What happens when technology knows more about us than we do? A computer now can detect our slightest facial microexpressions and be able to tell the difference between a real smile and a fake one. That's only the beginning. Technology has become incredibly intelligent and already knows a lot about our internal states. And whether we like it or not, we already are sharing parts of our inner lives that's out of our control. That seems like a problem, because a lot of us like to keep what's going on inside from what people actually see. We want to have agency over what we share and what we don't. We all like to have a poker face.
Mi történik, amikor a technológia többet tud rólunk, mint saját magunk? A számítógépek manapság a legkisebb arcrezdüléseinket is képesek észlelni, és megkülönböztetni az igazi mosolyt a műtől. És ez csak a kezdet. A technológia hihetetlenül intelligensé vált, és már most sokat tud belső állapotunkról. Ha tetszik, ha nem, már most ellenőrzésünkön kívüli belső életünk részleteit osztjuk meg. Ez problémának tűnhet, mert sokunk szereti megtartani magának a dolgait, mintsem kimutatni őket. Magunk akarunk rendelkezni arról, hogy mit osztunk meg és mit nem. Mind szeretünk pókerarcot vágni.
But I'm here to tell you that I think that's a thing of the past. And while that might sound scary, it's not necessarily a bad thing. I've spent a lot of time studying the circuits in the brain that create the unique perceptual realities that we each have. And now I bring that together with the capabilities of current technology to create new technology that does make us better, feel more, connect more. And I believe to do that, we have to be OK losing some of our agency.
De azért vagyok itt, hogy elmondjam, ez a dolog a múlté. És míg ez lehet félelmetesen hangzik, nem feltétlenül rossz dolog. Rengeteg időt töltöttem az agyi pályák tanulmányozásával, amelyek az általunk érzékelt valóság kialakításáért felelnek. És mindezt összekapcsolom a jelenlegi technológia képességeivel, olyan új technológia megvalósításért, ami jobbá tesz minket, többet érzékel, összekapcsol. Szerintem ehhez el kell fogadnunk, hogy vesztünk az önrendelkezésből.
With some animals, it's really amazing, and we get to see into their internal experiences. We get this upfront look at the mechanistic interaction between how they respond to the world around them and the state of their biological systems. This is where evolutionary pressures like eating, mating and making sure we don't get eaten drive deterministic behavioral responses to information in the world. And we get to see into this window, into their internal states and their biological experiences. It's really pretty cool. Now, stay with me for a moment -- I'm a violinist, not a singer. But the spider's already given me a critical review.
Néhány állatnál ez igazán lenyűgöző, belelátunk a belső élményeikbe. Hitelesen belelátunk a gépies kölcsönhatásba aközött, hogy hogyan reagálnak a körülöttük levő világra és a biológiai rendszerük állapotára. Itt van, hogy az evolúciós nyomás, mint pl. az evés, párzás, a prédává válás elkerülése, a világi információkra adott határozott viselkedési válaszokat ír elő. Így ezen a lencsén keresztül biológiai élményeikre és belső állapotukra látunk rá. Ez tényleg lenyűgöző. Figyeljenek egy kicsit most – hegedűs vagyok, nem énekes. De a póktól már megkaptam a negatív kritikát.
(Video) (Singing in a low pitch)
(Videó) (Mély hangon énekel)
(Singing in a middle pitch)
(Közepes hangon énekel)
(Singing in a high pitch)
(Magas hangon énekel)
(Singing in a low pitch)
(Mély hangon énekel)
(Singing in a middle pitch)
(Közepes hangon énekel)
(Singing in a high pitch)
(Magas hangon énekel)
(Laughter)
(Nevetés)
Poppy Crum: It turns out, some spiders tune their webs like violins to resonate with certain sounds. And likely, the harmonics of my voice as it went higher coupled with how loud I was singing recreated either the predatory call of an echolocating bat or a bird, and the spider did what it should. It predictively told me to bug off. I love this. The spider's responding to its external world in a way that we get to see and know what's happening to its internal world. Biology is controlling the spider's response; it's wearing its internal state on its sleeve.
