About 75 years ago, my grandfather, a young man, walked into a tent that was converted into a movie theater like that, and he fell hopelessly in love with the woman he saw on the silver screen: none other than Mae West, the heartthrob of the '30s, and he could never forget her. In fact, when he had his daughter many years later, he wanted to name her after Mae West, but can you imagine an Indian child name Mae West? The Indian family said, no way!
Úgy 75 évvel ezelőtt, a nagyapám, akkor egy fiatalember, besétált egy sátorba, amit átalakítottak mozivá, mint ezt itt, és reménytelenül szerelmes lett a nőbe, akit a vásznon látott: aki nem más volt, mint Mae West, a harmincas évek szívtiprója, és sosem tudta elfelejteni őt. Így amikor megszületett a lánya, sok évvel később, Mae Westnek akarta hívni, de el tudnak képzelni egy indiai gyereket, akinek Mae West a neve? Az indiai család azt mondta, hogy semmiképp!
So when my twin brother Kaesava was born, he decided to tinker with the spelling of Keshava's name. He said, if Mae West can be M-A-E, why can't Keshava be K-A-E? So he changed Kaesava's spelling. Now Kaesava had a baby boy called Rehan a couple of weeks ago. He decided to spell, or, rather, misspell Raehan with an A-E.
Így amikor az ikerbátyám, Kaesava megszületett, elhatározta, hogy babrál a Keshava név betűzésével. Azt mondta, ha Mae West lehet M-A-E, miért ne lehetne Keshava K-A-E? Így megváltoztatta a Kaesava betűzését. Kaesavának született egy Rehan nevű kisfia pár héttel ezelőtt. Elhatározta, hogy úgy betűzi, vagy félrebetűzi a Reahant, így A-E-vel.
You know, my grandfather died many years ago when I was little, but his love for Mae West lives on as a misspelling in the DNA of his progeny. That for me is successful legacy. (Laughs)
Tudják, a nagyapám sok-sok évvel ezelőtt meghalt, amikor még kicsi voltam, de a Mae West iránti szerelme továbbél egy félrebetűzésben a leszármazottai DNS-ében. Számomra ez egy sikeres hagyaték. (Nevetés)
You know, as for me, my wife and I have our own crazy legacy project. We actually sit every few years, argue, disagree, fight, and actually come up with our very own 200-year plan.
Ami engem illet, nekem és a feleségemnek van egy saját őrült hagyatéki projektünk. Leülünk néhány évente, és vitatkozunk, nem értünk egyet, veszekszünk, és végül kitaláljuk a saját 200 éves tervünket.
Our friends think we're mad. Our parents think we're cuckoo. Because, you know, we both come from families that really look up to humility and wisdom, but we both like to live larger than life. I believe in the concept of a Raja Yogi: Be a dude before you can become an ascetic. This is me being a rock star, even if it's in my own house. You know?
A barátaink azt gondolják, hogy őrültek vagyunk. A szüleink azt gondolják, hogy lököttek vagyunk. Mert, tudják, mindketten olyan családból származunk, ami nagyon tiszteli a szerénységet és a bölcsességet, de mi mindketten szeretünk nagyvonalúan élni. Én Raja Yogi tételében hiszek: Legyél vagány, mielőtt aszkéta leszel. Itt éppen rock sztár vagyok, még akkor is, ha csak otthon. Értik?
So when Netra and I sat down to make our first plan 10 years ago, we said we want the focus of this plan to go way beyond ourselves. What do we mean by beyond ourselves?
Szóval, amikor Netra és én leültünk, hogy megírjuk az első tervünket 10 évvel ezelőtt, azt mondtuk azt akarjuk, hogy ennek a tervnek a fókusza túlmutasson rajtunk, Mit értünk azalatt, hogy túl rajtunk?
Well 200 years, we calculated, is at the end of our direct contact with the world. There's nobody I'll meet in my life will ever live beyond 200 years, so we thought that's a perfect place where we should situate our plan and let our imagination take flight.
200 év, úgy számoltuk, a végét jelenti a közvetlen kapcsolatunknak a világgal. Senkivel sem fogok találkozni az életem során, aki tovább fog élni 200 évnél, ezért úgy gondoltuk, ez a tökéletes pont az időben elhelyezni a tervünket, és hagytuk a fantáziánkat szabadon szárnyalni.
You know, I never really believed in legacy. What am I going to leave behind? I'm an artist. Until I made a cartoon about 9/11. It caused so much trouble for me. I was so upset. You know, a cartoon that was meant to be a cartoon of the week ended up staying so much longer.
Soha nem hittem igazán a hagyatékban. Mit hagyok magam után? Művész vagyok. Addig, amíg nem rajzoltam egy 9/11-es karikatúrát, ez olyan sok gondot okozott nekem. Annyira fel voltam zaklatva. Egy karikatúra, aminek a hét karikatúrájának kellett volna lennie, sokkal tovább megmaradt.
