Look, I had second thoughts, really, about whether I could talk about this to such a vital and alive audience as you guys. Then I remembered the quote from Gloria Steinem, which goes, "The truth will set you free, but first it will piss you off." (Laughter) So -- (Laughter)
Az a helyzet, egy kissé bizonytalan voltam, hogy beszélhetek-e ilyesmiről egy olyan élénk, mondhatni eleven hallgatóságnak, mint ez. Aztán eszembe jutott egy idézet Glorian Steinemtől. Így hangzik: "Az igazság felszabadít. De először kiakaszt." (Nevetés) Szóval... (Nevetés)
So with that in mind, I'm going to set about trying to do those things here, and talk about dying in the 21st century. Now the first thing that will piss you off, undoubtedly, is that all of us are, in fact, going to die in the 21st century. There will be no exceptions to that. There are, apparently, about one in eight of you who think you're immortal, on surveys, but -- (Laughter) Unfortunately, that isn't going to happen.
Szóval, a kételyeimet félretéve nekiveselkedek, és igyekszem elmondani pár dolgot, néhány gondolatot a halálról a 21. században. Nos, a legelső dolog, ami itt mindenkit ki kell, hogy akasszon, az a tény, hogy mind meg fogunk halni a 21. században. Mind, kivétel nélkül. A papírformát tekintve, az ittlévők közül minden nyolcadik halhatatlannak hiszi ugyan magát a felmérések szerint, csakhogy -- (Nevetés) sajnos, ez tévedésnek fog bizonyulni.
While I give this talk, in the next 10 minutes, a hundred million of my cells will die, and over the course of today, 2,000 of my brain cells will die and never come back, so you could argue that the dying process starts pretty early in the piece.
A következő 10 percben, miközben beszélek, százmillió sejtem fog elhalni, és a mai nap folyamán 2 000 agysejtem fog elpusztulni visszavonhatatlanul. Tehát kijelenthetjük, hogy az elhalálozási folyamat -- részleteiben -- meglehetősen korán elkezdődik.
Anyway, the second thing I want to say about dying in the 21st century, apart from it's going to happen to everybody, is it's shaping up to be a bit of a train wreck for most of us, unless we do something to try and reclaim this process from the rather inexorable trajectory that it's currently on.
A másik, amit el akarok mondani a 21. századi halálról -- azon kívül, hogy mindannyiunkkal meg fog történni -- az az, hogy úgy néz ki, legtöbbünket afféle vonatkatasztrófaként fogja érni a dolog, hacsak nem próbáljuk meg visszatéríteni a folyamatot arról a kényszerpályáról, amelyen most van.
So there you go. That's the truth. No doubt that will piss you off, and now let's see whether we can set you free. I don't promise anything. Now, as you heard in the intro, I work in intensive care, and I think I've kind of lived through the heyday of intensive care. It's been a ride, man. This has been fantastic. We have machines that go ping. There's many of them up there. And we have some wizard technology which I think has worked really well, and over the course of the time I've worked in intensive care, the death rate for males in Australia has halved, and intensive care has had something to do with that. Certainly, a lot of the technologies that we use have got something to do with that.
Szóval, ez van. Ennyi volt az igazság. Nem vitás, hogy ez kiakasztja az embert. És most lássuk, mi van a felszabadítással, de nem ígérek semmit. Nos, ahogy a felvezetésben elhangzott rólam, intenzív osztályon dolgozom. Elmondhatom magamról, hogy megtapasztalhattam az intenzív ellátás fénykorát. Nem mondom: fantasztikus egy korszak volt. Nekünk, intenzíveseknek, vannak azok a gépeink, amik csipognak. A képen is látszik egy pár közülük. És van mindenféle varázstechnológiánk, ami szerintem igazán jól bevált. Az intenzív osztályon eltöltött éveim alatt az ausztrál férfiak halálozási rátája megfeleződött, amihez köze van az intenzív ellátásnak. Nem vitás, hogy a felhasznált technológiának köze van hozzá.
So we have had tremendous success, and we kind of got caught up in our own success quite a bit, and we started using expressions like "lifesaving." I really apologize to everybody for doing that, because obviously, we don't. What we do is prolong people's lives, and delay death, and redirect death, but we can't, strictly speaking, save lives on any sort of permanent basis.
