I'm going to talk today about the pleasures of everyday life. But I want to begin with a story of an unusual and terrible man. This is Hermann Goering. Goering was Hitler's second in command in World War II, his designated successor. And like Hitler, Goering fancied himself a collector of art. He went through Europe, through World War II, stealing, extorting and occasionally buying various paintings for his collection. And what he really wanted was something by Vermeer. Hitler had two of them, and he didn't have any. So he finally found an art dealer, a Dutch art dealer named Han van Meegeren, who sold him a wonderful Vermeer for the cost of what would now be 10 million dollars. And it was his favorite artwork ever.
Ma a mindennapi élet örömeiről fogok beszélni. Azonban egy szokatlan és szörnyű ember történetével szeretnék kezdeni. Ő Hermann Göring. A Hitler utáni második vezető volt a II. világháborúban, Hitler kijelölt utódja. Hitlerhez hasonlóan sokra tartotta magát műgyűjtőként. A második világháború során bejárta Európát, különböző festményeket lopott, zsarolt ki, vagy alkalomadtán vásárolt gyűjteménye számára. Nagyon ácsingózott egy Vermeer után. Hitlernek kettő is volt, neki egy sem. Végül talált egy holland műkereskedőt, akit Han van Meegeren-nek hívtak, aki eladott neki egy csodás Vermeer-t, annyi pénzért, ami ma 10 millió dollárt érne. Ez volt mind közül a legkedvencebb műalkotása.
World War II came to an end, and Goering was captured, tried at Nuremberg and ultimately sentenced to death. Then the Allied forces went through his collections and found the paintings and went after the people who sold it to him. And at some point the Dutch police came into Amsterdam and arrested Van Meegeren. Van Meegeren was charged with the crime of treason, which is itself punishable by death. Six weeks into his prison sentence, van Meegeren confessed. But he didn't confess to treason. He said, "I did not sell a great masterpiece to that Nazi. I painted it myself; I'm a forger." Now nobody believed him. And he said, "I'll prove it. Bring me a canvas and some paint, and I will paint a Vermeer much better than I sold that disgusting Nazi. I also need alcohol and morphine, because it's the only way I can work." (Laughter) So they brought him in. He painted a beautiful Vermeer. And then the charges of treason were dropped. He had a lesser charge of forgery, got a year sentence and died a hero to the Dutch people. There's a lot more to be said about van Meegeren, but I want to turn now to Goering, who's pictured here being interrogated at Nuremberg.
A második világháború véget ért, Göringet elfogták, Nürnbergben bíróság elé állították és végül halálra ítélték. Aztán a szövetségesek átbújták a gyűjteményeit, megtalálták a festményeket és felkeresték azokat, akik eladták neki. Egyszer a holland rendőrség Amszterdamba jött és letartóztatta Van Meegeren-t. Felségárulással vádolták, mely már önmagában is halálbüntetéssel büntetendő. Miután hat hetet töltött börtönben, Van Meegeren vallott. De nem az árulást vallotta be. Azt mondta: "Én nem eladtam egy remekművet annak a nácinak! Én magam festettem! Hamisító vagyok." Ekkorr senki sem hitt neki. Erre ő: "Bebizonyítom. Hozzanak vásznat és festéket, sokkal jobb Vermeer-t fogok festeni annál, mint amit annak a rohadt nácinak adtam el. Alkohol és morfium is kell, mert csak úgy tudok dolgozni." (Nevetés) Hoztak neki mindent. Gyönyörű Vermeer-utánzatot készített. Az árulás vádját ejtették. A csekélyebb súlyú hamisítás bűntettével vádolták, egy évet kapott, és a hollandok hősként temették el. Még lehetne Van Meegeren-ről beszélni, de most Göringre akarok összpontosítani, akiről ez a kép a nürnbergi kihallgatás során készült.
