When I was about three or four years old, I remember my mum reading a story to me and my two big brothers, and I remember putting up my hands to feel the page of the book, to feel the picture they were discussing.
Amikor úgy három-négy éves lehettem, emlékszem, anyukám egy történetet olvasott nekem és két bátyámnak, és emlékszem, hogy rátettem a kezeimet a könyv lapjaira, hogy érezzem a képet, amiről éppen diskurálnak.
And my mum said, "Darling, remember that you can't see and you can't feel the picture and you can't feel the print on the page."
És anyukám így szólt: "Drágám, ne feledd, hogy nem láthatod, nem érezheted a képet és nem érezheted a nyomtatást sem az oldalakon."
And I thought to myself, "But that's what I want to do. I love stories. I want to read." Little did I know that I would be part of a technological revolution that would make that dream come true.
És magamban azon tűnődtem: "De én ezt akarom tenni. Szeretem a történeteket. Olvasni akarok." Nem gondoltam volna, hogy egy olyan technikai forradalom részese leszek majd, mely valóra váltja ezt az álmomat.
I was born premature by about 10 weeks, which resulted in my blindness, some 64 years ago. The condition is known as retrolental fibroplasia, and it's now very rare in the developed world. Little did I know, lying curled up in my prim baby humidicrib in 1948 that I'd been born at the right place and the right time, that I was in a country where I could participate in the technological revolution.
Tíz héttel korábban jöttem a világra, ami a vakságomhoz vezetett, úgy 64 évvel ezelőtt. Az állapot neve retrolentális fibroplázia ami most már rendkívül ritka a fejlett világban. Aligha tudhattam, összekuporodva 1948-ban a csinos babainkubátoromban, hogy a megfelelő helyre, megfelelő időben születtem, hogy egy olyan országban vagyok, ahol részese lehetek a technikai forradalomnak.
There are 37 million totally blind people on our planet, but those of us who've shared in the technological changes mainly come from North America, Europe, Japan and other developed parts of the world. Computers have changed the lives of us all in this room and around the world, but I think they've changed the lives of we blind people more than any other group. And so I want to tell you about the interaction between computer-based adaptive technology and the many volunteers who helped me over the years to become the person I am today. It's an interaction between volunteers, passionate inventors and technology, and it's a story that many other blind people could tell. But let me tell you a bit about it today.
Földünkön 37 millió teljesen vak ember él, ám azok, akik osztozhatnak a technológiai változásokban főként Észak-Amerika, Európa, Japán és a világ más fejlett részeiben élnek. A számítógépek megváltoztatták mindannyiunk életét ebben a teremben és az egész világon, ám úgy vélem, a látássérült emberek életét jobban, mint más csoportokét. És ezért mesélni akarok Önöknek a számítógépekre épülő adaptív technológiák és a sok önkéntes közötti együttműködésről, akik az évek során segítettek azzá lenni, aki most vagyok. Ez egy együttműködés önkéntesek, lelkes feltalálók, és a technológia között, és egy történet, melyet sok más látássérült is elmesélhetne. De engedjék meg nekem, hogy most én beszéljek erről kicsit.
When I was five, I went to school and I learned braille. It's an ingenious system of six dots that are punched into paper, and I can feel them with my fingers. In fact, I think they're putting up my grade six report. I don't know where Julian Morrow got that from. (Laughter) I was pretty good in reading, but religion and musical appreciation needed more work. (Laughter)
Ötéves koromban iskolába jártam és megtanultam a vakírást. Ez egy leleményes, hat pontból álló rendszer, melyet papírra lyukasztanak, és érezhetem azokat az ujjaim segítségével. Valójában, azt hiszem épp most mutatják a Braille olvasásról szóló bizonyítványomat. Nem tudom, hogy Julian Morrow honnan szerezte ezt be. (Nevetés) Az olvasás nagyon jól ment, de a vallásos és a zenei elismerésért jobban meg kellett dolgoznom. (Nevetés)
When you leave the opera house, you'll find there's braille signage in the lifts. Look for it. Have you noticed it? I do. I look for it all the time.
Amikor elhagyják az operaházat, Braille írásjegyeket találhatnak a liftekben. Keressék meg! Észrevették már? Én igen. Én mindig keresem őket.
(Laughter)
(Nevetés)
When I was at school, the books were transcribed by transcribers, voluntary people who punched one dot at a time so I'd have volumes to read, and that had been going on, mainly by women, since the late 19th century in this country, but it was the only way I could read. When I was in high school, I got my first Philips reel-to-reel tape recorder, and tape recorders became my sort of pre-computer medium of learning. I could have family and friends read me material, and I could then read it back as many times as I needed. And it brought me into contact with volunteers and helpers. For example, when I studied at graduate school at Queen's University in Canada, the prisoners at the Collins Bay jail agreed to help me. I gave them a tape recorder, and they read into it. As one of them said to me, "Ron, we ain't going anywhere at the moment."