Now I'm in the business of creating art that will definitely even outlive me, and I think about what I want to leave behind through those paintings.
Most már olyan műalkotások létrehozásával foglalkozom, amik biztosan túlélnek engem, és gondolok arra, hogy mit akarok hátrahagyni ezeken a képeken keresztül.
You know, the 9/11 cartoon upset me so much that I decided I'll never cartoon again. I said, I'm never going to make any honest public commentary again.
A 9/11-es karikatúra annyira felzaklatott, hogy elhatároztam, hogy soha többet nem rajzolok karikatúrát. Azt mondtam, soha többet nem fogok őszinte, nyilvános kommentárt fűzni semmihez.
But of course I continued creating artwork that was honest and raw, because I forgot about how people reacted to my work.
De persze továbbra is olyan munkákat alkottam, amik őszinték és nyersek voltak, mert elfelejtettem, hogy az emberek hogyan reagáltak a munkámra.
You know, sometimes forgetting is so important to remain idealistic. Perhaps loss of memory is so crucial for our survival as human beings.
Néha a felejtés nagyon fontos ahhoz, hogy az ember idealista tudjon maradni. Talán a felejtés elengedhetetlen a túlélésünkhöz, mint emberi lények.
One of the most important things in my 200-year plan that Netra and I write is what to forget about ourselves. You know, we carry so much baggage, from our parents, from our society, from so many people -- fears, insecurities -- and our 200-year plan really lists all our childhood problems that we have to expire. We actually put an expiry date on all our childhood problems. The latest date I put was, I said, I am going to expire my fear of my leftist, feminist mother-in-law, and this today is the date! (Laughs) She's watching. (Laughter)
Az egyik legfontosabb dolog a 200 éves tervemben, amit Netra és én írunk, hogy mit felejtünk el saját magunkról. Olyan sok lelki nehezéket cipelünk magunkkal, a szüleinktől, a társadalomtól, olyan sok embertől -- félelmeket, bizonytalanságokat -- és a 200 éves tervünk felsorolja az összes gyerekkori problémánkat, amiket ki kell dobnunk. Lejárati dátumot tettünk az összes gyerekkori problémánkra. A legtávolabbi dátumot arra tettem, azt mondtam, ki fogom dobni a félelmemet a balos, feminista anyósomtól, és ez a dátum ma van! (Nevetés) Ő is néz. (Nevetés)
Anyway, you know, I really make decisions all the time about how I want to remember myself, and that's the most important kind of decisions I make. And this directly translates into my paintings. But like my friends, I can do that really well on Facebook, Pinterest, Twitter, Flickr, YouTube. Name it, I'm on it. I've started outsourcing my memory to the digital world, you know? But that comes with a problem. It's so easy to think of technology as a metaphor for memory, but our brains are not perfect storage devices like technology. We only remember what we want to. At least I do. And I rather think of our brains as biased curators of our memory, you know? And if technology is not a metaphor for memory, what is it?
Mindenesetre, valójában folyamatosan hozok döntéseket arról, hogy akarok emlékezni magamra, és ez a legfontosabb fajta döntés, amit hozok. És ez közvetlenül megjelenik a festményeimen. De mint ahogy a barátaim, ezt nagyon könnyen tudom csinálni a Facebookon, Pinteresten, Twitteren, YouTube-on. Ha hallottak róla, rajta vagyok. Elkezdtem kiszervezni az emlékezetemet a digitális világba De van ezzel egy probléma. Nagyon könnyű úgy gondolni a technológiára, mint egy metafórára az emlékezetre, de az agyunk nem tökéletes tároló egység, mint a technológia. Csak arra emlékszünk, amire akarunk. Legalábbis én. És én úgy gondolok az agyunkra, mint az emlékezetünk előítéletes kurátorára. És ha a technológia nem egy metafóra az emlékezetre, mi az?
Netra and I use our technology as a tool in our 200-year plan to really curate our digital legacy.
Netra és én úgy használjuk a technológiát, mint egy eszközt a 200 éves tervünkben, hogy kurátorai legyünk a digitális hagyatékunknak.
That is a picture of my mother, and she recently got a Facebook account. You know where this is going. And I've been very supportive until this picture shows up on my Facebook page. (Laughter)
Ez egy kép anyukámról, aki nem rég iratkozoztt fel a Facebookra. Tudják, hogy mi következik. És nagyon támogattam, amíg meg nem jelent ez a kép a Facebook oldalamon. (Nevetés)
And I actually untagged myself first, then I picked up the phone. I said, "Mom, you will never put a picture of me in a bikini ever again." And she said, "Why? You look so cute, darling." I said, "You just don't understand."