Nos, hatalmas sikereink voltak, és ettől, mondhatni, kissé elszállt az agyunk, úgyhogy elkezdtünk olyan kifejezéseket használni, mint "életmentés". Őszintén bocsánatot kérek mindenkitől emiatt, mert nyilvánvaló, hogy nem életmentésről van szó. Amit mi teszünk, az az emberélet meghosszabbítása, és a halál késleltetése, a halál eltérítése, de nem beszélhetünk életmentésről maradandó értelemben.
And what's really happened over the period of time that I've been working in intensive care is that the people whose lives we started saving back in the '70s, '80s, and '90s, are now coming to die in the 21st century of diseases that we no longer have the answers to in quite the way we did then.
Nos, az intenzív osztályon eltöltött évek során valójában annyi történt, hogy akiknek az életét elkezdtük megmentegetni a 70-es, 80-as, majd a 90-es években, azok immár a 21. században fognak meghalni olyan betegségekben, amelyekkel már nem tudunk mit kezdeni a bevált módszerekkel.
So what's happening now is there's been a big shift in the way that people die, and most of what they're dying of now isn't as amenable to what we can do as what it used to be like when I was doing this in the '80s and '90s.
Mostanára jelentős változás következett be a tekintetben, hogy hogyan halnak meg az emberek. A legtöbb mai halálok kevésbé befolyásolható azzal, amit tenni tudunk, mint ahogy azt a 80-as és 90-es években megszoktuk.
So we kind of got a bit caught up with this, and we haven't really squared with you guys about what's really happening now, and it's about time we did. I kind of woke up to this bit in the late '90s when I met this guy. This guy is called Jim, Jim Smith, and he looked like this. I was called down to the ward to see him. His is the little hand. I was called down to the ward to see him by a respiratory physician. He said, "Look, there's a guy down here. He's got pneumonia, and he looks like he needs intensive care. His daughter's here and she wants everything possible to be done." Which is a familiar phrase to us. So I go down to the ward and see Jim, and his skin his translucent like this. You can see his bones through the skin. He's very, very thin, and he is, indeed, very sick with pneumonia, and he's too sick to talk to me, so I talk to his daughter Kathleen, and I say to her, "Did you and Jim ever talk about what you would want done if he ended up in this kind of situation?" And she looked at me and said, "No, of course not!" I thought, "Okay. Take this steady." And I got talking to her, and after a while, she said to me, "You know, we always thought there'd be time."
Szóval, egy kissé elszaladt velünk a szekér, és nem igazán tisztáztuk ezt a történetet, úgyhogy éppen ideje. Jómagam a 90-es évek végén eszméltem fel, egy beteg kapcsán, akit megismertem. A beteget Jimnek hívták, Jim Smithnek, és így nézett ki. Lehívtak az osztályra, hogy megvizsgáljam. A kisebbik kéz az övé. Lementem az osztályra, hogy megvizsgáljam. A tüdőgyógyász kért meg. Azt mondja: "Van itt egy beteg. Tüdőgyulladása van. Úgy néz ki hogy, intenzív ellátásra volna szüksége. Itt a lánya is. Azt akarja, hogy tegyünk meg mindent az apjáért, amit csak lehet." Ismerős kérés egy orvos számára. Szóval, lemegyek az osztályra, hogy megnézzem Jimet. A bőre ilyen áttetsző volt. Látni a csontjait a bőrén keresztül. Nagyon, de nagyon sovány volt az öreg, és tényleg nagyon súlyos tüdőgyulladása volt, beszélni sem tudott, ezért a lányával, Kathleennel, beszéltem helyette. Megkérdeztem tőle: "Beszéltek arról, hogy mi volna az Ön teendője akkor, ha az apja ilyen állapotba kerül?" Meglepetten nézett rám: "Nem, dehogy!" "Na, jó, nyugi." -- gondoltam magamban. Aztán tovább beszélgettünk, és egyszer csak ezt mondta: "Tudja, mindig azt hittük, hogy lesz még rá időnk."
Jim was 94. (Laughter) And I realized that something wasn't happening here. There wasn't this dialogue going on that I imagined was happening. So a group of us started doing survey work, and we looked at four and a half thousand nursing home residents in Newcastle, in the Newcastle area, and discovered that only one in a hundred of them had a plan about what to do when their hearts stopped beating. One in a hundred. And only one in 500 of them had plan about what to do if they became seriously ill. And I realized, of course, this dialogue is definitely not occurring in the public at large.
