Every other night in Japan, I step out of my apartment, I climb up a hill for 15 minutes, and then I head into my local health club, where three ping-pong tables are set up in a studio. And space is limited, so at every table, one pair of players practices forehands, another practices backhands, and every now and then, the balls collide in midair and everybody says, "Wow!" Then, choosing lots, we select partners and play doubles. But I honestly couldn't tell you who's won, because we change partners every five minutes. And everybody is trying really hard to win points, but nobody is keeping track of who is winning games. And after an hour or so of furious exertion, I can honestly tell you that not knowing who has won feels like the ultimate victory.
Japánban minden második este kilépek a lakásomból, 15 percen át sétálok egy dombra felfelé, aztán megérkezem a helyi fitneszklubba, ahol három pingpongasztalt állítottak fel egy stúdióban. Szűkös a hely, ezért minden asztalnál egy páros tenyerest gyakorol, egy másik fonákot, a labdák pedig néha-néha összeütköznek a levegőben, és mindenki azt mondja: "Hűha!" Később sorsolással partnert választunk, és páros játszmába kezdünk. De őszintén szólva nem tudnám megmondani, ki a győztes, mert ötpercenként partnert cserélünk. Mindenki nagyon igyekszik pontot szerezni, de senki nem tartja számon, ki nyeri a játszmákat. Őszintén mondhatom, egyórányi heves erőfeszítés után a legnagyobb diadallal ér fel, hogy nem tudjuk, ki győzött.
In Japan, it's been said, they've created a competitive spirit without competition.
Japánban azt mondják, náluk alakult ki a versengés nélküli versenyszellem.
Now, all of you know that geopolitics is best followed by watching ping-pong.
Köztudott, hogy a geopolitika követésének legjobb módja pingpongmeccseket nézni.
(Laughter)
(Nevetés)
The two strongest powers in the world were fiercest enemies until, in 1972, an American ping-pong team was allowed to visit Communist China. And as soon as the former adversaries were gathered around some small green tables, each of them could claim a victory, and the whole world could breathe more easily. China's leader, Mao Zedong, wrote a whole manual on ping-pong, and he called the sport "a spiritual nuclear weapon." And it's been said that the only honorary lifelong member of the US Table Tennis Association is the then-President Richard Nixon, who helped to engineer this win-win situation through ping-pong diplomacy. But long before that, really, the history of the modern world was best told through the bouncing white ball.
A világ két legnagyobb hatalma egymás ádáz ellensége volt, mígnem 1972-ben egy amerikai pingpongcsapat engedélyt kapott arra, hogy a kommunista Kínába látogasson. Amint a korábbi ellenfelek összegyűltek néhány zöld asztalka körül, mindkét oldal elkönyvelhetett egy-egy győzelmet, és nagy kő gördült le az egész világ szívéről. Kína vezetője, Mao Ce-tung egy egész kézikönyvet írt a pingpongról, és a sportot "spirituális atomfegyver"-nek nevezte. Azt mondják, az USA asztalitenisz-szövetségének egyetlen tiszteletbeli örökös tagja az akkori elnök, Richard Nixon, aki a pingpongdiplomácia révén segített kialakítani ezt a mindenki számára előnyös helyzetet. De a pattogó fehér labda már jóval korábban is fontos szerepet játszott a világtörténelemben.
"Ping-pong" sounds like a cousin of "sing-song," like something Eastern, but actually, it's believed that it was invented by high-class Brits during Victorian times, who started hitting wine corks over walls of books after dinner.
A "pingpong" szó úgy hangzik, mintha a "jin-jang" távoli rokona lenne, valami keleti dolog, de vélhetően valójában a brit társadalmi elit találta fel a játékot a viktoriánus korban, amikor vacsora után borosdugókat kezdtek ütögetni könyvekből emelt falak felett.
(Laughter)
(Nevetés)
No exaggeration.
Nem túlzok.
(Laughter)
(Nevetés)
And by the end of World War I, the sport was dominated by players from the former Austro-Hungarian Empire: eight out of nine early world championships were claimed by Hungary. And Eastern Europeans grew so adept at hitting back everything that was hit at them that they almost brought the whole sport to a standstill. In one championship match in Prague in 1936, the first point is said to have lasted two hours and 12 minutes. The first point! Longer than a "Mad Max" movie. And according to one of the players, the umpire had to retire with a sore neck before the point was concluded.
