So when I was eight years old, a new girl came to join the class, and she was so impressive, as the new girl always seems to be. She had vast quantities of very shiny hair and a cute little pencil case, super strong on state capitals, just a great speller. And I just curdled with jealousy that year, until I hatched my devious plan. So one day I stayed a little late after school, a little too late, and I lurked in the girls' bathroom. When the coast was clear, I emerged, crept into the classroom, and took from my teacher's desk the grade book. And then I did it. I fiddled with my rival's grades, just a little, just demoted some of those A's. All of those A's. (Laughter) And I got ready to return the book to the drawer, when hang on, some of my other classmates had appallingly good grades too. So, in a frenzy, I corrected everybody's marks, not imaginatively. I gave everybody a row of D's and I gave myself a row of A's, just because I was there, you know, might as well.
Amikor 8 éves voltam, új lány jött az osztályba, és olyan megkapó volt, mint amilyen egy új lány lenni szokott. Hihetetlen fényes hajzuhataga és aranyos kis tolltartója volt, jól tudta az államok fővárosait, nagyon jól betűzött. És én csak féltékenykedtem, addig amíg ki nem találtam fondorlatos tervemet. Egyik nap tovább bennmaradtam tanítás után, kicsit tovább, mint kellett volna, bujkáltam a lány mosdóban. Amikor kitisztult a terep, előbukkantam, beosontam az osztályterembe, és elvettem a tanári asztalról a naplót. És akkor megtettem. Szórakoztam picit a riválisom jegyeivel, csak egy picit, csak lefokoztam párat az ötösei közül. Az összeset. (Nevetés) Majd kész voltam, hogy visszategyem a naplót a fiókba, amikor beugrott, hogy még néhány osztálytársamnak szintén elég jó jegyei vannak. Tehát, gyorsan kijavítottam mindenki jegyeit, nem voltam túl ötletes. Mindenkinek adtam egy csomó 3-ast magamnak pedig egy csomó 5-öst, csak mert én ott voltam, nyilván értik.
And I am still baffled by my behavior. I don't understand where the idea came from. I don't understand why I felt so great doing it. I felt great. I don't understand why I was never caught. I mean, it should have been so blatantly obvious. I was never caught. But most of all, I am baffled by, why did it bother me so much that this little girl, this tiny little girl, was so good at spelling? Jealousy baffles me. It's so mysterious, and it's so pervasive. We know babies suffer from jealousy. We know primates do. Bluebirds are actually very prone. We know that jealousy is the number one cause of spousal murder in the United States. And yet, I have never read a study that can parse to me its loneliness or its longevity or its grim thrill. For that, we have to go to fiction, because the novel is the lab that has studied jealousy in every possible configuration. In fact, I don't know if it's an exaggeration to say that if we didn't have jealousy, would we even have literature? Well no faithless Helen, no "Odyssey." No jealous king, no "Arabian Nights." No Shakespeare. There goes high school reading lists, because we're losing "Sound and the Fury," we're losing "Gatsby," "Sun Also Rises," we're losing "Madame Bovary," "Anna K." No jealousy, no Proust. And now, I mean, I know it's fashionable to say that Proust has the answers to everything, but in the case of jealousy, he kind of does. This year is the centennial of his masterpiece, "In Search of Lost Time," and it's the most exhaustive study of sexual jealousy and just regular competitiveness, my brand, that we can hope to have. (Laughter) And we think about Proust, we think about the sentimental bits, right? We think about a little boy trying to get to sleep. We think about a madeleine moistened in lavender tea. We forget how harsh his vision was. We forget how pitiless he is. I mean, these are books that Virginia Woolf said were tough as cat gut. I don't know what cat gut is, but let's assume it's formidable.