Jim 94 éves volt. (Nevetés) Aztán rájöttem, hogy valami nem történt meg itt. Más volt ez a párbeszéd, mint amilyennek gondoltam volna. Így hát néhányan belevágtunk egy felmérésbe, és felkerestünk 4500 gondozóotthonban élő személyt Newcastle-ben és Newcastle körzetében. Kiderült, hogy csak minden századiknak volt terve arra az estre, ha megállna a szíve. Százból egynek. És 500-ból csak egynek volt terve arra, mi legyen, ha súlyos beteg lesz. Aztán persze ráébredtem, hogy ez a párbeszéd fel sem merül a nyilvánosság szintjén.
Now, I work in acute care. This is John Hunter Hospital. And I thought, surely, we do better than that. So a colleague of mine from nursing called Lisa Shaw and I went through hundreds and hundreds of sets of notes in the medical records department looking at whether there was any sign at all that anybody had had any conversation about what might happen to them if the treatment they were receiving was unsuccessful to the point that they would die. And we didn't find a single record of any preference about goals, treatments or outcomes from any of the sets of notes initiated by a doctor or by a patient.
Most a sürgősségi osztályon dolgozom. Ez itt a John Hunter Kórház. Arra gondoltam, hogy ennél azért jobban is tudnánk csinálni. Így aztán az egyik ápolónő kollégával, Lisa Shaw-val közösen orvosi kartonok százait néztük át a betegnyilvántartóban, hátha találunk arra utaló jelet, hogy valakivel elbeszélgettek volna arról, mi legyen, ha a kapott kezelés olyannyira sikertelen lenne, hogy meghal az illető. És nem találtunk egyetlenegy sort sem arról, hogy egy beteg célokról, kezelésekről vagy következményekről nyilatkozott volna, akár az orvos, akár a beteg készítette is a feljegyzést.
So we started to realize that we had a problem, and the problem is more serious because of this.
Tehát lassacskán rájöttünk, hogy van egy probléma. És a problémát még súlyosbítja ez is. [Felirat: Számít, hogy hogyan halsz meg.]
What we know is that obviously we are all going to die, but how we die is actually really important, obviously not just to us, but also to how that features in the lives of all the people who live on afterwards. How we die lives on in the minds of everybody who survives us, and the stress created in families by dying is enormous, and in fact you get seven times as much stress by dying in intensive care as by dying just about anywhere else, so dying in intensive care is not your top option if you've got a choice.
Tudjuk, hogy mindannyian meg fogunk halni, de az sem mindegy, hogy miképp halunk meg -- nemcsak magunk miatt, ez világos, hanem azért is, mert ez kihat mindazok életére, akik túlélnek minket. Az, hogy hogyan halunk meg, tovább él a bennünket túlélők elméjében. Egy haláleset hatalmas stressz a család számára, és a stressz hétszer akkora, ha a halál intenzív kezelés során következik be, mint bármely más esetben. Tehát az intenzív ellátás nem a legjobb választás, ha van más lehetőség is.
And, if that wasn't bad enough, of course, all of this is rapidly progressing towards the fact that many of you, in fact, about one in 10 of you at this point, will die in intensive care. In the U.S., it's one in five. In Miami, it's three out of five people die in intensive care. So this is the sort of momentum that we've got at the moment.
Ha ez nem tűnne elég rossznak, akkor hozzáteszem: a dolgok nagyon gyorsan haladnak arrafelé, hogy sokan az ittlévők közül, a jelen állás szerint egy a 10-ből, az intenzív osztályon végezze. Amerikában egy az ötből az esély. Miamiban öt emberből három hal meg intenzív osztályon. Nos, jelenleg ezek a számok mutatják az elmozdulás irányát.
The reason why this is all happening is due to this, and I do have to take you through what this is about. These are the four ways to go. So one of these will happen to all of us. The ones you may know most about are the ones that are becoming increasingly of historical interest: sudden death. It's quite likely in an audience this size this won't happen to anybody here. Sudden death has become very rare. The death of Little Nell and Cordelia and all that sort of stuff just doesn't happen anymore. The dying process of those with terminal illness that we've just seen occurs to younger people. By the time you've reached 80, this is unlikely to happen to you. Only one in 10 people who are over 80 will die of cancer.
