One hot October morning, I got off the all-night train in Mandalay, the old royal capital of Burma, now Myanmar. And out on the street, I ran into a group of rough men standing beside their bicycle rickshaws. And one of them came up and offered to show me around. The price he quoted was outrageous. It was less than I would pay for a bar of chocolate at home.
Egy forró októberi reggelen leszálltam az éjszakai vonatról Mandalajban, Burma -- a mai Mianmar -- egykori királyi fővárosában. Kinn az utcán egy csapat zord férfiba botlottam, akik a riksájuk mellett álldogáltak. Egyikük hozzám lépett és felajánlotta, hogy megmutatja a környéket. Botrányos összeget kért ezért. Kevesebbet, mint amennyibe otthon egy szelet csokoládé kerül.
So I clambered into his trishaw, and he began pedaling us slowly between palaces and pagodas. And as he did, he told me how he had come to the city from his village. He'd earned a degree in mathematics. His dream was to be a teacher. But of course, life is hard under a military dictatorship, and so for now, this was the only way he could make a living. Many nights, he told me, he actually slept in his trishaw so he could catch the first visitors off the all-night train.
Beültem hát a járművébe, és a férfi lassan tekerni kezdett a paloták és pagodák között. Menet közben elmesélte, hogy faluról jött a városba. Matematikából szerzett diplomát. Az volt az álma, hogy tanár legyen. De persze nem könnyű az élet egy katonai diktatúrában, ezért egyelőre nem volt más módja, hogy pénzt keressen. Elmesélte, hogy sokszor a járművében tölti az éjszakát, hogy reggel készen várja az első látogatókat, akik az éjszakai vonattal érkeznek.
And very soon, we found that in certain ways, we had so much in common -- we were both in our 20s, we were both fascinated by foreign cultures -- that he invited me home.
Hamar kiderült, hogy bizonyos tekintetben sok közös vonásunk volt -- mindketten a húszas éveinkben jártunk, mindkettőnket lenyűgöztek az idegen kultúrák --, úgyhogy meghívott az otthonába.
So we turned off the wide, crowded streets, and we began bumping down rough, wild alleyways. There were broken shacks all around. I really lost the sense of where I was, and I realized that anything could happen to me now. I could get mugged or drugged or something worse. Nobody would know.
Lekanyarodtunk a széles, zsúfolt utcákról, és hepehupás sikátorokban kezdtünk zötykölődni, körülöttünk mindenütt romos kunyhók. Már azt sem tudtam, hol járunk, és ráébredtem, hogy most bármi megtörténhet velem. Kirabolhatnak, bedrogozhatnak, vagy még ennél is rosszabb. Senki sem tudná meg.
Finally, he stopped and led me into a hut, which consisted of just one tiny room. And then he leaned down, and reached under his bed. And something in me froze. I waited to see what he would pull out. And finally he extracted a box. Inside it was every single letter he had ever received from visitors from abroad, and on some of them he had pasted little black-and-white worn snapshots of his new foreign friends.
Végül megálltunk, és a férfi bevezetett egy kunyhóba, amely egyetlen apró szobából állt. Aztán lehajolt és az ágya alá nyúlt. Teljesen megdermedtem. Vártam, vajon mit húz elő. Végül előhalászott egy dobozt. A dobozban volt az összes levél, amit valaha kapott külföldi látogatóktól, és néhány levélre kis fekete-fehér fotókat ragasztott, amelyek az új külföldi barátait ábrázolták.
So when we said goodbye that night, I realized he had also shown me the secret point of travel, which is to take a plunge, to go inwardly as well as outwardly to places you would never go otherwise, to venture into uncertainty, ambiguity, even fear.
Amikor aznap este elbúcsúztunk, rájöttem, hogy a férfi az utazás titkos értelmét is megmutatta, ami nem más, mint fejest ugrani valamibe, elindulni belső és külső utakon olyan helyekre, ahová egyébként sosem mennénk, belemerészkedni a bizonytalanba, a kétértelműbe, még a félelembe is.
At home, it's dangerously easy to assume we're on top of things. Out in the world, you are reminded every moment that you're not, and you can't get to the bottom of things, either.
Otthon túlságosan is könnyű azt képzelni, hogy kézben tartjuk a dolgokat. Kinn, a nagyvilágban minden arra emlékeztet, hogy ez nem így van, és hogy sosem juthatunk a dolgok mélyére.
Everywhere, "People wish to be settled," Ralph Waldo Emerson reminded us, "but only insofar as we are unsettled is there any hope for us."