Még mindig nem egészen értem a viselkedésemet. Nem tudom, honnan jött az ötlet. És azt sem, hogy miért éreztem olyan jól magam közben. Jól éreztem magam. Nem is értem, de soha nem buktam le. Úgy értem, annyira hihetetlenül egyértelmű volt. Soha nem buktam le. De lényegében, össze vagyok zavarodva, hogy miért foglalkoztatott annyira engem az a kis lány, az a picike kislány, annyira jól betűzött? A féltékenység összezavart. Annyira titokzatos, és átható. Tudjuk, hogy a babák is féltékenyek. Tudjuk, hogy a főemlösök is azok. A rigófélék hajlamosak. Tudjuk, hogy a féltékenység a leggyakoribb indíték a házastársi gyilkosságok esetében az Egyesült Államokban. És még nem is olvastam tanulmányt ami ki tudnák mutatni az egyedülállóságát vagy hosszú múltját, vagy komor örömét. Ehhez a képzeletünkbe kell merülnünk, mert a regény az a laboratórium amely tanulmányozza a féltékenységet annak minden lehetséges konfigurációjában. Tulajdonképpen, nem tudom, hogy túlzás-e azt kérdeznem, ha nem lenne féltékenység, lenne-e egyáltalán irodalom? Nos, nincs Szép Heléna, nincs "Odüsszeia." Nincs féltékeny király, nincsen "Ezeregyéjszaka." Nincs Shakespeare. Eltünnének a középiskolai kötelezők, mert elveszítenénk "A hang és a tébolyt," "Gatsby-t", a "Fiesta (A nap is felkel)-t" "Bovárynét", "Anna Kareninát". Ha nincs féltékenység, nincs Proust. És ezt úgy értem, hogy tudom, hogy divat azt mondani, hogy Proust mindenre választ ad, de a féltékenység esetében, ez tényleg így van. Idén száz éves mesterműve, "Az eltűnt idő nyomában" és ez a szexuális féltékenységet legjobban kimerítő tanulmány és a szokásos versenyszellemet is jól elemzi, ami az én fémjelzésem, mellyel mindannyiunknak meg kell küzdenie. És ha Proustra gondolunk, akkor a szentimentális részletekre gondolunk, ugye? A kisfiúra, aki próbált elaludni. A levendula teába áztatott madeleine kekszre. De elfeledjük, hogy milyen durva látomása volt. Elfelejtjük, hogy milyen könyörtelen. Úgy értem, ezek olyan könyvek, melyekre Virginia Woolf azt mondta, olyan kemények, mint a bélhúr. Nem tudom, mi az a bélhúr, de feltételezzük, hogy valami félelmetes.
Let's look at why they go so well together, the novel and jealousy, jealousy and Proust. Is it something as obvious as that jealousy, which boils down into person, desire, impediment, is such a solid narrative foundation? I don't know. I think it cuts very close to the bone, because let's think about what happens when we feel jealous. When we feel jealous, we tell ourselves a story. We tell ourselves a story about other people's lives, and these stories make us feel terrible because they're designed to make us feel terrible. As the teller of the tale and the audience, we know just what details to include, to dig that knife in. Right? Jealousy makes us all amateur novelists, and this is something Proust understood.
Nézzük meg, miért passzol ennyire a regény és a féltékenység, a féltékenység és Proust. Lehet ez valami annyira nyílvánvaló, hogy a féltékenység, ami alapvetően: ember, szenvedély, akadály, ennyire szilárd alapja az elbeszélésnek? Nem tudom. De szerintem közel vagyunk a valósághoz, hiszen gondoljunk csak arra, mi történik, ha féltékenyek vagyunk. Ha féltékenyek vagyunk, bemagyarázunk magunknak dolgokat. Történeteket mások életéről, és ezektől a történetektől szörnyen érezzük magunkat mert ezeket azért hozzuk létre, hogy szörnyen érezzük magunkat. Mesélőként és hallgatóságként tudjuk, milyen részletek kerüljenek bele, hogy jól magunkba döfjük a kést. Ugye? A féltékenység amatőr regényíróvá tesz minket, és ez az, amit Proust megértett.
In the first volume, Swann's Way, the series of books, Swann, one of the main characters, is thinking very fondly of his mistress and how great she is in bed, and suddenly, in the course of a few sentences, and these are Proustian sentences, so they're long as rivers, but in the course of a few sentences, he suddenly recoils and he realizes, "Hang on, everything I love about this woman, somebody else would love about this woman. Everything that she does that gives me pleasure could be giving somebody else pleasure, maybe right about now." And this is the story he starts to tell himself, and from then on, Proust writes that every fresh charm Swann detects in his mistress, he adds to his "collection of instruments in his private torture chamber."
Az első kötetben, a Swann-ban, a regényciklusban, Swann az egyik főszereplő, nagyon szeretően gondolkodik szeretőjéről és arról, hogy milyen jó az ágyban, majd hirtelen, pár mondat alatt, és ezek a Proust-i mondatok, tehát olyan hosszúak, mint a folyók, de néhány mondat alatt, hirtelen hátrahőköl és rádöbben, "Várjunk csak, minden, amit szeretek ebben a nőben, azt más is szeretné ebben a nőben. Minden gyönyörűséget, amit ad nekem, meg tudná adni másnak is, talán épp most." És ez az a történet, ahol elkezdi magának bemesélni, és innentől, Proust azt írja, hogy minden új bájt, amit Swann felfedez szeretőjében, hozzáadja "privát kínzókamrájának eszközkészletéhez."