Now Goering was, by all accounts, a terrible man. Even for a Nazi, he was a terrible man. His American interrogators described him as an amicable psychopath. But you could feel sympathy for the reaction he had when he was told that his favorite painting was actually a forgery. According to his biographer, "He looked as if for the first time he had discovered there was evil in the world." (Laughter) And he killed himself soon afterwards. He had discovered after all that the painting he thought was this was actually that. It looked the same, but it had a different origin, it was a different artwork.
Göring, minden szempontból szörnyű ember volt. Még egy nácihoz képest is szörnyű volt. Amerikai vallatói barátságos pszichopatának írták le. De szimpátiát váltott ki azzal, ahogy reagált, amikor megmondták neki, hogy kedvenc képe tulajdonképpen hamisítvány. Életrajzírója szerint: "Úgy nézett, mint aki életében először rádöbben, hogy létezik gonosz is a világon." (Nevetés) Nem sokkal ezután, öngyilkos lett. Végül rájött, hogy a kép, amit ennek gondolt, az valójában ez. Ugyanúgy nézett ki, de más az eredete, egy teljesen más műalkotás.
It wasn't just him who was in for a shock. Once van Meegeren was on trial, he couldn't stop talking. And he boasted about all the great masterpieces that he himself had painted that were attributed to other artists. In particular, "The Supper at Emmaus" which was viewed as Vermeer's finest masterpiece, his best work -- people would come [from] all over the world to see it -- was actually a forgery. It was not that painting, but that painting. And when that was discovered, it lost all its value and was taken away from the museum.
Nem csak ő kapott sokkot. Amint Van Meegeren bíróságra került, be nem állt a szája. Dicsekedett mindazokkal a mesterművekkel, amiket ő maga festett, és amelyeket más alkotóknak tulajdonítottak. Különösképpen "Az emmauszi vacsora", amit Vermeer legkifinomultabb munkájának tekintettek, ám valójában az ő munkája -- a világ minden sarkából eljöttek emberek, hogy láthassák -- valójában hamisítvány volt! Nem az a kép volt, hanem amaz. Amikor ez napvilágot látott, minden értékét elvesztette és elvitték a múzeumból.
Why does this matter? I'm a psychologists -- why do origins matter so much? Why do we respond so much to our knowledge of where something comes from? Well there's an answer that many people would give. Many sociologists like Veblen and Wolfe would argue that the reason why we take origins so seriously is because we're snobs, because we're focused on status. Among other things, if you want to show off how rich you are, how powerful you are, it's always better to own an original than a forgery because there's always going to be fewer originals than forgeries. I don't doubt that that plays some role, but what I want to convince you of today is that there's something else going on. I want to convince you that humans are, to some extent, natural born essentialists. What I mean by this is we don't just respond to things as we see them, or feel them, or hear them. Rather, our response is conditioned on our beliefs, about what they really are, what they came from, what they're made of, what their hidden nature is. I want to suggest that this is true, not just for how we think about things, but how we react to things.
Miért is számít ez? Ti, pszichológusok, nektek miért olyan fontosak a források? Miért ennyire fontos nekünk tudni azt, hogy honnan származik valami? Nos, van egy válasz, amit sokan adnának erre a kérdésre. Sok szociológus, mint Veblen és Wolfe úgy érvelnének, hogy azért vesszük a forrásokat ennyire komolyan, mert sznobok vagyunk, mert a státuszra összpontosítunk. Sok egyéb dolog közepette, ha meg akarjuk mutatni, mennyire gazdagok, mennyire erősek vagyunk, akkor jobb, ha az eredeti van a birtokunkban, mint a hamisítvány, mert mindig sokkal kevesebb eredeti lesz, mint hamisítvány. Nem kétlem, hogy ez is közrejátszik, de amiről ma meg akarom meggyőzni Önöket, az az, hogy itt azért még másról is van szó. Arról akarom meggyőzni Önöket, hogy az emberek, bizonyos fokig, született esszencialisták. Azt értem ez alatt, hogy nem csupán az alapján reagálunk a dolgokra, ahogy látjuk, érezzük vagy halljuk azokat. A reakciónk sokkal inkább alapszik a hiedelmeinken, mint azon, hogy valójában mik is ezek, miből lettek, miből készültek, mi a titkos természetük. Azt akarom sugallani, hogy ez nem csak arra igaz, ahogy gondolunk a dolgokra, hanem arra is, ahogy reagálunk rájuk.