Az emberek mindenütt biztonságra vágynak -- emlékeztet minket Ralph Waldo Emerson --, de csak addig van számunkra remény, amíg bizonytalanságban élünk.
At this conference, we've been lucky enough to hear some exhilarating new ideas and discoveries and, really, about all the ways in which knowledge is being pushed excitingly forwards. But at some point, knowledge gives out. And that is the moment when your life is truly decided: you fall in love; you lose a friend; the lights go out. And it's then, when you're lost or uneasy or carried out of yourself, that you find out who you are.
Ezen a konferencián hallottunk izgalmas új ötletekről és felfedezésekről, és arról, ahogy a tudás határait feszegetjük. Ám van egy pont, ahol a tudásnak vége szakad. És az az a pillanat, amikor az életünk eldől: szerelmesek leszünk; elveszítünk egy barátot; kialszanak a fények. És ekkor, amikor elveszettek vagyunk, esetlenek, a magunk számára is idegenek: ekkor jövünk rá, kik vagyunk valójában.
I don't believe that ignorance is bliss. Science has unquestionably made our lives brighter and longer and healthier. And I am forever grateful to the teachers who showed me the laws of physics and pointed out that three times three makes nine. I can count that out on my fingers any time of night or day. But when a mathematician tells me that minus three times minus three makes nine, that's a kind of logic that almost feels like trust.
A tudatlanság nem áldás. A tudomány vitán felül derűsebbé, hosszabbá és egészségesebbé tette az életünket. És örökké hálás leszek a tanáraimnak, akik megtanítottak a fizika törvényeire és megmutatták, hogy háromszor három egyenlő kilenccel. Kiszámolhatom az ujjamon, a nap bármelyik pillanatában. De ha egy matematikus azt mondja, hogy mínusz háromszor mínusz három szintén kilenccel egyenlő, ez a fajta logika már-már bizalomnak tűnik.
The opposite of knowledge, in other words, isn't always ignorance. It can be wonder. Or mystery. Possibility. And in my life, I've found it's the things I don't know that have lifted me up and pushed me forwards much more than the things I do know. It's also the things I don't know that have often brought me closer to everybody around me.
Vagyis a tudás ellentéte nem mindig a tudatlanság. Lehet csoda. Vagy rejtély. Lehetőség. És az életem során úgy találtam, hogy a dolgok, amiket nem tudok, sokkal magasabbra emeltek és messzebbre vittek, mint a dolgok, amiket tudok. A dolgok, amiket nem tudok, gyakran a körülöttem lévőkhöz is közelebb vittek.
For eight straight Novembers, recently, I traveled every year across Japan with the Dalai Lama. And the one thing he said every day that most seemed to give people reassurance and confidence was, "I don't know."
Nemrég 8 egymást követő novemberben a dalai lámát kísértem Japánon keresztül. És úgy tűnt, a dalai láma akkor nyújtotta a legtöbb reményt az embereknek, amikor azt mondta: "Nem tudom."
"What's going to happen to Tibet?" "When are we ever going to get world peace?" "What's the best way to raise children?"
"Mi lesz Tibettel?" "Mikor jön el végre a világbéke?" "Hogyan neveljük jól a gyerekeinket?"
"Frankly," says this very wise man, "I don't know."
"Őszintén" -- mondta ez a bölcs ember --, "nem tudom."
The Nobel Prize-winning economist Daniel Kahneman has spent more than 60 years now researching human behavior, and his conclusion is that we are always much more confident of what we think we know than we should be. We have, as he memorably puts it, an "unlimited ability to ignore our ignorance." We know -- quote, unquote -- our team is going to win this weekend, and we only remember that knowledge on the rare occasions when we're right. Most of the time, we're in the dark. And that's where real intimacy lies.
A Nobel-díjas közgazdász, Daniel Kahneman több mint 60 éve vizsgálja az emberi viselkedést, és arra jutott, hogy mindig sokkal biztosabbak vagyunk vélt tudásunkban, mint kellene. Ahogy Kahneman mondja, a képességünk arra, hogy ne vegyünk tudomást a tudatlanságunkról, egészen rendkívüli. Tudjuk -- idézőjelben --, hogy a csapatunk nyerni fog a hétvégén, de csak akkor idézzük fel ezt a tudást, amikor nagy néha igazunk van. Ám legtöbbször nem látunk tisztán. És itt mutatkozik meg a valódi meghittség.
Do you know what your lover is going to do tomorrow? Do you want to know?
Tudjuk, mit fog csinálni holnap a szerelmünk? Akarjuk tudni?
