I teach chemistry.
Kémiát tanítok.
(Explosion)
(Robbanás)
All right, all right. So more than just explosions, chemistry is everywhere. Have you ever found yourself at a restaurant spacing out just doing this over and over? Some people nodding yes. Recently, I showed this to my students, and I just asked them to try and explain why it happened. The questions and conversations that followed were fascinating. Check out this video that Maddie from my period three class sent me that evening.
Jól van, jól van. A kémia nem csak robbanásokból áll, a kémia mindenhol ott van. Volt már, hogy egy étteremben azon kapták magukat, hogy elbambulva ezt csinálták újra és újra? Látom néhányan bólogatnak. Nemrég ezt mutattam a diákjaimnak, és megkértem őket, hogy magyarázzák el miért történt. Az ezt követő kérdések és beszélgetések csodálatosak voltak. Nézzék meg ezt a videót, amit a harmadik órámról Maddie küldött nekem aznap este.
(Clang) (Laughs)
(Csörömpölés) (Nevetés)
Now obviously, as Maddie's chemistry teacher, I love that she went home and continued to geek out about this kind of ridiculous demonstration that we did in class. But what fascinated me more is that Maddie's curiosity took her to a new level. If you look inside that beaker, you might see a candle. Maddie's using temperature to extend this phenomenon to a new scenario.
Természetesen, Maddie kémia tanáraként imádom, hogy hazament és folytatta a kísérletezést ezzel a nevetséges demonstrációval kapcsolatban, amit órán csináltunk. De még inkább lenyűgözött Maddie kíváncsisága, ami egy új szintre vitte őt. Ha belenéznek a mérőpohárba, egy gyertyát láthatnak. Maddie a hőmérséklet segítségével ezt a jelenséget teljesen új szintre vitte.
You know, questions and curiosity like Maddie's are magnets that draw us towards our teachers, and they transcend all technology or buzzwords in education. But if we place these technologies before student inquiry, we can be robbing ourselves of our greatest tool as teachers: our students' questions. For example, flipping a boring lecture from the classroom to the screen of a mobile device might save instructional time, but if it is the focus of our students' experience, it's the same dehumanizing chatter just wrapped up in fancy clothing. But if instead we have the guts to confuse our students, perplex them, and evoke real questions, through those questions, we as teachers have information that we can use to tailor robust and informed methods of blended instruction.
Tudják, a Maddie-éhez hasonló kérdések és kíváncsiság mágnesként szolgálnak, ami a tanárainkhoz vonz minket, meghaladva minden technológiát vagy felkapott kifejezést az oktatásban. De ha ezeket a technológiákat a diákok érdeklődése elé helyezzük, megfoszthatjuk magunkat a tanárok legnagyszerűbb eszközétől: a diákjaink kérdéseitől. Például, egy unalmas lecke áthelyezése a tanteremből egy mobil készülék képernyőjére lehet, hogy oktatási időt spórol meg, de ha ez a diákjaink tapasztalatának a fókusza, akkor ez ugyanaz az elhidegült karattyolás, csupán díszes ruhába öltöztetve. De ezzel ellentétben, ha van merszünk összezavarni és meghökkenteni a diákjainkat, és igazi kérdéseket kiváltani, akkor mi tanárok ezen kérdésekkel információhoz jutunk, amit felhasználhatunk a vegyes oktatás erőteljes és tájékozott módszereinek átszabására.
So, 21st-century lingo jargon mumbo jumbo aside, the truth is, I've been teaching for 13 years now, and it took a life-threatening situation to snap me out of 10 years of pseudo-teaching and help me realize that student questions are the seeds of real learning, not some scripted curriculum that gave them tidbits of random information.
Szóval, félretéve a 21. századi értelmetlen szaknyelvi halandzsát, az igazság az, hogy már 13 éve tanítok, és egy életveszélyes helyzet kellett ahhoz, hogy kizökkenjek 10 évnyi ál-tanításból, és ennek segítségével rádöbbenjek, hogy a diákok kérdései a csírái minden valódi tanulásnak, nem pedig egy írott tanterv, ami csak kóstolókat adott nekik véletlenszerű információkból.
In May of 2010, at 35 years old, with a two-year-old at home and my second child on the way, I was diagnosed with a large aneurysm at the base of my thoracic aorta. This led to open-heart surgery. This is the actual real email from my doctor right there. Now, when I got this, I was -- press Caps Lock -- absolutely freaked out, okay? But I found surprising moments of comfort in the confidence that my surgeon embodied. Where did this guy get this confidence, the audacity of it?
2010 májusában, 35 évesen, egy kétéves gyerekkel és egy másodikkal, aki épp úton volt, egy nagy ütőértágulattal diagnosztizáltak a mellkasi aortám alapjánál. Ez nyitott szívműtéthez vezetett. Ez itt az eredeti e-mail, amit az orvosomtól kaptam. Na most, amikor ezt megkaptam, akkor -- nyomják meg a Caps Lockot -- teljesen kiborultam, értik? De meglepően nyugtató pillanatokra leltem a sebészem magabiztosságában. Honnan szedte ez az ember a magabiztosságát, az elszántságát?
