It's like a dream. Imagine, in the empty desert, you come upon a huge wheel ringed in skeletons, and someone invites you to come pull a series of heavy ropes at its base, so you walk to one side, where a team is waiting, and you all throw your backs into it, and you pull in turn, and eventually, the wheel roars to life, lights begin to flicker, and the audience cheers, and you've just activated Peter Hudson's "Charon," one of the world's largest zoetropes. This is the farthest thing from marketable art.
Olyan, mint egy álom. Képzeljék el, hogy a sivatag közepén egy óriáskerékre bukkannak, amin csontvázak állnak körben, valaki hív, hogy állj be közéjük, húzz egy halom súlyos kötelet, beállsz az egyik oldalra, ahol vár egy csapat, nekifeszülsz, húzod, húzod, míg végül a kerék felmordul, fények kezdenek villódzni, a közönség ujjong, te meg épp most keltetted életre Peter Hudson Kharónját, a világ egyik legnagyobb zoetrópját. Ez mindennél távolabb áll az eladható művészettől.
(Laughter)
(Nevetés)
It's huge, it's dangerous, it takes a dozen people to run, and it doesn't go with the sofa.
Hatalmas, veszélyes, egy tucat emberrel tud csak működni, és nem illik a kanapéra.
(Laughter)
(Nevetés)
It's beautifully crafted and completely useless, and it's wonderful.
Csodálatos szerkezet, teljességgel használhatatlan, és gyönyörűséges.
You're unlikely to see works like "Charon" in the art-world headlines. These days, the buying and selling of artwork often gets more attention than the works themselves. In the last year, a Jean-Michel Basquiat sold for 110 million dollars, the highest price ever achieved for the work of an American artist, and a painting by Leonardo da Vinci sold for 450 million, setting a new auction record. Still, these are big, important artists, but still, when you look at these works and you look at the headlines, you have to ask yourself, "Do I care about these because they move me, or do I care about them because they're expensive and I think they're supposed to?" In our contemporary world, it can be hard to separate those two things. But what if we tried? What if we redefined art's value -- not by its price tag, but by the emotional connection it creates between the artist and the audience, or the benefits it gives our society, or the fulfillment it gives the artists themselves?
Nem valószínű, hogy írnak róla a képzőművészet folyóiratok címlapjain. Napjainkban a műtárgyak adásvétele többnyire nagyobb figyelmet kap, mint maguk a műalkotások. Tavaly egy Jean-Michel Basquiat 110 millió dollárért kelt el, ez a legmagasabb ár, amit valaha fizettek amerikai művész alkotásáért, egy Leonardo-képet pedig 450 millióért adtak el, ezzel új aukciós rekordot beállítva. Ők nagy és jelentős festők, mégis, ha a műveiket nézzük, és a főcímeket nézzük, elkerülhetetlen a kérdés: "Vajon azért fontosak nekem ezek a képek, mert megindítanak, vagy azért, mert csillagászati áruk van, és ezért tartom fontosnak? Kortárs világunkban nehéz megkülönböztetni e kettőt. És ha mégis megpróbálnánk? Ha újradefiniálnánk a művészeti értékeket – nem a beárazottságuk alapján, hanem hogy milyen érzelmi kapcsolódást teremt alkotó és néző között, vagy milyen pluszt ad a társadalomnak, vagy milyen önmegvalósítást nyújt az alkotóművésznek?
This is Nevada's Black Rock Desert, about as far as you can get from the galleries of New York and London and Hong Kong. And here, for just about 30 years, at Burning Man, a movement has been forming that does exactly that. Since its early anarchist years, Burning Man has grown up. Today, it's more of an experiment in collective dreaming. It's a year-round community, and every August, for a single week, 70,000 people power down their technology and pilgrimage out into the desert to build an anti-consumerist society outside the bounds of their everyday lives. The conditions are brutal. Strangers will hug you, and every year, you will swear it was better the last, but it's still ridiculous and freeing and alive, and the art is one thing that thrives here.
