One day, Los Angeles Times columnist Steve Lopez was walking along the streets of downtown Los Angeles when he heard beautiful music. And the source was a man, an African-American man, charming, rugged, homeless, playing a violin that only had two strings.
Egy napon a Los Angeles Times rovatvezetője Steve Lopez Los Angeles belvárosában sétált amikor gyönyörű muzsikát hallott. A zene forrása egy férfi volt, egy afroamerikai férfi. Elbűvölő, rongyos, hajléktalan. Olyan hegedűn játszott, aminek csak két húrja volt.
And I'm telling a story that many of you know, because Steve's columns became the basis for a book, which was turned into a movie, with Robert Downey Jr. acting as Steve Lopez, and Jamie Foxx as Nathaniel Anthony Ayers, the Juilliard-trained double bassist whose promising career was cut short by a tragic affliction with paranoid schizophrenia. Nathaniel dropped out of Juilliard, he suffered a complete breakdown, and 30 years later he was living homeless on the streets of Skid Row in downtown Los Angeles. I encourage all of you to read Steve's book or to watch the movie to understand not only the beautiful bond that formed between these two men, but how music helped shape that bond, and ultimately was instrumental -- if you'll pardon the pun -- in helping Nathaniel get off the streets.
Azért mesélem el ennek az embernek a történetét, mert Steve cikke lett az alapja egy könyvnek amelyet aztán megfilmesítettek, Steve Lopez szerepében Robert Downey Juniorral, és Jamie Fox alakította Nathanial Anthony Ayers-t, a Juilliard-ban tanult nagybőgőst, akinek ígéretes karrierjét kettétörte egy tragikus csapás, a paranoiás skizofrénia. Nathaniel nem folytathatta tovább tanulmányait a Julliardon, teljesen leépült és 30 évvel később hajléktalanként élt Skid Row utcáin, Los Angeles belvárosában. Mindenkit arra biztatok, hogy olvassa el Steve könyvét vagy nézze meg a filmet hogy megértse nem csak a csodálatos köteléket ami kialakult a két férfi között, hanem azt is, hogyan segített formálni ezt a köteléket, és végül hozzájárult ahhoz, hogy Nathaniel ne éljen többé az utcán.
I met Mr. Ayers in 2008, two years ago, at Walt Disney Concert Hall. He had just heard a performance of Beethoven's First and Fourth symphonies, and came backstage and introduced himself. He was speaking in a very jovial and gregarious way about Yo-Yo Ma and Hillary Clinton and how the Dodgers were never going to make the World Series, all because of the treacherous first violin passage work in the last movement of Beethoven's Fourth Symphony. And we got talking about music, and I got an email from Steve a few days later saying that Nathaniel was interested in a violin lesson with me.
2008-ban találkoztam Mr Ayers-szel, két évvel ezelőtt, a Walt Disney hangversenyteremben. Beethoven első és negyedik szimfóniájának előadását hallgatta, majd a színpad mögött odajött és bemutatkozott. Nagyon kedélyesen és közvetlenül beszélt a Yo-Yo Ma-ról és Hillary Clintonról, és arról, hogy a Dodgers miért nem jutott el soha a Világkupáig, mindezt a hamis elsőhegedűs miatt Beethoven negyedik szimfóniájának utolsó tételében. És elkezdtünk beszélgetni a zenéről. És kaptam egy e-mailt Steve-től néhány nappal később miszerint Nathaniel szívesen venne tőlem hegedűórákat.
Now, I should mention that Nathaniel refuses treatment because when he was treated it was with shock therapy and Thorazine and handcuffs, and that scar has stayed with him for his entire life. But as a result now, he is prone to these schizophrenic episodes, the worst of which can manifest themselves as him exploding and then disappearing for days, wandering the streets of Skid Row, exposed to its horrors, with the torment of his own mind unleashed upon him.
Meg kell említenem, hogy Nathaniel megtagadja kezelést mert amikor kezelték, sokk terápiát kapott és Thorazint és bilincset, és egy sebhelyet, amely vele marad egész életében. De ennek eredményeként hajlamos ezekre a skizofrén jelenetekre. A legrosszabb amiben megtestesülhetnek, az az, hogy felrobban, majd eltűnik napokra, Skid Row utcáin barangolva, kitéve azoknak a borzalmaknak, és saját agya gyötrelmeinek amelyek rászabadulnak.
And Nathaniel was in such a state of agitation when we started our first lesson at Walt Disney Concert Hall -- he had a kind of manic glint in his eyes, he was lost. And he was talking about invisible demons and smoke, and how someone was poisoning him in his sleep.
És Nathaniel ilyen feldúlt lelkiállapotban volt amikor elkezdtük az első leckénket a Walt Disney hangversenyteremben. Volt egyfajta mániákus csillogás a szemeiben, elveszett. És láthatatlan démonokról és füstről beszélt, és arról, hogyan mérgezte meg valaki miközben aludt.
And I was afraid, not for myself, but I was afraid that I was going to lose him, that he was going to sink into one of his states, and that I would ruin his relationship with the violin if I started talking about scales and arpeggios and other exciting forms of didactic violin pedagogy. (Laughter) So, I just started playing. And I played the first movement of the Beethoven Violin Concerto.