So when I asked him, he told me three things. He said first, his curiosity drove him to ask hard questions about the procedure, about what worked and what didn't work. Second, he embraced, and didn't fear, the messy process of trial and error, the inevitable process of trial and error. And third, through intense reflection, he gathered the information that he needed to design and revise the procedure, and then, with a steady hand, he saved my life.
így, amikor megkérdeztem, három dolgot mondott nekem. Először azt mondta, a kíváncsisága hajtotta, hogy nehéz kérdéseket tegyen fel az eljárással kapcsolatban, arról, hogy mi az, ami működött, mi az, ami nem. Másodszor, megragadta az alkalmat, és nem félt a próbálgatás piszkos folyamatától, a próbálgatás elkerülhetetlen folyamatától. És harmadszor, intenzív elmélkedéssel összegyűjtötte a szükséges információt ahhoz, hogy megtervezze és átvizsgálja a folyamatot, és aztán biztos kézzel megmentse az életemet.
Now I absorbed a lot from these words of wisdom, and before I went back into the classroom that fall, I wrote down three rules of my own that I bring to my lesson planning still today. Rule number one: Curiosity comes first. Questions can be windows to great instruction, but not the other way around. Rule number two: Embrace the mess. We're all teachers. We know learning is ugly. And just because the scientific method is allocated to page five of section 1.2 of chapter one of the one that we all skip, okay, trial and error can still be an informal part of what we do every single day at Sacred Heart Cathedral in room 206. And rule number three: Practice reflection. What we do is important. It deserves our care, but it also deserves our revision. Can we be the surgeons of our classrooms? As if what we are doing one day will save lives. Our students our worth it. And each case is different.
Sokat felszívtam ezekből a bölcs szavakból és mielőtt ősszel visszamentem volna a tanterembe, leírtam a saját három szabályomat, amiket még ma is használok az óráim tervezésében. Első szabály: A kíváncsiság első helyen van. A kérdések ablakokként szolgálhatnak a nagyszerű oktatáshoz, de fordítva nem működik. Második szabály: Ragadd meg a zűrzavart! Mind tanárok vagyunk. Tudjuk, hogy a tanulás kellemetlen. És csak azért, mert a tudományos módszer a mindannyiunk által átugrott első fejezet 1.2-es bekezdésének ötödik oldalán található, a próbálgatás még mindig egy nem hivatalos része lehet annak, amit minden nap csinálunk a Sacred Heart Cathedral 206-os szobájában. És a harmadik szabály: elmélkedj! Amit teszünk fontos. Megérdemli a figyelmünket, de ugyanakkor megérdemli azt is, hogy átgondoljuk, javítsunk rajta. Lehetünk az osztályunk sebészei? Mintha csak amit teszünk, egy nap életet mentene. A tanulóink érnek ennyit. És minden egyes eset más.
(Explosion)
(robbanás)
All right. Sorry. The chemistry teacher in me just needed to get that out of my system before we move on.
Jól van. Bocsánat. A bennem lévő kémia tanárnak szüksége volt rá, hogy mielőtt továbblépünk, ezt kiengedjem.
So these are my daughters. On the right we have little Emmalou -- Southern family. And, on the left, Riley. Now Riley's going to be a big girl in a couple weeks here. She's going to be four years old, and anyone who knows a four-year-old knows that they love to ask, "Why?" Yeah. Why. I could teach this kid anything because she is curious about everything. We all were at that age. But the challenge is really for Riley's future teachers, the ones she has yet to meet. How will they grow this curiosity?
Szóval ők a lányaim. Jobb oldalon láthatják Emma-Lou-t -- déli család. És bal oldalon Riley-t. Most már Riley nagy lány lesz pár héten belül. Négy éves lesz, és bárki, aki ismer négyéveseket, tudja, hogy ők imádják azt kérdezni, hogy "Miért?" Igen. Miért. Bármit taníthatnék ennek a kisgyereknek mert kíváncsi mindenre. Ebben a korban mi is mindannyian azok voltunk. De a kihívás valójában Riley jövőbeni tanáraié lesz, akikkel még csak most fog találkozni. Hogyan fogják hizlalni ezt a kíváncsiságot?
You see, I would argue that Riley is a metaphor for all kids, and I think dropping out of school comes in many different forms -- to the senior who's checked out before the year's even begun or that empty desk in the back of an urban middle school's classroom. But if we as educators leave behind this simple role as disseminators of content and embrace a new paradigm as cultivators of curiosity and inquiry, we just might bring a little bit more meaning to their school day, and spark their imagination.
Szerintem Riley minden gyermek metaforája, és azt gondolom, hogy az iskolából kibukás sokféle alakot ölthet -- kezdve azzal, hogy a végzős tanuló már akkor kijelentkezik, amikor a tanév még el sem kezdődött, vagy akár egy városi középiskola osztálytermének üres hátsó padja. De ha mi oktatókként magunk mögött hagyjuk az egyszerű leckeleadó szerepét és új szerepet öltünk mint a kíváncsiság és az érdeklődés magvetői, talán kicsit több értelmet hozhatunk a tanulók iskolai napjaiba és felcsigázhatjuk a képzeletünket.
Thank you very much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(taps)