What does it mean to be normal? And what does it mean to be sick? I've asked myself this question from the time I was about seven, when I was diagnosed with Tourette syndrome. Tourette's is a neurological disorder characterized by stereotyped movements I perform against my will, called tics. Now, tics are technically involuntary, in the sense that they occur without any conscious attention or intention on my part.
Mit jelent normálisnak lenni? És mit jelent betegnek lenni? Hétéves korom óta teszem fel ezt a kérdést magamnak, amikor is Tourette-szindrómával diagnosztizáltak. Ez idegrendszeri rendellenesség, visszatérő akaratlan mozgásokkal, ún. <i>tic</i>ekkel. A <i>tic</i>ek szaknyelven akaratlanok, mivel részemről mindennemű tudatos figyelem vagy szándék nélkül jelennek meg.
But there's a funny thing about how I experience tics. They feel more unvoluntary than involuntary, because I still feel like it's me moving my shoulder, not some external force. Also, I get this uncomfortable sensation, called premonitory urge, right before tics happen, and particularly when I'm trying to resist them. Now, I imagine most of you out there understand what I'm saying, but unless you have Tourette's, you probably think you can't relate. But I bet you can. So, let's try a little experiment here and see if I can give you a taste of what my experience feels like. Alright, ready?
Van azonban valami furcsa abban, ahogy én élem meg a <i>tic</i>eket. Inkább tűnnek akaratellenesnek, mintsem akaratlannak, mert úgy érzem: én magam mozgatom a vállamat, nem valamiféle külső erő. Aztán itt ez a kellemetlen érzet, az előzetes késztetés, közvetlenül a <i>tic</i>et megelőzően, különösen, ha megpróbálok ellenállni. Úgy gondolom, legtöbbjük érti, miről beszélek, de ha nincs Tourette-jük, úgy hiszik, nem igazán tudnak kapcsolódni. Lefogadom, hogy mégis tudnak. Végezzünk egy kísérletet, és nézzük meg, hátha adhatok némi ízelítőt, mit élek át. Készen állnak?
Don't blink. No, really, don't blink. And besides dry eyes, what do you feel? Phantom pressure? Eyelids tingling? A need? Are you holding your breath?
Ne pislogjanak. Komolyan, ne pislogjanak. A szemszárazságon kívül mit éreznek még? Beképzelt nyomást? Szemhéjviszketést? Hiányt? Visszatartják a lélegzetüket?
(Laughter)
(Nevetés)
Aha.
Aha.
(Laughter)
(Nevetés)
That's approximately what my tics feels like. Now, tics and blinking, neurologically speaking, are not the same, but my point is that you don't have to have Tourette's to be able to relate to my experience of my premonitory urges, because your brain can give you similar experiences and feelings.
Körülbelül ilyen érzés a tic is. A tic és a pislogás persze neurológiai szempontból nem ugyanaz, ezzel csak azt akartam bemutatni, hogy nem kell Tourette-szindróma ahhoz, hogy érzékelhessék, mit élek át én az előzetes késztetések alkalmával, mert az agyuk így is tud hasonló érzéseket és élményeket létrehozni.
So, let's shift the conversation from what it means to be normal versus sick to what it means that a majority of us are both normal and sick. Because in the final analysis, we're all humans whose brains provide for a spectrum of experiences. And everything on that spectrum of human experiences is ultimately produced by brain systems that assume a spectrum of different states. So again, what does it mean to be normal, and what does it mean to be sick, when sickness exists on the extreme end of a spectrum of normal?
Akkor térjünk át a mit jelent normálisnak vagy betegnek lenni kérdéséről arra, mit jelent az, hogy többségünk egyszerre normális és beteg. Mert végső soron mind emberi lények vagyunk, és az agyunk élmények széles spektrumával lep meg minket. Az emberi tapasztalatok ezen spektrumán végső soron minden élményt agyi rendszerek hoznak létre, ez pedig a különböző agyi állapotok spektrumát feltételezi. Mit jelent tehát normálisnak, és mit jelent betegnek lenni, ha a betegség a normális spektrum legvégén található?
As both a researcher who studies differences in how individuals' brains wire and rewire themselves, and as a Touretter with other related diagnoses, I have long been fascinated by failures of self-regulation on the impulsive and compulsive behavioral spectrums. Because so much of my own experience of my own body and my own behavior has existed all over that map.