Íme, a nevadai Fekete Szikla sivatag, a lehető legmesszebb van a new yorki, londoni és hong-kongi galériákról. Itt mintegy harminc éve, a Burning Man Fesztiválon kibontakozott egy mozgalom, ami pontosan erről szól. Korai anarchista évei után a Burning Man kinőtte magát. Ma már jóval több, mint egy kollektív álomkísérlet. Egész éven át működő közösség, és minden augusztusban egyetlen hétig hetvenezer ember lekapcsolja a kütyüit, és elzarándokol a sivatagba, hogy hétköznapi életük határain túl fogyasztásellenes társadalmat építsen brutális körülmények között. Idegenek ölelgetnek, évről évre megesküszünk, hogy az előző jobb volt, de mégis vidám, felszabadító és eleven, és ott a művészet igazán virágzik.
So this is me on the desert playa last year with my brother, obviously hard at work.
Ez én vagyok tavaly, a sivatagi medencében bátyámmal, láthatóan keményen dolgozunk.
(Laughter)
(Nevetés)
I'd been studying the art of Burning Man for several years, for an exhibition I curated at the Smithsonian's Renwick Gallery, and what fascinates me the most isn't the quality of the work here, which is actually rather high, it's why people come out here into the desert again and again to get their hands dirty and make in our increasingly digital age. Because it seems like this gets to something that's essentially human. Really, the entire encampment of Burning Man could be thought of as one giant interactive art installation driven by the participation of everyone in it.
Éveken át tanulmányoztam a Burning Mant művészeti szempontból, a Smithsonian Múzeumban a Renwick Galéria egyik kiállításának kurátora voltam, és nem is az itt készült művek minősége bűvölt el leginkább, ami pedig igazán színvonalas, hanem hogy miért jönnek ki az emberek a sivatagba újra meg újra, hogy bepiszkolják a kezüket és alkossanak egyre inkább digitális világunkban. Úgy tűnik ugyanis, hogy ez valami egészen mélyen emberit hoz ki belőlünk. A Burning Man egész táborát tényleg úgy láthatjuk, mint egy óriási interaktív művészi installációt, ami az összes résztvevő együttes alkotása.
One thing that sets this work aside from the commercial art world is that anyone who makes work can show it. These days, around 300 art installations and countless artistic gestures go to the playa. None of them are sold there. At the end of the week, if the works aren't burned, artists have to cart them back out and store them. It's a tremendous labor of love.
Az egyik, amiben teljesen eltér az üzleti művészi világtól, az az, hogy bárki bemutathatja a művét, amit alkotott. A fesztivál idején mintegy 300 művészi installáció és számos művészi bemutató kerül ki a térre. Egyet sem adnak el ott. A művészek feladata, hogy becsomagolják és tárolják azokat a műveket, amiket nem égetnek el a hét végén. Az egész egy hatalmas szeretetmunka.
Though there is certainly a Burning Man aesthetic, pioneered by artists like Kate Raudenbush and Michael Christian, much of the distinctive character of the work here comes from the desert itself. For a work to succeed, it has to be portable enough to make the journey, rugged enough to withstand the wind and weather and participants, stimulating in daylight and darkness, and engaging without interpretation. Encounters with monumental and intimate works here feel surreal. Scale has a tendency to fool the eyes. What looked enormous in an artist's studio could get lost on the playa, but there are virtually no spatial limits, so artists can dream as big as they can build. Some pieces bowl you over by their grace and others by the sheer audacity it took to bring them here.
Bár kétségtelenül létezik Burning Man-esztétika, olyan új utakat kereső festőkkel, mint Kate Raudenbush, Michael Christian, az itt folyó munka legszembetűnőbb jellegzetessége magából a sivatagból adódik. Mert ahhoz, hogy egy mű sikeres legyen, szállíthatónak kell lennie, hogy kibírja az utat, ellenállónak kell lennie a széllel, időjárással és a résztvevőkkel szemben, akik éjjel-nappal piszkálják, és értelmezés nélkül foglalkoznak vele. Szürreális érzés itt monumentális és bensőséges művekkel találkozni. Itt a mérték: a szem becsapása. Ami hatalmasnak tűnik egy műteremben, szinte elvész a téren, de nincsenek térbeli korlátok, így a művészek olyan nagyot álmodhatnak, amekkorát csak meg tudnak építeni. Egyes tárgyak a kecsességükkel ejtenek ámulatba, mások a puszta vakmerőséggel, ami ahhoz kellett, hogy ideszállítsák.