So I want to suggest that pleasure is deep -- and that this isn't true just for higher level pleasures like art, but even the most seemingly simple pleasures are affected by our beliefs about hidden essences. So take food. Would you eat this? Well, a good answer is, "It depends. What is it?" Some of you would eat it if it's pork, but not beef. Some of you would eat it if it's beef, but not pork. Few of you would eat it if it's a rat or a human. Some of you would eat it only if it's a strangely colored piece of tofu. That's not so surprising.
Azt akarom sugallani, hogy az öröm nagyon mély dolog -- és hogy ez nem csak a magas szintű élvezetekre, mint például a művészetre igaz, hanem a látszólag legegyszerűbb örömöket is befolyásolja az, hogy hogyan vélekedünk a dolgok rejtett lényegéről. Vegyük példának az ételt. Ezt megennék? Nos, a jó válasz: "Az attól függ. Mi ez?" Néhányuk megenné, ha disznó, de nem, ha marha. Néhányuk megenné, ha marha, de nem, ha disznó. Csak nagyon kevesen ennék meg Önök közül, ha patkány, vagy ha emberhús lenne. Néhányan Önök közül csak akkor ennék meg, ha egy darab fura színű tofu lenne. Ez nem meglepő.
But what's more interesting is how it tastes to you will depend critically on what you think you're eating. So one demonstration of this was done with young children. How do you make children not just be more likely to eat carrots and drink milk, but to get more pleasure from eating carrots and drinking milk -- to think they taste better? It's simple, you tell them they're from McDonald's. They believe McDonald's food is tastier, and it leads them to experience it as tastier.
Ami ennél is érdekesebb az az, hogy az, hogy hogyan ízlik, egyértelműen attól függ, hogy mit gondolunk: mit eszünk. Kisgyerekeken keresztül lehet ezt pl. szemléltetni. Hogyan veszed rá a gyerekeket nemcsak arra, hogy lehetőség szerint répát egyenek és tejet igyanak, hanem hogy ennek még jobban is örüljenek -- hogy azt gondolják: finomabb is? Egyszerű: azt kell nekik mondani, hogy ez McDonald's-os kaja. Azt gondolják, hogy a McDonalds's-os kaja finomabb, és ez ahhoz vezet, hogy finomabbnak is élik meg.
How do you get adults to really enjoy wine? It's very simple: pour it from an expensive bottle. There are now dozens, perhaps hundreds of studies showing that if you believe you're drinking the expensive stuff, it tastes better to you. This was recently done with a neuroscientific twist. They get people into a fMRI scanner, and while they're lying there, through a tube, they get to sip wine. In front of them on a screen is information about the wine. Everybody, of course, drinks exactly the same wine. But if you believe you're drinking expensive stuff, parts of the brain associated with pleasure and reward light up like a Christmas tree. It's not just that you say it's more pleasurable, you say you like it more, you really experience it in a different way.
Hogyan éred el, hogy a felnőttek élvezzék a bort? Egyszerű: drága üvegből kell szervírozni. Ma már több tucatnyi, vagy talán több száz tanulmány van, ami azt mutatja, hogy ha valaki azt gondolja, hogy drágát iszik, akkor az jobban is ízlik. Ezt egy idegtudományos trükkel csinálták. Alávetettek embereket egy fMRI vizsgálatnak, és amíg ott feküdtek, kaptak bort, egy csövön keresztül. Előttük egy képernyőn adatokat olvashattak a borról. Természetesen mindenki teljesen ugyanazt a bort issza. De ha azt hisszük, hogy drágát iszunk, akkor az agyunk bizonyos örömmel és jutalmazással társított részei úgy világítanak, mint egy karácsonyfa. Nem csak arról van szó, hogy azt mondjuk, hogy élvezetesebb, hogy jobban ízlik, hanem tényleg máshogyan éljük meg!