Poppy Crum: Kiderült, hogy a pókok mint hegedűt hangolják hálóik, hogy bizonyos hangokra rezonáljanak. És így, ahogy hangom emelkedett, ahogy hangosabban énekeltem, létrehoztam egy ragadozó denevér vagy madár hangját, és a pók tette, amit kellett. Vélhetőleg azt mondta, húzzak onnan. Imádom. A pók úgy válaszol külső világára, hogy látjuk és tudjuk, mi történik belső világában. A biológia uralja a pók válaszát; belső állapota homlokára van írva.
But us, humans -- we're different. We like to think we have cognitive control over what people see, know and understand about our internal states -- our emotions, our insecurities, our bluffs, our trials and tribulations -- and how we respond. We get to have our poker face.
De mi, emberek – mi mások vagyunk. Azt hinnénk, kognitívan befolyásolhatjuk hogy mások mit látnak, értenek, tudnak belső állapotunkat illetően – az érzelmeink, a bizonytalanságaink, a blöffjeink, nehézségeink és döntéseink – és azt, mit reagálunk. Kell nekünk a pókerarc.
Or maybe we don't. Try this with me. Your eye responds to how hard your brain is working. The response you're about to see is driven entirely by mental effort and has nothing to do with changes in lighting. We know this from neuroscience. I promise, your eyes are doing the same thing as the subject in our lab, whether you want them to or not. At first, you'll hear some voices. Try and understand them and keep watching the eye in front of you. It's going to be hard at first, one should drop out, and it should get really easy. You're going to see the change in effort in the diameter of the pupil.
Vagy mégse. Nézzük meg együtt! A szem tükrözi azt, hogy milyen erősen dolgozik az agy. A reakció, amit mindjárt látunk, pusztán mentális erőfeszítésen alapul, és semmi köze a fény változásához. Ez idegtudományból ismeretes. Ígérem, hogy szemük azt csinálja majd, mint a tesztalanyokéi a laborunkban, ha akarják, ha nem. Először hangokat fognak hallani. Próbálják megérteni őket; folyamatosan nézzék a szemet előttük. Eleinte nehéz lesz, egy kieshet, de utána nagyon könnyű. Látni fogják az erőfeszítésbeli változásokat a pupilla átmérőjében.
(Video) (Two overlapping voices talking)
(Videó) (Két hang egyszerre beszél)
(Single voice) Intelligent technology depends on personal data.
(Egy hang) Az intelligens technológia a személyes adatoktól függ.
(Two overlapping voices talking)
(Két hang egyszerre beszél)
(Single voice) Intelligent technology depends on personal data.
(Egy hang) Az intelligens technológia a személyes adatoktól függ.
PC: Your pupil doesn't lie. Your eye gives away your poker face. When your brain's having to work harder, your autonomic nervous system drives your pupil to dilate. When it's not, it contracts. When I take away one of the voices, the cognitive effort to understand the talkers gets a lot easier. I could have put the two voices in different spatial locations, I could have made one louder. You would have seen the same thing. We might think we have more agency over the reveal of our internal state than that spider, but maybe we don't.
PC: A pupilla nem hazudik. A szem elárulja a pókerarcot. Mikor az agy erősebben dolgozik, az autonóm idegrendszer kitágítja a pupillát. Amikor nem, összehúzódik. Ha csak egy hangot kapcsolok, kognitív erőfeszítés, hogy megértsük a beszélőt, kevésbé kell. A hangokat térben különbözőképp helyezhettem volna el, az egyik lehetett volna hangosabb. Ugyanezt látnánk. Gondolhatnánk, hogy több önrendelkezésünk van belső állapotunk kimutatásáról, mint annak a póknak, de lehet, hogy nem.