Az emberi agy huzalozása és újrahuzalozása során tapasztalt egyedi különbségeket vizsgáló kutatóként és más kapcsolódó diagnózisokkal is bíró Tourette-esként, régóta izgatnak az impulzív s a kényszeres viselkedési spektrumon belüli önszabályozás hiányosságai. Mert oly sok saját testi és viselkedésbeli élményem van már ezen a spektrumon.
So with the spotlight on the opioid crisis, I've really found myself wondering lately: Where on the spectrum of unvoluntary behavior do we put something like abusing opioid painkillers or heroin? By now, we all know that the opioid crisis and epidemic is out of control. Ninety-one people die every day in this country from overdose. And between 2002 and 2015, the number of deaths from heroin increased by a factor of six. And something about the way that we treat addiction isn't working, at least not for everyone. It is a fact that people suffering from addiction have lost free will when it comes to their behavior around drugs, alcohol, food or other reward-system stimulating behaviors. That addiction is a brain-based disease state is a medical, neurobiological reality. But how we relate to that disease -- indeed, how we relate to the concept of disease when it comes to addiction -- makes an enormous difference for how we treat people with addictions.
Fókuszban az opioid válsággal, mostanában azon morfondíroztam: Az akaratunk ellenére tanúsított viselkedések spektrumán hová esik az opioid fájdalomcsillapítókkal vagy a heroinnal való visszaélés? Mostanra már tudjuk, hogy az opioidválság és -járvány kicsúszott a kezünkből. Országunkban naponta 91 ember hal meg túladagolásban. 2002 és 2015 között a herointúladagolás miatti halálesetek száma meghatszorozódott. Valami nem jól működik abban, ahogy a függőségeket kezeljük, legalábbis nem mindenki számára. Tény, hogy a függőségben szenvedőknek elveszett a szabad akarata, ami a droggal, alkohollal, étellel, vagy a jutalmazó rendszert serkentő más dolgokkal való viselkedésüket illeti. A függőség agyi alapú kóros állapot, ez az orvosi, neurobiológiai valóság. De hogy miként viszonyulunk e betegséghez, pontosabban a betegség fogalmához a függőség esetében, alapvetően az határozza meg a függőségben szenvedők kezelését.
So, we tend to think of pretty much everything we do as entirely voluntary. But it turns out that the brain's default state is really more like a car idling in drive than a car in park. Some of what we think we choose to do is actually things that we have become programmed to do when the brakes are released. Have you ever joked that your brain was running on autopilot? Guess what? It probably was. OK? And the brain's autopilot is in a structure called the striatum. So the striatum detects emotional and sensory motor conditions and it knows to trigger whatever behavior you have done most often in the past under those same conditions.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent saját elhatározásból teszünk. De kiderült, hogy az agy alapértelmezett állapota jobban hasonlít egy alapjáraton pöfögő, mintsem egy álló autóra. Sokszor, mikor azt hisszük, szabad választásból teszünk valamit, valójában egy program fut le bennünk, amint kiengedjük a féket. Viccelődtek már azon, hogy az agyuk robotpilóta üzemmódban van? Tudják, mit? Valószínűleg úgy is volt. Ugye? A robotpilóta üzemmód helye az agyban az ún. striátumban található. A striátum észleli az érzelmi és érzékelő motorikus körülményeket, visszaemlékszik rájuk, és elindítja azt a cselekvéssort, amit a múltban hasonló körülmények között a leggyakrabban csináltunk.
Do you know why I became a neuroscientist? Because I wanted to learn what made me tick.
Tudják, miért lettem idegtudós? Mert meg akartam tudni, mitől <i>tic</i>elek.
(Laughter)
(Nevetés)
Thank you, thank you.
Köszönöm, köszönöm.
(Laughter)
(Nevetés)
I've been wanting to use that one in front of an audience for years.
Már évek óta szerettem volna ezt a poént közönség előtt ellőni.
(Applause)
(Taps)
So in graduate school, I studied genetic factors that orchestrate wiring to the striatum during development. And yes, that is my former license plate.
Az egyetemen tanulmányoztam a genetikai tényezőket, melyek a striátumnak a fejlődés során bekövetkező huzalozását vezénylik. Igen, ez volt korábban a rendszámtáblám.
(Laughter)
(Nevetés)
And for the record, I don't recommend any PhD student get a license plate with their thesis topic printed on it, unless they're prepared for their experiments not to work for the next two years.
Csak úgy mellékesen, senkinek nem ajánlom, hogy a szakdolgozata témáját kiírja a rendszámtáblájára, kivéve, ha felkészült rá, hogy kísérletei a következő két évben nem fognak működni.