Or take sex. These are stimuli I've used in some of my studies. And if you simply show people these pictures, they'll say these are fairly attractive people. But how attractive you find them, how sexually or romantically moved you are by them, rests critically on who you think you're looking at. You probably think the picture on the left is male, the one on the right is female. If that belief turns out to be mistaken, it will make a difference. (Laughter) It will make a difference if they turn out to be much younger or much older than you think they are. It will make a difference if you were to discover that the person you're looking at with lust is actually a disguised version of your son or daughter, your mother or father. Knowing somebody's your kin typically kills the libido. Maybe one of the most heartening findings from the psychology of pleasure is there's more to looking good than your physical appearance. If you like somebody, they look better to you. This is why spouses in happy marriages tend to think that their husband or wife looks much better than anyone else thinks that they do.
Vagy vegyük a szexet. Ezek a képingereket használtam néhány tanulmányomban. Ha egyszerűen megmutatjuk ezeket a képeket embereknek, akkor azt fogják mondani, hogy a képen szereplő személyek meglehetősen vonzóak. Azonban az, hogy mennyire vonzónak találjuk őket, szexuálisan vagy érzelmileg mennyire mozgatnak meg, azon múlik, hogy mit gondolunk, kit nézünk! Valószínűleg úgy gondolják, hogy a baloldali képen férfi van, a jobboldalin pedig nő. Ha ez a hiedelem hamisnak bizonyul, az bizony egész más eredményt ad ki! (Nevetés) Óriási lesz a különbség akkor is, ha kiderül róluk, hogy sokkal fiatalabbak vagy idősebbek, mint amennyinek gondoljuk őket. Egészen más a helyzet, ha arra a felfedezésre jutunk, hogy a személy, akire vággyal tekintünk tulajdonképpen a fiunknak vagy a lányunknak, anyánknak vagy apánknak az elmaszkírozott változata. Ha valakiről megtudjuk, hogy a vérrokonunk, az általában kiöli a libidót. Talán az egyik leginkább szívet melengető érzés az öröm pszichológiájából az, hogy több a fizikai megjelenésnél az, hogy valaki jól néz ki. Ha kedvelünk valakit, akkor szebbnek tűnik számunkra. Ezért van, hogy a boldog házasságokban a házasfelek úgy gondolják, hogy a férjük vagy feleségük jobban néz ki, mint ahogy azt mások gondolják.
(Laughter)
(Nevetés)
A particularly dramatic example of this comes from a neurological disorder known as Capgras syndrome. So Capgras syndrome is a disorder where you get a specific delusion. Sufferers of Capgras syndrome believe that the people they love most in the world have been replaced by perfect duplicates. Now often, a result of Capgras syndrome is tragic. People have murdered those that they loved, believing that they were murdering an imposter. But there's at least one case where Capgras syndrome had a happy ending. This was recorded in 1931. "Research described a woman with Capgras syndrome who complained about her poorly endowed and sexually inadequate lover." But that was before she got Capgras syndrome. After she got it, "She was happy to report that she has discovered that he possessed a double who was rich, virile, handsome and aristocratic." Of course, it was the same man, but she was seeing him in different ways.