Today's technology is starting to make it really easy to see the signals and tells that give us away. The amalgamation of sensors paired with machine learning on us, around us and in our environments, is a lot more than cameras and microphones tracking our external actions.
A mai technológia eléggé megkönnyítette azon jelek észrevételét, amik elárulnak minket. Szenzorokkal párba állított gépi tanulás velünk, körülöttünk és környezetünkben, sokkal több a kamerával és mikrofonnal követett külső cselekvéseink követésénél.
Our bodies radiate our stories from changes in the temperature of our physiology. We can look at these as infrared thermal images showing up behind me, where reds are hotter and blues are cooler. The dynamic signature of our thermal response gives away our changes in stress, how hard our brain is working, whether we're paying attention and engaged in the conversation we might be having and even whether we're experiencing a picture of fire as if it were real. We can actually see people give off heat on their cheeks in response to an image of flame.
Testünk árasztja történeteinket az élettani hőmérséklet-változások által. Nézzük meg ezeket az infravörös hőképeket – mögöttem láthatók –, ahol a piros melegebb, a kék hidegebb. Hőreakciónk dinamikus aláírása elárulja stresszbeli változásainkat, milyen erősen dolgozik az agyunk, hogy odafigyelünk-e, leköt-e a beszélgetés, amit folytatunk, és még azt is, hogy egy képet a tűzről valósnak érzékeljük-e. Valójában láthatjuk, hogy az emberi arc kipirosodik egy láng képének láttán.
But aside from giving away our poker bluffs, what if dimensions of data from someone's thermal response gave away a glow of interpersonal interest? Tracking the honesty of feelings in someone's thermal image might be a new part of how we fall in love and see attraction. Our technology can listen, develop insights and make predictions about our mental and physical health just by analyzing the timing dynamics of our speech and language picked up by microphones. Groups have shown that changes in the statistics of our language paired with machine learning can predict the likelihood someone will develop psychosis.
Viszont amellett, hogy leleplezi pókerblöffjeinket, mi van, ha valakinek a hőreakcióiból származó adatok dimenziói megvillantják a személyközötti érdekeket? Az érzelmek őszinteségének hőképeken való nyomozása új része lehet a szerelembe esésnek és a vonzerő értelmezésének. Technológiánk meghallgat, betekintést és előrejelzést ad lelki és testi egészségünkről a mikrofonok által rögzített beszédünk és nyelvezetünk idő-dinamikájának elemzésével. Csoportok kimutatták, hogy a nyelvstatisztikai változások gépi tanulással összehozva megjósolhatják az elmebaj valószínűségét.
I'm going to take it a step further and look at linguistic changes and changes in our voice that show up with a lot of different conditions. Dementia, diabetes can alter the spectral coloration of our voice. Changes in our language associated with Alzheimer's can sometimes show up more than 10 years before clinical diagnosis. What we say and how we say it tells a much richer story than we used to think. And devices we already have in our homes could, if we let them, give us invaluable insight back. The chemical composition of our breath gives away our feelings. There's a dynamic mixture of acetone, isoprene and carbon dioxide that changes when our heart speeds up, when our muscles tense, and all without any obvious change in our behaviors.
Ezt továbbgondolva megvizsgálom a nyelvészeti és a hangbeli változásokat, amik számos különböző állapotról jeleznek. A demencia és a diabétesz a hang színképében változásokat okoz. Az Alzheimerrel kapcsolatba hozható nyelvváltozások néha 10 évvel a klinikai diagnózis előtt jelentkezhetnek. Amit és ahogy mondunk sokkal gazdagabb képest fest, mint ahogy eddig hittük. Az otthonainkban lévő eszközök pedig – ha engedjük nekik – értékes bepillantással tudnak szolgálni. A leheletünk kémiai összetevői elárulhatják érzelmeinket. Az aceton, izoprén és széndioxid dinamikus keveréke megváltozik, ha gyorsabban ver a szívünk, megfeszülnek az izmaink és mindez bármiféle viselkedésbeli változás nélkül.