(Laughter)
(Nevetés)
I eventually did figure it out. So, my experiments were exploring how miswiring in the striatum relates to compulsive behaviors. Meaning, behaviors that are coerced by uncomfortable urges you can't consciously resist. So I was really excited when my mice developed this compulsive behavior, where they were rubbing their faces and they couldn't seem to stop, even when they were wounding themselves. OK, excited is the wrong word, I actually felt terrible for them. I thought that they had tics, evidence of striatal miswiring. And they were compulsive, but it turned out, on further testing, that these mice showed an aversion to interacting and getting to know other unfamiliar mice. Which was unusual, it was unexpected. The results implied that the striatum, which, for sure, is involved in compulsive-spectrum disorders, is also involved in human social connection and our ability to -- not human social connection, but our ability to connect.
Azért végül sikerrel jártam. A kísérleteimmel azt kutattam, mi a kapcsolat a striátum hibás huzalozása és a kényszeres magatartásformák között, melyek utóbbiak kellemetlen és tudatosan ellenállhatatlan késztetések hatására jönnek létre. Úgyhogy nagy izgalomba jöttem, mikor a kísérleti egereim végre kényszeres cselekvést mutattak: dörzsölték az arcukat, és akkor sem bírták abbahagyni, amikor már kisebesedtek. Lehet, hogy az izgatottság nem a legjobb kifejezés, igazából szörnyen éreztem magam miattuk. Azt hittem, <i>tic</i>jeik vannak, ami igazolja a striátum hibás beidegzését. És bár kényszeresen cselekedtek, de a további teszteknél kiderült, hogy azért csinálják, mert irtóztak attól, hogy más, idegen egerekkel kerüljenek kapcsolatba és ismerkedjenek. Ez szokatlan volt és váratlan is. Az eredmények azt mutatták, hogy a striátum, amelynek szerepe köztudott a kényszeres viselkedészavarokban, ugyancsak érintett az emberi szociális kapcsolatokban, és meghatározza kapcsolatteremtési képességüket is.
So I delved deeper, into a field called social neuroscience. And that is a newer, interdisciplinary field, and there I found reports that linked the striatum not just to social anomalies in mice, but also in people. As it turns out, the social neurochemistry in the striatum is linked to things you've probably already heard of. Like oxytocin, which is that hormone that makes cuddling feel all warm and fuzzy. But it also implicates signaling at opioid receptors. There are naturally occurring opioids in your brain that are deeply linked to social processes.
Úgyhogy mélyebbre ástam, az ún. szociális idegtudomány mezejére. Ez viszonylag új, komplex tudományterület, és itt olyan jelentéseket találtam, amelyek a striátumot összekapcsolják nemcsak az állati, de az emberi viselkedési anomáliáikkal is. Ezekből kiderült, a striátum szociális neurokémiáját olyan dolgok határozzák meg, amelyekről nyilván mind hallottak már: pl. az oxitocin, a hormon, amitől az ölelés olyan finom meleg és borzongató lesz. De a striátum felel az opioid receptorok felé történő jeladásért is. Az agyban vannak természetes előfordulású opioidok, melyek szoros kapcsolatban állnak a szociális folyamatokkal.
Experiments with naloxone, which blocks opioid receptors, show us just how essential this opioid-receptor signaling is to social interaction. When people are given naloxone -- it's an ingredient in Narcan, that reverses opioid overdoses to save lives. But when it's given to healthy people, it actually interfered with their ability to feel connected to people they already knew and cared about. So, something about not having opioid-receptor binding makes it difficult for us to feel the rewards of social interaction.
Az opioid receptorokra blokkoló hatású naloxonnal végzett kísérletek megmutatták, mennyire meghatározó e receptorok jelátviteli funkciója a társas együttműködésben. Ha valakinek naloxont adnak, a Narcan hatóanyagát, az életet mentve visszafordítja az opioid-túladagolást. Ha azonban egészséges embereknek adják be, az megzavarja a kötődési képességüket az általuk ismert és szeretett emberekhez. Ha tehát gond van az opioid receptorok megkötőképességével, az megnehezíti, hogy érezhessük a társas érintkezés jutalmazó hatását.
Now, for the interest of time, I've necessarily gotten rid of some of the scientific details, but briefly, here's where we're at. The effects of social disconnection through opioid receptors, the effects of addictive drugs and the effects of abnormal neurotransmission on involuntary movements and compulsive behaviors all converge in the striatum. And the striatum and opioid signaling in it has been deeply linked with loneliness.