Burning Man's irreverent humor comes out in pieces like Rebekah Waites' "Church Trap," a tiny country chapel set precariously on a wooden beam, like a mousetrap, that lured participants in to find religion -- it was built and burned in 2013 ... while other works, like Christopher Schardt's "Firmament," aim for the sublime. Here, under a canopy of dancing lights set to classical music, participants could escape the thumping rave beats and chaos all around.
A Burning Man pimasz humora kiütközik a műtárgyakból, például Rebeka Waites Templomcsapdája, egy csöpp vidéki kápolna, bizonytalanul egy tuskóra állítva, mint egy egérfogó, ami arra csábítja a résztvevőket, hogy találják meg benne a vallást, 2013-ban épült és égették el... Más művek pedig, mint Christopher Schardt Égboltja a magasztos felé törnek. Itt a résztvevők klasszikus zenére táncoló fények kupolája alatt elmenekülhetnek a tomboló rave ritmus és a mindent uraló káosz elől.
At night, the city swarms with mutant vehicles, the only cars allowed to roam the playa. And if necessity is the mother of invention, here, absurdity is its father.
Éjszaka a városkát mutáns járművek árasztják el, csak ilyen autók jöhetnek a térre. És ha a szükség a találmányok szülőanyja, akkor itt az abszurditás az apa.
(Laughter)
(Nevetés)
They zigzag from artwork to artwork like some bizarre, random public transportation system, pulsing with light and sound. When artists stop worrying about critics and collectors and start making work for themselves, these are the kinds of marvelous toys they create.
Cikáznak a műalkotások között, bizarr, véletlenszerű tömegközlekedési rendszerként, mely fénytől és hangtól lüktet. Amikor a művészek nem a kritikusok és műgyűjtők miatt aggódnak, hanem önmagukért kezdenek alkotni, akkor ilyen csodálatos játékokat hoznak létre.
And what's amazing is that, by and large, when people first come to Burning Man, they don't know how to make this stuff. It's the active collaborative maker community there that makes this possible. Collectives like Five Ton Crane come together to share skills and take on complex projects a single artist would never even attempt, from a Gothic rocket ship that appears ready to take off at any moment to a fairytale home inside a giant boot complete with shelves full of artist-made books, a blackbird pie in the oven and a climbable beanstalk.
Lenyűgöző, keresztbe-kasul, amikor az ember először jön Burning Manre, azt sem tudja, hogyan kezelje ezt az egészet. Az itteni aktívan együttműködő teremtő közösség teszi ezt lehetővé. A Five Ton Crane [5 tonnás daru] például szaktudását bevetve felvállal olyan bonyolult projekteket, amit senki sem valósíthatna meg egyedül: legyen az bármely pillanatban felszállásra kész gótikus űrhajó, vagy egy óriási bakancsba épített mesebeli otthon művészkönyvektől roskadozó polcokkal, a sütőben egy szénné égett lepénnyel, és babszárral, melyen fel lehet mászni.
Skilled or unskilled, all are welcome. In fact, part of the charm and the innovation of the work here is that so many makers aren't artists at all, but scientists or engineers or welders or garbage collectors, and their works cross disciplinary boundaries, from a grove of origami mushrooms that developed out of the design for a yurt to a tree that responds to the voices and biorhythms of all those around it through 175,000 LEDs embedded in its leaves.