Hogy megértsék az okát mindezeknek, egy kis magyarázatra lesz szükség részemről. Íme a négy lehetséges út. Ezek egyike mutatja a sorsát bármelyikünknek. A legismertebbnek ezek közül leginkább már csak történeti jelentősége van -- ez a hirtelen halál. A hallgatóság létszámát tekintve nagyon valószínű, hogy ez senkivel sem fog megtörténni közülünk. A hirtelen halál nagyon ritka ma már. Az olyan halál, mint kicsi Nellé [az Ódon ritkaságok boltjából] és Cordeliáé [a Lear királyból] ma már egyszerűen nem fordul elő. A végső stádiumú betegség haldoklási folyamata, amit épp most láttunk, viszonylag fiatal embereknél fordul elő. Ha eléred a 80-at, nem valószínű, hogy ez a halál vár rád. A 80 év felettiekből csak minden 10-edik hal meg rákban.
The big growth industry are these. What you die of is increasing organ failure, with your respiratory, cardiac, renal, whatever organs packing up. Each of these would be an admission to an acute care hospital, at the end of which, or at some point during which, somebody says, enough is enough, and we stop.
A "piacvezetők" ezek itt. Ebben a korban a szervi elégtelenség a halál jellemző oka: a légző szervek, a szív, a vese vagy más fontos szerv leáll. Ezek bármelyike belépőjegy a sürgősségi kórházi ellátásra, amelynek végén, vagy közben egy ponton, valaki azt mondja, hogy "ennyi volt", és akkor abbahagyjuk.
And this one's the biggest growth industry of all, and at least six out of 10 of the people in this room will die in this form, which is the dwindling of capacity with increasing frailty, and frailty's an inevitable part of aging, and increasing frailty is in fact the main thing that people die of now, and the last few years, or the last year of your life is spent with a great deal of disability, unfortunately.
És ez itt a legtrendibb ágazat -- ebben a teremben itt minden 10 ember közül 6 így fog meghalni --, nevezetesen az erőnlét csökkenése, a fokozódó gyengeség végez vele. Az elgyengülés velejárója az öregedésnek, és épp a súlyosbodó gyengeség a leggyakoribb halálok manapság. és az utolsó pár évedet vagy az utolsót rokkantként fogod eltölteni, sajnos.
Enjoying it so far? (Laughs) (Laughter) Sorry, I just feel such a, I feel such a Cassandra here. (Laughter)
Eddig tetszik? (Nevetgélés) (Nevetés) Sajnálom, de kissé kínos nekem ez a vészmadárszerep. (Nevetés)
What can I say that's positive? What's positive is that this is happening at very great age, now. We are all, most of us, living to reach this point. You know, historically, we didn't do that. This is what happens to you when you live to be a great age, and unfortunately, increasing longevity does mean more old age, not more youth. I'm sorry to say that. (Laughter) What we did, anyway, look, what we did, we didn't just take this lying down at John Hunter Hospital and elsewhere. We've started a whole series of projects to try and look about whether we could, in fact, involve people much more in the way that things happen to them. But we realized, of course, that we are dealing with cultural issues, and this is, I love this Klimt painting, because the more you look at it, the more you kind of get the whole issue that's going on here, which is clearly the separation of death from the living, and the fear — Like, if you actually look, there's one woman there who has her eyes open. She's the one he's looking at, and [she's] the one he's coming for. Can you see that? She looks terrified. It's an amazing picture.
Mondjak valami biztatót? Biztató az, hogy mindez nagyon idős korban történik. Mi itt mindannyian, vagy legtöbbünk, megéljük ezt a kort. De persze azelőtt, régen, másképp volt még. Ez csak akkor történik meg veled, ha nagyon idős kort élsz meg. Kár, hogy az élettartam növekedése több öregkort és nem több fiatalságot jelent. Sajnálom, de ez a helyzet. (Nevetés) És most lássuk, hogy mit léptünk erre. Mert nem hagytuk annyiban a dolgot: a John Hunter Kórházban és máshol projektek sorozatát hoztuk létre, hogy kiderítsük, jobban be tudnánk-e vonni az embereket abba, hogy mi és hogyan történjen velük. Természetesen világos volt számunkra, hogy a dolognak kulturális háttere van. Szeretem ezt a Klimt festményt. Minél tovább nézed, annál jobban felfogod miről is szól az egész. Nyilvánvalóan a halál és az élet elkülönüléséről és a félelemről -- Figyeljék meg ezt a nőt itt, a nyitott szeműt. Őt bámulja az a másik alak: érte jött el. Látják? A nő rémültnek látszik. Szédületes egy kép!