Mivel rövid az időnk, szükségszerűen átugrok néhány tudományos részletet, de röviden a következőkre jutottunk: Az opioid receptorok révén a társas kapcsolatok hiányának hatása, az addiktív drogok hatása, és az idegsejtek közti abnormális jelátvitel hatása az akaratlan mozgásokra és a kényszeres magatartásformákra mind a striátumban fut össze. A striátum és a benne zajló opioid jelátvitel pedig szoros kapcsolatban áll a magánnyal.
When we don't have enough signaling at opioid receptors, we can feel alone in a room full of people we care about and love, who love us. Social neuroscientists, like Dr. Cacioppo at the University of Chicago, have discovered that loneliness is very dangerous. And it predisposes people to entire spectrums of physical and mental illnesses.
Ha opioid receptoraink nem kapnak elég jelet, egyedül érezzük magunkat akár egy szobányi szerető, gondoskodó ember társaságában is. Szociális idegtudósok, pl. dr. Cacioppo a University of Chicagóról, kimutatták, hogy a magány nagyon veszélyes, és hajlamossá teszi az embert testi és szellemi betegségek teljes spektrumára.
Think of it like this: when you're at your hungriest, pretty much any food tastes amazing, right? So similarly, loneliness creates a hunger in the brain which neurochemically hypersensitizes our reward system. And social isolation acts through receptors for these naturally occurring opioids and other social neurotransmitters to leave the striatum in a state where its response to things that signal reward and pleasure is completely, completely over the top. And in this state of hypersensitivity, our brains signal deep dissatisfaction. We become restless, irritable and impulsive. And that's pretty much when I want you to keep the bowl of Halloween chocolate entirely across the room for me, because I will eat it all. I will.
Próbálják így elképzelni: amikor farkaséhesek, szinte bármilyen ételnek csodálatos íze van, nem? A magány hasonló éhséget hoz létre az agyban, ettől pedig neurokémiailag a jutalmazási rendszer túlérzékennyé válik. A társas elszigetelődés a receptorokon keresztül hat, mivel az agyban egyébként meglévő opioidok és más kapcsolati jelátvivők olyan állapotban hagyják a striátumot, hogy a működése a jutalmat és élvezetet jelző dolgokra teljesen, de teljesen túlpörög. Ebben a túlérzékeny állapotban az agyunk mély kielégületlenséget jelez. Nyughatatlanná, ingerlékennyé és lobbanékonnyá válunk. Olyan ez, mint amikor azt akarom, hogy ne adjatok senkinek a halloweeni csokis tálból, mert én eszem meg majd mindet. És meg is eszem.
And that brings up another thing that makes social disconnection so dangerous. If we don't have the ability to connect socially, we are so ravenous for our social neurochemistry to be rebalanced, we're likely to seek relief from anywhere. And if that anywhere is opioid painkillers or heroin, it is going to be a heat-seeking missile for our social reward system. Is it any wonder people in today's world are becoming addicted so easily? Social isolation -- excuse me -- contributes to relapse.
Ezzel új szempont jön be a képbe: miért olyan veszélyes a társas elszigeteltség. Ha képtelenek vagyunk a társas kapcsolatteremtésre, szociális neurokémiánk oly kiéhezetten vágyik majd az egyensúly helyreállítására, hogy bármire ráharapunk, ami ezt kínálja. És ha az a bármi történetesen valami opioid fájdalomcsillapító vagy a heroin, ezek hőkereső rakétaként viselkednek agyunk szociális jutalmazási rendszerében. Csoda hát, hogy az emberek a mai világban oly könnyen függővé válnak? A társas elszigeteltség, elnézést, a visszaesésnek is kedvez.
Studies have shown that people who tend to avoid relapse tend to be people who have broad, reciprocal social relationships where they can be of service to each other, where they can be helpful. Being of service lets people connect. So -- if we don't have the ability to authentically connect, our society increasingly lacks this ability to authentically connect and experience things that are transcendent and beyond ourselves. We used to get this transcendence from a feeling of belonging to our families and our communities. But everywhere, communities are changing. And social and economic disintegration is making this harder and harder.