Alright, I want you to watch this clip with me. Some things might be going on on the side screens, but try and focus on the image in the front and the man at the window.
Rendben, most nézzük meg ezt a kisfilmet. Ez-az talán majd a képernyő szélén fut, de fókuszáljunk az elől lévő képre és az emberre az ablaknál.
(Eerie music)
(Hátborzongató zene)
(Woman screams)
(Női sikoly)
PC: Sorry about that. I needed to get a reaction.
PC: Elnézést, reakcióra volt szükségem.
(Laughter)
(Nevetés)
I'm actually tracking the carbon dioxide you exhale in the room right now. We've installed tubes throughout the theater, lower to the ground, because CO2 is heavier than air. But they're connected to a device in the back that lets us measure, in real time, with high precision, the continuous differential concentration of CO2. The clouds on the sides are actually the real-time data visualization of the density of our CO2. You might still see a patch of red on the screen, because we're showing increases with larger colored clouds, larger colored areas of red. And that's the point where a lot of us jumped. It's our collective suspense driving a change in carbon dioxide. Alright, now, watch this with me one more time.
Valójában a kilélegzett széndioxid- szintet mérem most a teremben. A színházterem egészében csöveket állítottunk fel a padló alatt, mert a CO2 a levegőnél nehezebb. Ezek egy hátsó eszközhöz vannak csatlakoztatva, ami által valós időben, nagy pontossággal tudjuk mérni a folyamatosan változó CO2-koncentrációt. Az oldalt levő felhők valójában a CO2 sűrűségének valós idejű adatmegjelenítése. Még most is látható egy vörös folt a képernyőn, mert a növekedést nagyobb színezett felhőkkel mutatjuk, nagyobb piros területekkel. És ez az a pont, ahol sokan ugrottunk. A közös izgatottság változtatta meg a széndioxidszintet. Rendben, most nézzük meg még egyszer.
(Cheerful music)
(Vidám zene)
(Woman laughs)
(Női nevetés)
PC: You knew it was coming. But it's a lot different when we changed the creator's intent. Changing the music and the sound effects completely alter the emotional impact of that scene. And we can see it in our breath. Suspense, fear, joy all show up as reproducible, visually identifiable moments. We broadcast a chemical signature of our emotions. It is the end of the poker face.
PC: Tudták, hogy ez lesz. De sokkal másabb így, ha megváltoztatjuk az alkotó szándékát. A zene és a hangeffektek megváltoztatása teljesen megmásítja a jelenet érzelmi hatását. És ezt látjuk a leheletünkben. Izgatottság, félelem, öröm – megismételhető, képileg beazonosítható pillanatokként jelennek meg. Érzelmeink kémiai aláírását közvetítjük. A pókerarc vége ez.
Our spaces, our technology will know what we're feeling. We will know more about each other than we ever have. We get a chance to reach in and connect to the experience and sentiments that are fundamental to us as humans in our senses, emotionally and socially. I believe it is the era of the empath. And we are enabling the capabilities that true technological partners can bring to how we connect with each other and with our technology. If we recognize the power of becoming technological empaths, we get this opportunity where technology can help us bridge the emotional and cognitive divide. And in that way, we get to change how we tell our stories. We can enable a better future for technologies like augmented reality to extend our own agency and connect us at a much deeper level.
Környezetünk, technológiánk tudni fogja, mit érzünk. Többet tudunk majd egymásról, mint valaha. Esélyünk kapunk tapasztalatink, alapvetően fontos emberi érzéseink elérésére és egymáshoz kapcsolására érzékeinkben érzelmileg és szociálisan. Úgy gondolom, ez az empátia kora. Utat nyitunk a valódi technológiai partnerek hozhatta képességeknek az egymáshoz és a technológiánkhoz való kapcsolódósában. Ha felismerjük a technológiai empatává válásban rejlő erőt, olyan lehetőséget kapunk, ahol a technológia segíthet áthidalni az érzelmi és a kognitív szakadékot. Így tudunk változtatni történeteink közlésének módján. Jobb jövőt biztosíthatunk technológiáknak – mint pl. a kiterjesztett valóság – önrendelkezésünk növeléséért és mélyebb szintű kapcsolatainkért.