Now Swann and Proust, we have to admit, were notoriously jealous. You know, Proust's boyfriends would have to leave the country if they wanted to break up with him. But you don't have to be that jealous to concede that it's hard work. Right? Jealousy is exhausting. It's a hungry emotion. It must be fed.
Nos, Swann és Proust, be kell látnunk, megrögzötten féltékenyek voltak. Tudják, Proust barátainak el kellett volna hagyniuk az országot, ha szakítani akartak volna. De nem kell ennyire féltékenynek lenni, hogy elismerjük, hogy nehéz. Ugye? A féltékenység fárasztó. Ez egy éhes érzelem. Meg kell etetni.
And what does jealousy like? Jealousy likes information. Jealousy likes details. Jealousy likes the vast quantities of shiny hair, the cute little pencil case. Jealousy likes photos. That's why Instagram is such a hit. (Laughter) Proust actually links the language of scholarship and jealousy. When Swann is in his jealous throes, and suddenly he's listening at doorways and bribing his mistress' servants, he defends these behaviors. He says, "You know, look, I know you think this is repugnant, but it is no different from interpreting an ancient text or looking at a monument." He says, "They are scientific investigations with real intellectual value." Proust is trying to show us that jealousy feels intolerable and makes us look absurd, but it is, at its crux, a quest for knowledge, a quest for truth, painful truth, and actually, where Proust is concerned, the more painful the truth, the better. Grief, humiliation, loss: These were the avenues to wisdom for Proust. He says, "A woman whom we need, who makes us suffer, elicits from us a gamut of feelings far more profound and vital than a man of genius who interests us." Is he telling us to just go and find cruel women? No. I think he's trying to say that jealousy reveals us to ourselves. And does any other emotion crack us open in this particular way? Does any other emotion reveal to us our aggression and our hideous ambition and our entitlement? Does any other emotion teach us to look with such peculiar intensity?
És mit eszik a féltékenység? Információt eszik. Részleteket eszik. Szereti a fényes hajzuhatagokat, az aranyos kis tolltartókat. A fotókat. Ezért olyan népszerű az Instagram. Proust tulajdonképpen összeköti a tudományosság és a féltékenység nyelvét. Amikor Swann éppen féltékeny izgalmában van, majd hirtelen hallgatózik az ajtóban megvesztegeti szeretője szolgálóit, megvédi ezt a viselkedést. Azt mondja, "Nézze, tudom, hogy azt gondolja, hogy ez visszataszító, de semmiben sem különbözik egy ősi üzenet megfejtésétől vagy egy ősi épület vizsgálatától." Azt mondja: "Ezek tudományos kutatások, valódi intellektuális értékekkel." Proust azt próbálja nekünk bemutatni, hogy a féltékenység nem tolerálható, és abszurddá válunk tőle, de tulajdonképpen, a legmélyén, igény a tudásra, igény az igazságra, a fájdalmas igazságra, és tulajdonképpen, ahol Proust rátapint a lényegre, minél fájdalmasabb az igazság, annál jobb. Fájdalom, megaláztatás, veszteség: Ezek voltak Proust bölcsességének alappillérei. Azt mondja, "Az a nő kell nekünk, aki kiváltja belőlünk a szenvedést és érzelmek sokkal behatóbb, erősebb skáláját, mint egy zseni, aki érdekel minket." Azt üzeni ezzel, hogy keressünk egy kegyetlen nőt? Nem. Szerintem azt üzeni hogy a féltékenység felfedi az igaz énünket. És van valami hasonló érzelem, ami ilyen módon megnyit bennünket? Valami más érzelem, ami ennyire felszabadítja aggressziónkat, rejtett ambicíóinkat és jogosultságunkat? Más érzelem megtanít minket arra, hogy ilyen különös intenzitással szemléljünk dolgokat?
Freud would write about this later. One day, Freud was visited by this very anxious young man who was consumed with the thought of his wife cheating on him. And Freud says, it's something strange about this guy, because he's not looking at what his wife is doing. Because she's blameless; everybody knows it. The poor creature is just under suspicion for no cause. But he's looking for things that his wife is doing without noticing, unintentional behaviors. Is she smiling too brightly here, or did she accidentally brush up against a man there? [Freud] says that the man is becoming the custodian of his wife's unconscious.