Amikor még iskolás voltam, a könyveket átírták az önkéntes vakírás-fordítók, akik egyesével lyukasztottak, így köteteket olvashattam, melyeket főként nők készítettek ebben az országban, a 19. század végétől, de ez volt az egyedüli módja, hogy olvasni tudjak. Amikor már középiskolás voltam, megkaptam az első Philips márkájú, orsós felvevős magnetofonomat, így a felvevős magnó lett az én számítógépeket megelőző tanulási médiumom. Rávehettem a családot és a barátokat, hogy olvassanak fel nekem, majd ezt később visszajátszhattam annyiszor, amennyiszer szükséges volt. És ez kapcsolatba hozott engem önkéntesekkel és segítőkkel. Például, amikor az egyetemen tanultam a Queen's Egyetemen, Kanadában, a Collins Bay börtön rabjai beleegyeztek, hogy segítenek nekem. Adtam nekik egy felvevős magnót és ráolvastak nekem. Ahogy egyikük mondta nekem: "Ron, mi most nem megyünk sehová."
(Laughter)
(Nevetés)
But think of it. These men, who hadn't had the educational opportunities I'd had, helped me gain post-graduate qualifications in law by their dedicated help.
De gondolják végig! Ezek az emberek, akiknek semmi oktatási lehetőségük nem volt, mint nekem, felajánlásukkal segítették megszerezni jogi posztgraduális képesítéseimet.
Well, I went back and became an academic at Melbourne's Monash University, and for those 25 years, tape recorders were everything to me. In fact, in my office in 1990, I had 18 miles of tape. Students, family and friends all read me material. Mrs. Lois Doery, whom I later came to call my surrogate mum, read me many thousands of hours onto tape. One of the reasons I agreed to give this talk today was that I was hoping that Lois would be here so I could introduce you to her and publicly thank her. But sadly, her health hasn't permitted her to come today. But I thank you here, Lois, from this platform.
Nos, visszamentem, és egyetemi tanár lettem a melbourne-i Monash Egyetemen, és 25 éven keresztül a felvevős magnók jelentettek számomra mindent. Az irodámban 1990-ben valójában 18 mérföldnyi szalag volt. Hallgatók, család és barátok mind felolvastak nekem. Mrs. Lois Doery, akit később pótanyámnak neveztem, több ezer órányit olvasott fel nekem szalagra. Az egyik oka, hogy beleegyeztem abba, hogy ezt az előadás ma megtartom, az volt, hogy reméltem, hogy Lois itt lesz, így bemutathatom Önöknek és nyilvánosan megköszönhetem neki. De sajnos az egészségi állapota nem tette lehetővé számára, hogy ma eljöjjön. De itt és most, ezen a fórumon megköszönöm neked, Lois.
(Applause)
(Taps)
I saw my first Apple computer in 1984, and I thought to myself, "This thing's got a glass screen, not much use to me." How very wrong I was. In 1987, in the month our eldest son Gerard was born, I got my first blind computer, and it's actually here. See it up there? And you see it has no, what do you call it, no screen. (Laughter) It's a blind computer. (Laughter) It's a Keynote Gold 84k, and the 84k stands for it had 84 kilobytes of memory. (Laughter) Don't laugh, it cost me 4,000 dollars at the time. (Laughter) I think there's more memory in my watch.
Első Apple számítógépemmel 1984-ben találkoztam, és azt gondoltam magamban: "Ennek az izének üveg képernyője van, nem sok haszna van számomra." Mekkorát tévedtem! 1987-ben, abban a hónapban, amikor a legidősebb fiam, Gerard született, megkaptam első vakszámítógépemet, ami tulajdonképpen itt is van. Látják ott fenn? És mint látják, nincs neki, hogy is hívják, képernyője. (Nevetés) Ez egy vakszámítógép. (Nevetés) Ez egy Keynote Gold 84k modell, és a 84k itt ennyi kilobájt memóriát jelent. (Nevetés) Ne nevessenek, 4000 dolláromba került akkor. (Nevetés) Azt hiszem, az órámnak is több memóriája van.
It was invented by Russell Smith, a passionate inventor in New Zealand who was trying to help blind people. Sadly, he died in a light plane crash in 2005, but his memory lives on in my heart. It meant, for the first time, I could read back what I had typed into it. It had a speech synthesizer. I'd written my first coauthored labor law book on a typewriter in 1979 purely from memory. This now allowed me to read back what I'd written and to enter the computer world, even with its 84k of memory.