És először levettem a bejelölést, aztán felvettem a telefont. Azt mondtam: "Anya, soha többet ne tegyél fel képeket rólam bikiniben!" És azt mondta: "Miért? Olyan cuki vagy drágám!" Azt mondtam: "Egyszerűen nem érted."
Maybe we are among the first generation that really understands this digital curating of ourselves. Maybe we are the first to even actively record our lives.
Talán mi vagyunk az első generáció, ami igazán megérti, milyen saját magunk digitális kurátorának lenni. Talán mi vagyunk az elsők, akik aktívan archiváljuk az életünk.
You know, whether you agree with, you know, legacy or not, we are actually leaving behind digital traces all the time. So Netra and I really wanted to use our 200-year plan to curate this digital legacy, and not only digital legacy but we believe in curating the legacy of my past and future.
Akár egyetértenek a hagyatékkal akár nem, folyamatosan digitális nyomokat hagyunk magunk mögött. Szóval Netra és én igazán arra akartuk használni a 200 éves tervünket, hogy kuráljuk a digitális hagyatékunkat, és nem csak a digitális hagyatékunkat, de hiszünk a múltunk és a jövőnk hagyatékának kurálásában.
How, you may ask?
Hogyan?
Well, when I think of the future, I never see myself moving forward in time. I actually see time moving backward towards me. I can actually visualize my future approaching. I can dodge what I don't want and pull in what I want. It's like a video game obstacle course. And I've gotten better and better at doing this. Even when I make a painting, I actually imagine I'm behind the painting, it already exists, and someone's looking at it, and I see whether they're feeling it from their gut. Are they feeling it from their heart, or is it just a cerebral thing? And it really informs my painting. Even when I do an art show, I really think about, what should people walk away with?
Nos, amikor a jövőre gondolok, soha nem látom magam előre haladni az időben. Valójában úgy látom, hogy az idő halad hátrefelé rajtam keresztül. Magam előtt látom, ahogy a jövőm közeledik. Ki tudok térni azelől, amit nem akarok, és magamhoz húzni azt, amit akarok. Olyan, mint egy videojáték akadálypálya. És egyre jobb vagyok ebben. Akkor is, amikor festek, elképzelem, hogy a kép mögött vagyok, már létezik, és valaki nézi, és én látom, hogy ösztönösen érzik-e. És hogy érzelmeket vált ki belőlük, vagy csak intellektuálisan értékelik. És ez tényleg hatással van a festményemre. Amikor egy kiállításra készülök, sokat gondolkodom azon, hogy milyen érzéssel kell az embereknek elmenniük?
I remember when I was 19, I did, I wanted to do my first art exhibition, and I wanted the whole world to know about it. I didn't know TED then, but what I did was I closed my eyes tight, and I started dreaming. I could imagine people coming in, dressed up, looking beautiful, my paintings with all the light, and in my visualization I actually saw a very famous actress launching my show, giving credibility to me. And I woke up from my visualization and I said, who was that? I couldn't tell if it was Shabana Azmi or Rekha, two very famous Indian actresses, like the Meryl Streeps of India.
Amikor 19 éves voltam, meg akartam rendezni az első kiállításomat, és azt akartam, hogy az egész világ tudjon róla. Akkor még nem tudtam a TED-ről, de azt csináltam, hogy behunytam a szemem, és elkezdtem álmodozni. Elképzeltem, ahogy jönnek az emberek, kiöltözve, gyönyörűen, a képeim megvilágítva, és a képzeletemben láttam egy nagyon híres színésznőt, ahogy megnyitja a kiállítást, és hitelesít engem. Felébredtem az álmodozásból és azt mondtam, ki volt ez? Nem tudtam, hogy Shabana Azmi vagy Rekha volt, két nagyon híres indiai színésznő, olyanok, mint az indiai Meryl Streepek.
As it turned out, next morning I wrote a letter to both of them, and Shabana Azmi replied, and came and launched my very first show 12 years ago. And what a bang it started my career with! You know, when we think of time in this way, we can curate not only the future but also the past. This is a picture of my family, and that is Netra, my wife. She's the co-creator of my 200-year plan.
Végül másnap reggel mindkettőjüknek írtam, és Shabana Azmi válaszolt, és eljött megnyitni a legelső kiállításomat 12 évvel ezelőtt. És micsoda robbanással indult a karrierem! Amikor így gondolunk az időre, akkor tudjuk kurálni nem csak a jövőt, de a múltat is. Ez egy kép a családomról, és ez a feleségem, Netra. Ő a társszerzője a 200 éves tervnek.