Itt bárkit szívesen látnak, akár gyakorlott művész, akár nem. Valójában az itt folyó munka újdonságának és bűbájának a része az, hogy az a sok résztvevő egyáltalán nem művész, hanem tudósok, mérnökök, hegesztők vagy szemétszállítók, és műveik átlépik a szakmai határokat: origami gombaerdőt alkotnak, ez egy jurtatervből lett fa, ami a lombkoronájába épített 175 000 leden keresztül reagál az összes arra járó résztvevő hangjára és bioritmusára.
In museums, a typical visitor spends less than 30 seconds with a work of art, and I often watch people wander from label to label, searching for information, as though the entire story of a work of art could be contained in that one 80-word text. But in the desert, there are no gatekeepers and no placards explaining the art, just natural curiosity. You see a work on the horizon, and you ride towards it. When you arrive, you walk all around it, you touch it, you test it. Is it sturdy enough to climb on? Will I be impaled by it?
Egy átlagos múzeumlátogató nem tölt többet félpercnél egy mű előtt, gyakran figyelem őket, ahogy információra éhesen bolyongnak a feliratok között, mintha a műalkotás egész története beleférne egy nyolcvan szavas kiírásba. A sivatagban azonban nincs teremőr, sem a művet magyarázó plakátok, csak a természetes kíváncsiság. Látunk egy művet a horizonton, és odaszaladunk megnézni. Odaérünk, körbejárjuk, megérintjük, kipróbáljuk. Elég erős ahhoz, hogy megmásszam? Vajon beleszorulok?
(Laughter)
(Nevetés)
Art becomes a place for extended interaction, and although the display might be short-lived, the experience stays with you.
A művészet kiterjedt interakciós térré válik, és jóllehet, rövid ideig láthatók kiállítva a műtárgyak, az élmény megmarad a résztvevőkben.
Nowhere is that truer at Burning Man than at the Temple. In 2000, David Best and Jack Haye built the first Temple, and after a member of their team was killed tragically in an accident shortly before the event, the building became a makeshift memorial. By itself, it's a magnificent piece of architecture, but the structure is only a shell until it disappears under a thick blanket of messages. "I miss you." "Please forgive me." "Even a broken crayon still colors." Intimate testaments to the most universal of human experiences, the experience of loss. The collective emotion in this place is overpowering and indescribable, before it's set afire on the last night of the event.
A Burning Man történetében ez leginkább a Templom esetében igaz. David Best és Jack Haye építették 2000-ben az első Templomot, és miután csapatuk egyik tagja nem sokkal a rendezvény előtt meghalt egy tragikus balesetben, az épület ideiglenes emlékhellyé vált. Önmagában véve építészeti műremek, ám a szerkezete csak héj, amit végül ellep az üzenetek gondolattakarója. "Hiányzol." "Bocsáss meg, kérlek." "A törött kréta is megőrzi a színét." A legegyetemesebb emberi tapasztalás, a veszteség megélésének bensőséges végakaratai. Ezen a helyen a kollektív érzelem mindent elsöprő és leírhatatlan, mielőtt meggyújtják a tüzet az utolsó estén.
Every year, something compels people from all different walks of life, from all over the world, to go out into the desert and make art when there is no money in it. The work's not always refined, it's not always viable, it's not even always good, but it's authentic and optimistic in a way we rarely see anywhere else. In these cynical times, it's comforting to know that we're still capable of great feats of imagination, and that when we search for connection, we come together and build cathedrals in the dust.
Évről évre valami arra sarkall eltérő életutat járó embereket, a világ minden tájáról, hogy a sivatagba menjenek, alkossanak, holott nincs is benne pénz. A művek nem mindig kifinomultak, nem mindig életképesek, még csak nem is feltétlenül jók, de eredetiek és derűlátók oly módon, ahogy ritkán látható bárhol másutt. Cinikus korban élünk, jó látni, hogy még mindig szárnyal a képzelőerőnk, és összegyűlünk kapcsolódást keresve, hogy katedrálist építsünk a porban.
Forget the price tags. Forget the big names. What is art for in our contemporary world if not this?
Ne foglalkozzunk a beárazással. Felejtsük el a nagy neveket. Mire való a művészet kortárs világunkban, ha nem erre?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)