Russel Smith találta fel, egy lelkes új-zélandi feltaláló, aki megpróbált a látássérült embereken segíteni. Sajnos 2005-ben, egy repülőgépbalesetben életét vesztette, ám emléke tovább él a szívemben. Azt jelentette, hogy az első alkalommal vissza tudtam olvasni azt, amit begépeltem. Volt egy beszédszintetizátora. Első, társszerzővel írt, munkajogról szóló könyvemet egy írógépen írtam, még 1979-ben, pusztán emlékezetből. Ezzel már visszaolvashattam, amit írtam és beléphettem a számítógépek világába, még ha csak 84 KB memóriával is.
In 1974, the great Ray Kurzweil, the American inventor, worked on building a machine that would scan books and read them out in synthetic speech. Optical character recognition units then only operated usually on one font, but by using charge-coupled device flatbed scanners and speech synthesizers, he developed a machine that could read any font. And his machine, which was as big as a washing machine, was launched on the 13th of January, 1976. I saw my first commercially available Kurzweil in March 1989, and it blew me away, and in September 1989, the month that my associate professorship at Monash University was announced, the law school got one, and I could use it. For the first time, I could read what I wanted to read by putting a book on the scanner. I didn't have to be nice to people!
A nagyszerű Ray Kurzweil, amerikai feltaláló 1974-ben olyan berendezés létrehozásán dolgozott, mely könyveket digitalizált és szintetikus beszéddel felolvasta őket. Akkor az optikai karakterfelismerő egységek csupán egy betűkészlettel működtek, ám töltéscsatolt síkágyas lapolvasók és beszédszintetizátorok használatával kifejlesztett egy gépet, mely bármilyen betűkészletet tudott olvasni. És a gépe, mely olyan nagy volt, mint egy mosógép, 1976. január 13-án került bevezetésre. Az első kereskedelemben kapható Kurzweil géppel 1989 márciusában találkoztam, és lenyűgözött. Majd 1989 szeptemberében abban a hónapban, amikor docenssé avatásom bejelentésre került a Monash Egyetemen, a jogi egyetem beszerzett egyet, és használhattam is. Az első alkalom volt, hogy azt olvashattam, amit csak akartam úgy, hogy csak ráhelyeztem a könyvet a lapolvasóra. Nem kellett már hízelegnem az embereknek!
(Laughter)
(Nevetés)
I no longer would be censored. For example, I was too shy then, and I'm actually too shy now, to ask anybody to read me out loud sexually explicit material. (Laughter) But, you know, I could pop a book on in the middle of the night, and -- (Laughter) (Applause)
Többé már nem leszek cenzúrázva. Például akkor túl szégyenlős voltam, és valójában most is, hogy megkérjek valakit, hogy olvasson fel nekem hangosan szexuálisan szókimondó anyagot. (Nevetés) De tudják, lekaphattam egy könyvet az éjszaka közepén, és - (Nevetés) (Taps)
Now, the Kurzweil reader is simply a program on my laptop. That's what it's shrunk to. And now I can scan the latest novel and not wait to get it into talking book libraries. I can keep up with my friends.
Most már a Kurzweil felolvasó csupán egy program a laptopomon. Egy programmá zsugorodott. És most már beolvastathatom a legújabb regényt és nem kell várni, hogy bekerüljön a hangoskönyvek könyvtárába. Lépést tarthatok a barátaimmal.
There are many people who have helped me in my life, and many that I haven't met. One is another American inventor Ted Henter. Ted was a motorcycle racer, but in 1978 he had a car accident and lost his sight, which is devastating if you're trying to ride motorbikes. He then turned to being a waterskier and was a champion disabled waterskier. But in 1989, he teamed up with Bill Joyce to develop a program that would read out what was on the computer screen from the Net or from what was on the computer. It's called JAWS, Job Access With Speech, and it sounds like this.
Temérdek ember segített nekem életemben. és sokkal nem is találkoztam. Az egyik egy másik amerikai feltaláló, Ted Henter. Ted motorkerékpár versenyző volt, de 1978-ban, egy autóbalesetben elvesztette a látását, ami kétségbeejtő, ha motorozni szeretnénk. Később vízisíző és fogyatékos vízisí-bajnok lett. De 1989-ben társult Bill Joyce-szal, hogy kifejlesszenek egy programot, ami felolvassa, ami a számítógép képernyőjén van a netről vagy ami a számítógépen van. A program a JAWS (Job Access With Speech), és valahogy így hangzik:
(JAWS speaking)
(A JAWS beszél)
Ron McCallum: Isn't that slow?