És féltem, nem magam miatt, de féltem, hogy el fogom veszíteni, hogy lesüllyed az egyik ilyen állapotába, és ez tönkreteszi a kapcsolatát a hegedűvel ha elkezdek hangsorokról beszélni és arpeggiokról és más izgalmas formáiról a didaktikus hegedű-pedagógiának. (Nevetés) Szóval egyszerűen csak elkezdtem játszani. És eljátszottam Beethoven hegedűversenyének első tételét.
And as I played, I understood that there was a profound change occurring in Nathaniel's eyes. It was as if he was in the grip of some invisible pharmaceutical, a chemical reaction, for which my playing the music was its catalyst. And Nathaniel's manic rage was transformed into understanding, a quiet curiosity and grace. And in a miracle, he lifted his own violin and he started playing, by ear, certain snippets of violin concertos which he then asked me to complete -- Mendelssohn, Tchaikovsky, Sibelius. And we started talking about music, from Bach to Beethoven and Brahms, Bruckner, all the B's, from Bartók, all the way up to Esa-Pekka Salonen.
És ahogy játszottam, megértettem, hogy egy mélyreható változás történt Nathaniel szemében. Olyan volt, mintha egy láthatatlan gyógyszer, egy kémiai reakció markában lenne, amihez az én játékom lenne a katalizátor. És Nathaniel mániákus dühe megértésé alakult át, egy csendes kíváncsisággá, és bájjá. És egyszer csak felemelte a saját hegedűjét, és elkezdett játszani, hallás után hegedűversenyek bizonyos darabjait amelyeket aztán arra kért, hogy egészítsek ki. Mendelssohn, Csajkovszkij, Sibelius. És elkezdtünk beszélni a zenéről, Bach-tól Beethovenig és Brahmsig, Bruckner, az összes B betűs, Bartóktól, egészen Esa-Pekka Salonenig.
And I understood that he not only had an encyclopedic knowledge of music, but he related to this music at a personal level. He spoke about it with the kind of passion and understanding that I share with my colleagues in the Los Angeles Philharmonic. And through playing music and talking about music, this man had transformed from the paranoid, disturbed man that had just come from walking the streets of downtown Los Angeles to the charming, erudite, brilliant, Juilliard-trained musician.
És megértettem, hogy nem csak hogy enciklopédikus zenei tudása volt, hanem kötődött is ehhez a zenéhez egy személyes szinten. Olyan szenvedéllyel és megértéssel beszélt róla hogy elmeséltem a kollégáimnak a Los Angeles-i Filharmonikusoknál. És a zene előadásán és arról való beszéden keresztül ez az ember átalakult egy paranoiás, zavart emberből, aki épp Los Angeles belvárosának utcáin való kóborlásból érkezett, egy bájos, művelt, ragyogó, Juilliard-on tanult zenésszé vált.
Music is medicine. Music changes us. And for Nathaniel, music is sanity. Because music allows him to take his thoughts and delusions and shape them through his imagination and his creativity, into reality. And that is an escape from his tormented state. And I understood that this was the very essence of art. This was the very reason why we made music, that we take something that exists within all of us at our very fundamental core, our emotions, and through our artistic lens, through our creativity, we're able to shape those emotions into reality. And the reality of that expression reaches all of us and moves us, inspires and unites us.
A zene gyógyszer. A zene megváltoztat minket. És Nathaniel számára, a zene józan ész. Mert a zene lehetővé teszi számára, hogy gondolatait és téveszméit, fantáziája és kreativitása segítségével a valósággá alakítsa. És ez egy menekülés meggyötört állapotából. És megértettem, hogy ez a művészet lényege. Ez volt az oka, amiért zenét szerzünk, hogy tegyünk valamit, ami mindannyiunkban bennünk van, a legalapvetőbb érzelmeink, és művészi lencsénken keresztül, kreativitásunkon keresztül képesek vagyunk ezeket az érzelmeket valósággá alakítani. És ennek az előadásmódnak a létezése elér mindannyiunkat, és megindít, inspirál és egyesít bennünket.
And for Nathaniel, music brought him back into a fold of friends. The redemptive power of music brought him back into a family of musicians that understood him, that recognized his talents and respected him. And I will always make music with Nathaniel, whether we're at Walt Disney Concert Hall or on Skid Row, because he reminds me why I became a musician. Thank you. (Applause)
És Nathaniel számára, a zene hozta vissza a barátai közé. A zene megváltó ereje hozta vissza a zenészek családjába akik megértették őt, elismerték a tehetségét, és tisztelték őt. És én örökké zenélni fogok Nathaniel-lel, akár a Walt Disney hangversenyteremben vagyunk, akár a Skid Row-n, mert azt juttatja eszembe miért lettem zenész. Köszönöm. (Taps)
Bruno Giussani: Thank you. Thanks. Robert Gupta. (Applause)
Bruno Giussani: Köszönöm. Köszönet. Robert Gupta. (Taps)
Robert Gupta: I'm going to play something that I shamelessly stole from cellists. So, please forgive me.
Robert Gupta: Játszani szeretnék valamit, amit szemérmetlenül egy csellistától loptam. Szóval, kérem bocsássák meg nekem.
(Laughter) (Music) (Applause)
(Nevetés) (Zene) (Taps)