Tanulmányok mutatták, hogy azoknak sikerül a visszaesést elkerülni, akiknek kiterjedt, viszonosságon alapuló társas kapcsolatuk van, ahol kölcsönösen támogathatják egymást, ahol hasznosak lehetnek. Egymás segítése módot ad a kapcsolatteremtésre. Tehát, ha mi magunk nem tudunk hitelesen kapcsolódni, társadalmunk is egyre jobban nélkülözi a hiteles kapcsolódás képességét, emiatt egyre több transzcendens vagy rajtunk kívül álló eredetű élményünk lesz. Valaha ezt a transzcendencia-élményt a családhoz, a közösséghez tartozásunk érzése nyújtotta. De a közösségek ma mindenütt változásban vannak. A társadalmi és gazdasági szétesés ezt egyre nehezebbé teszi.
I'm not the only person to point out that the areas in the country most economically hard hit, where people feel most desolate about their life's meaning, are also the places where there have been communities most ravaged by opioids. Social isolation acts through the brain's reward system to make this state of affairs literally painful. So perhaps it's this pain, this loneliness, this despondence that's driving so many of us to connect with whatever we can. Like food. Like handheld electronics. And for too many people, to drugs like heroin and fentanyl.
Nem én vagyok az egyetlen, aki rámutat, hogy az ország gazdaságilag legkeményebben sújtott részei, ahol a leglehangoltabbak életük célját illetően, egyben azok a helyek is, ahol az opioidok leginkább tönkretették a közösségeket. A társadalmi elszigeteltség megjelenik az agy jutalmazási rendszerében, és szó szerint fájdalmassá teszi ezt az állapotot. Talán épp ez a fájdalom, ez a magányosság, ez a reményvesztettség késztet oly sokunkat arra, hogy valamihez kapcsolódjunk, bármi legyen is az. Akár étel. Akár elektromos kütyük. Túlságosan is sokaknál pedig a drogok, mint a heroin vagy a fentanil.
I know someone who overdosed, who was revived by Narcan, and she was mostly angry that she wasn't simply allowed to die. Imagine for a second how that feels, that state of hopelessness, OK? But the striatum is also a source of hope. Because the striatum gives us a clue of how to bring people back. So, remember that the striatum is our autopilot, running our behaviors on habit, and it's possible to rewire, to reprogram that autopilot, but it involves neuroplasticity. So, neuroplasticity is the ability of brains to reprogram themselves, and rewire themselves, so we can learn new things. And maybe you've heard the classic adage of plasticity: neurons that fire together, wire together. Right?
Láttam már túladagolt embert, akit Narcannal újraélesztettek, és iszonyú dühös volt, mert nem engedték meghalni. Képzeljék csak el, milyen érzés lehet az ilyen fokú reményvesztettség. Megvan? A striátum ugyanakkor a remény forrása is. Mert a striátum a kulcs ahhoz, hogyan találhatunk vissza az emberekhez. Jegyezzék meg tehát, hogy a striátum a mi robotpilótánk, ami a megszokás alapú viselkedéseinket vezérli, s ezt a robotpilótát újra lehet huzalozni, és újra lehet programozni, és itt jön a képbe a neuroplaszticitás. A neuroplaszticitás az agy képessége arra, hogy újraprogramozza saját magát, újrahuzalozza saját magát, hogy új dolgokat tanulhassunk. Talán hallották már a plaszticitásról szóló mondást: az együtt tüzelő neuronok összetartanak. Megvan?
So we need to practice social connective behaviors instead of compulsive behaviors, when we're lonely, when we are cued to remember our drug. We need neuronally firing repeated experiences in order for the striatum to undergo that necessary neuroplasticity that allows it to take that "go find heroin" autopilot offline. And what the convergence of social neuroscience, addiction and compulsive-spectrum disorders in the striatum suggests is that it's not simply enough to teach the striatum healthier responses to compulsive urges. We need social impulses to replace drug-cued compulsive behaviors, because we need to rebalance, neurochemically, our social reward system. And unless that happens, we're going to be left in a state of craving. No matter what besides our drug we repeatedly practice doing.
A kényszeres magatartásformák helyett a társas kapcsolódást kell gyakorolnunk, amikor magányosak vagyunk, amikor automatikusan a drogunkhoz nyúlnánk. Neuronjainkat tűzbe hozó, ismétlődő élményekre van szükségünk, hogy a striátumunk átmenjen a szükséges neuroplaszticitáson, hogy az automatikus heroinkereső áramkört kiiktathassa. A szociálneurológia, a függőség és a kényszeres zavarok striátum-beli összefutása pedig arra utal, hogy nem elég megtanítani a striátumot, hogy egészségesebb válaszokat adjon a kényszeres késztetésekre. Társas impulzusok kellenek a kényszeres droghoz nyúlás felváltására, mert szociális jutalmazási rendszerünket neurokémiai egyensúlyba kell hoznunk. Amíg ez nem történik meg, a sóvárgás állapotában maradunk. Mindegy, hogy a drogon kívül mit csinálunk rendszeresen.