Ennek egy Capgras-szindrómaként ismert neurológiai zavarból származik egy különösen drámai példája. Tehát a Capgras-szindróma egy rendellenesség, ami egy sajátos tévképzetben jelenik meg. A Capgras-szindrómában szenvedők azt hiszik, hogy az embereket, akiket a legjobban szeretnek, tökéletes másolatokra cserélték ki. Gyakran tragikus a Capgras-szindróma kimenetele. A betegek meggyilkolták szeretteiket, abban a hitben, hogy az imposztort ölik meg. Van azonban legalább egy eset, amikor a Capgras-szindróma 'happy end'-del zárult. Ezt 1931-ben jegyezték fel. "A kutatás leírt egy Capgras-szindrómás nőt, aki panaszkodott szerény férfiassággal rendelkező, alkalmatlan szeretőjére." Ez azonban azelőtt történt, hogy Capgras-os lett volna. Miután beteg lett: "Boldogan számolt be róla, hogy felfedezett egy férfit, aki gazdag, macsó, jóképű és nemeslelkű". Természetesen ugyanarról a férfiról volt szó, csak a hölgy máshogyan tekintett rá.
As a third example, consider consumer products. So one reason why you might like something is its utility. You can put shoes on your feet; you can play golf with golf clubs; and chewed up bubble gum doesn't do anything at all for you. But each of these three objects has value above and beyond what it can do for you based on its history. The golf clubs were owned by John F. Kennedy and sold for three-quarters of a million dollars at auction. The bubble gum was chewed up by pop star Britney Spears and sold for several hundreds of dollars. And in fact, there's a thriving market in the partially eaten food of beloved people. (Laughter) The shoes are perhaps the most valuable of all. According to an unconfirmed report, a Saudi millionaire offered 10 million dollars for this pair of shoes. They were the ones thrown at George Bush at an Iraqi press conference several years ago.
Harmadik példa: gondoljunk a fogyasztási cikkekre. Egyik ok, amiért kedvelhetünk valamit, az a hasznossága. Hordhatunk cipőt a lábunkon, golfozhatunk golfütőkkel; ám a már megrágott rágóguminak - semmi haszna. Mindhárom tárgynak az értéke, azon túl, hogy mire használhatjuk, a történetén alapszik. A golfütők John F. Kennedy ütői voltak, és háromnegyed millió dollárért kelt el egy aukción. A rágót Britney Spears popsztár rágta, több száz dollárért vették meg. Egyébként fellendülőben van a kedvencek által félig-meddig megrágott ételek piaca. (Nevetés) A pár cipő talán a legértékesebb mind közül. Egy meg nem erősített forrás szerint egy szaudi milliomos 10 millió dollárt ajánlott ezért az egy pár cipőért. Néhány évvel ezelőtt ezzel dobálták meg George Bush-t egy iraki sajtótájékoztatón.
(Applause)
(Taps)
Now this attraction to objects doesn't just work for celebrity objects. Each one of us, most people, have something in our life that's literally irreplaceable, in that it has value because of its history -- maybe your wedding ring, maybe your child's baby shoes -- so that if it was lost, you couldn't get it back. You could get something that looked like it or felt like it, but you couldn't get the same object back. With my colleagues George Newman and Gil Diesendruck, we've looked to see what sort of factors, what sort of history, matters for the objects that people like. So in one of our experiments, we asked people to name a famous person who they adored, a living person they adored.
Ez a fajta vonzódás bizonyos tárgyakhoz nem csak a hírességek tárgyainál működik. Mindannyiunknak, a legtöbb embernek, van valamije az életében, ami szó szerint pótolhatatlan, mivel története miatt értékes -- talán az eljegyzési gyűrű, a gyerek babacipői, ha ez elvész, nem kaphatjuk vissza. Kaphatunk valamit, ami úgy néz ki, hasonló, de ugyanazt nem. George Newman és Gil Diesendruck munkatársaimmal megvizsgáltuk, miféle tényezők, miféle történet az, ami számít az emberek által kedvelt tárgyak estében. Egyik ilyen kísérletünkben megkérdeztünk embereket, hogy nevezzenek meg egy hírességet, akit csodálnak, egy élő személyt.