Imagine a high school counselor being able to realize that an outwardly cheery student really was having a deeply hard time, where reaching out can make a crucial, positive difference. Or authorities, being able to know the difference between someone having a mental health crisis and a different type of aggression, and responding accordingly. Or an artist, knowing the direct impact of their work. Leo Tolstoy defined his perspective of art by whether what the creator intended was experienced by the person on the other end. Today's artists can know what we're feeling. But regardless of whether it's art or human connection, today's technologies will know and can know what we're experiencing on the other side, and this means we can be closer and more authentic.
Képzeljék el az iskolai tanácsadót, aki képes rájönni, hogy egy külsőleg vidám diák igazából nagyon is nehéz időszakot él meg, ahol a segítségadás kritikus és pozitív változást hozhat. Vagy hatóságok képesek lennének felismerni a különbséget a lelki válság és az agresszió különböző típusai között, és ezek alapján reagálni. Vagy egy művész, aki ismerné közvetlen hatását munkájának. Lev Tolsztoj szerint a művészetet az határozza meg, hogy az alkotói szándék tükröződik-e az olvasói élményben. A mai művészek ismerhetik érzéseinket. De függetlenül attól, hogy ez művészet vagy emberi érintkezés, a mai technológiák tudni fogják és tudhatják, hogy mit tapasztalunk a másik oldalon, és ez az jelenti, hogy közelibbek és hitelesebbek lehetünk.
But I realize a lot of us have a really hard time with the idea of sharing our data, and especially the idea that people know things about us that we didn't actively choose to share. Anytime we talk to someone, look at someone or choose not to look, data is exchanged, given away, that people use to learn, make decisions about their lives and about ours.
De megértem, sokunknak aggályai vannak adataink megosztásával kapcsolatosan, főleg azzal, hogy tudnak rólunk olyan dolgokat, amelyeket nem feltétlen osztanánk meg. Akármikor ha valakivel beszélünk, valakire ránézünk, vagy éppen nem nézünk rá, adatokat cserélünk, lelepleződünk, amikből az emberek tanulnak és következtetéseket vonnak le a saját és a mi életünkről.
I'm not looking to create a world where our inner lives are ripped open and our personal data and our privacy given away to people and entities where we don't want to see it go. But I am looking to create a world where we can care about each other more effectively, we can know more about when someone is feeling something that we ought to pay attention to. And we can have richer experiences from our technology.
Nem akarok egy olyan világot létrehozni, ahol a belső életünk kinyílik, és magánéletünket, személyes adatainkat kiadják olyan embereknek és entitásoknak, ahová nem szeretnénk, hogy eljusson. De egy olyan világot akarok létrehozni, ahol hatásosabban gondoskodhatunk egymásról, többet tudhatunk arról, ha valaki olyat érez, amire több figyelmet kellene fordítani. Technológiánk által pedig élményekkel gazdagodhatunk.
Any technology can be used for good or bad. Transparency to engagement and effective regulation are absolutely critical to building the trust for any of this. But the benefits that "empathetic technology" can bring to our lives are worth solving the problems that make us uncomfortable. And if we don't, there are too many opportunities and feelings we're going to be missing out on.
Bármely technológiák jóra és rosszra is használható. Az elkötelezettség átláthatósága és a hatásos szabályozás az ezekhez kellő bizalom felépítéséhez elengedhetetlen. De az az "empatikus technológia" által az életünkbe hozott előnyök miatt megérik megoldani a kényelmetlenséget okozó problémákat. Ha ezt nem tesszük, túl sok lehetőségről és érzésről fogunk lemaradni.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)