Anyway, we had a major cultural issue. Clearly, people didn't want us to talk about death, or, we thought that. So with loads of funding from the Federal Government and the local Health Service, we introduced a thing at John Hunter called Respecting Patient Choices. We trained hundreds of people to go to the wards and talk to people about the fact that they would die, and what would they prefer under those circumstances. They loved it. The families and the patients, they loved it. Ninety-eight percent of people really thought this just should have been normal practice, and that this is how things should work. And when they expressed wishes, all of those wishes came true, as it were. We were able to make that happen for them. But then, when the funding ran out, we went back to look six months later, and everybody had stopped again, and nobody was having these conversations anymore. So that was really kind of heartbreaking for us, because we thought this was going to really take off. The cultural issue had reasserted itself.
Szóval, egy alapvető kulturális üggyel volt dolgunk. Világos volt, hogy az emberek nem akarnak a halálról beszélgetni. Legalábbis úgy tűnt. Nos, a Szövetségi Kormány és a helyi Egészségügyi Szolgálat anyagi támogatásával bevezettünk egy dolgot a John Hunter Kórházban, amely a "Tiszteld a páciens szándékát" névre hallgatott. Emberek százait képeztünk ki arra, hogy a kórtermekben beszélgessenek az érintettekkel a közelgő halálról, és hogy a lehetőségeiket figyelembe véve mit szeretnének tenni. És odavoltak érte: a hozzátartozók és a betegek egyaránt! Az emberek 98%-a nyilatkozott úgy, hogy ennek kéne lennie a normális gyakorlatnak, és ez az, ahogy a dolgoknak működnie kéne. Tehát elmondták a kívánságaikat, és minden óhajuk teljesült -- vagy majdnem. Ennyit sikerült elérnünk. De aztán elfogyott a támogatás. Hat hónappal később visszatértünk, hogy lássuk, mi a helyzet, és kiderült, hogy minden abbamaradt, és senki nem folytatta a beszélgetéseket. Ez eléggé mellbe vágott minket, mert azt hittük, hogy sínre tettük a dolgot. A kulturális probléma visszatért.
So here's the pitch: I think it's important that we don't just get on this freeway to ICU without thinking hard about whether or not that's where we all want to end up, particularly as we become older and increasingly frail and ICU has less and less and less to offer us. There has to be a little side road off there for people who don't want to go on that track. And I have one small idea, and one big idea about what could happen.
Lássuk a lehetőségeket: Nagyon fontosnak tartom, hogy ne keveredjünk rá az intenzív osztályhoz vezető útra anélkül, hogy átgondolnánk, csakugyan oda akarunk-e kilyukadni. Különösen, ahogy a korral mind jobban elhagy az erőnk, mert az intenzív ellátás úgyis egyre kevesebbet fog segíteni. Kell lennie egy kis mellékútnak valahol olyanoknak, akik nem akarják a főutat választani. Van egy kis ötletem, plusz egy nagy ötletem is az elkerülő útról.
And this is the small idea. The small idea is, let's all of us engage more with this in the way that Jason has illustrated. Why can't we have these kinds of conversations with our own elders and people who might be approaching this? There are a couple of things you can do. One of them is, you can, just ask this simple question. This question never fails. "In the event that you became too sick to speak for yourself, who would you like to speak for you?" That's a really important question to ask people, because giving people the control over who that is produces an amazing outcome. The second thing you can say is, "Have you spoken to that person about the things that are important to you so that we've got a better idea of what it is we can do?" So that's the little idea.
Íme a kis ötlet. Ez abban áll, hogy kövessük mindannyian a Jason által bemutatott sémát. [Jason: utalás Jason van Genderenre, az előző előadóra] Miért ne tudnánk ezeket a dolgokat megbeszélni a saját idősebb felmenőinkkel és másokkal, akik hasonló cipőben járnak? Van pár dolog, amit tehetünk. Az egyik az, hogy felteszünk egy egyszerű kérdést. Ez mindig működik: "Ha olyan beteg lennél, hogy nem tudnád elmondani, mit akarsz, kit szeretnél, hogy beszéljen helyetted?" Nagyon fontos, hogy feltegyük ezt a kérdést, mert ha megadjuk a rendelkezés lehetőségét, annak elképesztően jó hatása lesz. A második kérdés, amit érdemes feltenni, a következő: "Beszéltél már az illetővel azokról a dolgokról, amelyek fontosak számodra, hogy legyen fogalmunk arról, hogy mit tehetünk érted?" Tehát ez volt a kis ötlet.