Netra's a high school history teacher. I love Netra, but I hate history. I keep saying, "Nets, you live in the past while I'll create the future, and when I'm done, you can study about it." (Laughter)
Netra középiskolai történelemtanár. Imádom Netrát, de utálom a történelmet. Mindig azt mondom: "Nets, te a múltban élsz, míg én alkotom a jövőt, és amikor elkészülök, tanulhatsz róla. (Nevetés)
She gave me an indulgent smile, and as punishment, she said, "Tomorrow I'm teaching a class on Indian history, and you are sitting in it, and I'm grading you."
Elnézően rámmosolygott, és büntetésként, azt mondta: "Holnap tartok egy órát az indiai történelemről, beülsz rá, és osztályozni foglak."
I'm like, "Oh, God." I went.
Azt mondtam: "Jézusom!" Elmentem.
I actually went and sat in on her class. She started by giving students primary source documents from India, Pakistan, from Britain, and I said, "Wow." Then she asked them to separate fact from bias. I said, "Wow," again. Then she said, "Choose your facts and biases and create an image of your own story of dignity."
Elmentem és beültem az órájára. Azzal kezdte, hogy adott a diákoknak elsődleges forrásdokumentumokat Indiából, Pakisztánból, Nagybritanniából és azt mondtam, "Wow." Aztán arra kérte őket, hogy válasszák szét a tényeket és a torzítást. Megint azt mondtam "Wow". Aztán azt mondta: "Válaszd ki a saját tényeidet és torzításaidat, és alkoss egy saját képet a méltóságról."
History as an imaging tool? I was so inspired.
A történelem mint képalkotó eszköz? Ez annyira inspirált.
I went and created my own version of Indian history. I actually included stories from my grandmother. She used to work for the telephone exchange, and she used to actually overhear conversations between Nehru and Edwina Mountbatten. And she used to hear all kinds of things she shouldn't have heard. But, you know, I include things like that. This is my version of Indian history.
Elkészítettem a saját verziómat az indiai történelemről. Felhasználtam történeteket a nagymamámtól. Annak idején a telefonközpontban dolgozott, és hallott beszélgetéseket Nehru és Edwina Mountbatten között. És csomó olyan dolgot hallott, amit nem lett volna szabad hallania. És felhasználtam ezeket a dolgokat. Ez az én verzióm az indiai történelemről.
You know, if this is so, it occurred to me that maybe, just maybe, the primary objective of our brains is to serve our dignity. Go tell Facebook to figure that out!
Ha ez így van, eszembe jutott, hogy lehet, talán lehetséges, hogy az agyunk elsődleges funkciója az, hogy a méltóságunkat szolgálja. Mondják el a Facebooknak, hogy találja ki ezt!
Netra and I don't write our 200-year plan for someone else to come and execute it in 150 years. Imagine receiving a parcel saying, from the past, okay now you're supposed to spend the rest of your life doing all of this. No. We actually write it only to set our attitudes right.
Netra és én nem azért írjuk a 200 éves tervünket, hogy más jöjjön és elvégezze 150 év múlva. Képzeld el, hogy kapsz egy csomagot a múltból, hogy innentől kezdve azzal kell töltened az életed, hogy ezeket csinálod. Nem. Csak azért írjuk, hogy helyretegyük a hozzáállásunk.
You know, I used to believe that education is the most important tool to leave a meaningful legacy. Education is great. It really teaches us who we are, and helps us contextualize ourselves in the world, but it's really my creativity that's taught me that I can be much more than what my education told me I am.
Régen azt hittem, hogy az iskola a legfontosabb eszköz ahhoz, hogy jelentéssel bíró hagyatékot hagyjunk. Az iskola nagyszerű. Megtanít arra, kik vagyunk, és segít kontextusba helyezni magunkat a világban, de valójában a kreativitásom tanított meg arra, hogy sokkal több lehetek annál, mint amit az iskola mondott, hogy lehetek.
I'd like to make the argument that creativity is the most important tool we have. It lets us create who we are, and curate what is to come.
Véleményem szerint a kreativitás a leghasznosabb eszközünk. Lehetővé teszi, hogy kitaláljuk, kik vagyunk, és kuráljuk, ami ezután jön.
I like to think -- Thank you.
Szeretek gondolkodni -- köszönöm --
I like to think of myself as a storyteller, where my past and my future are only stories, my stories, waiting to be told and retold. I hope all of you one day get a chance to share and write your own 200-year story.
szeretek úgy gondolni magamra, mint egy történetmesélőre, ahol a múltam és a jövőm csak történetek, az én történeteim, amik arra várnak, hogy újra és újra elmeséljem őket. Remélem egy nap mindannyiuknak lehetősége lesz megírni és megosztani a saját 200 éves történetüket.
Thank you so much.
Nagyon köszönöm.
Shukran! (Applause)
Shukran! (Taps)