The parents of us all, as some people call them, Adam and Eve, could never die, so long as they were eating from the tree of life. But the minute they began nibbling from the tree of the knowledge of good and evil, they fell from their innocence. They grew embarrassed and fretful, self-conscious. And they learned, a little too late, perhaps, that there are certainly some things that we need to know, but there are many, many more that are better left unexplored.
Mindannyiunk ősanyja és ősapja, ahogy sokan nevezik őket, Ádám és Éva örökké éltek volna, ha csak az élet fájáról esznek. De amint belekóstoltak a gyümölcsbe, amely a jó és a rossz tudásának fáján termett, bűnbe estek. Zavarba jöttek, nyugtalanná váltak, szégyenkeztek. És megtanulták, talán túl későn, hogy bár vannak dolgok, amiket tudnunk kell, sokkal több dolog van, amit jobb meghagyni a sötétben.
Now, when I was a kid, I knew it all, of course. I had been spending 20 years in classrooms collecting facts, and I was actually in the information business, writing articles for Time Magazine. And I took my first real trip to Japan for two-and-a-half weeks, and I came back with a 40-page essay explaining every last detail about Japan's temples, its fashions, its baseball games, its soul.
Gyerekkoromban mindent tudtam. 20 évet töltöttem tantermekben, tényeket harácsoltam, és magam is az információközlés világában dolgoztam: cikkeket írtam a Time magazinnak. Amikor először jártam Japánban, két és fél hét után egy 40 oldalas esszével tértem haza, amelyben a legapróbb részleteket is elmagyaráztam a japán templomokról, divatról, baseballról -- a japán lélekről.
But underneath all that, something that I couldn't understand so moved me for reasons I couldn't explain to you yet, that I decided to go and live in Japan. And now that I've been there for 28 years, I really couldn't tell you very much at all about my adopted home. Which is wonderful, because it means every day I'm making some new discovery, and in the process, looking around the corner and seeing the hundred thousand things I'll never know.
De mindennek a mélyén valami, amit nem értettem, annyira meghatott, olyan okokból, amelyeket még most sem tudok elmagyarázni, hogy úgy döntöttem, Japánba költözöm. És most, hogy már 28 éve ott élek, alig valamit tudnék mesélni választott hazámról. Ami csodálatos, mert azt jelenti, hogy minden nap felfedezek valami újat, és eközben millió dolgot látok a közvetlen közelemben is, amit sosem fogok ismerni.
Knowledge is a priceless gift. But the illusion of knowledge can be more dangerous than ignorance.
A tudás értéke felbecsülhetetlen. De a tudás illúziója veszélyesebb lehet a tudatlanságnál.
Thinking that you know your lover or your enemy can be more treacherous than acknowledging you'll never know them. Every morning in Japan, as the sun is flooding into our little apartment, I take great pains not to consult the weather forecast, because if I do, my mind will be overclouded, distracted, even when the day is bright.
Azt hinni, hogy ismerjük a szerelmünket vagy az ellenségünket veszélyesebb lehet, mint beismerni, hogy sosem fogjuk ismerni őket. Reggelenként, ahogy a napfény elönti a lakásunkat, nagyon igyekszem, nehogy megnézzem az időjárás-jelentést, mert ha megnézem, az elmém elfelhősödik és megzavarodik, akkor is, ha napos az idő.
I've been a full-time writer now for 34 years. And the one thing that I have learned is that transformation comes when I'm not in charge, when I don't know what's coming next, when I can't assume I am bigger than everything around me. And the same is true in love or in moments of crisis. Suddenly, we're back in that trishaw again and we're bumping off the broad, well-lit streets; and we're reminded, really, of the first law of travel and, therefore, of life: you're only as strong as your readiness to surrender.
Már 34 éve kizárólag az írásból élek. És az egyetlen, amit megtanultam, az az, hogy a változás akkor megy végbe, amikor nem én irányítom a dolgokat, amikor nem tudom, mi jön ezután, amikor nem tehetek úgy, mintha minden másnál hatalmasabb volnék. Ez igaz a szerelemre is, vagy a válságos pillanatokra. És hirtelen megint a riksában találjuk magunkat, letérünk a széles, kivilágított utcákról; és eszünkbe jut az utazás első törvénye, ami egyben az élet első törvénye is: csak annyira vagyunk erősek, amennyire hajlandóak vagyunk feladni magunkat.
In the end, perhaps, being human is much more important than being fully in the know.
És végül is, talán, embernek lenni sokkal fontosabb, mint mindent tudni.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)