The big idea, I think, is more political. I think we have to get onto this. I suggested we should have Occupy Death. (Laughter) My wife said, "Yeah, right, sit-ins in the mortuary. Yeah, yeah. Sure." (Laughter) So that one didn't really run, but I was very struck by this. Now, I'm an aging hippie. I don't know, I don't think I look like that anymore, but I had, two of my kids were born at home in the '80s when home birth was a big thing, and we baby boomers are used to taking charge of the situation, so if you just replace all these words of birth, I like "Peace, Love, Natural Death" as an option. I do think we have to get political and start to reclaim this process from the medicalized model in which it's going.
A nagy ötlet politikai természetű. Bele kell avatkoznunk a dolgokba. Javasoltam, hogy rendezzünk egy "Foglald el a halált!" akciót. (Nevetés) A feleségem így reagált: "Persze, ülősztrájk a halottasházban. Jól hangzik." (Nevetés) Szóval ez nem igazán jött be, ami bántott. Nos, egy korosodó hippi áll önök előtt. Nem is tudom. Gondolom, ma már nem nézik ki belőlem, de a gyerekeim közül kettő otthon született a 80-as években, amikor az otthoni szülés még nagy dolog volt, és mi, a háború utáni nemzedék, megszoktuk, hogy kezünkbe vegyük a dolgokat. Cseréljük ki hát értelemszerűen a születésre utaló részt, és máris megvan az új jelszó: "Béke, szeretet, természetes halál". Igenis, bele kell avatkoznunk a politikába és vissza kell hoznunk ezt a folyamatot abból a medikalizált mederből, amelyben halad.
Now, listen, that sounds like a pitch for euthanasia. I want to make it absolutely crystal clear to you all, I hate euthanasia. I think it's a sideshow. I don't think euthanasia matters. I actually think that, in places like Oregon, where you can have physician-assisted suicide, you take a poisonous dose of stuff, only half a percent of people ever do that. I'm more interested in what happens to the 99.5 percent of people who don't want to do that. I think most people don't want to be dead, but I do think most people want to have some control over how their dying process proceeds. So I'm an opponent of euthanasia, but I do think we have to give people back some control. It deprives euthanasia of its oxygen supply. I think we should be looking at stopping the want for euthanasia, not for making it illegal or legal or worrying about it at all.
Tudom, ez úgy hangzik, mint az eutanázia népszerűsítése. Hogy mindenki számára abszolút világos legyen: gyűlölöm az eutanáziát. Az csak egy bolhacirkusz, és nem hiszem, hogy számítana valamit. Az a helyzet, hogy olyan helyeken, mint Oregon ahol az öngyilkossághoz orvosi segédletet kaphatsz, csak egy halálos adagot kell bevenned egy cuccból, mindössze fél százalék élt, illetve halt ezzel a módszerrel. Sokkal fontosabb ennél, hogy mi történik azzal a 99,5%-kal aki nem ezt az utat választja. Úgy gondolom, hogy a többség nem akar halott lenni, de gondolom azt is, hogy a többség azt szeretné, ha befolyásolni tudná a halála lefolyását. Tehát az eutanázia ellen vagyok, de úgy vélem, az embereknek jár némi önrendelkezés. Ez megfosztaná az eutanáziát az oxigén-utánpótlástól. Azzal törődjünk szerintem, hogy az igény megszűnjön az eutanázia iránt, ne pedig azzal, hogy legális-e vagy illegális, vagy van-e egyáltalán.
This is a quote from Dame Cicely Saunders, whom I met when I was a medical student. She founded the hospice movement. And she said, "You matter because you are, and you matter to the last moment of your life." And I firmly believe that that's the message that we have to carry forward. Thank you. (Applause)
Ezt az idézetet Dame Cicely Saunderstől vettem, akivel orvostanhallgató koromban találkoztam. Ő alapította a hospice mozgalmat. Ő mondta ezt: "Azért számítasz, mert te te vagy, és számítani fogsz az életed utolsó pillanatáig." Szilárd meggyőződésem, hogy ezt az üzenetet tovább kell vinnünk. Köszönöm. (Taps)