So one answer was George Clooney. Then we asked them, "How much would you pay for George Clooney's sweater?" And the answer is a fair amount -- more than you would pay for a brand new sweater or a sweater owned by somebody who you didn't adore. Then we asked other groups of subjects -- we gave them different restrictions and different conditions. So for instance, we told some people, "Look, you can buy the sweater, but you can't tell anybody you own it, and you can't resell it." That drops the value of it, suggesting that that's one reason why we like it. But what really causes an effect is you tell people, "Look, you could resell it, you could boast about it, but before it gets to you, it's thoroughly washed." That causes a huge drop in the value. As my wife put it, "You've washed away the Clooney cooties."
Az egyik ilyen volt George Clooney. Megkérdeztük: "Mennyit fizetnének George Clooney pulcsijáért?" A válasz egy tisztességes összeg -- többet, mint amennyit egy vadiúj pulcsiért fizetne, vagy egy pulcsiért, ami valaki olyané, akiért nem rajongunk. Aztán más tárgyakra is rákérdeztünk -- különböző megszorításokat és feltételeket vezettünk be. Például, néhány embernek ezt mondtuk: "Nézze, megveheti a pulcsit, de nem mondhatja el senkinek, hogy az öné, és nem is adhatja el." Ez jelentősen csökkenti az értékét, azt sugallva, hogy ez az egyik oka, amiért tetszik. Aminek igazán nagy hatása van, az a következő: "Nézze, éppenséggel eladhatja, dicsekedhet vele, de mielőtt megkapja, alaposan kimossák." Ez óriási értékzuhanást eredményezett. Ahogy a nejem megjegyezte: "Kimostad a Clooneysságát."
(Laughter)
(Nevetés)
So let's go back to art. I would love a Chagall. I love the work of Chagall. If people want to get me something at the end of the conference, you could buy me a Chagall. But I don't want a duplicate, even if I can't tell the difference. That's not because, or it's not simply because, I'm a snob and want to boast about having an original. Rather, it's because I want something that has a specific history. In the case of artwork, the history is special indeed. The philosopher Denis Dutton in his wonderful book "The Art Instinct" makes the case that, "The value of an artwork is rooted in assumptions about the human performance underlying its creation." And that could explain the difference between an original and a forgery. They may look alike, but they have a different history. The original is typically the product of a creative act, the forgery isn't. I think this approach can explain differences in people's taste in art.
Térjünk vissza a művészethez. Szeretnék egy Chagall-t. Imádom Chagall művészetét. Ha valamivel meglepnének a konferencia végén, akkor az egy Chagall legyen. De nem akarok másolatot, még ha meg se tudnám különböztetni. Nem azért, ill.nem csak azért, mert sznob vagyok, és dicsekedni akarok azzal, hogy eredetim van! Inkább azért, mert olyat akarok, aminek különleges története van. Egy művészeti alkotás esetében a történet valóban különleges. Denis Dutton filozófus "A művészösztön" című csodás könyvében azt állítja, hogy "Egy műalkotás értéke abban a feltételezésben rejlik, hogy megalkotásában rendkívül fontos szerepet játszik az emberi teljesítmény." Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy mi a különbség az eredeti és a hamisítvány között. Lehet, hogy hasonlóak, de különböző a történetük. Az eredeti jellegzetesen egy alkotó folyamat eredménye, míg a hamisítvány nem. Azt hiszem ez a megközelítés megmagyarázhatja a különbséget emberek ízlése között, ami a művészetet illeti.
This is a work by Jackson Pollock. Who here likes the work of Jackson Pollock? Okay. Who here, it does nothing for them? They just don't like it. I'm not going to make a claim about who's right, but I will make an empirical claim about people's intuitions, which is that, if you like the work of Jackson Pollock, you'll tend more so than the people who don't like it to believe that these works are difficult to create, that they require a lot of time and energy and creative energy. I use Jackson Pollock on purpose as an example because there's a young American artist who paints very much in the style of Jackson Pollock, and her work was worth many tens of thousands of dollars -- in large part because she's a very young artist.
