruno Giussani: Rory, említetted Líbiát a végén. Csak röviden, mi a véleményed a mostani líbiai eseményekről és a beavatkozásról?
Rory Stewart: Okay, I think Libya poses the classic problem. The problem in Libya is that we are always pushing for the black or white. We imagine there are only two choices: either full engagement and troop deployment or total isolation. And we are always being tempted up to our neck. We put our toes in and we go up to our neck. What we should have done in Libya is we should have stuck to the U.N. resolution. We should have limited ourselves very, very strictly to the protection of the civilian population in Benghazi. We could have done that. We set up a no-fly zone within 48 hours because Gaddafi had no planes within 48 hours. Instead of which, we've allowed ourselves to be tempted towards regime change. In doing so, we've destroyed our credibility with the Security Council, which means it's very difficult to get a resolution on Syria, and we're setting ourselves up again for failure. Once more, humility, limits, honesty, realistic expectations and we could have achieved something to be proud of.
Rory Stewart: Azt gondolom Líbia a klasszikus problémát veti fel. A probléma Líbiában az, hogy mindig végletekben gondolkozunk, fekete vagy fehér. Azt képzeljük csak két lehetőség van: vagy teljes kötelezettség és csapatbevetés, vagy teljes elszigetelődés. És mindig nyakig csábulunk. Betesszük a lábujjunkat és nyakig belekeveredünk. Líbiában be kellett volna tartanunk az Egyesült Nemzetek határozatát. Szigorúan korlátoznunk kellett volna magunkat a bengházi civil lakosság védelmére. Megtehettük volna. Egy repülés-tilalmi zónát állítottunk fel 48 óra alatt, mert Gaddafinak nem voltak repülőgépei 48 óra alatt. Ehelyett hagytuk magunkat belecsábítani a rendszer megváltoztatásába. Ezáltal elvesztettük a hitelünket a Bizonsági Tanácsban, vagyis nagyon nehéz lesz egy határozatot hozni Szíriáról, és ismét elindultunk a kudarc felé. Ismétlem, alázatosság, korlátok, becsületesség, reális elvárások és elérhettünk volna valamit, amire büszkék lehetnénk.
BG: Rory, thank you very much.
BG: Rory, nagyon szépen köszönöm.
RS: Thank you. (BG: Thank you.)
RS: Köszönöm. (BG: Köszönöm)