Freud később írt erről. Egy nap, Freudot meglátogatta ez a nagyon ideges fiatalemeber, aki meg volt győződve róla, hogy a felesége megcsalja. És Freud azt mondja, hogy van valami furcsa ebben a figurában, mert nem azt nézi, hogy mit csinál a felesége. Mert a nő feddhetetlen, mindenki tudja. Szegény teremtést ok nélkül gyanusítják. De ő azokat a dolgokat nézte, amelyeket a felesége észrevétlenül, tudat alatt cselekedett. Túl szikrázóan mosolyog, vagy csak véletlenül megérintette azt a férfit ott? [Freud] azt mondja, hogy a férfi a felesége tudatalattijának őre lett.
The novel is very good on this point. The novel is very good at describing how jealousy trains us to look with intensity but not accuracy. In fact, the more intensely jealous we are, the more we become residents of fantasy. And this is why, I think, jealousy doesn't just provoke us to do violent things or illegal things. Jealousy prompts us to behave in ways that are wildly inventive. Now I'm thinking of myself at eight, I concede, but I'm also thinking of this story I heard on the news. A 52-year-old Michigan woman was caught creating a fake Facebook account from which she sent vile, hideous messages to herself for a year. For a year. A year. And she was trying to frame her ex-boyfriend's new girlfriend, and I have to confess when I heard this, I just reacted with admiration. (Laughter) Because, I mean, let's be real. What immense, if misplaced, creativity. Right? This is something from a novel. This is something from a Patricia Highsmith novel.
A regény nagyon jó ebból a szempontból. Nagyon jól írja le, hogy a féltékenység arra vezet minket, hogy intenzíven figyeljünk, de nem arra, hogy alaposan. Valójában, minél jobban féltékenyek vagyunk, annál inkább ural minket képzeletünk. És ezért hiszem, hogy a féltékenység nem csak buzdít minket, hogy cselekedjünk erőszakosan, törvénybe ütközően. A féltékenység arra sarkall, hogy rendkívül leleményesek legyünk. Most a nyolcéves önmagamra gondolok, elismerem, de egy másik történetre is, amelyet a hírekben hallottam. Egy 52 éves Michigan-i nő lebukott, mert egy hamis Facebook profilt hozott létre, amelyről hitvány, förtelmes üzeneteket küldözgetett magának, egy egész évig. Egy évig. Egy teljes évig. És a volt barátja új barátnőjét próbálta gyanúba keverni, és be kell vallanom, hogy amikor hallottam, ez belőlem a csodálatot váltotta ki. (Nevetés) Mert, úgy értem, legyünk reálisak. Milyen óriási, ha más lenne a helyzet, kreatívításra vall? Ugye? Ez regénybe illő. Patricia Highsmith regénybe illő.
Now Highsmith is a particular favorite of mine. She is the very brilliant and bizarre woman of American letters. She's the author of "Strangers on a Train" and "The Talented Mr. Ripley," books that are all about how jealousy, it muddles our minds, and once we're in the sphere, in that realm of jealousy, the membrane between what is and what could be can be pierced in an instant. Take Tom Ripley, her most famous character. Now, Tom Ripley goes from wanting you or wanting what you have to being you and having what you once had, and you're under the floorboards, he's answering to your name, he's wearing your rings, emptying your bank account. That's one way to go.
Mostanában Highsmith-t különösen kedvelem. Az amerikai írások zseniális és bizarr női képviselője. Az "Idegenek a vonaton" szerzője és "A tehetséges Mr. Ripley"-é ezek mind arról szólnak, hogy a féltékenység, hogyan mocskolja be gondolatainkat, és arról, ha egyszer a féltékenység légkörébe kerültünk, akkor a mi van és a mi lehetne közötti membrán milyen könnyedén kilyukasztható. Vegyük Tom Ripley-t, a leghíresebb szereplőjét. Nos, Tom Ripley onnan indul, hogy szeretne téged, vagy amid van, azért, hogy ő te lehessen és legyen neki az, ami egyszer volt neked, és te a padló alatt vagy, ő hallgat a nevedre, a gyűrűidet hordja, kimeríti a bankszámládat. Ez is egy járható út.
But what do we do? We can't go the Tom Ripley route. I can't give the world D's, as much as I would really like to, some days. And it's a pity, because we live in envious times. We live in jealous times. I mean, we're all good citizens of social media, aren't we, where the currency is envy?
De mit teszünk? Nem járhatjuk ezt az utat. Nem adhatok az egész világnak hármasokat, mint ahogy néhanapján megtenném, És ez nagy kár, mert irigykedő időket élünk. Féltékeny időket. Úgy értem a közösségi média jó polgárai vagyunk, nemde, ahol a valuta az irigység?