Az első világháború végére a korábbi Osztrák-Magyar Monarchiából származó játékosok uralták a sportot: az első kilenc világbajnoki cím közül nyolcat Magyarország hódított el. A kelet-európaiak olyan ügyesen ütöttek vissza mindent, amit feléjük ütöttek, hogy kis híján az egész sportág megfeneklett miattuk. Az 1936-os prágai világbajnokság egyik mérkőzésén az első labdamenet állítólag 2 órán és 12 percen át tartott. Az első labdamenet! Hosszabb volt, mint egy Mad Max-film. Az egyik játékos szerint a bírónak megfájdult a nyaka, ezért visszalépett, mielőtt a labdamenet véget ért volna.
(Laughter)
(Nevetés)
That player started hitting the ball back with his left hand and dictating chess moves between shots.
Ez a játékos elkezdte bal kézzel visszaütni a labdát és sakklépéseket diktálni az ütések között.
(Laughter)
(Nevetés)
Many in the audience started, of course, filing out, as that single point lasted maybe 12,000 strokes. And an emergency meeting of the International Table Tennis Association had to be held then and there, and soon the rules were changed so that no game could last longer than 20 minutes.
Természetesen a közönség soraiból sokan távoztak, hiszen az az egy labdamenet talán 12 000 ütésen át tartott. Akkor és ott, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetségnek sürgős ülést kellett összehívnia, a szabályokat pedig hamarosan megváltoztatták, hogy egyetlen játszma se tarthasson tovább 20 percnél.
(Laughter)
(Nevetés)
Sixteen years later, Japan entered the picture, when a little-known watchmaker called Hiroji Satoh showed up at the world championships in Bombay in 1952. And Satoh was not very big, he wasn't highly rated, he was wearing spectacles, but he was armed with a paddle that was not pimpled, as other paddles were, but covered by a thick spongy rubber foam. And thanks to this silencing secret weapon, the little-known Satoh won a gold medal. One million people came out into the streets of Tokyo to greet him upon his return, and really, Japan's postwar resurgence was set into motion.
Tizenhat évvel később belépett a képbe Japán, amikor egy Szató Hirodzsi nevű, alig ismert órakészítő felbukkant Bombay-ben az 1952-es világbajnokságon. Szató nem volt nagy termetű, nem tartották sokra, pápaszemet viselt, de az ütője nem szemcsés felületű volt, mint más ütők, hanem vastag, szivacsos gumiréteg borította. Ennek a hangtompítós titkos fegyvernek köszönhetően az alig ismert Szató aranyérmet szerzett. Egymillió ember vonult Tokió utcáira köszönteni őt hazatérésekor, és megkezdődött Japán háború utáni újjáéledése.
What I learned, though, at my regular games in Japan, is more what could be called the inner sport of global domination, sometimes known as life. We never play singles in our club, only doubles, and because, as I say, we change partners every five minutes, if you do happen to lose, you're very likely to win six minutes later. We also play best-of-two sets, so often, there's no loser at all. Ping-pong diplomacy.
Azonban, amit rendszeres játszmáim során Japánban megtanultam, azt sokkal inkább nevezhetnénk úgy, hogy a belső világunk uralásának sportja, más néven maga az élet. A klubban sosem játszunk egyesben, csak párosban, és mivel, ahogy mondtam, ötpercenként partnert cserélünk, ha valaki esetleg veszít is, nagy eséllyel győz majd hat perc múlva. Ezenfelül két szettet játszunk, tehát gyakran egyáltalán nincs vesztes. Pingpongdiplomácia.
And I always remember that as a boy growing up in England, I was taught that the point of a game was to win. But in Japan, I'm encouraged to believe that, really, the point of a game is to make as many people as possible around you feel that they are winners. So you're not careening up and down as an individual might, but you're part of a regular, steady chorus. The most skillful players in our club deploy their skills to turn a 9-1 lead for their team into a 9-9 game in which everybody is intensely involved. And my friend who hits these high, looping lobs that smaller players flail at and miss -- well, he wins a lot of points, but I think he's thought of as a loser. In Japan, a game of ping-pong is really like an act of love. You're learning how to play with somebody, rather than against her.