Ez egy Jackson Pollock. Ki szereti itt Jackson Pollock műveit? Rendben. Ki nem? Egyszerűen nem jön be. Nem fogok állást foglalni, hogy kinek van igaza, de teszek egy tapasztalati megállapítást az emberi megérzésekről, amely úgy szól, hogy ha valaki szereti Jackson Pollock műveit, akkor inkább hajlamos azt hinni, hogy ezeket a műveket nehéz megalkotni, időt, erőt és kreativ energiat igenyelnek, mint akik nem szeretik Szándékosan használom Jackson Pollockot példaként, mert van egy fiatal amerikai művész, aki sokat fest az ő stílusában és művészi alkotasai sok tízezer dollárt értek -- többnyire azért, mert nagyon fiatal művészről van szó.
This is Marla Olmstead who did most of her work when she was three years old. The interesting thing about Marla Olmstead is her family made the mistake of inviting the television program 60 Minutes II into their house to film her painting. And they then reported that her father was coaching her. When this came out on television, the value of her art dropped to nothing. It was the same art, physically, but the history had changed.
Ő Marla Olmstead, aki alkotásai nagyrészét három éves korában hozta létre. Az érdekes dolog vele kapcsolatban, hogy a családja bizony hibázott, amikor meghívta magukhoz a '60 perc' című televízióműsort, hogy megörökítsék a kislányt alkotás közben. És akkor ők beszámoltak arról, hogy az apja hogyan irányítja. Amikor ez megjelent a TV-ben, művészetének értéke nullára zuhant. Ugyanaz a mű volt, fizikailag, de a története változott meg.
I've been focusing now on the visual arts, but I want to give two examples from music. This is Joshua Bell, a very famous violinist. And the Washington Post reporter Gene Weingarten decided to enlist him for an audacious experiment. The question is: How much would people like Joshua Bell, the music of Joshua Bell, if they didn't know they were listening to Joshua Bell? So he got Joshua Bell to take his million dollar violin down to a Washington D.C. subway station and stand in the corner and see how much money he would make. And here's a brief clip of this. (Violin music) After being there for three-quarters of an hour, he made 32 dollars. Not bad. It's also not good. Apparently to really enjoy the music of Joshua Bell, you have to know you're listening to Joshua Bell. He actually made 20 dollars more than that, but he didn't count it. Because this woman comes up -- you see at the end of the video -- she comes up. She had heard him at the Library of Congress a few weeks before at this extravagant black-tie affair. So she's stunned that he's standing in a subway station. So she's struck with pity. She reaches into her purse and hands him a 20.
Most a képzőművészetre összpontosítottam, de két zenei példát akarok adni. Ő Joshua Bell, egy nagyon híres hegedűművész. A Washington Post riportere, Gene Weingarten elhatározta, hogy felhasználja egy merész kísérletben. A kérdés: mennyire szeretnék az emberek Joshua Bell zenéjét, ha nem tudnák, hogy őt hallgatják? Rávette Joshua Bell-t, hogy vigye le a millió dolláros hegedűjét a washingtoni aluljáróba és álljon ki a sarokra, hogy kiderüljön, mennyit keres. Erről látnak egy rövid bejátszást. (Hegedűszó) Háromnegyed óra elteltével 32 dollárt keresett. Nem rossz. De nem is jó. Kiderült, ahhoz, hogy valóban élvezzük Joshua Bell zenéjét, tudnunk kell, hogy Joshua Bell-t hallgatjuk. Tulajdonképpen 20 dollárral többet keresett, de azt nem számolta be. Jön ez a nő -- és láthatjuk a videó végén -- itt jelenik meg. Hallotta Joshua-t a Kongresszusi Könyvtárban néhány héttel azelőtt, ezen az elit, öltönyös partin. Ledöbbent, hogy most itt látja az aluljáróban. Eltelt szánalommal. Tárcájába nyúl és átad egy húszdollárost.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
The second example from music is from John Cage's modernist composition, "4'33"." As many of you know, this is the composition where the pianist sits at a bench, opens up the piano and sits and does nothing for four minutes and 33 seconds -- that period of silence. And people have different views on this. But what I want to point out is you can buy this from iTunes. (Laughter) For a dollar 99, you can listen to that silence, which is different than other forms of silence.