Does the novel show us a way out? I'm not sure. So let's do what characters always do when they're not sure, when they are in possession of a mystery. Let's go to 221B Baker Street and ask for Sherlock Holmes. When people think of Holmes, they think of his nemesis being Professor Moriarty, right, this criminal mastermind. But I've always preferred [Inspector] Lestrade, who is the rat-faced head of Scotland Yard who needs Holmes desperately, needs Holmes' genius, but resents him. Oh, it's so familiar to me. So Lestrade needs his help, resents him, and sort of seethes with bitterness over the course of the mysteries. But as they work together, something starts to change, and finally in "The Adventure of the Six Napoleons," once Holmes comes in, dazzles everybody with his solution, Lestrade turns to Holmes and he says, "We're not jealous of you, Mr. Holmes. We're proud of you." And he says that there's not a man at Scotland Yard who wouldn't want to shake Sherlock Holmes' hand.
A regény megmutatja a helyes utat? Nem vagyok benne biztos. Tehát tegyük azt, amit a szereplők mindig tesznek, ha nem biztosak, amikor kétségek között vannak. Menjünk el a Baker street 221 B-be és kérdezzük meg Sherlock Holmes-t. Ha az emberek Holmes-ra gondolnak, akkor Moriarty professzorra is gondolnak, az ő félelmetes ellenségére, ugye, erre a bűnügyi lángelmére. De én mindig jobban kedveltem Lestrade felügyelőt, a Scotland Yard patkányarcú vezetőjét, akinek szüksége van Holmes-ra, szüksége van a géniuszára, de neheztel rá. Ó, annyira ismerős ez nekem. Tehát Lestrade-nak szüksége van segítségére, neheztel Holmes-ra, és egyfajta forrongó keserűséggel dolgoznak a rejtélyeken. De ahogyan együtt dolgoznak, valami megváltozik, és végül a "Hat Napóleon kalandjában", egyszer Holmes bejön, elkápráztat mindenkit a megoldásával, Lestrade Holmes-hoz fordul és azt mondja: "Nem féltékenyek vagyunk önre, Mr. Holmes, hanem büszkék." És azt mondja, hogy nincs olyan ember a Scotland Yard-nál, aki nem szeretne kezet fogni Sherlock Holmes-szal.
It's one of the few times we see Holmes moved in the mysteries, and I find it very moving, this little scene, but it's also mysterious, right? It seems to treat jealousy as a problem of geometry, not emotion. You know, one minute Holmes is on the other side from Lestrade. The next minute they're on the same side. Suddenly, Lestrade is letting himself admire this mind that he's resented. Could it be so simple though? What if jealousy really is a matter of geometry, just a matter of where we allow ourselves to stand in relation to another? Well, maybe then we wouldn't have to resent somebody's excellence. We could align ourselves with it.
Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor Holmes-t meghatottnak látjuk, és ezt én nagyon megindítónak találom, ezt a kis jelenetet, ugyanakkor rejtélyesnek, értik? Úgy tűnik, mintha a féltékenységet egyfajta mértani problémának kezelné, nem érzelemnek. Tudják, egyik pillanatban még két külön oldalon, a következőben ugyanazon állnak. Hirtelen, Lestrade megengedi magának, hogy csodálja ezt az elmét, akire neheztelt. Lehet ez ennyire egyszerű? Mi van, ha a féltékenység tényleg mértani probléma, csak azon múlik, hogy mit engedünk meg magunknak, hogyan viszonyuljunk a másikhoz? Nos, talán nem kellene neheztelnünk mások kiválóságára. Talán szövetségre léphetnénk vele.
But I like contingency plans. So while we wait for that to happen, let us remember that we have fiction for consolation. Fiction alone demystifies jealousy. Fiction alone domesticates it, invites it to the table. And look who it gathers: sweet Lestrade, terrifying Tom Ripley, crazy Swann, Marcel Proust himself. We are in excellent company. Thank you. (Applause)
De szeretem az eshetőségi terveket. Tehát, ameddig várjuk, hogy ez megtörténjen, addig is emlékezzünk, hogy a fikció a vigaszunk. A fikció önmaga demisztifikálja a féltékenységet. Megháziasítja, meghívja az asztalhoz. És nézzük, kik ülnek ott: kedves Lestrade, szörnyű Tom Ripley, őrült Swann, Marcel Proust önmaga. Kitűnő társaságunk van. Köszönöm. (Taps)