I believe that the solution to the opioid crisis is to explore how social and psychospiritual interventions can act as neurotechnologies in circuits that process social and drug-induced rewards. One possibility is to create and study scalable tools for people to connect with one another over a mutual interest in recovery through psychospiritual practices. And as such, psychospiritual practice could involve anything from people getting together as megafans of touring jam bands, or parkour jams, featuring shared experiences of vulnerability and personal growth, or more conventional things, like recovery yoga meetups, or meetings centered around more traditional conceptions of spiritual experiences.
Úgy hiszem, az opioid válság megoldása abban rejlik, hogy felfedezzük, miként használhatjuk a szociális és pszichospirituális beavatkozásokat olyan technológiai áramkörökként, amelyek a társas és a drog motiválta jutalmazási folyamatokat kezelik. Az egyik lehetőség mérésre alkalmas eszközök létrehozása és tanulmányozása, amellyel az emberek kapcsolatba léphetnek egymással valamilyen közös érdeklődés mentén, és pszichospirituális gyakorlatok által együtt gyógyulhatnak. Bármi lehet pszichospirituális gyakorlat: országjáró jam band mega-rajongóinak tartott összejövetel, városi vagy terep-akadályverseny, ahol együtt vagyunk törékenységünkben és személyes növekedésünkben, vagy konvencionálisabb dolgok, mint egy jógacsoport felépülőknek, vagy spirituális élmények hagyományosabb felfogásai köré szerveződő találkozók.
But whatever it is, it needs to activate all of the neurotransmitter systems in the striatum that are involved in processing social connection. Social media can't go deep enough for this. Social media doesn't so much encourage us to share, as it does to compare. It's the difference between having superficial small talk with someone and authentic, deeply connected conversation with eye contact. And stigma also keeps us separate. There's a lot of evidence that it keeps us sick. And stigma often makes it safer for addicts to connect with other addicts. But recovery groups centered around reestablishing social connections could certainly be inclusive of people who are seeking recovery for a range of mental health problems.
De bármi is legyen az, mozgósítania kell a striátumnak a társas kapcsolatok során szerepet játszó teljes ingerületátvivő rendszerét. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ebben a közösségi média szerepét. A közösségi média nem igazán ösztönöz élmények megosztására, inkább az összehasonlítgatásra. A különbség ugyanaz, mint egy könnyű, felszínes terefere, és egy szemtől szembeni, hiteles, mély beszélgetés között. A megbélyegzés ugyancsak elválaszt minket. Rengeteg bizonyíték van már arra, mennyire megbetegít. De a függők számára biztonságosabbá teszi a kapcsolódást más függőkkel. A társas kapcsolatok helyreállítását célzó felépülő csoportok helyet adhatnának a számos mentális egészségi probléma valamelyikével küszködők számára is.
My point is, when we connect around what's broken, we connect as human beings. We heal ourselves from the compulsive self-destruction that was our response to the pain of disconnection. When we think of neuropsychiatric illnesses as a spectrum of phenomenon that are part of what make us human, then we remove the otherness of people who struggle with self-destruction. We remove the stigma between doctors and patients and caregivers. We put the question of what it means to be normal versus sick back on the spectrum of the human condition. And it is on that spectrum where we can all connect and seek healing together, for all of our struggles with humanness. Thank you for letting me share.
A lényeg, hogy amikor a lelki töréseink mentén kapcsolódunk, olyankor emberi lényekként kapcsolódunk. Kigyógyítjuk magunkat a kényszeres önpusztításból, amivel korábban az elválasztottság fájdalmára reagáltunk. Ha az ideggyógyászati betegségekre olyan jelenségspektrumként gondolunk, ami része emberi mivoltunknak, azzal megszüntetjük az önpusztítással küzdők másságát. Eltüntetjük a stigmát az orvosok, a betegek és a gondozók viszonylatában. Visszahelyezzük a "normális-vagy-beteg" problematikát az emberi állapotok spektrumára. Ez az a spektrum, ahol mind kapcsolódni tudunk, és együtt kereshetjük a gyógyulást az ember-létünkből fakadó küzdelmeinkben. Köszönöm, hogy megoszthattam ezt önökkel.
(Applause)
(Taps)