A második zenei példa John Cage modern alkotása, a 4'33". Mint azt sokan tudják, ez az a mű, ahol a zongorista leül a székhez, felnyitja a hangszert és ül és nem csinál semmit, négy perc, 33 mp-en keresztül -- csak a csend. Mindenféle vélemény van erről. Amit ki akarok emelni, hogy meg lehet venni az iTune-on keresztül! (Nevetés) 1 dollár 99-ért hallgathatod ezt a csöndet, ami különbözik minden egyéb csendtől.
(Laughter)
(Nevetés)
Now I've been talking so far about pleasure, but what I want to suggest is that everything I've said applies as well to pain. And how you think about what you're experiencing, your beliefs about the essence of it, affect how it hurts. One lovely experiment was done by Kurt Gray and Dan Wegner. What they did was they hooked up Harvard undergraduates to an electric shock machine. And they gave them a series of painful electric shocks. So it was a series of five painful shocks. Half of them are told that they're being given the shocks by somebody in another room, but the person in the other room doesn't know they're giving them shocks. There's no malevolence, they're just pressing a button. The first shock is recorded as very painful. The second shock feels less painful, because you get a bit used to it. The third drops, the fourth, the fifth. The pain gets less. In the other condition, they're told that the person in the next room is shocking them on purpose -- knows they're shocking them. The first shock hurts like hell. The second shock hurts just as much, and the third and the fourth and the fifth. It hurts more if you believe somebody is doing it to you on purpose.
Nos, eddig az örömről beszéltem, de amit valójában fel szeretnék vetni, az az, hogy minden, amit említettem, a fájdalomra is igaz. És ahogyan a megélt dolgokra gondolunk, a lényegéről alkotott hiedelmeink befolyásolják, hogy mennyire fáj! Csodás kis kísérletet hajtott végre Kurt Gray és Dan Wegner. Harvardi egyetemistákat kötöttek eletrosokkot adó gépre. Egy sor fájdalmas elektrosokkot adtak nekik. Öt fájdalmas sokk-sorozat volt. A kísérleti személyek felének azt mondták, hogy az elektrosokkot egy másik szobában levő embertől kapják, aki viszont nem tudja, hogy elektrosokkot ad nekik. Nincs rosszindulat, csak nyomják a gombot. Az első sokk nagyon fájdalmas. A második kevésbé, mivel hozzászokik az ember. A harmadik még kevésbé, a negyedik is, az ötödik is. A fájdalomérzet egyre gyengébb. A csoport másik felének azt mondták, hogy a szomszéd szobában található személy szántszándékkal sokkolja őket, tudatában van ennek. Az első sokk pokolian fáj. A második hasonlóképpen, a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Jobban fáj, ha úgy gondoljuk: valaki szántszándékkal műveli!
The most extreme example of this is that in some cases, pain under the right circumstances can transform into pleasure. Humans have this extraordinarily interesting property that will often seek out low-level doses of pain in controlled circumstances and take pleasure from it -- as in the eating of hot chili peppers and roller coaster rides. The point was nicely summarized by the poet John Milton who wrote, "The mind is its own place, and in itself can make a heaven of hell, a hell of heaven."
A legszélsőségesebb példája ennek, amikor bizonyos esetekben, a fájdalom a megfelelő körülmények között örömmé tud átalakulni. Az emberekben megvan ez a rendkívül érdekes tulajdonságuk, amely alacsony szintű fájdalomadagokat keres, ellenőrzött körülmények között, hogy örömöt nyerjen belőlük -- mint például erőspaprikát enni vagy hullámvasúton száguldozni. Ezt szépen foglalta össze a költő John Milton, aki ezt írta: "Az elme önnön műhelye és önmagában a poklot mennyé, a mennyet pokollá teheti."
And I'll end with that. Thank you.
Ezzel fejezem be. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)