Ron McCallum: Nem túl lassú?
(Laughter) You see, if I read like that, I'd fall asleep. I slowed it down for you. I'm going to ask that we play it at the speed I read it. Can we play that one?
(Nevetés) Tudják, ha így olvasnék, elaludnék. Lelassítottam Önöknek. Meg fogom kérni, hogy játsszuk le azzal a sebességgel, ahogy olvasok. Lejátszhatnánk?
(JAWS speaking)
(A JAWS beszél)
(Laughter)
(Nevetés)
RM: You know, when you're marking student essays, you want to get through them fairly quickly.
RM: Tudják, amikor a hallgatók dolgozatait javítja az ember, elég gyorsan túl akar jutni rajtuk.
(Laughter) (Applause)
(Nevetés) (Taps)
This technology that fascinated me in 1987 is now on my iPhone and on yours as well. But, you know, I find reading with machines a very lonely process. I grew up with family, friends, reading to me, and I loved the warmth and the breath and the closeness of people reading. Do you love being read to? And one of my most enduring memories is in 1999, Mary reading to me and the children down near Manly Beach "Harry Potter and the Philosopher's Stone." Isn't that a great book? I still love being close to someone reading to me. But I wouldn't give up the technology, because it's allowed me to lead a great life.
Ez a technológia, ami 1987-ben elkápráztatott engem, most már az iPhone-omon és az Önökén is megtalálható. De tudják, a gépi olvasást nagyon magányos folyamatnak tartom. Úgy nőttem fel, hogy a családom, barátaim olvastak nekem, és szerettem az emberek melegségét, lélegzetét, és közelségét, amikor olvasnak. Szeretik, ha felolvasnak Önöknek? Egyik legmaradandóbb emlékem 1999-ből való, Mary felolvasta nekem és a gyerekeknek lent délen, Manly Beach közelében a "Harry Potter és a bölcsek köve." c. regényt. Hát nem egy nagyszerű könyv? Még mindig szeretem, ha valaki a közelemben van és felolvas nekem. De nem adnám fel a technológiát, mert lehetővé tette, hogy nagyszerű életet éljek.
Of course, talking books for the blind predated all this technology. After all, the long-playing record was developed in the early 1930s, and now we put talking books on CDs using the digital access system known as DAISY. But when I'm reading with synthetic voices, I love to come home and read a racy novel with a real voice.
Természetesen a vakok számára készült hangoskönyvek mind eme technológiát megelőzték. Végül is a nagylemezeket az 1930-as évek elején fejlesztették ki, és most már hangoskönyveket rögzítünk a CD-lemezekre a DAISY digitális rendszer használatával. De amikor beszédszintetizátor hangjával olvasok, szeretek hazajönni és egy pikáns regényt olvasni igazi, emberi hanggal.
Now there are still barriers in front of we people with disabilities. Many websites we can't read using JAWS and the other technologies. Websites are often very visual, and there are all these sorts of graphs that aren't labeled and buttons that aren't labeled, and that's why the World Wide Web Consortium 3, known as W3C, has developed worldwide standards for the Internet. And we want all Internet users or Internet site owners to make their sites compatible so that we persons without vision can have a level playing field. There are other barriers brought about by our laws. For example, Australia, like about one third of the world's countries, has copyright exceptions which allow books to be brailled or read for we blind persons. But those books can't travel across borders. For example, in Spain, there are a 100,000 accessible books in Spanish. In Argentina, there are 50,000. In no other Latin American country are there more than a couple of thousand. But it's not legal to transport the books from Spain to Latin America. There are hundreds of thousands of accessible books in the United States, Britain, Canada, Australia, etc., but they can't be transported to the 60 countries in our world where English is the first and the second language. And remember I was telling you about Harry Potter. Well, because we can't transport books across borders, there had to be separate versions read in all the different English-speaking countries: Britain, United States, Canada, Australia, and New Zealand all had to have separate readings of Harry Potter.