Gyakran eszembe jut, hogy kisfiúként Angliában azt tanították nekem, hogy a játék célja a győzelem. De úgy vélem, Japánban a játék célja elérni, hogy körülöttünk minél több ember érezze magát győztesnek. Tehát nem száguldozunk ide-oda egyénileg, hanem egy kiegyensúlyozott, szabályos kórus tagjai vagyunk. A klubunkban a legjobb játékosok minden tudásukat bevetik, hogy a 9-1-es vezetést 9-9-es állássá alakítsák, mert akkor mindenki élénken részt vesz a játékban. A barátom, aki magas, ívelt labdákat üt, amelyeket a kisebb termetű játékosok nem érnek el, hiába kapkodnak utánuk... Nos, ő sok pontot szerez, de azt hiszem, vesztesként gondolnak rá. Japánban a pingpongmeccs a szeretet megnyilvánulásának egy formája. Megtanulunk valakivel játszani, ahelyett, hogy ellene játszanánk.
And I'll confess, at first, this seemed to me to take all the fun out of the sport. I couldn't exult after a tremendous upset victory against our strongest players, because six minutes later, with a new partner, I was falling behind again. On the other hand, I never felt disconsolate. And when I flew away from Japan and started playing singles again with my English archrival, I noticed that after every defeat, I was really brokenhearted. But after every victory, I couldn't sleep either, because I knew there was only one way to go, and that was down.
Be kell vallanom, először úgy láttam, hogy ez kiöli a szórakozást a sportból. Nem tudtam ujjongani, ha váratlanul legyőztük a legjobb játékosokat, mert hat perccel később, egy új partnerrel, ismét hátrányban voltam. Viszont sosem éreztem magam vigasztalhatatlannak sem. Amikor elrepültem Japánból, és újra egyesben kezdtem játszani a régi angol ellenfelemmel, arra lettem figyelmes, hogy minden vereség után reményvesztett voltam. De a győzelmek után sem tudtam aludni, mert tudtam, hogy innen csak lefelé vezet az út.
Now, if I were trying to do business in Japan, this would lead to endless frustration. In Japan, unlike elsewhere, if the score is still level after four hours, a baseball game ends in a tie, and because the league standings are based on winning percentage, a team with quite a few ties can finish ahead of a team with more victories.
Ha Japánban próbálnék üzletet kötni, ez rengeteg feszültséghez vezetne. Japánban, más országokkal ellentétben, ha a csapatok négy óra után is egyenlő pontokkal állnak, a baseballmeccs döntetlennel ér véget, és mivel a csapatokat győzelmi arány szerint rangsorolják a tabellán, egy sok döntetlent játszó csapat megelőzhet egy másikat, amely több győzelmet ér el.
One of the first times an American was ever brought over to Japan to lead a professional Japanese baseball team, Bobby Valentine, in 1995, he took this really mediocre squad, he lead them to a stunning second-place finish, and he was instantly fired. Why? "Well," said the team spokesman, "because of his emphasis on winning."
Az egyik első amerikai, akit Japánba vittek egy profi japán baseballcsapatot vezetni, Bobby Valentine volt 1995-ben, aki egy meglehetősen középszerű kerettel lenyűgöző módon második helyen végzett, aztán azonnal kirúgták. Miért? "Nos – mondta a csapat szóvivője –, mert túlságosan a győzelemre összpontosított."
(Laughter)
(Nevetés)
Official Japan can feel quite a lot like that point that was said to last two hours and 12 minutes, and playing not to lose can take all the imagination, the daring, the excitement, out of things.
Japán hivatalos arca olyannak tűnhet, mint az a bizonyos labdamenet, amely 2 órán és 12 percen át tartott, a vereség elkerülésére törekvő játék pedig kiölheti a fantáziát, a bátorságot és az izgalmat a dolgokból.
At the same time, playing ping-pong in Japan reminds me why choirs regularly enjoy more fun than soloists. In a choir, your only job is to play your small part perfectly, to hit your notes with feeling, and by so doing, to help to create a beautiful harmony that's much greater than the sum of its parts. Yes, every choir does need a conductor, but I think a choir releases you from a child's simple sense of either-ors. You come to see that the opposite of winning isn't losing -- it's failing to see the larger picture.
Ugyanakkor Japánban a pingpongozás emlékeztetett arra, miért élvezetesebb kórusban énekelni, mint szólóban. Egy kórusban csak annyi a dolgunk, hogy a saját kis részünket tökéletesen adjuk elő, hogy átéléssel énekeljük ki a ránk eső hangokat, ezáltal hozzájárulva egy csodás harmónia létrejöttéhez, ami sokkal többet jelent, mint az egyes részeinek összege. Igen, minden kórusnak szüksége van karmesterre, de úgy gondolom, a kórus felszabadít a gyermeki "vagy-vagy" világértelmezés alól. Ráébreszt, hogy a győzelem ellentéte nem a vereség, hanem az, ha nem látjuk az összképet.
As my life goes on, I'm really startled to see that no event can properly be assessed for years after it has unfolded. I once lost everything I owned in the world, every last thing, in a wildfire. But in time, I came to see that it was that seeming loss that allowed me to live on the earth more gently, to write without notes, and actually, to move to Japan and the inner health club known as the ping-pong table. Conversely, I once stumbled into the perfect job, and I came to see that seeming happiness can stand in the way of true joy even more than misery does.
Ahogy élem az életem, rémülten tapasztalom, hogy egyetlen esemény fontossága csak évekkel a történtek után ítélhető meg pontosan. Egyszer egy tűzvészben elveszítettem mindenemet, mindent, amim volt. De idővel ráébredtem, hogy ez a látszólagos veszteség tette lehetővé, hogy nyugodtabban éljek a világban, hogy jegyzetek nélkül írjak, hogy elköltözzek Japánba, és hogy belső békére leljek a pingpongasztalnál állva. Ellenben egyszer rábukkantam a tökéletes munkára, és rádöbbentem, hogy a látszólagos boldogság nagyobb akadálya lehet a valódi örömnek, mint a boldogtalanság.
Playing doubles in Japan really relieves me of all my anxiety, and at the end of an evening, I notice everybody is filing out in a more or less equal state of delight. I'm reminded every night that not getting ahead isn't the same thing as falling behind any more than not being lively is the same thing as being dead. And I've come to understand why it is that Chinese universities are said to offer degrees in ping-pong, and why researchers have found that ping-pong can actually help a little with mild mental disorders and even autism. But as I watch the 2020 Olympics in Tokyo, I'm going to be keenly aware that it won't be possible to tell who's won or who's lost for a very long time.
Japánban a páros játék megszabadít a szorongástól, és az este végén azt látom, hogy mindenki nagyjából ugyanolyan boldogan távozik. Minden ilyen este emlékeztet arra, hogy az előrelépés hiánya csak annyira egyenlő a lemaradással, mint amennyire a lelkesedés hiánya egyenlő a halállal. Rájöttem, miért kínálnak állítólag pingpongdiplomákat a kínai egyetemeken, és miért segít a pingpong a kutatók szerint az enyhe pszichés rendellenességgel vagy autizmussal élőkön. De amikor a 2020-as tokiói olimpiát nézem majd, nagyon is tudatában leszek, hogy hosszú ideig nem lehet majd eldönteni, ki győzött és ki veszített.
You remember that point I mentioned that was said to last for two hours and 12 minutes? Well, one of the players from that game ended up, six years later, in the concentration camps of Auschwitz and Dachau. But he walked out alive. Why? Simply because a guard in the gas chamber recognized him from his ping-pong playing days. Had he been the winner of that epic match? It hardly mattered. As you recall, many people had filed out before even the first point was concluded. The only thing that saved him was the fact that he took part.
Emlékeznek még a labdamenetre, amelyet említettem, amely állítólag 2 órán és 12 percen át tartott? Nos, hat évvel később, annak a mérkőzésnek az egyik résztvevője megjárta az auschwitzi és dachaui koncentrációs táborokat is. De túlélte. Miért? Egyszerűen azért, mert a gázkamra egyik őre felismerte őt abból az időszakból, amikor pingpongozott. Vajon ő volt annak a legendás mérkőzésnek a győztese? Nem számított igazán. Ahogy elmondtam, sok néző távozott még az első labdamenet vége előtt. Egyedül az mentette meg, hogy részt vett a mérkőzésen.
The best way to win any game, Japan tells me every other night, is never, never to think about the score.
Japán minden este azt tanítja nekem, hogy egy játszma megnyerésének legjobb módja, ha soha, de soha nem gondolunk az állásra.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)