Nos még mindig vannak korlátok nekünk, fogyatékos embereknek. Temérdek weboldalt nem tudunk felolvastatni a JAWS programmal és a többi technológiával. A weboldalak gyakran nagyon vizuálisak, és vannak mindenféle grafikonok, nyomógombok, melyeket nem címkéznek, és ezért a World Wide Web konzorcium 3, - ismertebb nevén W3C - világszerte alkalmazott szabványokat fejlesztett ki az internet számára. És mi azt akarjuk, hogy az összes internetfelhasználó és internet-weboldal tulajdonosa tegyék úgy kompatibilissé a webhelyeiket, hogy mi látássérültek is egyenlő eséllyel elérhessük azokat. Vannak más, törvény által előidézett korlátok is. Például, Ausztráliának, csakúgy, mint kb. a világ országai 1/3 részének, szerzői jogi kivételei vannak, melyek lehetővé teszik, hogy a könyveket vakírással átírják vagy felolvassák nekünk, vak embereknek. De ezeket a könyveket nem vihetik országhatárokon át. Például Spanyolországban 100.000 elérhető könyv van spanyolul. Argentínában 50.000. Semmilyen más latin-amerikai országban nincs pár ezernél több. De illegális a könyvek átszállítása Spanyolországból Latin-Amerikába. Több százezer elérhető könyv található az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Ausztráliában, és a többi, de ezeket nem lehet átszállítani a világ azon 60 országába, ahol az angol az első, illetve a második nyelv. És ne felejtsék, Harry Potterről meséltem Önöknek. Nos, mivel nem vihetjük át a könyveket a határon, különféle verziókat kell olvasni mindegyik különböző angolul beszélő országban: Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, és Új Zélandon mind különféle Harry Pottert lehet olvasni.
And that's why, next month in Morocco, a meeting is taking place between all the countries. It's something that a group of countries and the World Blind Union are advocating, a cross-border treaty so that if books are available under a copyright exception and the other country has a copyright exception, we can transport those books across borders and give life to people, particularly in developing countries, blind people who don't have the books to read. I want that to happen.
És ezért jövő hónapban, Marokkóban, mindezen országok közös találkozót szerveznek. Ez olyasvalami, melyet több ország és a Vakok Világszövetsége is támogat, egy országhatárokat átlépő egyezmény mely arról szól, hogy ha a könyvek szerzői jogi védelmi kivétellel rendelkeznek, és a másik ország is rendelkezik a kivétellel, átvihetjük azokat a könyveket az országhatáron át és életet adhatunk embereknek, különösen a fejlődő országokban, vak embereknek, akiknek nincs mit olvasniuk. Azt akarom, hogy ez létrejöjjön.
(Applause)
(Taps)
My life has been extraordinarily blessed with marriage and children and certainly interesting work to do, whether it be at the University of Sydney Law School, where I served a term as dean, or now as I sit on the United Nations Committee on the Rights of Persons with Disabilities, in Geneva. I've indeed been a very fortunate human being.
Az élet rendkívül megáldott házassággal és gyerekekkel és kétségkívül érdekes munkával, legyen az a Sydney-i Jogi Egyetem, ahol egy szemesztert dékánként tevékenykedtem, vagy ahogy most, az ENSZ Rokkant Személyek Jogaival Foglalkozó Bizottságában (CRPD), Genfben ülésezek. Valóban nagyon szerencsés ember vagyok.
I wonder what the future will hold. The technology will advance even further, but I can still remember my mum saying, 60 years ago, "Remember, darling, you'll never be able to read the print with your fingers." I'm so glad that the interaction between braille transcribers, volunteer readers and passionate inventors, has allowed this dream of reading to come true for me and for blind people throughout the world.
Kíváncsian vagyok, hogy mit tartogat a jövő. A technológia még tovább fog fejlődni, de még mindig emlékszem arra, amit anyukám mondott, 60 évvel ezelőtt, "Ne felejtsd el, drágám, soha nem leszel képes olvasni a nyomtatást az ujjaiddal." Nagyon boldog vagyok, hogy a vakírás-fordítók, önkéntes felolvasók és lelkes feltalálók együttműködése lehetővé tette nekem és a világ vak embereinek, hogy valóra válhasson ez az álom, hogy olvashatunk.
I'd like to thank my researcher Hannah Martin, who is my slide clicker, who clicks the slides, and my wife, Professor Mary Crock, who's the light of my life, is coming on to collect me. I want to thank her too.
Szeretném megköszönni kutatómnak, Hannah Martinnak, aki a dialapozóm, aki lapozza a diákat, és a feleségemnek, Mary Crock professzornak, aki életem értelme, és most jön értem, hogy kivezessen. Neki is szeretném megköszönni.
I think I have to say goodbye now. Bless you. Thank you very much.
Azt hiszem, hogy most már el kell búcsúznom. Isten áldja Önöket! Nagyon szépen köszönöm.
(Applause) Yay! (Applause) Okay. Okay. Okay. Okay. Okay. (Applause)
(Taps) Hurrá! (Taps) Oké. Oké. Oké. Oké.Oké. (Taps)